bemutatja:
A legújabb: A folyó, a tó és a tenger
"A papa pihen", mondta Matildka, amikor bekopogtam és megkérdeztem tőle, hogy beszélhetnék-e az apjával. Kijött a tornácra, megtörölte a kötényében a lisztes kezét, aztán intett a szemével, hogy nézzek balra, ott van a fa alatt, és vélhetően alszik, mert ha nem, akkor nyilván meghallotta volna, hogy jövök, és valamit tán mozdul is azért, hogy észrevegyük: beszélni akar velem.
Ezt már eljátszottuk. Legalább százszor.
Egy fenyő alatt ült a vas karosszékben, bundában és takarókba tekerve. Csak annyi látszott belőle, hogy ember lehet a rongycsomó alatt, de hogy csakugyan alszik, vagy éberen leselkedik, azt senki meg nem tudta volna mondani olyan nagy távolságról.
Egyszer már meg is kérdeztem Matildkát, hogy honnan tudja majd meg, ha egyszer csak úgy meghal. Csak úgy álmában, téli napozás közben. Mert én például azt szeretném, ha még meleg lenne a testem, amikor megmosnak, és gyolcsba tekernek.
"Nem lesz már teste", mondta erre talányosan, de annyira természetesen, hogy nem mertem tovább kérdezni.
Amikor novemberben először láttam, hogy kiültette, azt mondta, "kell ám a jó levegő, meg a téli napfürdő az öreg embernek is". Eszembe jutott, de azt se kérdeztem meg, hogy miféle napfürdő az, amit takaró alatt veszünk.
Február végéig szinte minden nap meglátogattam, és talán ha tízszer beszéltünk. Illetve - ha így utólag meggondolom - tízszer beszéltem. Ő meg inkább hallgatott. Bár egyszer nyíltan megkérdeztem, miért nem láthatom az arcát, ha délután a kertben pihengél vagy napfürdőzik.
"Mert megijednél, fiam."
Talán azért nem kérdeztem tovább, mert megzavart azzal, hogy a fiának szólított. És ez nem az a régi, de szép formula volt, hogy az öreg ember a fiának szólíthat bárkit, még az ilyen ötven éves öregedőt, sőt a neki kedves nőket is, hanem mélyen, a zsigereimben éreztem, hogy a pokróccsomó igenis fiat látott bennem. De ő mégis válaszolt arra a kérdésre, amit föl se tettem:
"Elillanóban vagyok."
"És mi jár egy elillanóban?"
Kicsit meglepődhetett arcátlan kérdésemen, mert megmoccant. Ámbár föltűnő volt, hogy ettől a takaró szinte behorpadt. Úgy, mintha csak lufikból lenne oda valami emberfélére formázva, és most hirtelen megtöppedtek volna a ballonok.
De aztán valahogy visszanyerte a formáját az a tér, amit én az öreg barátomnak gondoltam.
"Szerelmek járnak az elillanóban."
"Valóságosak, vagy álmok?"
"Valóságos álmok."
Megpróbáltam mélyebbre hajolni, hogy belássak a fejét is beborító csuklyaszerű pléd alá, de nem láttam semmit. Két, kicsi tüzes tekintetet se.
Aztán már nem mondott semmit.
"Odamehet hozzá", mondta Matildka. A maradék lisztet is beletörölte a köténybe. "Aztán jöjjön be, hogy palacsintázzunk." Ezt majdnem úgy mondta, mintha az valami szerelmes játék lenne.
Ahogy közelítettem, egyre nagyobb izgalom vett erőt rajtam. Azt éreztem, hogy most már aztán végére kell járnom ennek a dolognak. Akár így, akár úgy, de bizonyosságot kell szereznem. És azt is tudtam, hogy ezt csak egy lendülettel tehetem meg: le kell rántanom a leplet. Vagyis a pokrócokat. Ha palacsintát süt, Matildka se tud az ablakból figyelni.
Abban a pillanatban, amikor odaértem - még a köszönéssel se húztam az időt -, lekaptam róla a takarókat. Ott ült mosolyogva, parázsló szemmel. Csak éppen fele akkora volt, mint amikor utoljára láttam teljes valójában. Nagy párnákon ült. Nyilván azért, hogy nagyobbnak lássa az, aki arra jár, és odapillant.
"Mondtam, hogy elillanok." - belenevetett a szemembe.
"De mitől? Hogyan?"
"Elemészt a szerelem."
(Szép Szó)
(tartalom)
Az öregasszony olyan lassan megy, hogy szinte nem látom a mozgását. Nekem fáj, annyira görbe. Nem lehet, hogy ne fájjon, ha valaki mélyebbre hajol járás közben, mint a dereka. És a lábai is annyira görbék, hogy folyamatosan azt képzelem: egyszer csak úgy, maguktól eltörnek, mert még azt a pille, semmi súlyt se bírják, ami maradt abból az asszonyból. A botja nem nagyobb egy fakanálnál. Ha rátámaszkodik - mindig támaszkodik - szinte a kezéig süpped a hóban. Fekete parasztasszony-ruhája annyira megszürkült, hogy ott, ahol már piszkos a hó, talán valaki széltől mocorgó rongydarabnak nézné, ha elesne.
Bozsa azt mondja, hogy valaha az egyik legszebb nő volt a faluban. Magas, egyenes járású, büszke asszony. Amikor férjhez ment, ingyen fotózta Maskara fényképész, hogy aztán a képét a kirakatába tehesse. "Örökre ott állhat." - ez volt a szerződésben. S úgy is volt, amíg a háború után Maskara fényképészetét el nem szövetkezetiesítették, ott volt a kép, majdnem méteres nagyításban.
Amikor a férje hazajött a háborúból, rajtakapta egy Márkus nevű falubelivel, akit azonnal meg is ölt, tizennégy késszúrással. Az asszonyt csak megverte, de annyira, hogy attól kezdve meggörbülten járt, és egyre tovább görbült és fonnyadt, míg aztán hatvan éves korára az orra már a dereka alá lógott.
A férje ötvenhatban tört ki a börtönből, hazajött, és a feleségét egy bizonyos Bogár nevű ember társaságában találta. De nem úgy, hanem csak beszélgettek. Bogár a konyhában ült, és éppen valami lábas fülét próbálta megjavítani. A féltékeny férfi meg akarta ölni, de Bogár gyorsabb volt, egyetlen szerencsétlen ütéssel a földre küldte. Valahogy beverhette a fejét is, mert soha nem ébredt föl, egy éves halálos kómába esett. Bogár - aki amúgy a görbe asszony gyerekkori szerelme volt - öt évet kapott. Amikor kijött, a családja szépen visszafogadta, és nem csak a gyerekei, a felesége is megbocsátott neki. Ahogy a falu se találta bűnösnek.
A börtönben - ami inkább kényszermunka volt - megfázott, minden izülete megkeményedett, végül húsz év múlva már alig tudta fölemelni a lábait. Előbb bottal, aztán botokkal, később mankókkal járt. Többen állítják, hogy hallották a templomban, amikor Istenhez könyörgött fájdalmában: vegye már el végre az életét.
Isten nem vette el. Hanem inkább megölte a fiát, akit egy autó ütött el, aztán a feleségét, aki szívbajt kapott, aztán a cukorbaj a szemére, a magas vérnyomás az agyára ment. Öt évig szenvedett, mire elpusztult.
A temetés után Bogár már mankóval se tudott járni, járókeretet kapott. Az egyetlen, szép lassan alkoholistává vedlő vénlányával élt együtt.
Minden nap átjárt a görbe asszonyhoz, akármennyire fájt is. Az enni adott neki, és talán beszélgetek is. De az is lehet, hogy csak hallgattak. Bozsa azt mondja, hogy ez az a két ember, akire rosszat senki nem mondott még a faluban. Talán babonából: nehogy úgy járjanak, mint ők.
A görbe vénasszony annyira lassan megy, hogy ha esne a hó, nem maradnának lábnyomok utána. Megáll a sarkon, kicsit oldalra fordul, hogy ne kelljen fölemelni a fejét, amikor benéz a Petőfi utcába. Áll és szemmel láthatóan vár. Olyan sokáig, hogy arra gondolok, oda kellene menni, hátha valami baja lett. Görcs állt abba a görcsbe, ami ő.
Egyszercsak a harmadik ház kapuja kinyílik. Először a járókeret jelenik meg, aztán bólogatva, inogva kitotyog Bogár bácsi is, és elindul az asszony felé. Ő észreveszi, a falnak támaszkodik és fölemeli a botját. Nem lengeti, nem mozgatja, csak fölemeli. Nyilván üdvözlés gyanánt. Ámulom a szétfolyó időt, ámulom, hogy lehetséges a lelassulás: több mint tíz perc kell, hogy Bogár bácsi megtegye a harminc métert a görbe vénasszonyig.
Amikor már majdnem eléri, a kerítésem takarásában közelebb megyek hozzájuk, mert tudnom kell, mit mondanak, mit beszélhetnek egymáshoz.
- Már megint késtél, drágaságom. - Ezt mondta az az asszony.
(Szép Szó)
(tartalom)
A jégcsapok szinte szemmel láthatóan növekedtek. Minden kétség kizárva: ez egészen különleges természeti jelenség volt. Az egyik oldalról a Nap sütött, olvasztotta a tetőhavat, a másikról a hideg szellő fújkált, vagy talán éppen pont nulla fok volt, a szelecske meg nem engedte fölmelegedni az árnyékban a levegőt… Amikor már méteresre nőttek, az iskolából hazatérő gyerekek mind ott álltak Pozsa bácsi házának sarkánál és szinte csöndesen figyelték a már-már baljós jégnyúlást.
Úgy látszik, Pozsa bácsi véletlenül kinézhetett a mindig csaknem egészen leeresztett redőny mögül, mert egyszercsak kijött a kertbe.
"Mit bámultok itt, kicsi mocskok?"
A gyerekek nem válaszoltak, mert féltek tőle, és a faluban amúgy se beszélt vele jóformán senki. De nem is kellett, mert az öreg észrevette a méteres, vastag jégcsapokat.
"Azt a…" - közelebb ment, szinte az eresz alá. Már olyan mélyre értek a függelékek, hogy a botjával elérte őket. Emelte is, nem ütésre. De azért az egyik gyerek vékony hangon rákiáltott: "Haggya má!"
Az öreg megfordult, lassan végignézett a gyerekeken, és valami olyasmit dünnyögött, hogy "a kis rohadékjai".
Egyszer megkérdeztem tőle, miért gyűlöli a kölyköket. Azt mondta, hogy gyerekkorában is utálta a gyerekeket, mint ahogy nyilván én is, csak ő ezt nem felejtette el. Mástól tudom, hogy állítólag folyamatosan szekírozták, mert az apja börtönben volt. Különös bűnügy miatt: megölte a szomszédját, akire egy nappal a halála után találtak rá a csűrben, a széna alatt, de ezt igazából soha nem bizonyították rá. A fegyvert se találták meg. A szomszéd nyaka volt átszúrva.
Miután elhurcolták, nem is látta többé a fiát, mert két éves vizsgálati fogság után belepusztult a rabságba. Elemésztette magát. Így mondták.
"Takarodjatok haza, mert letöröm a jégcsapokat" - mondta a gyerekeknek.
Ettől aztán különös választásra kényszerültek: vagy hazamennek, és akkor megmentik a jégcsapokat, bár nem csodálhatják azokat, vagy maradnak, és akkor az öreg leveri őket. Ebben biztosak voltak.
Pozsa bácsi feléjük fordult, fölemelt bottal várt.
A gyerekek lassan, nagyokat sóhajtozva, morogva, de elindultak.
Az öreg állt még egy darabig, figyelte, hogy nem jönnek-e vissza, aztán elindult a ház bejárata felé. De egyszercsak mégis megtorpant, visszafordult, mert észrevette, hogy a szembeszomszédját, Makkos urat a felesége éppen akkor tolja ki a kapu elé. Nem tolókocsiban, mert olyanra nem telt volna nekik, hanem egy olyan talicskafélén, aminek az elejére egy karosszéket szereltek. Azon ült naphosszat, legalábbis jó időben.
A szerencsétlent májusban ütötte meg a szél. Azóta se járni, se rendesen beszélni nem tud. A jobb kezét föl bírja emelni. Ennyi maradt neki.
Nem csoda, az alkohol ette meg az agyát, az ereit, a testét. És persze előtte már a jellemét is. Az utolsó években már csak ordítani és inni tudott. Inkább itatta mindenki, hogy fogja be a száját.
Pozsa bácsi gyűlölte. Állítólag azért, mert annak idején, azt mondta a rendőröknek: el tudja képzelni, hogy az öreg Pozsa ölte meg a szomszédot, mert egy engedély nélkül épült ól miatt pörlekedtek, és néha tettlegességig is fajult a dolog.
Miután Makkos urat jól betakargatta, és a napon hagyta a felesége, Pozsa bácsi még állt egy darabig mozdulatlanul, aztán odalopakodott a tuja mögé és onnan figyelte a szembeszomszédot. Egyszercsak előugrott, és a nyelvét nyújtogatta, szamárfület mutatott neki, és - bár halkan - vén szaros nyomoréknak csúfolta.
Nem vette észre, hogy figyelem. Lankadatlanul csúfolkodott. Makkos úr majd megpukkadt mérgében. Kivörösödött, az egyetlen mozdulni képes keze rángatózott. Attól féltem, hogy elpusztul.
Jó nagy zajt csaptam, mielőtt kiléptem az utcára, hogy Pozsa bácsi idejében be tudja fejezni a csúfolódást. Visszabújt a tuja mögé - azt hitte, nem látom.
Odamentem Makkos úrhoz, és megkérdeztem, segíthetek-e.
Azt láttam, hogy nagy izgalomban van. Nem a tuja felé, hanem Pozsa bácsi házának sarkára tekintgetett. Valamit akart mondani. Mozgott a szája, de nem jött ki hang.
Megfogtam a kezét, és kicsit simogattam a fejét. Úgy látszott, lassan megnyugszik. Aztán nyögve, hörögve kimondta: "A fegyver…"
Nem értettem.
" Jég…csap volt a fegy…ver."
(Szép Szó)
(tartalom)
A könnyű
Könnyű testű nő volt. Olybá tűnt, mintha itt se lenne, csak az árnyéka szálldosna közöttünk. De nem úgy, mint valami szélhordta, tépett, de gőgős lepke, hanem csak, mint amikor a semmit lengeti a szél. Lengeti és forgatja. A semmi semmivel telt árnyékát.
Nem hozzá nyúlni kellett, miként más némberekhez, hanem csak érezni, hogy itt van. Nem is itt, hanem csak erre. Valahol. A térben, ahol vagyunk. De jó, ha körénk lengeti valami szellő, még ha hűvös is.
Az arcára jártak a város homorú fényei. A legmélyebb sötétben is fénylett, vagy legalább derengett a bőre. De még a legerősebb napsütésben is, valahogy mélységes volt az arca. Nem ráncok vagy időnyomok voltak azon, hanem csak úgy elmélyültek benne a színek.
Nem voltak idomai. Segge semmi, a mellei is ilyen éppen csak, a szőrzete pedig elveszett. Nem beretválta, nem illette késsel vagy pengével, nem égette gyertyalánggal, hanem csak úgy eltűnt, vagy ki se nőtt, amikor ideje lett volna. A haja is inkább csak jel volt arról, hogy a nőnemű embernek ott szép hosszú szőre nő, többnyire.
És ettől nekem mégis fájtak a heréim. Ha csak láttam, megsajdultak. Kicsit. Éppen csak. De olyan az a fájdalom, hogy azt gondolod, ha holnap is így lesz, meg azután is, egyszercsak rohadni kezdenek. Bűzük lesz, meg förtelmes színük. És azt gondolod olyankor, hogy vagy magad teszed próbára, hogy élet van-e még bennük, vagy valami fekete nyamvadék, vagy meghágod azt, aki ezt tette veled. Még ha tudod, hogy nyomorult lesz, fájdalmas és undok az egész, akkor is.
Senkise gondolt róla semmit. Akik látták, nem vágyták, ám mégis, nem láttam olyan férfit, de nőt se, aki nem nyúlt felé, hogy megérintse. Észrevétlenül persze, legalább a szerteszálló fátylait, amelyek nem eltakarták a testét, hanem valahogy semmissé tették: nem volt alattuk testség. A finomabbak, és a gyávábbak csak a közelébe férkőztek, és véletlenül érintették, a faragatlanabbak belemarkoltak. De ezek jártak a legrosszabbul. Elsápadtak és kiverte őket a víz, aztán vörösödtek. Végül le kellett feküdniük, vagy legalább ülni. Soha, senki nem beszélt arról, hogy mit éreztek. Csak egyszer, egy Margot nevű kósza némber mondta ki, de ő is csak halkan, rettegve - Ez csak annak testesül meg, akit szeret.
Nekem testesült. Nem is kívántam meg. Hanem csak nem bírtam, hogy itt van, és ha nem látom, akkor is, ha nem hallom, akkor is. Kellett valami bizonyosság. Nem is megfogtam, csak utána kaptam. És lefoszlott róla minden kelme. Mint valami uszadék, úgy tűntek el a fátylak.
Amikor leszálltam róla, nevetgélt. Közel hajoltam hozzá, az arcába néztem, hogy féljen. De csak nevetett, tovább, csiklandósan, mint valami hülye kis madár. Aztán azt mondta, ugyanolyan hangok öklendenek majd ki belőlem, mielőtt megölöm magam, mint amikor belé élveztem.
Ettől a szótól, vagy talán az alpáriságától megint megkívántam. De aztán inkább megütöttem, hogy csöndben legyen végre.
Hát ennyi volt. Egyetlen kicsi ütés. Még annak se mondanám. Csak pofonka volt.
(tartalom)
Nem volt olyan sejtem, pláne szervem, amit ne ólom húzott volna. De nem csak lefelé, ami a gravitáció miatt normális lenne, hanem hátra is. Kora délután volt, valahogy mégis sötétedett. Nyomasztó homály és magány növekedett, de inkább bennem, mint kívülem. Megálltam a sarkon, de csak egy pillanatra, mert nem volt mit tenni, be kellett fordulnom az iskola utcájába. És még hatvanhárom lépés…
Furcsa módon ötvenhét lépésből megtettem a kapuig, ami sohasem sikerült volna a nyár előtt. Arra gondoltam, visszamegyek, újra végiglépem, mert hátha elszámoltam magam. De aztán nem mertem, mert megláttam az igazgató bácsit. Delejes ember volt, de rossz erőkkel töltve. Jobban féltem tőle, mint apámtól, sőt jobban, mint a Haragudós Bözsi nénitől, akitől pedig annyira rettegett mindenki az utcában, hogy ha csak megláttunk rejteket kerestünk. Szegény alighanem egy rendes asszony lehetett, csak kancsal volt, ezért nézett úgy, mintha állandóan mérges lenne.
Az igazgató bácsi terpeszben állt, hátratett kezekkel, és minden egyes gyereket jól megnézett magának. Akin valami hibát talált – például nem volt nála tornazsák, vagy köpeny nélkül merészelte megközelíteni a bejáratot – azt megállította, és iszonyatos ordítással közölte vele, hogy ha holnap is így jelenik meg, hazazavarja, igazolatlan lesz a napja, sőt még intőt is ad neki. És ráadásul a gyerekeket fölszólította, hogy jó hangosan mondják meg a nevüket: mindenki hallja, kik az iskola délutános osztályainak szégyenei.
Nekem ugyan kifogástalan volt a ruházatom is meg a fölszerelésem is, ám egy hatalmas kötés volt a fülemen – a nyaram legsúlyosabb balesete, egy fejesugrás miatt.
Ösztönösen lassan mentem, és magam elé néztem, mert már akkoriban tudtam, vagy éreztem, hogy agresszió ellen ez a legjobb magatartás. De az ember kiszámíthatatlan: az igazgató rám üvöltött:
- Nem tud köszönni a félfülű?!
- Megálltam, ránéztem, és azt mondtam: – Csókolom…
- Jó napot kívánok! JÓ NAPOT KÍVÁNOK!
- Jó napot kívánok igazgató bácsi!
- Emlékszem rád a múlt évről! Megjegyeztem ám az arcodat!
…
- Mondd csak a nevedet, jó hangosan!
Mondtam a nevemet. Jó hangosan.
- És tedd hozzá, hogy AZ, AKI TÖLTŐTOLLAT LOPOTT A TANÁRIBÓL!
Teljesen tanácstalanul álltam, és azt éreztem, hogy azonnal elájulok. Valamiért ránéztem. Talán megérzett valamit, mert halkabban mondta: az, aki töltőtollat lopott a tanáriból…
Nem is láttam, inkább éreztem, hogy már nagyon sokan vesznek körül minket. Meg azt is, hogy mindjárt elönt a sírás. De valahogy megembereltem magam, sőt bátorság támadt bennem. Nem is akartam mondani, de kijött belőlem:
- Én nem loptam…
- MIT NEM LOPTÁL?!
- Töltőtollat a tanáriból.
Úgy látszik megzavarodott attól, hogy valaki egyáltalán szólni mer a közelében, mert kivette a kezeit a háta mögül.
- Na menj a dolgodra! – mondta. – Rajtad lesz a szemem.
Zavarodottan mentem a termünkbe. Néhányan megszólítottak, de nem is értettem, mit mondanak: fojtogatott a sírás. Az első órán, ami olyan osztályfőnöki beszélgetés volt, és például elosztottuk, ki melyik padban ül majd, fölállt egy Dóri nevű lány, aki az akkori idők legszebb kilenc éves nője volt az országban, és aki addig soha figyelemre nem méltatott, noha a szomszéd házban lakott:
- Én mellette szeretnék ülni. – És rám mutatott.
Nem tudom, hogy komolyan gondolta-e, de a tanítónő ettől rám nézett, és megkérdezte, mi a bajom.
- Fáj a fülem. – mondtam.
- Nem igaz! – mondta erre Dóri.
- Nem fáj a füle?
- Lehet, hogy fáj neki, de azért ilyen szomorú, mert az igazgató úr azt kiabálta rá, hogy töltőtollat lopott a tanáriból. Én tudom, hogy a Szabóka lopott a béből.
- Igen. – mondta a tanítónő. – A Szabó…
- Akkor miért fogta rá az igazgató úr?! – Itt jegyzem meg, hogy életemben először hallottam, hogy valaki urazza az igazgató bácsit.
- Az igazgató elvtárs kicsit ideges az iskolakezdéstől. – mondta a tanítónő. – De majd beszélek vele.
Dórit mellém ültette. Persze aznap már egy szót nem szólt hozzám. Én meg éreztem, hogy szép lassan belázasodom. Nem tudtam pontosan, hogy Dóritól, a szégyentől, vagy a fülemtől.
Két óra múlva kifordultam a padból, mert elájultam.
Nem vesztettem el egészen az eszméletemet, csak sötét volt minden. Távolról hallottam hangokat. Azt is tudtam, hogy a tanító néni áthívta a szomszéd osztályból a tornatanárt, hogy segítsen levinni az orvosi rendelőbe.
A tornatanár fölkapott és vitt. A tanítónő mellette lehetett, mert beszélgettek:
- Ez a rohadt igazgató megalázta mindenki előtt. Letolvajozta a bejáratnál.
- Meg van veszve.
- Ez egy állat. Az rendben van, hogy minket baszogat, de gyerekeket békén hagyhatná.
- Az állat jobb.
Az orvosiban fölébredtem. A tanítónő elmesélte a nővérkének, mi történt velem. Ő megvizsgált, megmérte a lázam, megitatott, elmeséltette velem, mi történt a fülemmel, aztán rám parancsolt, hogy maradjak fekve, amíg nem jönnek értem. Telefonált anyámnak, aki ott is volt negyed óra múlva.
Sírt persze. A nővérke leültette és elmondta neki, amit a tanítónőtől hallott.
Anyám abbahagyta a könnyezést, és azt kérdezte: - Hol az a féreg?
- Ha tanácsolhatom asszonyom, akkor nem most keresse meg, mert…
- Mikor keressem?
- Hát…
- Mindenki fél tőle?
- Hát… Igen. Mindenki. Pártkáder. Lebukott valami nőügyön, aztán iderakták büntetésből.
Anyám fölkapott, és meg sem álltunk a tanáriig. Éppen szünet lehetett, mert tele volt. Anyám megkérdezte, melyik volt az a szemét, én meg nem láttam sehol. Erre valaki az igazgató ajtajára mutatott. Anyám berúgta. Nem beszélt sokat, és egyáltalán nem hangosan:
- Te rohadék, most kiállsz ide az ablakba, és kikiabálod, hogy a fiam nem tolvaj.
- De…
- Fél percet kapsz.
- De… a…
- Fél perc múlva elindulok a pártbizottságra, és följelentelek.
Az igazgató fölállt, vörös volt, levegő után kapkodott, szemmel láthatóan ordítani akart, de nem jött ki hang belőle.
Csak a nyitva maradt ajtó felé mutatott.
Anyám addigra már teljesen nyugodt volt.
- Rendben van. Elmegyek, de te nem leszel sokáig igazgató.
Kimentünk. Soha nem felejtem el azokat az arcokat a tanári szobában. Akkor tudtam meg, hogy a fölnőttek minden nap úgy rettegnek, mint ahogy én, egyszer, az iskola bejáratánál a tolvajozó igazgató színe előtt.
Anyám nem jelentette föl. Természetesen soha senkit, pláne pártbizottságon. Átvitt egy másik iskolába. Az egészben persze az volt a legszomorúbb, hogy az akkori idők legszebb kilencéves nője alig néhány óráig volt a padtársam.
(Eső)
(tartalom)
A hó északról jött, a szél átfújta a ház fölött. Nem pelyhekben esett, hanem szálakban, és olyan volt, mintha a szálakat a ház fölé húzta volna valami erő, hogy védjen minket, ha kiállunk az ajtó elé. Mert néha ki kellett menni a sötét szobákból meg a mégsötétebb konyhából. Az bátyám köhögött, és nem tűrte, ha odabent dohányzunk.
Magamra vettem a kabátomat és két pokrócot, a füles sapkámat. Először csak az orromat dugtam ki, aztán a kezemet, végül kimerészkedtem. Akárhogy undorodtam már tőle, gyönyörű volt a hó. Békességet éreztem a süket csöndben. Leültem a karospadra.
Szelja kijött utánam az ámbitusra, és akkorát szellentett, hogy összerázkódtam. Vagyis nem szellentés volt, hanem dörgedelem. A kutya azonnal belenyomta az orrát a fenekébe, és jó sokáig ott is tartotta.
„Azért ez túlzás.” – mondtam.
„Ez az állatom reggeli csemegéje.”
„Ez a csemege a másik túlzás. Nincs is ennél undorítóbb szó.”
„Nyafogsz.”
Elfészkeltem magam a padon, néztem Szelja testét, ahogy a hó és közém feszül. Arra gondoltam, hogy hidegebb lehet a hónál. Egyszer volt egy hidegszájú nőm. „Olyan lehet ez is. De mindene.” Egészen kicsikére kuporogtam, hogy a legkisebb felületet adjam magamból. Aztán elővettem egy cigarettát, de ahhoz már nem volt erőm, hogy az öngyújtót is megkeressem a ruha és pokrócrétegek között, mert rámtört a hidegrázás. Annyira fájt, annyira rázta a gerincemet, annyira kilátástalanul kiszolgáltatott voltam, hogy azt éreztem: azonnal meghalok.
Szelja meg csak nézte, ahogy ülve, kuporodva táncolok a padon. Nem mozdult, nem szólt, de még csak egy gesztusa se volt. Hogy óvna, vagy valami.
Megpróbáltam minél mélyebbre húzódni magamban, megpróbáltam minden izmomat keményen tartani, de nem enyhült a rázkódás.
„Ez epilepszia?” – kérdezte. Aztán szépen óvatosan a párkányra tette a cigarettáját, benyitott a házba és elrikkantotta magát, hogy rohamom van, és jöjjön ki a bátyám.
Kijött, úgy kapott föl, mintha valami kicsike ember lennék, bevitt az ágyba és minden föllelhető takarót rámpakolt. Kicsit dögönyözött is. És kérdezte, hogy jobb-e már. Aztán jobb volt. Látta.
Szelja, amikor elszívta a cigarettáját, utánunk jött és a bátyámtól is megkérdezte, hogy ez-e az epilepszia.
„A kurva anyád.”
„De…”
„Takarodj ki innen!”
Akkor már ahhoz is volt erőm, hogy egy kicsit nevessek.
„Borzalmas némber.” – mondta a bátyám, amikor kiment.
„Borzalmas.”
„És milyen kellemetlen hangja van.”
Mielőtt elaludtam, arra gondoltam, hogy nincs is kellemetlen hangja, csak akkor, ha kérdez. Láttam magam előtt a testét a hó és köztem, és nagyon kellett vigyáznom, nehogy megint rám törjön a hideg.
Arra ébredtem, hogy a bátyám még mindig az ágy mellett ül, de aztán rájöttem, hogy már megint, mert gőzölgő tea volt a kezében. Valami mákonnyal selymesített fahéjas-mandulás. Egy kilót kaptunk belőle az apánktól, amikor két napra hazajött Amerikából az anyánk temetésére.
„Ne dugd ki a kezed.”
Kivette a zsebéből a lámaszőr kesztyűmet, amit még anyám kötött. Egy szétszakadt pulóverből fejtette ki a foszlós, puha szálakat, aztán nagyon óvatosan kötötte a kétujjas kesztyűket. Mert ötujjasat nem tudott. Igyekezett, de nem volt tehetsége az ilyesmihez.
A bátyám gyorsan fölemelte a takarókat, hogy egy másodpercre se érintkezzen a bőröm a levegővel, és bedugta a kesztyűket. Én meg a kezeimre húztam őket. Aztán óvatosan kinyúltam, megfogtam a bögre fülét, és sikerült úgy innom, hogy nem jött rám újabb hidegrázó roham.
„Orvoshoz kellene menni.” – mondtam.
„Fürdő kellene. Olyan meleg, hogy kiolvadjon belőled a maradék zsír is. Mind. Hogy száraz legyél belülről is.”
De hát szárazak voltunk, mint a fagyott tapló. Akkor már egy hónapja koszolódtunk. Nem is vettünk elég fát, ami meg volt, azt annyira betemette a hó, hogy éppen csak az egy napra valót tudtuk alóla kikaparni. A vízvezetékek befagytak. Szerencsénkre a pincében volt egy kerekes mélykút, de az is éppen csak annyit adott, amennyi inni, meg az ürülékünket öblíteni elég. Áram két hete nem volt a faluban, mert a vezetékeket leszaggatta egy hajnali jégpárásodás. A villanyosok meg se próbálták rendbe tenni, mert az út csak egy sávon volt járható, arról is az árokba csúsztak, amikor segíteni próbáltak.
A bátyám valami öreg patikustól szerzett egy kicsi szeszlámpát, azon főztük a teát spiritusszal. És melegítettük a konzerveket.
A boltban csak konzervek voltak, meg hetente kétszer kenyér. Így éltünk. Nyilvánvaló volt, hogy még pár hét, és el kell indulni a város felé. Meg az is, hogy ha jön a tavasz, találunk majd halottakat a házakban. Nem lehet, hogy ezt minden öreg túlélheti.
„Hát ez volna a halál.” – mondta egyszer Szelja, amikor az ablakból néztük a mindent maga alá rejtő havat, amire ráhullott egy döglött rigó.
Egyszer meg a bátyám, amikor pár percre kisütött a nap, azt találta ki, hogy „időjárás van!” Ezen jót nevettünk.
Nem egyik napról a másikra ébredtünk arra, hogy ebbe akár bele is pusztulhatunk, hanem úgy volt, hogy egy darabig jókat nevettünk azon, hogy a kertben a mellünkig ér a jeges vízdara, aztán a nyakunkig, és egyszercsak nem nevetgéltünk, hanem káromkodtunk, dühöngtünk. Aztán meg már csak csöndesen vártunk.
„Akárhogy is, egyszer valahogy vége lesz.” – Ezt tudtam mondani vigasztalásul.
Szelja adta föl legelőször. Arra ébredtünk, hogy behozza a teát, de bakancsban, sapkában, a hátán zsák.
„Elindulok.” – mondta.
A bátyám hallgatott.
„Hova?” – kérdeztem, csak hogy kérdezzek valamit.
„Haza. Anyámhoz.”
„De miért?”
„Mert a bátyád már utál, te meg csak meg akarsz kúrni.”
„Így van.” – mondta a bátyám.
„Hát akkor: szasztok!”
Elment.
Aztán visszajött. Három óra múlva, mert az utat elfútta a hó.
Feküdtünk az ágyon és kesztyűben ittam a teát. A bátyámon láttam, hogy erősen gondolkozik.
„Emlékszel a fürdőskurvákra?” – kérdeztem sokára.
„Ja: Matildka és Bözsike.”
„Ja.”
Egy darabig hallgattunk. Nyilván ő is összeszedett a fejében mindent, amire a fürdősökről emlékezett.
Gyerekkorunkban, abban a faluban, amelyikben születtünk, új fürdőház volt. Amikor még nem éltünk, egy másik szolgálta a népség testkultúráját. Az abból állt, hogy szombaton a férfiak jártak fürödni, az asszonyok meg vasárnap. Délután. A gyerekekkel persze. Bár azokat inkább otthon mosogatták, teknőben vagy lavórban. Az a régi fürdőház nem is a faluban volt, hanem a falu fölötti erdőben. Talán azért építették oda, hogy legyen mindig akác a tűz alá.
Ott két asszony segédkezett. A régi erdészlakban éltek. Hozták a fát, hozták a törölközőt, állítólag megmosták a hátát is annak, aki kérte. Az volt persze a hírük, hogy amikor még fiatalabbak voltak, hát bizony mást is megtettek a fürdővendégekért. A nagyanyám egyszer azt találta mondani, hogy hiába kuksolnak, meg ájtatoskodnak mostanában a templomban, bizony büdös egy kurvák azok. Ez persze fölkeltette az érdeklődésünket, elmentünk megnézni őket. Két kicsit foszlottas, kövérkés asszonyt láttunk a régi erdészház kertjében kapirgálni. Az egyik nagyobb volt, mint a másik. Nem találtuk nagyon öregnek őket, de persze fiatalnak se. Hanem hát: semmilyennek. Amilyenek voltak.
Amikor már olyan kamaszfélék lettünk, nem is a bátyámnak, nem is nekem, hanem egy Kohász Józsi nevű kölyöknek jutott eszébe, hogy ha ezek kurvák voltak, akkor az nem múlik el. Mi lenne, ha odamennénk hozzájuk azzal, hogy egyszer fűtsék föl nekünk a fürdőházat, legyen törölköző, esetleg gyógygőz, meg talán még masszírozásra is rávehetnénk őket. Aztán majd meglátjuk.
És oda is ment hozzájuk.
„Egy százas. Fejenként.” – mondta a termetesebb asszony. „Szombat délutánra.”
Már nem emlékszem, miért, de a Józsi nem jött, hanem csak mi ketten, a bátyámmal.
Jó, illatos gőz volt a házban. Az egyik asszony fűtött, a másik a padlót csutakolta. Mi csak álltunk ott, néztük őket. Fehérbe öltöztek, mint az ápolónők.
„Na, csak vetkezzetek!” – mondta az egyik.
Nekiláttunk. A fürdőgatyát már otthon magunkra vettük.
Ahogy ott álltunk az, amelyik fűtött, ránk szólt: na az itt nem kell. A fürdőgatyára nézett.
Gyorsan levettük és belecsusszantunk a nagy tölgykádba.
Hogy minél láthatatlanabb legyek, azt játszottam, hogy a víz alá merülök, és meddig bírom. Jó forró volt. Az bátyám meg csak feküdt.
Az egyik asszony hozott egy edényt. Olyan volt, mint amibe a tehenek tejét fejik, csak fából. Az bátyám mögé állt, és hátulról locsolgatta rá a vizet. Aztán elővett valami kenyőcsöt és szétnyomkodta a fején, és azzal mosta a haját. Én hol alámerültem, hol fölbukkantam. Egyszercsak azt láttam, hogy az asszony egy nagy fehér törölközőt hoz, szétnyitja, a bátyám föláll, az asszony betekeri a törölközővel, a bátyám kilép a medencéből, és elmennek egy függöny mögé. Ott valami fülkeféle volt.
A másik asszony nem nagyon törődött velem. A padlót törölte vizesrongyos fával. Aztán hirtelen letette, fölvette a faedényt, mögém jött, elkezdett locsolni, és megmosta a hajamat. Aztán ugyanúgy, mint az előbb a másik, elment törölközőért, szétnyitotta, aztán mögém állt, jelezve, hogy álljak föl, mert rám tekerné. Én meg csak néztem rá.
„Nem akarsz masszírt?”
„Nem.”
„Miért?”
„Csiklandós vagyok.”
Az asszony elnevette magát. Leeresztette a törölközőt. Egy pillanatig tanácstalanul állt.
„Pedig a malackádat is megvakirgálnám.”
Egy pillanatig meg se értettem, amit mondott, aztán megszédültem. De nem ájulósan, hanem ellebegősen. És még a malackám és elkezdett ott lenni. Nem mertem megmozdulni.
Az asszony összehajtogatta a törölközőt, nevetve elindult a fülke felé. Aztán megfordult, és azt mondta:
„Pedig már az apátok is ide járt.”
Amint eltűnt, kipattantam a vízből, a vizes testemre húztam a ruháimat. A cipőbe már a ház előtt dugtam a lábamat. Az erdő szélén a cigányok farakásai mellett vártam meg a bátyámat.
„Gyáva vagy.” – mondta.
Ebben maradtunk. Aztán soha nem beszéltünk erről. Bár gyanakodtam, hogy néha eljárt még a fürdőházba.
A tea lassan kihűlt. A bátyám kissé elmélázva nézett a bögréjébe.
„Kérdezhetek valamit?” – kérdeztem.
„Nem.”
„Az a fürdőskurva megvakirgálta a malackádat?”
Erre a bátyám úgy elkezdett nevetni, hogy megijedtem. Szelja is benézett azonnal, de nem kérdezett semmit.
„Ha nem lennél olyan gyáva, megtudtad volna.” – mondta a bátyám nekem.
„Mit?” – kérdezte Szelja.
„Hogy a fürdőskurva megvakirgálta-e a malacomat.”
„És? Meg?”
„Hozzál teát!”
„És az miért jó nekem, ha hozok teát?”
„Akkor közénk fekhetsz.”
Szelja egy pillanatig mereven maga elé nézett, szinte látszott, hogy számol magában.
„Jó, de csak akkor, ha beengedhetem a kutyát.”
„A konyhába.”
Szelja kiment, hallottuk, ahogy beengedi a kutyát, aztán a sarokba parancsolja. Aztán csörömpölt a teáskannával, aztán bejött, aztán közénk feküdt, a hideg fenekét azonnal a combomhoz nyomta, én meg arra gondoltam, hogy megint gyáva leszek, és hatvan éves korunkban, egy havas napon a bátyám megint kiröhög majd, amikor azt kérdezem, hogy csakugyan jéghideg volt-e Szelja bensőséges vége, vagy csak én képzeltem.
(Alibi)
(tartalom)
A nyár utolsó szabad napján, a teraszon ültünk, és arról beszélgettünk, hogy holnap vissza kell mennem az internátusba, amikor a kertkapunál megjelent. Megdöbbentő módon meg se állt a kutyák ugatására, pedig azok acsarkodva álltak előtte, amikor kinyitotta a kaput. De aztán elkushadtak, csöndesen követték. Hátra se nézett, de még csak egy gesztusa se volt. Mások legalább a kezüket nyújtják az ebeknek, megszagoltatják magukat, vagy mondanak valami nyugtatót.
Nem lehetett nem nézni, ahogy közelít. Sudár volt, úgy ringott, mint egy gyönyörű fa, és lépdelése inkább vonulásnak tűnt.
Apró kalapban érkezett, ami azért volt föltűnő, mert az két, parasztosan a fejére tekert copffonat tetején virított. Virított, mert szalmából volt, tele kicsi, színes szalmavirággal. Sőt, két kis madár is pihegett az apró kalap apró karimájában, mintha csak valami szalmafészek lenne, és az egész az élet maga, viselője pedig az egész Földet vinné a fején, a maga nagy természetével. Ez volt az első, amit észrevettem rajta, mélységes, szívdöngető ámulatom után.
Akkora bőröndöt hozott, amibe legföljebb egy váltás fehérnemű fér, azt cérnakesztyűs kézzel fogta, de valahogy nem marokra, hanem, mintha csak éppen csippentene az ujjaival.
Olyan kékfestő-féle parasztruhában volt. Más nők testét az ilyen holmi inkább takarta, de őt, talán a különösen hosszú lábai, és hatalmas mellei miatt olyanná tette, mintha egy tegnap, hirtelen megnőtt lány a tegnapelőtti ruháját vette volna föl.
Reggeliztünk. A kanalak és a kések megálltak a levegőben. Olyan csönd lett, amit sem lélegzet, sem pisszenés meg nem zavarhat, hanem csak átharapni lehet.
- Isten áldja kendtek gyönyörű napjait, én vagyok az új cselédlány, akit a Péter páter küldött, jó kívánságaival.
Ezt valami olyan istenverte tájhangokkal mondta, amiktől lehetett ugyan érteni, de csak úgy, ha az ember minden szót átgondolt. („Isstenn óggya kendtek gyünyürü naptyait, een vadjok, az új cselédleány…) Már csak ezért is csönd támadt, vagyis immár kettős csöndben ültünk.
A szemem sarkában láttam, hogy az anyám mindjárt elröhögi magát, a nagyanyám megtörli a száját, holott nem is evett, a nagyapám pedig föláll, közelebb lép a lányhoz, meghajol… Egy pillanatra talán úgy is volt, hogy kezet csókol neki zavarában - amint azt tette szinte minden érkező nővel -, de aztán ez szerencsére elmaradt.
Aztán anyám is fölállt, mindjárt letegezte és megkérdezte, hol a csomagja. Azt a választ kapta, hogy lent hagyta az állomáson, mert ugyan mindjárt akadt két dülledtfejű hetyke legény, akik elhozták volna, de ő nem akarta.
A nagyanyám is letegezte, de azon nem volt mit csodálkozni, mert minden cselédlányt tegezett. Nem kivagyiságból, csak azért, mert így volt szokás.
Aztán bekísérte a konyhába, megmutatta neki a házat, a szobáját.
Mi meg ültünk tovább a kerti asztalnál és nem nagyon mertünk egymásra nézni, mert tudtuk, hogy hangos vihogás lesz a vége. Legalábbis anyám biztosan rákezd, ám a nagyapámról hangoskodás elképzelhetetlen volt.
- Ez egy gyönyörű nő – mondta aztán az anyám.
- Azért nem teljesen hibátlan. – közölte a nagyapám. Ezen meg is lepődtem, mert még soha nem hallottam, hogy emberre megjegyzést tett volna.
- Ha nem parasztnak születik…
- Már értem, hogy Péter páter miért ajánlotta olyan meleg hangú levélben.
- Biztos istenfélő.
- Hacsak az meg nem ment minket…
A nagyanyám, aki igen kíváncsi természetű volt utána is érdeklődött. Csakugyan: Péter páter, nagyapám gyerekkori barátja teljesen beleszeretett a cselédjébe. De annyira, hogy – meglesték – éjszakánként az oltárnál hangosan imádkozott, hogy az Úr vigye el a közeléből az ördögöt. A lány semmit nem tett ezért, kifogástalanul viselkedett, Péter páter sem ért hozzá egy ujjal se, mégis véget kellett vetni ennek a háztartási viszonynak, mert szegény jó pap beleőrült volna.
Ezt már akkor tudtam meg, amikor az ősz közepén anyám meglátogatott az internátusban. Tulajdonképpen senki másról nem mesélt, csak a lányról, aki után úgy mászkáltak a falusiak, de még a nők is, mint a bagzó rókák... Még a majdnem nyolcvan éves, mankós Mikulka bácsit is rajtakapták, hogy bemászott a kertbe és a cselédszoba ablakrácsán át leselkedett.
A nagyanyám retteg tőle, de nem tud belekötni, mert a lány előbb kel, mint bárki, és később is fekszik, a házban olyan tisztaság van, mint még soha, úgy főz, hogy megszaporodtak a vendégek, néha csak azért benéznek a régi ismerősök, hogy kóstoljanak. (Bár ez alighanem csak ürügy.) De még a zoknikat is bestoppolja, anélkül, hogy erre bárki, bármikor kérte volna.
A dédanyám is megérkezett őszi szállásra, imádja ezt a lányt, mert népdalokat énekel neki, meg meséket mond, sőt esténként együtt imádkoznak. A lány nem tud hibázni, tehát a nagyanyám egyetlen egy módon szabadulhat tőle: ha férjhez adja.
Ja és engem is félt tőle, mert ez a nő maga az ördög.
- És te is féltesz?
- Dehogy! Bár csak ilyen szép, tiszta nő lenne az első szeretőd.
Nem tudom, miért mondta ezt anyám, de rosszul tette, mert elkezdtem álmodozni. Legalább száz lehetséges változatát képzeltem el annak a pillanatnak, amikor a karácsonyi szünetben a mi cselédünk mégiscsak úgy dönt, hogy kell neki valaki, és pont én lennék a legjobb.
A végén már teljesen belebetegedtem a képzelgéseimbe, és meg is értettem, mit érezhetett a jó Péter páter, ha én meglehetős távolból is meg tudok bolondulni.
Anyám még egyszer meglátogatott a karácsonyi szünet előtt, és arról az elhatározásáról számolt be, hogy nem hiúsítja ugyan meg nagyanyám férjezési tervét, ám úgy gondolja, hogy nem valami falusihoz kell egy ilyen különleges kincset adni, hanem egy igazi úrhoz, de előtte ki kell kupálni. Azon, hogy anyám egyáltalán férjhez adásra gondol, kicsit csodálkoztam, hiszen annyira utálta a házasságot, hogy már tizenhat évesen úgy nyilatkozott, miszerint ő elvált asszony szeretne lenni, ami aztán sikerült is neki.
- Csak nem azért menjen férjhez, hogy elvált asszony legyen belőle?
- De. Jó, hogy mondod.
Kiderült, hogy már meg is kezdte a kupálást. Nem kis összeget áldozott arra, hogy a városban új ruhákat és cipőket vegyen a cselédünknek.
„Képzeld el, hogy nyáron bugyit se hord! Csak télire meg ünnepnapra volt neki”. „Máris úgy néz ki, mint egy dáma.” „Kibontattam a haját és kicsit meg is festettük.” „Már nőnek a körmei.”
Kiderült, hogy anyám nem csak a nemi élet minden titkába vezette be, hanem gyorsított házi főiskolára járatja. Délelőtt a konyhában angolul tanulnak. Este, mivel a lány már úgyis bestoppolt minden zoknit, olvasni köteles. De nem ám képeslapokat, mint eddig, hanem Jókait, Mikszáthot, sőt már egy kis Hemingway is jutott neki.
Remekül halad. Élvezi. Az a csuda, hogy nem kérdez semmit, mindent ért, és ráadásul meg is jegyez. Kezdi elveszteni a tájszólását.
Ezen kívül már háromszor voltak színházban – „Na, azt láttad volna, amikor bevonult estélyiben.” – Moziban is, a városban. Mondhatni, teljesen barátnők lettek.
Én már csak arra voltam kíváncsi, hogy a lány nem kérdezi-e meg tőle: mire ez a nagy igyekezet.
- Dehogynem. Megbeszéltük. Azt mondtam neki, hogy értékesebb annál, mint hogy itt vénüljön meg a cselédszobában. Nyáron, Kenesén megtaláljuk neki az igazit. Egyetemista lesz, de az is lehet, hogy tanár. Egyetemi.
- Vagy művész.
- Vagy az.
- Filmszínész.
- Esetleg.
- Világhíres író.
- Az is lehet.
Akkor árultam el anyámnak, hogy világhíres író leszek. Örült neki, de szemmel láthatóan még nem tudta magát abba beleélni, milyen lehet, ha valaki egy világhíres író anyja, mert lekötötte a cselédkupálós szerepe. Vakságában nem értette meg a célzásomat sem.
Amikor elment, arra gondoltam, hogy nem kellett volna megemlítenie azt, hogy bugyit se viselt, mert ezzel fogok álmodni. Azonnal eszembe jutott, hogy tömjénfüstbe zárt szellem vagyok, és a templomban a szoknyák bodrai között keresem a megfelelő, langymeleg helyet a megtestesülésre.
Meg arra is gondoltam, hogy hátha mégse valami hülye egyetemista kell annak a némbernek. Csakugyan nagyon jók például a nagyobb reménységre okot adó fiatal írók is.
Az internátusban külön fölhívták a figyelmünket arra, hogy ne nagyon essünk szerelembe a téli szünet idején, mert érettségi előtt fél évvel az nem szerencsés.
Amikor hazaértem, nem volt otthon senki, csak a lány. Nem az, amelyiket hónapokkal előbb megismertem, nem az a kissé komikus csodanősténység, hanem a világ legszebb nője. Egyszerűen letaglózó volt a látványa. A konyhában ült, amikor beléptem és Platont olvasott. Ez kicsit meglepett, mert anyám nem is szerette. Fehér vászonruha volt rajta, de olyan, annyira egyszerű, és mégis annyira ravasz, hogy nem takarta, hanem megmutatta a testét. Félmagas sarkú cipője volt, a szeme kifestve, de éppencsak. A haja olyan volt, mintha a szélcsöndben is lobogna.
Nem is tudom, miről beszéltünk. Csak arra emlékszem, hogy hiába próbáltam, nem tudtam levenni róla a szemem. Soha nem éreztem még azelőtt ilyesmit. Mint ahogy azt se, hogy valóságos erőtér valóságos örvénye kapott el, és nincs menekvés.
Ráadásul, amikor enni adott, megkérdezte, hogy nagyon fárasztó volt-e az utazás, én meg azt mondtam, hogy nem, csak a hátizsákom megrántotta a vállamat, mire ő elkezdett masszírozni. Nem is tudom, hogyan bírtam ki ép elmével.
Soha nem szedtem még össze minden bátorságomat, hogy valamit kimondjak, és az volt a különös, hogy nem is kellett, mert a lehető legtisztább természetességgel közöltem vele:
- Amióta elmentem, minden este rólad álmodtam.
- Tudom – mondta csöndesen. Tudom én azt kedves úrfi. - Én is gondoltam magára.
Aztán nagyot sóhajtott és ezt mondta:
- De most már gondolni sem lehet.
Nem tudtam megkérdezni, hogy miért nem, mert megjött az anyám és a nagyanyám. Én meg, miután illő módon köszöntöttem őket, kimentem a kertbe, biciklire kaptam, és dacára annak, hogy szállingózott a hó, elvágtattam hét határba, hogy meg ne bolonduljak.
Sőt, úgy határoztam, hogy előre hozom, amit újév utánra terveztem: másnap átmegyek a szomszéd faluba Pime bácsikámhoz azzal az ürüggyel, hogy föl kell készülnöm az érettségire Adyból. Ő többet tudott Adyról, mint amennyit maga Ady tudhatott. Így kapok pár nap haladékot. Elég, ha Karácsonykor, délután hazatérek.
Úgy is lett, bár reggelig tépelődtem, magam is meglepődtem azon, hogy hallatlan önuralommal és józansággal el tudtam hagyni a házat.
Azt nem mondom, hogy Piménél minden figyelmemet le tudta kötni Ady élete és munkássága, de azért valamicskével okosabb lettem. Talán.
Karácsony délutánján gyanús csönd fogadott a házban. Aztán mintha szipogást hallottam volna. A konyhából. De a konyhában nem találtam senki, tehát a cselédszobából jött. Bekopogtam, és be is nyitottam. A lány ott feküdt az ágyon. Meglepetésemre a nagyapám ült mellette, és fogta a kezét.
Kihátráltam.
Körbe jártam a lakást, hogy megtudjam, hol lehetnek a többiek. Meglepetésemre a nagyanyám a szobájában feküdt, szipogott, az anyám meg az ágy mellett térdelt és fogta a kezét. Ő is szipogott.
Persze az derült ki – és ezt már előttem sem titkolták -, hogy a lány teherbe esett a nagyapámtól. A nagyanyám először ragaszkodott a váláshoz, de miután a nagyapám közölte vele, hogy a dolgot úri módon és diszkréten kellene elintézni, ezt visszavonta.
Anyámra maradt, hogy az úri mód és a diszkréció szabályait kitalálja, és az esetre alkalmazza. Végül úgy határozott, hogy mivel ő amúgy is évek óta vágyott egy gyerekre, csak férjre nem, a lányt dehogy viszik küretre, hanem neki fogja megszülni azt a kölyköt. Az pedig úgy lesz, hogy megfelelő helyen megfelelő gondoskodásban részesül, miközben ő lassan elkezdi párnafélékkel tömködni a hasát, aztán egyszercsak hazajön a gyerekkel. A népek majd hümmögnek egy kicsit, de az elvált asszony mégsem lányanya… A lány meg majd visszamegy a falujába és ha látni akarja a gyereket, elvisszük neki vendégségbe.
A nagyanyám eleinte hallani sem akart erről, de aztán valahogy belőle is előtört az anya, meg különben is megértette, hogy ha az anyám a fejébe vesz valamit, az úgy is lesz – kivéve, ha közbe jön valami -, a nagyapám is megbolondult, így aztán ő könnyen mindent veszíthet semmiért.
A Szent Este természetesen elmaradt, bár én arra gondoltam, hogy mégiscsak kaptunk valamit.
Így született a húgom.
Az anyját soha nem láttam azután. Miután a gyereket örökbe adta anyámnak, többé életjelt se adott magáról. Anyám persze résen volt, mert tartott attól, hogy egyszer visszajön és elveszi a gyereket, néha megtudott róla ezt-azt.
Először a faluja orvosához ment feleségül, aki otthagyta miatta a családját. A fővárosba költöztek, ahol a lány egyetemre is járt. De nem sokáig éltek együtt, mert az orvos meghalt. Állítólag öngyilkos lett, a furdalásai miatt és féltékenységében. Később a lány hozzáment egy jónevű operaénekeshez, de az csapodárnak bizonyult, és ezért otthagyta. A bortányaikról számos képes beszámoló jelent meg a német női- és bulvárlapokban. Ezeken egy gyönyörű nő, egy valóságos dáma látható a neves dalnok oldalán. A válás után persze külföldön maradt, talán Amerikában. Néha azt álmodom, hogy egy világhíres író felesége lett, és én irigy vagyok és magányos, de meg is érdemlem. Olyankor álmomban ki akarom mondani a nevét, de aztán mégse teszem, mert a nagyanyám egyszer s mindenkorra megtiltotta. És azért annyi mégiscsak jár neki, hogy ezt tiszteletben tartsuk.
(Alibi)
(tartalom)
Egy kopott kis emberke ült velem szemben, menetiránynak háttal, és nagyon szomorúan nézte a Déli-pályaudvart. Már amit azon egyáltalán lehetett nézni. Futkosók, cipekedők, sokpótkocsis targoncák, kalapácsos vasutasok, mozgóárusok, semmi érdekes. Le nem vette volna a szemét az ablakról, de láttam rajta, hogy nem látja, mi történik odakint. Túlnézett az embereken, át rajtuk, mintha ott se lettek volna.
Szürke, kiskockás zakót viselt, piros nájloninget, barna nadrágot, sötétkék zoknit, félrekopott, már szinte kifordult zárt barna szandált, és volt nála egy nagyon öreg, nagyon elvásott bőrű aktatáska is. Jól megtömve. Annyira érdektelennek, annyira semmilyen embernek tűnt, hogy fölkeltette a kíváncsiságomat.
A forgalmista, vagy mit tudom én kicsoda, akinek ez a dolga, megnyomta a dallamkürtöt, aztán bejelentette, hogy a mi vonatunk azonnal indul. Akkor ez a férfi fölpattant, magához kapta a táskáját, elindult, szinte ugrott a kupéajtó felé, mintha menekülne, aztán megállt, mint akit rajtakaptak valamin, legyintett, és visszaült a helyére. És szinte szégyenkezve összehúzta magát, becsukta a szemeit.
Nem néztem rá, mert nem akartam zavarba hozni, ha mégis kinyitná. Hogy jövök én ahhoz? Még szerencse, hogy csak ketten ültünk a kupéban.
A vonat hamarosan az alagútba ért, sötét lett, nagyon figyeltem azt az embert, de mozdulatlan maradt, pedig nem lepődtem volna meg, ha abban a pár percben elmenekül, és a vonat másik végén keres magának menedéket. Talán én így tettem volna, ha túl sokat engedek megtudni magamról egy idegennek, akivel órákat kell majd együtt töltenem, és aligha kerülhetem el a magyarázkodást.
Amikor kiértünk az alagútból, azt láttam, hogy sír. Csöndesen, csukott szemmel, mozdulatlanul. Kövér érben folytak le az arcán a könnyei.
Nem akartam ránézni, nehogy az legyen, hogy amikor kinyitja a szemét, észrevegye szemérmetlen vizslatásomat. De persze, miközben a jól ismert épületeket, köztük egykori iskolámat néztem, a tekintetem fénykörének szélén ott volt az arca. De nem volt mit észrevenni rajta. Csak azt, hogy szakadatlanul folydogálnak a könnyek.
Arra is gondoltam, talán nekem kellene átköltöznöm a vonat másik részébe, és hagyni ezt az ember békességben. De eszembe jutott: hátha valami szörnyű tragédia érte, és kárt tesz magában, kiveti magát az ablakon például, ha nem vagyok vele.
Máskor talán bosszantott volna, ha ilyen helyzetbe kerülök, ha hirtelen felelős leszek valakiért, akit azelőtt soha nem láttam, és ha láttam volna mégis, semmivel nem keltette volna föl a figyelmemet. Sőt, ha nem kerülök kényszerű összezártságba az ilyenekkel, kerülöm, kikerülöm őket, hiszen lerí róluk a nyomorúság, és azt fertőzőnek gondolja az ember. Bár ez a férfi nem volt tolakodó, még a tekintetével sem kért segítséget. Sem ő, sem én nem tehettünk arról, hogy a sorsunk néhány órára a kényszerű együttlét.
Azt vártam, hogy esetleg Kelenföldön megint fölpattan, kitör, leszáll a vonatról. De nem mozdult, ült tovább ugyanúgy, és sírdogált csöndesen. Sokan szálltak föl, reméltem, hogy senki nem ül be hozzánk, mert valahogy szerettem volna, ha ez az ember békességben sírhat akár a Balatonig, ha az jó neki. Nem éreztem gyengédséget iránta, mégsem akartam, hogy egy csomó ember, pláne gyerek előtt szégyenüljön.
Amikor Kelenföldről elindult a vonat, megérintettem a térdét, és megkérdeztem, segíthetek-e. Nem nyitotta ki a szemét, ami azt jelentette, hogy nem ijedt meg az érintésemtől, sőt talán várta is. Megrázta a fejét, de mondani semmit nem tudott, mert abban a pillanatban kicsapódott az ajtó, és belépett egy férfi. Nagyon kiáltva jó reggelt kívánt, a csomagtartóra dobta a két bőröndjét, még állva kezet nyújtott nekem, valami Steve-nek mondta magát, és közölte, hogy ő bizony Ausztráliából jött, ötvenhat után most látogatott először haza, és két napra lemegy a Balatonra, mert látni akarja a szép idők emlékhelyeit. Megfordult, hogy annak a másik embernek is kezet nyújtson, de az még mindig magába zárkózva, csukott szemmel ült. Ettől Steve keze megállt levegőben, felém fordult, és csak az arcával, a tekintetével kérdezte, hogy mi van. Én vállat vontam, talán valami grimaszt is megengedtem, amitől azonnal árulónak éreztem magam, mintha valami családtagomat gúnyoltam volna ki. Steve is megrántotta a vállát, aztán leült mellém, és csöndesen nézte azt az embert.
De nem nyughatott sokáig.
- Tizenöt éve nem ültem vonaton.
Bólintottam, hogy értem: Ausztráliában nyilván autóval járnak, vagy esetleg repülővel, nagy ország, a vonatokon inkább bányatermékeket szállítanak, láttam én ám erről egy filmet… De ezt nem mondtam, csak gondoltam.
- Ausztráliában csak autóval járunk. Hehe.
Megint bólintottam.
- Nekem három van. Egy limuzin, egy terepjáró, meg egy kicsi az asszonynak, hogy legyen mivel bevásárolni. Hehe.
Ismét bólintással jeleztem, hogy értem én. Közben nem vettem le a szememet a másik emberről. Hátha ez a derék Steve észreveszi, hogy jobb lenne, ha csöndben maradna, mert valami baj van, ez most nem a hetvenkedés ideje.
- Nekem aztán olcsó a benzin, mert van három benzinkutam. Hehe.
Ettől a mondattól kicsit megmérgedtem: - Az egyik a limuzinhoz, a másik, a terepjáróhoz, a harmadik meg az asszonykának… - mondtam.
De nem vette észre, hogy gúnyolódom, figyelmeztetem, mert azt mondta erre, hogy nem, ő abból él, hogy vannak neki benzinkútjai. Szépen meggazdagodott. Nyaranta lejár az óceánra, cápára vadászni, és ha megadom neki a címemet, küld csomagban egy igazi cápaállkapcsot.
Mondtam, hogy anyám örülne, mert kedveli az ilyen dolgokat.
Hát akkor ő feltétlenül küld neki egy jó nagyot. Megengedheti magának. Akinek van annyi esze, hogy beáll az eresz alá, amikor esik, ott meggazdagszik. A magyarok majdnem mind…
Na, ekkor szólalt meg a síró ember. Nem nyitotta ki a szemét, csak halkan megjegyezte:
- Rohadt Ausztrália.
Steve majdnem fölpattant, de rátettem a kezét a térdére. Intettem, hogy most maradjon csöndben. Pisszenés nélkül néztük a kopott férfi arcát, aki már nem sírt, és nyilván tudta, hogy várunk tőle valamit, néhány szót, esetleg.
Végre ránk nézett.
- Bocsánat – mondta Steve-nek -, nem akartam megbántani. Csak ide Fehérvárra megyek, mindjárt leszállok.
- Semmi baj. – mondta csöndesen Steve.
Szinte biztos voltam abban, hogy soha nem tudom meg, mi történt ezzel az emberrel, miért sírt itt fél órán át, és miért pont Ausztráliával van baja.
Steve arcán meg azt láttam, hogy kicsit dühös, mert úgy látszik tolakodó harsánysága dacára volt benne annyi tapintat, hogy nem kérdezett semmit, de majd megpukkadt a kíváncsiságtól.
Hogy szóval tartsam, megkérdeztem mikor ment el, merre lakik, hány gyereke van, milyen arrafelé az időjárás, sok-e a kenguru meg a koala, ha már cápaállkapcsot küldd, legyen kedves és tegyen mellé egy kis eukaliptusz-mézet is, mert olvastam valahol, hogy az milyen finom, és sehogyse jutok hozzá…
A férfi nem szólt egy szót sem, nézett kifelé az ablakon, de úgy látszik, becsületes ember volt, talán érzete, hogy tartozik nekünk - de legalábbis nekem - valamivel, mert egyszercsak maga elé kapta a táskáját, kinyitotta, kivett belőle egy borítékot, abból egy csillogó kicsi tárgyat és elénk emelte.
- Ez itt egy asztrálgyémánt. – mondta.- Látott már ilyet? – kérdezte Steve-től.
- Nem.
- Pedig Ausztráliából való.
- Nagy érték lehet. – mondtam, hiszen a kő akkora volt, mint egy kisebb mogyoró, szépen csiszolt élei csillogtak a napfényben.
- Ja, hatalmas kincs. Bűvös varázsereje van neki. Megmutatja, hogy mekkora hülye az ember. Nézzenek csak bele, hátha maguknak is mondd valamit.
Néztük, hümmögtünk. Persze semmi mást nem láttunk, csak egy kristálykövet.
- Na akkor, ha már eleget nézték, akkor hagyjuk, hogy más is boldog legyen tőle.
Fölpattant, lehúzta az ablakot és egy jó nagy mozdulattal kihajította az ablakon.
- Na! – mondta Steve.
- Találja csak meg más is.
Kicsit döbbenten ülhettünk, az az ember meg nézett minket. Már nyoma sem volt a szemén a sírásnak, de nem is nagyképűen bámult az arcunkba, hanem csak szomorkásan.
- Az apám küldte Ausztráliából. – mondta. – Tíz év után jelentkezett. Ha kíváncsiak, elolvashatják a levelét.
Mi persze kíváncsiak voltunk, és ezt észre is vette, mert kutatni kezdett a táskájába, amibe így beleláttunk. Papírszalvétába csomagolt szendvics, kis üveg tea volt abban, meg két könyv, és valami pulóver. Aztán megtalálta a levelet, becsukta a táskát. Kihajtogatta a papírt, nekiállt olvasni, de azonnal patakokban kezdtek ömleni a könnyei.
Átnyújtotta nekem a levelet. Géppel írta valaki:
„Kedves Fiam! Tiz eve hagytam el a hazamat, nem a sajat akaratombol. Sok szemvedest hozott ram ez az ido, mert soha nem birtalak elfelejteni, sem Tegedet, sem Edesanyadat. Azert nem jelentkeztem eddig, mert nem akartam zavarni az eleteteteket. Dolgoztam, kuzdottem, mindig nagy szeretettel gondolotam ratok, es az vezetett, hogy egyszer majd boldogga teszlek tegedet meg Anyadat is. Akkor is, ha mar elfelejtettetek. Most vegre megjott a szerencsem, gazdag lettem, es azt akarom, hogy te is az legyel. Meg azt, hogy sose felejtsel el. Ezert kuldok neked egy asztralgyemantot, ami talan sok millio Forintot er. Soha nem mutasd meg senkinek, rejtsed el, es csak akkor add el, ha mar tenyleg nincs mas valasztas. De semmikeppen ne add olcson, es ne hidd el, ha valaki lebecsüli.
Most gazdagga tettelek, es ha soha nem is talalkozunk, talan megorzol szep emlekeidben. Talan egyszer majd hazalatogatok, de addig is azt akarom, hogy tudd: szerencses ember vagy. Szeretlek. Apad.
1967. Majus. Noosa, Aust.”
Csödben ültünk. De akkora volt a csönd, hogy még a vonatkerekek kattogását is elnyomta. Steve-ből se jött ki egy pisszenés se. Talán azon gondolkozott, hogy a véletlenek micsoda összjátéka kell ahhoz, hogy ő pont ezen a vonaton, ebben a kupéban üljön, ezzel az emberrel, akinek az apja talán éppen vele együtt menekült.
- Tíz évig rejtegettem ezt a rohadt követ. Most beteg lett a feleségem, kellett volna egy kis pénz. Elvittem egy pesti ékszerészhez. Nem hittem el, amit mondott. Hogy ez üveg. Elvittem egy másikhoz, az meg ki is nevetett. Agyon bírnám verni az apámat.
- Ha gondolja, megkeresem. – mondta Steve, alighanem zavarában.
- Vigye el cápát nézni, aztán felejtse köztük.
Egy darabig hallgattunk, aztán Steve megjegyezte: - Nem mindenki ilyen szemét ám Ausztráliában. Ha kisegíthetném egy kis pénzzel…
A kopott férfi elmosolyodott és intett, hogy nem, erre semmi szükség. Steve keresgélt a pénztárcájában, de a férfi rátette a kezét, jelezve, hogy úgyse fogadja el. Aztán föl is állt, elbúcsúzott, elnézést kért.
Fehérváron kihajolva integettünk annak a szegény embernek.
Mielőtt elindult a vonat, odalépett alánk és azt mondta Steve-nek, hogy mindenképpen küldje el nekem a cápa állkapcsát. Meg az eukaliptusz-mézet. Hogy legalább nekem legyen szerencsém.
(Alibi)
(tartalom)
A fiam, akinek nem nőttek csontjai, akit vízben tartunk harminc éve, tegnap kitalálta, hogy kihúzza a dugót, és lemegy a csatornán, hogy egy kicsit körülnézzen. Csak azt hallottam, hogy zubog a víz, bugyborékolnak a bűzdugók. Kellett pár pillanat, mire megértettem, honnan jöhet a zaj, de mire a gerinctelen fiam kádas szobájába értem, már örvény sem forgott ott, ahol eltűnt. Gondolhattam volna, hogy ez egyszer így lesz, mert már kölyök - vagy ahogy ő mondja tréfálva: „ebi” - korában azt találta ki, hogy vegyek neki egy átlátszó műanyag hordót, tegyem valami kerekes jószágra, és úgy vigyem sétálva világot látni, minden nap, ahogy az ember gyerekének jár.
Erre nem tudott rávenni, mert féltettem a szemektől, a tekintetektől. A csodálkozóktól, a tolakodóktól, a borzadóktól. A dühtől, amit a látványa kelt, a botránytól. Honnan is tudhatta volna, hogy az emberek gonoszak, és még a nyomorultat is gyűlölik, ha csak egy percre is nagyobb figyelmet kap, mint amennyit megérdemelni gondolnak.
Mit tudhatott volna az emberekről? Halacskákat vettem neki, játszani Schőn kereskedésében, a piacon. Az öreg nem értette, minek viszek, szinte naponta újabb és újabb halakat. Magyarázhattam volna el, hogy van egy csudálatos kölyköm, aki a kádjában játékból versenyt úszkál velük, de valahogy a nap végén megeszi mindet. Ösztönösen. Talán.
Egyszer hoztam neki tavi kagylókat meg csigákat, de lassúnak, tehát érdektelennek találta őket, és az ízüket is utálta. Azt mondta, rossz azokat szájba venni, olyan, mintha magát enné. Bár a héjukat irigyli.
A házból nem vihettem ki a világra, hát bevittem neki. Vettem televíziót is, vesztemre. Mert alighanem abból tudta meg, hogy minden víz valami másik lébe folyik, meg azt is, hogy a polip mire képes: egészen keskeny csöveken átkúszik. Megteheti, mert nincs benne csont.
Hozatott velem mindenféle csöveket azzal, hogy játszani, bújócskázni akar. Szemmel láthatóan jól is érezte magát abban a labirintusban, amit gyereknek való strandjátékokból sikerült fölépítenem. Ijesztő volt sokszor, annyira eltűnt. Néha csak abból tudtam, merre kúszik, vagy hol bújik meg előlem, hogy bugyborékolt örömében. Eszembe se jutott, hogy a világgászökést tervezi és gyakorolja.
Nem mondanám, hogy azért tört rám zokogás, amikor észrevettem, hogy elment, mert féltem. Tavasz van, nem fagy meg, élelmet is talál, csigát, férget biztosan. Ha nem sebezte meg a szennyvízátemelő aprítója, akkor a langyos tóba jutott. Remek egynyári víz az egy olyan lénynek, amelyik csak egy kicsi szabadságra vágyott.
Ha meg többre, akkor leszivárog valami titkos erecskén a folyóba. Esténként lemegyek a partra, a nagy fűz alá és juharszirupba vert nyers tojásokat öntök a vízre, mert azt szerette mindenek fölött. Néha bugyborgást hallok, szörcsögést, vagy amit szeretnék.
(tartalom)
Világvége
Komolyan elhittem, hogy a világnak van vége, és egyszer el is megyek oda. Készültem az útra. Kicsi gyerekbőröndbe tettem kekszet, orvosság gyanánt elloptam az apám aranyér ellen való kenyőcsét a vécéből, valamint ismeretlen oknál fogva betettem egy csomó jelvényt. Úgy képzeltem, hogy megállok a világ végén, ami olyan, mint egy nagy hegyen valami hatalmas szakadék széle, de ha lenézünk, nem látunk ott semmit. Csak valami messzit. De nem úgy, hogy messzire van valami, hanem csak a messzi van. Nagy kedvet éreztem ahhoz, hogy ezt lássam. Már nem tudom, miért nem indultam el. Azt hiszem, hiba volt. Mert talán némi eltévedés és egy nagyobb verés után leszoktam volna a kalandozásról. És pláne: nem álmodnék a világ végével. Nem repülnék éjszakánként kitárt karokkal vasúti pályák fölött, mert meggyőződésem, hogy a világvége közelében kell lenni egy vasútállomásnak. Nem a szélén, csak a közelében. Országúton pedig nem lehet megközelíteni. Fogalmam sincs, hogy álmomban honnan tudom, vagy miből gondolom ezt, de biztos vagyok abban, hogy a vasutat kell követnem, mert a világ végéhez más út nem vezet. És igazam is van mindig. Leszállok a világ vége előtt pár méterrel. Noha repülés közben semmiféle fáradtságot nem érzek, éppen csak elvánszorogni tudok a szakadékig. Aztán csak állok, ott, és várom, hogy mögöttem fölkeljen a Nap. Vagyis a világ vége Nyugat felé van. Álmomban sokszor gondoltam arra, hogy a világeleje meg Kelet felé. Azért kell a fény, hogy belenézhessek a semmibe. A messzibe. És persze arra gondolok, hogy úgy tudhatom meg, mi van ott valójában, ha belevetem magam. Az eszembe se jut, hogy de hiszen röpülve jöttem a vonatpályák fölött, tehát tudok röpülni, vagyis tehetnék egy kicsi kört is a semmi fölött. Vagy egy nagyot. Mert álmomban is tudom, hogy ha az csakugyan a semmi, akkor nem is lehet röpködni benne, legföljebb csak zuhanni. Azt meg nem merek. Még nem. Amikor fölébredek, többnyire azon gondolkozom, hogy ha álmomban belevetem magam, fölébredek-e még valaha a szerelmem mellett, vagy csak egy üres, még langyos üreget talál a takaróm alatt.
(tartalom)
Kerestem a tökéletes csöndet. Elmentem a temetőbe, szélcsöndben, párás délutánon, amikor sűrű volt a levegő, de annyira, hogy akár meg is állhattak volna benne az innen és onnan hatoló hangok. Üldögéltem a dédanyám sírján, füleltem, és amikor elhallgattak a madarak - talán, mert róka járt arra -, akkor is maradt valami pisszegés.
Az erdőben, egy tisztáson olyan csönd volt, hogy már gyanakodtam. De aztán mocorgás lett: a fű növekedett, pisszegve.
Lementem a kútba, kötélen. A mélyén találtam egy tölgydeszkát, azon ültem. Vártam, hogy ne halljam a szívem dobogását se. Aztán egy homokszem hullott alá, és olybá tűnt, mintha csobbanna a víz alattam, és bár alig mozogtak, apró hullámok kúsztak a partok felé, aztán vissza, és megint.Kerestem homokmezőn, hómezőn, hegytetőn, hiába. Megértettem, hogy soha nem hallhatom meg a csöndet. De tegnap, amikor a szerelmem hasára tettem a fülem, csak úgy, mert fázott, vagy mit tudom, miért... mert szeretek a fülemmel is hozzá érni, meghallottam. És azonnal tudtam, hogy mire emlékezem: a háromszor három hónapig tartó vörös éjszakára, ahogy lebegtem a szörcsögő csöndben egy dobogó szív alatt.
(tartalom)
Sok halált láttam, de a legszebb azé a lányé volt, aki a falum fölötti kanyarban éppen húsvét vasárnapján egyszer kiszállt a kocsiból, mert vezetés közben látta, hogy valami olyasmi állt össze az út mentén, és pláne a túlsó oldalán, ami a lelkébe telepedhet, akár napokra is, és úgy lehet, hogy boldoggá teszi, vagy legalább megterít a harmóniáknak. A parkoló, vagyis inkább pihenő fölött ültem egy kövön, a biciklim mellett, semmit tettem, mint mindig, amikor ráérek, nem sietek, vagy nem vagyok rákényszerítve, hogy úgy tegyek, mintha érdekelne valami. Nem a rétet néztem az út túloldalán, hanem a hangyákat a lábam előtt, ahogy egy döglött darazsat próbálnak szétharapdálni, és amikor ez nem sikerül, elkezdik vonszolni, valahová, ahol majd nyilván komposztot érlelnek belőle. Jól dolgoztak, mondhatni zseniálisan. Éppen azt számolgattam, mennyivel lehet nehezebb egy darázs egy hangyánál, amikor megállt mellettem az autó, és azonnal kiszállt belőle a lány, akiről legott megállapítottam, hogy nagyon ronda, formátlan, alaktalan lény, tehát nem billent majd ki a nyugalmamból, bár jó mulatságot ígér, hogy öt perc múlva mindent tudok róla, amit tudni érdemes, és ez nem kell majd nekem semmire. Legkésőbb tíz perc múlva pedig elmegy, és nem lesz soha többé, és az is lehet, hogy annyira megsemmisül az időben, hogy soha semmikor eszembe se jut. Azon gondolkoztam, nem vetemedtem-e odáig, hogy azokat szeretem legjobban, akik nem jutnak eszembe egyszer sem életem maradékában. Mert azért az már mégiscsak a vég lenne, és ki tudja, vissza lehet-e jönni egy ilyen állapotból. A lány rám nézett, és ezzel megzavart. Sőt, köszönt, de nem azt mondta, hogy jó napot, hanem azt, hogy hát ez csodálatos. Én meg azt kérdeztem tőle, hogy hát mi. Hát mi csodálatos? Ez itt, mutatott körbe, de leginkább a rétre az út túloldalán. Leszállt ide az Isten, semmi kétség. Ez az ígéret földje! Furán beszélt: pösze volt. Amikor érezhette, hogy nem nagyon lelkesedem, és csak most emelem föl az arcomat, hogy lássam az Isten rétét, kicsit félreállt, hogy lássak, meglássak. De nem bírt magával, meglepetésemre elkezdett pörögni, táncolni, de úgy, hogy közben széttárta a karjait és föl is emelte őket, a Nap felé. Így aztán nem nagyon tudtam a rétet figyelni, bár ahhoz egy pillantás is elég volt, hogy lássam: valóban kivételesen gyönyörű az a virágözön, ami a tocsogók mellett virít, és valahogy a fény is jó szögben zuhan a tájra: hogy is nem vettem eddig észre? De nem tudtam figyelni, annyira lenyűgözött a plüssállatszerű nőnemű alaktalanság tánca. Egyre gyorsabban keringett maga körül, és egyszercsak elindult az országúton át a rét felé, pörgött az út közepén. A kamion olyan gyorsan jött, hogy én se vettem észre. Nem is kellett utóbb lelassítanom a pillanatokat, mint valami filmet: tisztán láttam a boldog, csukottszemű arcot, és azt, hogy a karját éri el először a teherautó vasa, a feje fölé nyomja, aztán eléri a testét is, aztán lecsapja az úttestre. Talán egy perc is kellett, mire meg tudtam mozdulni. Amikor fölé hajoltam, valamiért hangosan kimondtam, mintha jegyzőkönyvbe diktálnék: Meglepő, de nem vérzik, viszont mosolyog. Sose láttam még boldogabb halált. A zokogó sofőrt megnyugtattam, aztán visszaküldtem a kamionba. Amíg a rendőröket várva a lány testére vigyáztam az út közepén, néztem a földet, és arra gondoltam, hogy talán megmentettem volna, ha jobban figyelek, és azt mondom neki, hogy ez itt nem az ígéret, hanem az igézet földje.
(tartalom)
Amikor ölni tanítottak, embert persze, akkor volt ott egy ember, akinek az volt a mániája, hogy nem hagyatkozhatunk mindig a fegyverekre, mert azok elromolhatnak, elveszíthetjük őket, de szégyenszemre még a kezünkből is kicsavarhatják bármelyiket, és akkor ott állunk, puszta kézzel, és akkor mi van. Mi lenne? Meghalunk. Van olyan. Aki ilyesmibe keveredik, az tudja. Jobb, ha tudja. De ez az ember bizonygatta, hogy nem szabad így gondolkozni, mert igenis van megoldás.
Sorba állított minket, aztán félkörbe rendeződhettünk, pihenjt mondott, és előhozatott egy disznót. Kissé nevetséges volt, hogy ketten a fülét fogták, egy meg a farkát, az a szerencsétlen állat pedig visított. Végig az úton, amíg a laktanya ólaitól elénk hozták. Száz méter se volt az egész. Érdeklődve figyeltük. Az egyik cipelő ember övében volt egy hatalmas kés, ami arra engedett következtetni, hogy az orrunk előtt ölik majd meg az állatot, de hogy mivégre, mire jó ez az egész, azt ki nem tudtam volna találni. Lőttünk már agyon disznót, sokat is, hogy lássuk, hogyan pusztul el egy lény, ha lövedék éri. Eleinte kicsit visszataszító volt, hogy olyankor a mellső lábaira hurkot vetettek, aztán fölhúzták egy keresztgerendára két fa közé, hogy úgy álljon, mint egy ember. Nem szenvedtek sokáig, mert megkapták a szív-, a máj-, a gerinc-, vagy a fejlövést, és többnyire másodpercek alatt elpusztultak. Ahogy az ember, pont úgy.
Így aztán semmi meglepő nem volt abban, hogy kötél került a disznó lábaira, aztán fölhúzták. Visított a szerencsétlen, de aztán elhallgatott, talán mert nem kapott levegőt. Hüppögött, röffentett, ahogy az ember is szokott, kínjában. A kiképző katona széles terpeszbe állt, oldalvást kinyújtotta a karját, ökölbe szorította a jobb kezét, aztán kinyújtotta a középső ujját, megfeszítette a testét, szépen, lassan odament a disznóhoz, és egy hihetetlenül gyors mozdulattal belecsapott mellkasi tájékon. Szíven szúrta a középső ujjával. Az állat azonnal összecsuklott, párat verdesett, aztán elpusztult. Azok, akik a fülét meg a farkát fogták, amikor elénk cipelték, levették a kötélről, és a katona, amelyiknek kése volt, elvágta a torkát. Hogy kivérezzen. Nyilván. Hogy meg tudjuk enni, ne vesszen kárba a hús. Miként ahogy a lelőtt disznókból is ebéd lett mindig.
Hát ezt így kell csinálni, mondta a kiképző, ezt fogjuk gyakorolni, mert meg kell tanulnunk életben maradni. Nem azért, mert olyan fontos az életük, hanem mert szükség van magukra. A húsukra meg az agyukra. Ezt gyakran mondta, hogy ne képzelegjünk: nem hősök vagyunk, hanem egy hatalmas agresszív közlény szervei, amelyek elveszhetnek. A cél az, hogy ez a massza győzzön egy másik massza ellen, és akkor győz, ha minél több szerv marad épen. „Mondhatnám, hogy ti vagytok a haza faszai, de az félrevezető lenne, mert az erőszak tárgyai nem a nők, hanem a férfiak. Ha majd legyűritek a férfiakat, beszórhatjátok magjaitokkal a maradékot.”
Tulajdonképpen nagyon intelligens ember volt, mondhatni: költő. Hónapokig gyakoroltuk a középső ujjal való gyilkolást, én utáltam is, nem voltam jó ebben. A végén, a disznópróbán eléggé jól szerepeltem, bár nem az ujjdöfés volt halálos, hanem egy kegyelemütés: akkorát csaptam az állat orrára, hogy az, vagyis a sok csont betolódott az agyába, és azonnal belepusztult.
A kiképző soha nem vezetett minket harcra, sohase tudtam meg, komolyan gondolja-e, hogy győzelem után megerőszakolhatjuk a nőket. Arra gondoltam, ha ez előfordulna, simán megölném, hátulról, a középső ujjammal. De nem a szívénél, hanem az öreglukon át hatolnék a testébe.
De végül nem én öltem meg, és nem is harcban pusztult el szegény. Egyszercsak azt vettük észre, hogy az a nagydarab ember egyre soványabb és egyre bánatosabb lesz. És mintha a vérszomja is csillapult volna. Azt mondták, szerelmes, persze reménytelenül, mint majdnem mindenki ezen a világon. Nem voltunk beszélő viszonyban, bár néha arra gondoltam, megszólítom, és mondok neki valamit arról, hogy a szenvedés nem értelmetlen dolog, de olyan, mint a háború. Aki belekeveredik, az nem tehet úgy, mintha nem tudná, hogy bele lehet pusztulni. Úgy lehet megmenekülni, ha megkeményítjük a szívünket. De nagyon. Hogy sebesüljön meg legalább, aki meg meri érinteni. Ha tehettem volna, azt is kifejtem neki, hogy bizonyám: megfelelő szívtornával talán még a nagyujjas csapás ellen is lehet védekezni. Már szépen kiterveltem, mi mindent mondok neki, ha egyszer lesz bátorságom megszólítani, amikor egy reggelen halva találtuk. Az irodájában ült, nyitott szemmel, az asztalára dőlve, félig meztelenül. A jobb kezének középső ujja a mellkasába szorult.
(tartalom)
Derkemama azt mondta, Csipikének azért lettek pipaszár lábai, azért megy két bottal, mert amikor kicsi volt, járni kezdett, az anyja térdig beleásta a földbe, hogy ne zavarja a kapálásban. Egyszer reggeltől estig ott ült a krumpliföld szélén, a föld mélyéről fölkúszott a hideg, megsatnyította a húsát. Amikor este az anyja kihúzta a földből, tele volt féreggel. Az apám erre azt mondta, hogy nem igaz, ez ostobaság, Derkemama olyan buta, hogy ha térdig fölbe ásnák, az befogadná, és nyakig ölelné estig. Csipike egy fertőző betegséget kapott, járvány volt. Még örülhet, hogy járni tud. Sokan meghaltak, vagy úgy élnek, hogy lélegeztetik őket.
A nagyanyám nem mondott ilyet, hanem csak azt, hogy „ezt beszélik”.
A vörös kanász azt állította, hogy ez igenis igaz, mert őt is beásták gyerekkorában, csak neki szerencséje volt, mert meleg földbe dugták. Trágyásba.
A szomszéd Péteri néni tudott egy nagyon régi történetet: amikor ő még kislány volt, egy gyereket beástak a pocsolyás legelő mellett oda, ahol a föld alatt fosóhomok van, és mire délben mentek volna megetetni, elnyelte. Soha nem találták meg. Kérdeztem persze, hogy nem azért mondták-e ezt a gyerekeknek, hogy ne menjenek a pocsolyás közelébe, de azt mondta, hogy nem, nem, ő igenis emlékszik arra a gyerekre. De az is igaz, hogy soha nem ment a pocsolyáshoz, mert azt is beszélték, hogy a kölyök lelke lidércként bolyong a réten.
Csipike szebb volt, mint bárki a környéken, csak hát a lába. Nem is én voltam szerelmes belé, hanem az öcsém. Mindig hazahozta a táskáját az iskolából, néha tologatta egy babakocsiban a kicsi testét, elvitte az iskolabálba is. Üldögélt vele a büfé mellett. Néha – szinte csak véletlenül – fogta a kezét.
Az apám azt mondta, nem örül ennek, mert látott már olyat, hogy kölyökkorban belehabarodik valaki egy lányba, aztán úgy marad örökre. Becsületből veszi el, hiába nyílik ki a szeme.
Anyám erre azt mondta, ijesztően hangosan, hogy apám egy állat. Megérdemelné, hogy egyszer kitörjön az összes lába, és mankóval járjon. Aztán pofázzon. Egy hétig se bírná ki.
Különös, de mi az öcsémmel tudtunk beszélni a szerelemről. Szégyen és vihogás nélkül.
Azt mondta, hogy olyan szép, azért szereti. És szép is volt, az igaz.Egyszer megkérdeztem tőle, beszélt-e Csipikével arról az elásásról. Azt mondta, hogy dehogy.
Pedig jó lenne.
Talán egyszer majd megkérdezi. De ezt nem kijelentette, hanem csak úgy, merengve mondta.Sohasem kérdezte meg, mert Csipike azon az őszön meghalt. Elesett, nagyon megütötte magát, tüdőgyulladást kapott. Az anyja azt mondta, egy hét alatt meggyógyul, de még aznap éjjel elaludt.
Beszélték, hogy egy ér repedt meg benne.
Hat év múlva, amikor az öcsém már az érettségire készült, egy nyári reggelen kiment a kert végébe, és ásott egy gödröt. Kihívott, és azt kérte, temessem be, de jól tapossam meg a földet. Beleállt a lyukba, és én betemettem.Nem kérdeztem, hogy mire jó ez, mégis megmondta: ideje megszabadulni. És jöjjek vissza érte este.
De az apánk talált rá, délben. Kirángatta a földből, kicsit meg is rugdosta, és ordított vele. De aztán egyszercsak zokogni kezdett. Annyira erősen tört rá a szenvedés, hogy a földre kuporodott. Anyánk kijött a házból, csak nézte, sokáig, aztán leült mellé a földre, és a fejét simogatta.
(tartalom)
Márta néni reggel nyolckor kiáltott anyámért, de ő még a boltban volt, én mentem be hozzá. Csak azt mondta, fiam, meghalok. Dermedten néztem, mozdulni se bírtam, csak álltam fölötte. Mereven nézte a plafont, aztán abbahagyta a lélegzést, kettőt rándult.
Tudtam, hogy tényleg meghalt. Máig nem tudom, honnan tudtam, hogy ilyenkor le kell fogni az ember szemét, vagyis a tekintetét. De a testem úgy működött, hogy én benne voltam, a kéz meg tette a dolgát. Belül egy megfagyott kis gyerek voltam, a kéz, a kezek meg már férfié vagy inkább asszonyé: kihúzták a takaró alól Márta néni kezeit, összekulcsolták az ujjait.
Melegek voltak még. Sem undort, se félelmet nem éreztem. Hanem amikor azt láttam, hogy az egyik karján, majdnem a csuklónál tetoválás van a bőrben, valami különös érzés fogott el. Nem rémület volt, hanem olyan, mint a csodálkozás: nahát akkor most már tudom, miért nem vett magára könnyű nyári ruhát, rövid ujjú blúzt. Mintha valaha is észrevettem volna, hogy nem vesz, nem hagyja fedetlenül a karját.
Nem mertem kimenni, menekülni, hanem letérdeltem mellé és imádkoztam, mint mindig, ha féltem. Daráltam magamban a Miatyánkokat, az Üdvözlényeket meg a Hiszekegyeket, mintha penitenciára lennék ítéltetve. És néztem Márta nénit, nem bírtam róla levenni a szemem. És csak, amikor azt gondoltam, hogy milyen szép, sokkal szebb, mint amikor élt, akkor kezdtem el sírni. És reszketni, de úgy, mint amikor a gerince fázik az embernek. Lassan oldódott a bensőm vashidege. Arra gondoltam, nem tudom róla levenni a szemem. Így őrzöm.
Amikor végre megjött anyám, fölemelt. És - biztos zavarában - azt mondta, menjek ki játszani.
(tartalom)
A bringás fiamnak valahogy az lett a mániája, hogy nem szabad a földhöz érni, mert.
De sose bírta megmagyarázni. Mondott mindenfélét a földpárákról meg az erőterekről, meg hogy az emberen és az emberben is vannak olyanok, és nem nagyon férnek össze. Hiába mondtam, hogy egyrészt házban élünk, padlón, másrészt cipőben, és még zokni is van ott, azt mondta, nem értem én az egészet. Görkorcsolyával kezdte, összeszántotta a padlót, olyan már az egész, mintha valaki kísérletezne, és arra lenne kíváncsi, merre járkál egy lakásban egy ember, vannak-e teljesen fölös, sohase használt terek. De egyszercsak azt mondta, nem elég, túl közel van a talpa.
Hozott egy bringát, összetört mindent, az ajtókat, a virágokat, alig maradt bútor sérületlen. Pedig bringás zseni. Képes úgy megfordulni, hogy mellső kerekét fölemeli, lendül egyet, képes úgy pisálni a kicsi klotyóban, hogy le se száll, egy órát is elbeszélget a konyhában, támasztás nélkül, úgy hogy a lábával nem érinti a földet, de még csak nem is remeg a bringa. De mégis kínos az egész, nem lehet így élni. Mondtam neki, hogy egy éve tűröm már, mi lenne, ha valami mást próbálna. Azt mondta, értsem meg, irtózik a föld érintésétől, nincs az a hatalom, ami rávenné, hogy egy percnél tovább a földön járjon.
Adtam neki egy pofont. Leesett a bicikliről. Az ölembe vettem, kivittem a kertbe, levettem róla a görkorcsolyáját, megint kapott két pofont és leállítottam egy fa alá, ahol fű se nő. Megpróbált elfutni, de kapott három pofont, zokogva, nyüszítve, mint aki parázson áll, úgy maradt ott.
Na, most lépj! De nem mozdult. Belerúgtam, de úgy maradt. Megpróbáltam lökni, cibálni, de nem mozdult. Sírt.
Odaragadt, azt mondta. És tényleg nem mozdult. Odaragadt. Leültem és néztem, de alig láttam, mert könnyezett a szemem. Aztán azt mondtam neki, hogy akarjon.Mit? Lebegni, akarj lebegni.
Láttam, hogy akar. Már nem sírt. Behunyt szemmel akart. Előbb vinnyogott, aztán egyre halkabb lett, már csak dünnyögött, morgott, valahonnan nagyon mélyről. A hasából, vagy a talpából.
És egyszercsak elemelkedett.
Mondtam, hogy jó, akkor most beviszlek. Tegnap minden ablak kitört, nem maradt ép váza, csésze, semmi. Nem tud még megállni, ha egyszer elindul. De boldog.
(tartalom)
Hallom, hogy a vak fiam befordul az utcánk sarkán. A botjával veri a falat. Amúgy csöndben jön. Tudom, csak én hallom, minden este, amikor más senkise jár. De azt is, ha két vagy négy utcával arrébb megy szegény.
Jó, hogy jön már. Azt hittem, sose látom többet. Sose szagol meg engem, sose matatja az arcomat.
Csak hat utca van ebben a városban erre is meg arra is, majdnem pont a közepén élünk. Minden éjjel hallom, amikor megáll, mert kihagy a botütem, aztán a kattanást meg a szusszanást. Mint amikor egy vagy kétnapos, már olyan szuszis a zsömle, ha összenyomod, és a füledhez tartod, olyan az a hang.
Aztán megy tovább. Koppan a bot. Megint koppan és megint. Megáll. Kattanás és szusszanás.
Tízig énekel a kocsmában. Kivéve szombaton. Mert akkor a vasárnapi misére készül. Hajnaltól estig. Minden szombaton. A szünetekben, amikor tejbe kavart tojást hörpöl, Szent Ceciliáról, a szűz vértanúról olvastat velem. Vagyis már nem is olvasom, mindent, kívülről tudok a szerencsétlen lányról.
Azt a részt szereti nagyon, amikor Mark Aurél elrendeli a keresztények vérirtását, Cecilia holtakat temet, ezért meg akarnák ölni a fürdőházában.
Kérdeztem már vagy százszor a vak fiamat, hogy most akkor elképzeli, ahogy ölik azt a nőt, és szép az, vagy minek mondatja velem.
- De hiszen nem sikerült ott megölni. - mondja, és rögtön rázendít egy dalra, Ceciliáról. Az a vége, hogy „maradjon Uram szívem, testem szeplőtelen, hogy meg ne szégyeníttessem.”
Aztán még elemesélteti velem azt a részt, amikor a bakó hármat sújtott a szeplőtelen nyakára, de mégsem tudta megölni, otthagyta hát vérében fetrengve.
Mondtam a vak fiamnak, hányszor mondtam, hogy ilyesmit normális ember egyszer se hallgat szívesen. De ő csak mosolygott, aztán énekelt.
Aztán kiköveteli azt a szívszaggató részt, amikor három napig vérzik ez a nyomorult szűz, az ágyát keresztények állják körül, meg Orbán pápa, aki a szobáját mindjárt templommá avatja.
Minden szombaton.
Este meg elmegy, tíz után, hogy körbejárja a várost. Az egészet, minden utcát és minden lámpát. Kopog a kis botjával. Kattanások, szusszanások.
Ma elkísértem a templomba. Követtem. De úgy, észre ne vegyen. Hogy meghallgassam. Le se ültem, leghátra álltam, nehogy meghallja a lélegzésemet, nehogy megzavarja, ha tudja, ott vagyok.
A hangjával, ami inkább férfitestének gyönyörű mélymorgása volt, előbb megteltek a padsorok, a lelkek, aztán az egész templom, a kupola, minden, és már azt éreztem, hogy mindjárt megreped a tető, robbannak az üvegek. Aztán egyszercsak női hangon kezdett énekelni, de úgy, mintha a mélymorgás valami köd lenne, abból, mint egy nyíl törne ki Cecilia sikolya, minden szenvedése.
Talán zavaromban, fölnevettem. Meghallotta. A nyílhang megtört, de pontosan úgy, mintha a levegőben törne szét valami ismeretlen erőtől egy vessző. Pár pillanatig némán állt az én fiam, aztán forgolódott, a fülével keresett. Fölálltam, kimenekültem, és bár futni még sohase hallott, tudom, fölismerte a lépteimet.
Mise után nem jött haza. Ebédre se. Délután se. Most jön. Mindjárt éjfél. Már itt kopog az utcában. Megértette, nincs mit megbocsátani azon, ha én tudom, szent akarna lenni. A vak lámpaoltogatók védőszentje. Talán.
(tartalom)
A vándor fiam megállt a kapuban. A vicsorgó kutyáimat nézte. Állt mereven. Csak bámulta a nagyobbikat, a kant. Amíg az félre nem fordította a fejét. Aztán a farkát is megcsóválta, aztán félre mozdult, aztán lekushadt. Pedig egy szót se szólt a fiam.
Egyenes derékkal jött, apró batyut viselt a hátán. Mint amikor elment, amikor visszajött és megint elment. Megint vissza és megint el. Évente ha egyszer. A batyu se nagyobb nem lett, se kicsikébb, csak kopottabb. Talán.
A botja is. Göcsörtös, nehéz fa. Vassal a végén. Fényes lett. Soha le nem tette. De ha házban ült, akkor se. Csak mintha kicsikébb lett volna. Vagy a fiam nőtt.Ki tudná, merre járt. Talán magas vidékeken, és a Föld nem húzta annyira, mint minket, akik a mélyföldeken maradtunk.
Az ajtóig jött, megállt. Bentről láttam, hogy vár. Nem kopogna, nem szólna, de még csak köhögés, jelzőhangok se jönnének ki a torkán. Még csak azt se mondhatnám, hogy befelé nézett az ajtó ablakán, hogy zavarba hozzon valakit. Nézett, de csak valahova, bele a térbe, de a nézés mégis belül maradt, miként ahogy az éhezők tudnak nézni. Meg a szemesvakok.
Nyitottam az ajtót, nem köszöntem, meg nem öleltem, csak megérintettem a tenyeremmel a karját, a könyökét, mintha tényleg nem látna, és mint ahogy a vakokat, nem húztam és nem vontam, csak vezettem, tereltem, semekkora érintéssel.
- Látsz? - megkérdeztem. De talán csak azért, hogy halljam a hangját. Volt úgy, hogy valaki évszakokig járt, erdőkben, felföldeken, egyedül, elhagyta a hangja, de jól megvolt a csöndjében. Hagyni kell az olyan embert, amelyik már nem feszül neki a hangok falának, hogy átpréselje a végeit.
Bólintott, vagyis inkább csak rebbentett a fejével, hogy igen. Igen, lát.
Azt gondoltam, akkor jó, mert hall is. Mert vannak a vándorok között, akik bejárván már minden vidéket, magukban kezdenek vándorolni. Az ember meg belülről olyan, hogy nincs ott tér, behúzza hát kiálló tagjait. Nincs ott fény, minek lásson, hunyt szemmel tör előre, és van úgy, hogy a szem héjainak húsa összeforr. Láttam embert, akinek a szemei helyén csak két pillasor maradt. És a fül is odalehet, mert hang sincs ott, emberi semmiképp. Olyan mintha lenne fül, mégsincs. Hall mindent, csak amit ember mond, azt nem.
A konyhába vittem. Kölyökkorában mindig, bár volt ágya, a kemencepadkán aludt. De csak télen. Nyáron a kertben, mint az állatok. Azt mondta mindig: ha álma előtt a Tejutat nézi, látja, ahogy forog a Föld. És csak akkor jött be, nyáron, ha azt érezte, túl gyorsan forog, és egyszercsak súlytalanul elröpülhet. Attól félt, semmi mástól. Hogy súlyaveszett testtel röpül a földek fölött, és soha többet nem húzza magához semmi, csak a szél terelgeti élete fogytáig és azután is.
Ezért visel mindig szöges bakancsot. És ezért a kampó a botján, vas a végén, kötél a derekán.
A kemencepadkára ültettem. Előtte álltam és a tenyereimben tartottam a fejét. Hogy egy kicsit nézhessem az én fiamat.
- Miért lett ilyen barna a bőröd? - Azért kérdeztem, mert tényleg, ahányszor láttam, mindig sötétebb lett, de nem csak az arca, az egész teste, ott is, ahol ruha takarta. És a haja is, a szeme is.
- Cigány lettem.- mondta. A szemembe nézett, de már élt a szeme. - Cigány lettem. - mondta megint, és csodálattal láttam, hogy könnyezik. Sohase sírt. Gyerekkorában se, ha ütötték, akkor se, pedig ember nem ment el úgy mellette, hogy ne ártson neki. Az állatok szerették.
- Vernek?
- Nem. Csak félek. - Sose láttam még olyat, hogy valakinek tényleg patakokban folynak a könnyei. És ahol a csöppök átgördültek, kifehéredett a bőr. - Bújtam. Árnyékban vándoroltam.
De hát, már kölyökkorában is úgy volt, hogy ha látni akartam, este kerestem a kertben. Nappal valahogy beolvadt valamibe. Résekbe és árnyékokba. És ha arrébb ment a Nap, új alakot öltött. Vagy átlopakodott, nesztelen, a tér új rejtekébe.
Mindig, mindenki véletlenül látta meg. És megrémült, aki előtt egyszercsak ott lett. Ezért is verték, félelmükben.
Attól féltem, egyszer meghal, és sose találom a testét. Úgy kell élnem a maradék időmben, hogy tudom, ott van, és beleőrülök.
- Maradj itthon. - mondtam.
Nem is mertem remélni, mégis bólintott.
Vizet forraltam, lefejtettem róla a kabátját meg minden gúnyát, a dézsába állítottam, és ahogy a szappannal mostam, hát egyre fehérebb lett a bőre. A végén, mielőtt megtöröltem és álomba tettem volna, már szinte színtelen, áttetsző volt. Az erek olyanok voltak a bőre alatt, mint a patakok a térképeken. Az izomkötegek meg, mint a hegyek és köztük a völgyek. Arra gondoltam, hogy ennek az embernek hegy- és vízrajza lett. Az én cigány fiamnak.
Ahogy a kemencepadkán aludt, kopogott a botja vasa a földön. Megpróbáltam, de nem bírtam kivenni a kezéből.
(tartalom)
Avram egyszer állt kivégzőosztag előtt. Még a szigorú időkben, amikor a bírák a mérlegelés minden lehetősége nélkül ítélkeztek emberölés dolgában. Egy asszony, akit az ellenséges katonák erőszakoltak meg, olyan fiúcskát szült, akinek sohase nyílt ki a szeme. Egyszerűen benőtt a lyuk. Később rájött, hogy siket is. És néma lesz. Hívő asszony volt, de vélte, hogy ha Isten így ítélkezett a kölyke fölött, akkor neki is megadta az ítélkezés jogát. Megfojtotta hát a fiúcskát. Aztán megpróbálta magát is megölni, de nem sikerült. Amikor fölépült, bíró elé hurcolták. Csak azt kérdezte tőle, hogy csakugyan megölte-e a gyerekét. Persze igent mondott, mert mit mondhatott volna. A bíró azonnal kimondta a halált.
Senkisem örvendezett. Még azok se, akik oda hurcolták.
A bíró, akiben volt jó emberi érzés, megkérte Avramot, mint afféle lélekembert, hogy kísérje a túlvilág kapujáig ezt a szerencsétlent. Mondjon neki valamit, vagy csak hallgassanak együtt egy órácskát, mert ő mégsem teheti, hogyan nézne az ki. Tán joga sincs.
Avram csak annyit kérdezett, hogy ha semmihez sincs joga, akkor miért nem menekül a szerepéből. Erre azt válaszolta, hogy még mindig jobb, ha ő ítélkezik. Avram erre széttárta a karjait, az égre tekintett, mintha azt mondta volna: Uram, Uram, miért hagytál el minket?
A bíró annyit mondott, hogy úgy látszik, szavak nélkül is lehet káromkodni. Nem, pontosabban azt mondta: „káromolni”.
Avram a siralomudvaron megkérte az őrkatonákat, hogy menjenek távol, legyenek háttal legalább. Azok annyira megértőnek mutatkoztak, hogy elhagyták az udvart. Biztos leskelődtek valahonnan, de ezt Avram nem látta, nem is érezte. Leült az asszony mellé a padra, és csak annyit mondott neki, hogy ne féljen. Aztán arra gondolt, hogy micsoda disznóság ilyet mondani.
Meglepődött, amikor az asszony válaszolt. Hogy hogyan gondolná, hogy félhet. Isten őt már régen agyonbüntette, bár már sohase tudja meg, hogy miért. Megölték az apját, az anyját, hibbanttá kínozták a bátyját, aki aztán öngyilkos lett, őt megerőszakolták, számszerint tizenketten, egymás után, és még teherbe is esett, vak, siket és néma kölyköt szült, és még meg se halhatott úgy, ahogy ő akarta. Mindig fázik. Évek óta, mindig fázik. Nem tudja, mit akar még tőle az Isten, de biztos szüksége van még erre az órácskára. És tegye meg ő, Avram, hogy átöleli.
Az asszony teste meleg volt, és Avram jó illatúnak találta. Kifejezetten mézillatúnak. Arra gondolt, hogy a mézillatú dolgokat nem szabad elpusztítani. Hülye kis gondolat – gondolta.
Nem is beszéltek aztán már semmit. Csak ültek a padon Avram és a megbilincselt kezű asszony Avram szürke vászonkabátja alatt. Békességben. Nem imádkoztak, mert már nem volt kihez. Legalábbis Avram erre gondolt.
Az asszony azért került kivégzőosztag elé, mert egyszerűen nem találtak kötelet a bíróság környékén. Vagy az is lehetett, hogy a városban kutakodó bírószolgáknak nem adott senki, mindenki letagadta, hogy van pár méternyi kötele, vagy erős zsinege. A végén már drót is jó lett volna. De kinek van fölösleges drótja háború idején?
A bíró erre azt mondta, hívják a lövészeket, és azok jöttek is, szinte azonnal. Amikor elérkezett az idő, az egyik őrszolga odament a padhoz, és megkérte az asszonyt, hogy induljanak. Az asszony kérte Avramot, hogy ölelje meg még egyszer. Közben megcsókolta az arcát. Vagyis a szakállát.
Hármasban mentek a kivégzők elé.
Később Avram nem is értette, hogyan, de egyszercsak eszébe jutott: az asszony elé áll, és megkéri a lövészeket, hogy helyette őt terítsék le. Meg is tette. Odaállt és beszélt. A bíró kilépett a lövészek mögül, és azt mondta Avramnak, hogy érti, de ezt nem lehet. De hiszen én bűnösebb vagyok, mint ez az ember! - mondta Avram. Sajnálom, mondta a bíró, és visszament a lövészek mögé, aztán intett a parancsnokuknak, aki tűzparancsot adott. Avram ott állt a puskák és az asszony között, amikor eldördültek a lövések. Aztán a hatalmas csöndben azt hitte, hogy meghalt, csak nem érzi. Hátra nézett, és látta, hogy az asszony meghalt. Őt meg nem érte golyó. Mesterlövészek voltak az osztagban. Átlőttek a kitárt karjai alatt. Vagy valahol.
(tartalom)
Viszlanov, a sekrestyés, miután mindent rendbe rakott, kiment a templom elé, de éppen csak azért, mert ki akarta tárni a kaput. „Szellőztetés végett.” Meg volt valami érzése is. Mégis, csodálkozva látta, hogy az emberek ott állnak a lépcső előtt, szinte félkörben, a kapu felé, vagyis rá nézve, csöndesen. Valami olyasmit kérdezett, hogy „hát ti?”.
„Avram szavát akarjuk hallani!” – mondta egy nő. Bár inkább lány volt, lánykásan csengő hangú.
A sekrestyés visszament a templomba, aztán megint kijött a kapun, és azt mondta a népeknek, hogy Avram imádkozik, hagyják békén.
„Megvárjuk.” – mondta a lány.
És meg is várták. Egy órát is ácsorogtak, mire Avram kibújt a templom sötétjéből. Kicsit hunyorgott, kicsit csodálkozott, mert Viszlanov egyáltalán nem mondta meg neki, hogy várják, és mit akarnak tőle. „Miről beszéljek?”, kérdezte, amikor megtudta, mit akarnak tőle.
„Magadról!” -, mondta valaki.
Olyasmit motyogott, hogy „ugyan, mit mondhatnék magamról”, de aztán összeszedte magát, becsukta a szemét, fölfelé, az ég, az estvébe forduló Nap felé nézett, széttárta a karjait, aztán csak állt ott, percekig, nagyon hosszú percekig. A népek csak nézték, figyelmesen, tulajdonképpen ámulva, figyelték a száját, hogy megmozdul-e. Beszél-e legalább magában?
De nem mozdult, még hosszú percekig. Aztán mégis: leeresztette a karjait, aztán a jobb kezét maga elé emelte, ökölbe szorítva, aztán kiengedte, kinyújtotta a középső ujját, éppen úgy, ahogy egynémely nációk jeleznek valami csúnyát. Hogy izéld meg az anyádat, például. A népek mindenesetre értették, így értették, mert szinte minden torokból kitört egy jókora sippantás. De nem lett belőle kiabálás, átkozódás, mert Avram kinyitotta a szemét, lejjebb eresztette tekintetét, nézte az ujját, aztán végre megszólalt, nagyon hangosan: - Olyan egyedül vagyok, mint az ujjam.
Hogy aztán valami kozmikus magányra gondolt, vagy így akarta kimondani, hogy ő bizony személyesen, emberként, pláne férfiként magányos, netán az Isten hagyta el, nem derült ki, mert a lány, akit amúgy Aszinykának hívtak megszólalt.
- De hiszen nincs is egyedül az ujjad! Ott van még mellette négy!
A népek ámulattal néztek a lányra, aztán Avram is, aki olyan képet vágott, mintha akkor ébredt volna. Aztán minden átmenet nélkül elnevette magát. Pontosabban: hangosan röhögött. Fulladozott. Amikor végre megszólalt, csak annyit mondott: - De jó, hogy van nekünk egy Aszinykánk.
Aztán visszament a templomba, a népek meg haza széledtek. Némán mentek, de aztán heteken át szinte semmi másról nem volt szó a faluban, mint arról, hogy Avram mozdulatának és szavainak, valamint Aszinyka beszólásának volt-e valami mélységesebb értelme.
(tartalom)
Avram többnyire dél körül imádkozott a kolostor kápolnájában. A térre nyílt, az ajtaja mindig, de csakugyan mindig, éjjel is és nappal is nyitva volt, bárki, bármikor beléphetett. Avram mindig ugyanott, a gyertyák előtt, a saját térdeplőjén imádkozott. A térdeplő kopott volt, nagyon kopott, évszázados. Egy Marion nevű megszállott, kicsit szent szerzetestől örökölte.
Ha ugyan azt imádkozásnak lehet nevezni, amit Avram művelt, hiszen hangosan beszélt, órákon át. Szép mély hangja volt, és ha nem volt értelem abban, amit maga elé, alá, vagy mit tudni hova mormogott, akkor is jó volt hallgatni. Ebből aztán az lett, hogy a népek szépen, lassan beszivárogtak a kápolnába, és afféle divat lett Avramot figyelni.
Valójában nem imákat mondott, legföljebb foszlányokat, hanem Istennel beszélgetett. Néha, mintha gyónt volna. Furcsa vallomások voltak ezek. Kérte Istent, hogy nézzen a lelkébe, legyen csönd, de akkora, hogy féljen a megsiketüléstől, ömöljön rá fény, de ne kívülről, hanem a bensőjéből, tisztítsa őt fénnyel és csönddel. És az emberek azt állították, hogy kisvártatva igenis csönd lett a kápolnában is, mert igenis kiáradt a csönd Avram lelkéből, vagy a testéből. Azért gondolták, hogy mégis inkább a testéből, mert igenis fényt láttak a feje fölött. Az meg olyan volt, mintha a hajszálainak végén apró pontok gyúlnának. És honnan máshonnan kapnák a fényt, mint Avram fejéből?
Nem is volt ez olyan ritka jelenség. Szinte hetente láttak ilyesmit. Mint ahogy azt is, hogy Avram fölemelkedik a térdeplőről, miután Istent kéri, hogy tegye őt könnyűvé. De igazából ezt már el se hitték az emberek, pedig sokszor látták a saját szemükkel. Furcsa, de megegyeztek abban, hogy ez nem lehet igaz, és aztán hiába látták a saját szemükkel, tudták, hogy becsapják magukat.
Imája betöltötte a kápolnát. Volt, aki azt állította, hogy látta, legalábbis valamiképpen észlelte, hogy a hangok elmennek a falig, a szentélyig, aztán ott fölkúsznak a kupoláig, aztán széthullnak odaföntről. Borzasztó, mondta valaki. Hátborzongató! Megesküdött arra, hogy ha Avram száz évig tenné ezt, akkor elkopnak a szentély ikonjai. Legalábbis lenne ott egy sáv, olyan, mint egy rovarcsapás.
De hát Avram nem tette száz évig, éppen csak egy esztendőt imádkozott a kolostor kápolnájában. Aztán jött a háború, és a határ olyan közel volt, hogy az ágyúzás minden nap és minden éjjel áthallatszott. Az emberek sokatlanul nagy számban gyűltek minden délben a kápolnába. A végén már alig fértek el.
A háború idején – ameddig a kolostorban maradhatott – nem beszélt imádság közben, hanem énekelt. Bár ez így nem pontos, mert tulajdonképpen csak hangokat hallatott. Az ima kezdetekor egy darabig csak térdelt, némán, lehunyt szemmel, aztán egyszercsak kijöttek belőle a hangok. Igazából az volt a rémisztő, hogy nem esett semmiféle révületbe, nem látszottak csodálatos átváltozások, nem lebegett, nem fénylett – valaki a szerzetesek közül erre azt mondta, hogy abbahagyta a bohóckodást -, hanem gyerekek, asszonyok, férfiak, sőt állatok sírtak a torkából. De ez mégsem rémisztő volt, hanem szinte ének. Valaki azt mondta, hogy az Isten megállt a határ innenső felén és itt siratja a lényeket.
Egy Anaszi nevű okos paraszt úgy vélte: Isten soha nem avatkozik be az emberek háborúiba, mert tanult a teremtés rettenetes tévedéseiből, és fél a saját cselekedeteitől.
Azokban a hetekben egyetlen egy csoda történt. Avram imádkozott, és egyszercsak hatalmas fényözön zúdult a kápolnába, mégpedig a kupola üvegborítású világítórésén át. Az egész nem tartott egy percnél tovább, de a népek mind elvakultak, rémületükben a padlóra borultak.
Ezt még maga Avram is jelnek vélte. Másnap fölkerekedett, átment a határon, bele a háborúba, azzal a tervvel, hogy Istent maga mögött hagyja. Az Úr ettől magányos lesz, és utána indul.
Egy hétbe se telt, elfogták és az n.-i fogolytáborba hurcolták. Egy éjszakán aztán, a priccsen – az egy EU-raklap volt, szálkás fából, valami ronggyal és szalmával takarva -, ahol másodmagával feküdt egy Sohopin nevű szegény kicsi éhenhaldoklóval, megállapította, hogy Isten nem követte.
Elmondta ezt Sohopin mérnöknek, aki kinevette, és azt mondta, hogy nincs is Isten.
Pedig jelet adott nekem, mondta Avram, és elmesélte a nagy fényességet.
Sohopin megkérdezte, hogy pontosan mikor volt az, és melyik templomban. Avram elmondott mindent. A mérnök elmagyarázta: azt a templomot úgy építették, hogy bizonyos számú esztendők elmúltával a napéjegyenlőségek idején, amikor délben a Nap a kupola fölé ér, illetve a Föld ráfordul a Napra, akkor beárad a ragyogás. De ennek pontos idejéről csak a papok tudnak, hogy elkápráztathassák a népet. Neked meg kedves Avram, elfelejtettek szólni.
Igenám, de Avram emlékezett, hogy nem délben volt az a dolog. Sohopin kicsit gondolkozott, aztán azt mondta: dehogynem, csak amióta ezt a hülye nyári időszámítás bevezették, minden összezavarodik. Csillagászatilag biztosan délben jött az a fényesség. Aztán Solopin elaludt, nem is ébredt föl soha többé, mert álmában éhen halt. Avram sajnálta, hogy nem tudta imádsággal vagy legalább énekkel átkísérni a másik életbe. Akkoriban kezdett el olyasmiken gondolkozni, hogy aki éhen hal, annak a lelkében marad-e elég energia ahhoz, hogy föltámadjon a Túlvilágon. Nem csak Solopin üdve miatt aggódott – tudta, hogy az ő istentelen lelke Isten elé kerül, ha lesz ereje, mert jó ember volt. Hanem maga miatt is kétségek gyötörték. Az járt a fejében, hogy talán jobb, ha az ember mégis inkább idejében agyonlöveti magát.
Amikor Avrammal kiszabadultunk a táborból, és már olyan messze jutottunk, hogy megállhattunk, letérdelt a földre, a porba, és imádkozott. Azokért, akiket megöltünk. Nem követtünk el bűnt, pláne ő, aki természetesen senkire nem emelt kezet, de még én sem, hiszen nem tudtam ölni. Beteg voltam és erőtlen. A barátaink, akik helyettünk pusztították el az őröket, mind meghaltak, így hát Avram magára vette a terhüket. De nem értük imádkozott, mert szerinte nem volt miért, hiszen bátor és igaz emberek maradtak halálukban is, hanem az ellenségeinkért.
Mondtam neki, hogy egyrészt jobb lenne, ha tovább mennénk, mert mit lehet tudni, hátha követnek, másrészt még jobban venném, ha valami erdőbe jutnánk végre, és mondjuk egy patak mellett pihennénk. Tán még aludni is mernék. Fölváltva. Erre azt mondta, hogy alhatunk mindketten, akár ott a porban is, mert Isten kezében vagyunk. Ha ő nem akar megvédeni minket, vagy direkt elleneink kezére ad, akkor hiába bujkálunk. Ha meg életben akar hagyni, akkor akárhol lehetünk.
Meglepett, hogy még mindig hisz Istenben. Néztem a megnyomorított, csontsovány, gennyedző, büdös, kínban kelt sebekkel borított, korbács- és szögesdrótnyomos, majdnem meztelen testét, és megpróbáltam megérteni, miért nem kérdez Istentől valamit, legalább. Ha én hittem volna, már csak kérdésem maradt volna.
Ám hitének révülete már nem volt a régi: azért hagyta abba az imádkozást, mert meglátott egy sáskát, gyorsan elkapta, és a lábainál fogva, tulajdonképpen a körülményekhez képest illedelmesen a szájába vette és elrágta.
„Látám, hogy jó vala,” – mondtam – „az étvágyad.”
Igazán elégedetten mosolygott.
„Legjobb a sáska.”- mondta.
Aztán mentünk tovább a távoli erdő felé. Hol ő támogatott engem, hol én használtam őt valami mankóféle gyanánt. Közben arról is beszélgettünk, hogy milyen jó lenne valami bibliai földön sáskajárásba keveredni. Mindenki odaveszne, mi meg föltűnően pufókásan vonulnánk ki a pusztából a Vöröskereszt csodálatára.
„Menjünk inkább Tibetbe.” – mondta Avram.
Mondtam, hogy jó, így aztán már nem csak „úgy” araszoltunk tovább, vakon bele, hanem egyenesen Tibetbe. Nem volt nehéz engem erre rávenni, mert régóta készültem oda. Olvastam, hogy arrafelé egynémelyek befalaztatják magukat, de úgy, hogy csak egy kicsi lyuk marad az ajtó helyett, amin ételt adnak be, meg a küblit cserélik, és így elmélkednek akár tíz éven át. Teljes némaságban.
„Izgalmas lenne.” – mondta Avram, és tudtam, hogy ezt nem tréfából mondja, hanem azért, mert átfutott rajta, hogy ez aztán az igazi, nagy kaland. Tíz év egy lyukban. Úgy, hogy senki se szól feléd. Kijössz és többé semmi, pláne senki nem zavarhatja meg az elmédet. Átlátsz a kőfalon is, nemhogy az emberen.
„Kár, hogy nincs már tíz évem.” - mondtam. Erre Avram hangosan röhögni kezdett. Azt motyogta, hogy „dehogynincs, dehogynincs, ha innen kijöttél már nem is halhatsz meg”.
Nem kijöttem, hanem kiszabadítottak, gondoltam. Az nem ugyanaz. Még ha mindazok életereje belém költözik, akik ott pusztultak miattam, az se elég. Én már ráfordultam a halálra. Avram is. Ez olyan, mint amikor a magzat úgy izeg, hogy a feje idejében bejusson a szülőcsatornába.
„Talán Tibetben rendbe jövök.”
„Jakvajon és jó teán.”
„Jó levegőn és imádságon”.
„Te nem is tudsz imádkozni.” – mondta Avram.
Ebben maradtunk, mert nem akartam vele vitatkozni. Egy éven át nyüstöltem azzal, hogy mennyire hiábavaló minden, mennyire nem hat semmit a sok istenes hókuszpókusz meg ráolvasás. Agyonverik vagy éhen halasztják az embereket. Isten meg nincs sehol. Vicces, hogy a semmiben is ő van, de nem is akarom ezt megérteni. Nem igaz, hogy a lélek hizlal.
Megálltunk, hátra néztünk, és úgy tűnt, mintha meglepően gyorsan haladnánk. Pláne ahhoz képest, hogy fölfelé tartottunk. Azt láttuk, hogy mintha hamarosan egy sziklafalhoz érnénk, ott már csak föl kell mászni a repedéseken, föl a hófoltokig, aztán át valami hegygerincen, és nyilvánvaló, hogy azon túl már Tibet van. Mi más?
„Istenem, látni a Himaláját!” – mondtam.
„Egész életemben arra vágytam.” – vallotta be Avram is. – „A látványa is elég ahhoz, hogy örökre tudd, mekkora vagy.”
Elhatároztuk, hogy kicsit gyorsabban szedjük a lábunkat. Pláne, hogy csakugyan valami erdőbe kell érni éjszakára, jó avart is kereshetünk, hogy legyen miben aludni. Különben megfagyunk. És valami bogyó is kellene. Vacsorára.
Elképzeltem, milyen jó lenne egy egész napon át avarban heverészni. De úgy sose érünk Tibetbe.
Akkor hirtelen meghallottuk a harangszót. Vékony kis kolomp volt inkább, de biztosan tudtuk, hogy toronyból, vagy afféléből jön, és templom is van ott. És mintha szemből jönne. Csak azt nem értettük, honnan, mert hogy előttünk a meredek sziklafal volt. Húztuk magunkat tovább, és egyszercsak kutyák ugattak, aztán emberek jöttek elő. Katonák voltak, előre – persze ránk – tartott gépkarabélyokkal.
„Állj!” – mondta az egyik.
Megálltunk, és föltettük a karjainkat. Amilyen magasra csak bírtuk.
„Ezek meg hogy néznek ki.” – nem kérdezte, mondta a katona, amikor mellénk ért. -„Szökevények vagytok?”
„Persze. És milyen országban vagyunk?”
„Most léptétek át a határt.”
„Tibetét?” – kérdezte Avram.
„Inkább csak Bulgáriáét.” – mondta nevetve a katona.
(tartalom)
Valami szösz szállt a levegőben. Talán nyár, talán fűz. Köhögtem tőle, de nagyon. Pont a kocsma előtt lettem annyira szomjas, amit már nem lehet kétszáz méteren át kibírni. Bementem, köszöntem, óvatosan. Mert ott hírtelen rájöttem, hogy azoknak az embereknek, akik ott ücsörögtek, én többnyire csókolomot mondtam addig, de az ember mégsem köszönhet egy kocsmában így, férfiaknak, még akkor se, ha először tért be. Hivatalosan. Mint fölnőtt. Attól lettem fölnőtt, hogy munkából jöttem. Az erdőből, ahol gallyat szedtünk a többi szünidőssel meg a cigányokkal.
Szép kocsmánk volt. Balog Péter, aki építette, járt Írországban, vagy hol, és elhatározta, hogy olyat csinál, mint amit ott látott. Vagy legalább hasonlót. Nagyon jó fával borított mindent, szépek voltak a képek, fénylettek a csapok, nagyok és kényelmesek az asztalok, szinte fölemelhetetlenül nehezek a székek. Persze láttam én ezt már, mert küldtek néha kocsmába, ha ritkán is, ha csak cigiért is. Körülnézhettem. Már akkor föltűnt, hogy egyet nem sikerült Balog Péternek: nem ültek egy asztalnál az emberek. Hanem mind, külön-külön. Szinte. Mondta is, sokszor, hogy kár ebbe a népbe ilyen jó hely.
Jónapotot motyogtam, nehezen szokta a szemem a félhomályt, a pulthoz mentem, sört kértem. Keményen.
- Na már csak ez hiányzik! – hallottam meg apám hangját a hátam mögül.
Megfordultam, és láttam, hogy csakugyan ő ül ott. Kicsit takarásban volt.
- Haggyad má! – mondta valaki.
- Miért hagyjam? Első munka, első munkanap, miért ide jön, miért nem a moziba?
- Mert szomjas. Meleg van.
- Akkor kérjen málnát!
- Férfi má! Vedd má észre!
- Majd ha a veres kurva férfinak nézi, akkor lesz férfi. - mondta az apám.
Erre aztán csönd volt. Forró csönd.
- Kérek egy málnát. – Mondtam zavaromban Balog Péternek.
Megittam, fizettem. Kifelé menet jó nagy csókolommal köszöntem, és amint elmentem mellette, megsimítottam apám hátát. Vén hülye, azt gondoltam.
Úgy fél óra múlva jött haza. Leült a tornácra, mellém, és úgy tett, mintha ő is újságot olvasna. De elnézett a papír fölött. Messze, a kerten túl, a fákon túl, tán még a falun is túl.
Tudtam, hogy kinyilatkozik nemsokára.
Én meg azon gondolkozzam, megkérdezzem-e, hogy azt a nőt, akit a szájára vett, miért hívják vörös kurvának, ha egyszer fekete.
Úgy egy éve jött a faluba. Tanított. Képesítés nélkül. Büszkén járt, egyenes derékkal. Soha senkivel, pláne férfival még beszélni se láttam az utcán.
Megkérdeztem.
- Megtudod, ha magához enged.
- De nem is kurva.
- Hát nem. Azért mondom, hogy akkor leszel férfi.
Ebben maradtunk.
Később, amikor már a városban, kollégiumban voltam, sokat gondolkoztam azon, hogy apám a minden más férfi iránti irigységében nekem szánta-e a falu legszebb nőjét, vagy az küzdött benne, hogy ha már az övé úgyse lehet, hát legyen a fiáé, mert ez a világ szép rendje.
Egy kávéháznak mondott presszóban láttam meg, az ősz vége felé. Öt másik lánnyal ült egy asztalnál. Kicsit mulattam azon, hogy a székeket, az ajtókat, de még a falakat is szemmagasságig vörös műbőrre borította a belső építész, a berendező, vagy akinek ez a dolga. Elég ronda volt. Ők meg mind feketét viseltek. Biztos valami ádáz, forradalmi korszakukat élték.
„Veres némber, vörös háttérrel” - egy képre gondoltam, amit soha nem festek meg.
Akkor már tudtam, miért hívják úgy. Valaki elhíresztelte a faluban, hogy a szőre vörös. Csak ott, odalent.
Figyeltem. Szép volt, nagyon szép. Kicsit változott, amióta nem láttam. A haja, a fekete holló haja mintha meghízott volna. Ha van ilyen. És beszélt. Vagy inkább csacsogott. Nevetett, gesztikulált. Nyoma sem volt a merev, méltósággal teljes tartásának. Sőt, talán még egy kicsit közönségesnek is tűnt, hogy néha a nevetése betöltötte a teret.Fél óra után észrevett, és rám biccentett. De úgy, mint aki tudja, hogy látott már valahol, csak nem tudja hol és mikor. Amikor aztán már kifelé ment, köszönt, látszott: már emlékszik.
Amikor legközelebb találkoztunk, ugyanott, egyenesen leült az asztalomhoz. Meg is szédültem. Érdeklődött, mivégre élek a városban. Megmutattam az egyetemi jegyzetet, amit éppen tanulmányoztam. Érdektelen dolgokról beszélgettünk, hosszasan, de nem unalmasan.
Kétszer, vagy talán háromszor is, kifejezetten félrefordított fejjel, mosolyogva nézett rám. És ez jó érzést keltett. Nagyonis.
Egyszer meg, de nyilván csak véletlenül, a kezemre tette a kezét, amikor magyarázott. Már nem tudom miről. Akkor se tudtam.
Hirtelen azt éreztem, hogy meg kell tőle kérdeznem, mi az igazság. Mert az lehetetlen, hogy ne tudjam meg, de az is, hogy azért bármit alakoskodjak. Még akkor se, ha nincs nagyobb vágyam, mint a végsőkig, őszintén alakoskodni egy ilyen nővel. De nem mertem, persze, hanem inkább aziránt érdeklődtem, hogy rosszul érezte-e magát a faluban.
- Nem. Vissza is megyek. Lesz állásom az iskolában, ha végzek.
- És a pletykák?
- Milyen pletykák?
- Hát, mit tudom én, egy magányos tanítónő, mindenki lesi, találgatnak.
- Ja, a vörös kurvázásra gondolsz?
Azt hittem, megfulladok.
- Hát…
- Hülyeség. Nem igaz. De jól hangzik. Nem?
- Hát, itt most jobban hangzik, de Balog Péter kocsmájában nem annyira.
Láttam magam előtt, mekkora vörös retekféle lehet a fejem. Vörös pasi, vörös háttérrel.
Aztán szinte rendszeresen találkoztunk, de szinte semmi nem lett köztünk. Pedig szerettem volna. Pedig magányos volt, ahogy magányos voltam én is. Van úgy, hogy nem jönnek össze a dolgok. Többnyire soha, de ez akár másképp is lehetett volna.
Karácsonykor hazamentem. Végig az ünnepek alatt szorongva vártam, hogy apám rákérdezzen. De talán el is felejtette az egészet. Hogy eszébe juttassam, utána mentem a kocsmába.
Nem ültem le mellé, hanem sört kértem a pultnál.
- Málnát! - kiáltotta apám. Nevetett.
- Sört. - mondtam hátra fordulva.
- Nem mondod!?
- De.
- És?
Fölálltam, vagyis lekászálódtam a bárszékről, és szépen, lassan, mintha egy amerikai filmben lennénk, hátramentem hozzá.
- Sose tudod meg, drága Papa.
Először rémülten nézett, aztán úgy nevetett, mint soha azelőtt, és soha azóta. Azt hiszem, boldogan.
(tartalom)
Gizi a kávézójában egyszercsak arra lett figyelmes, hogy beállt a hangharang. Az az állapot, amikor mindenki beszél, egyáltalán nem hangosan, semmit nem lehet érteni, mert a hangok egyhanggá állnak össze, ami szinte hullámzik, leng a térben, amit betölt, de belátható időn belül biztosan nem lesz csönd. Elégedetten nézte a vendégseregletet, mert tudta, hogy ez a biztos jel: a népek belakták az ő megvalósult álmát.
Tévedett. De csak abban, hogy a hangharang lengése sokáig tart, mert egyszercsak csönd lett. Egy férfi állt a bejáratnál, méghozzá zöld frakkban, cilinderrel a hosszúkás fején, hatalmas, pörge bajusszal az orra alatt. Kifestetlen bohócnak látszott. A karjait fölemelte, széttárta, így jelezve, hogy valamit akar.
Bűvész vagyok a fővárosból, mondta. Megtisztelnének, ha bemutathatnám legújabb mutatványomat. Mélyen meghajolt, de fura módon nem esett le a fejéről a cilinder.
A népek azt mormolták, hogy „mutassa”, „miért ne?”, „rajta”.
A bűvész Gizi felé fordult. Kicsit, de egyáltalán nem bántóan alázatos módon felé is hajolt. Így jelezte, hogy tőle kér külön engedélyt és megerősítést.
Gizi éppen csak biccentett, szinte ösztönösen, mint aki röstelli, hogy valakinek a szabadsága rajta múlik, mert mégiscsak ő itt a tulajdonos, vagy micsoda. Mosolyogva bólintott.
Bevezetés gyanánt a szokásos trükköket mutatta be: kendők lendültek a semmiből, hogy aztán virággá váljanak, majd összeomolva eltűnjenek valahol. Volt kártya, bot, minden. Végül lekapta a kalapját, amiből galamb röpült elő. Teljes csönd lett, amikor a madár a kijárat felé szállva egyszercsak eltűnt a levegőben. A vendégek körülnéztek, aztán egymásra. A bűvész megvárta, amíg végre őt lesik, fürkészve, és olyan porondmesteres hanghordással megkérdezte: akarják, hogy vissza is repüljön a semmiből?
Gizi arra gondolt, hogy mi lenne, ha bekiabálná, hogy nem, de mire végiggondolta, hogy milyen kínba hozná ezzel a viccel a bűvészt, a vendégek már követelték a galamb visszatérését. A bűvész nem csinált se hókuszt, se pókuszt, csak teátrálisan széttárta a karjait, és a galamb máris megjelent a térben ugyanott, ahol eltűnt. Jó másfél méterre a bűvésztől. A kezére szállt, és visszatette a cilinderbe.
Tapsot kapott, de volt abban valami visszafogottság, talán félelem, mert a vendégek csakugyan nem tudták, miképpen lehetséges ez.
És akkor most engedjék meg, hogy csakugyan világszámot mutassak be: a repülő nyúl eltűnését.
Rázott egy kicsit a cilinderen. Belenézett, a lyuk peremén egy pillanatra látni lehetett a galamb ragyogó, fehér fejét és piros szemeit, de aztán eltűnt. A bűvész belefújt a kalapba, megrázta, és mindenki rémületes ámulatára kirepült belőle egy szárnyas nyúl.
Miként pár percre a galamb, a nyúl is elindult a kijárat felé, nyilván azért, hogy valahol félúton oly talányos módon eltűnjön a semmiben. Ám éppen csak hogy megindult, amikor kicsi féknyikorgással megállt a kijárat előtt egy autó. A leeresztett ablakon Gizi sógornőjének papája nézett ki - valami íróféle -, mindenkit köszöntött, majd rémülten húzta össze magát, látván a felé röpülő nyulat. De a nyúl is megijed, meg is állt egy pillanatra, verdesve, aztán visszaindult a bűvész felé. De ő meg valami rossz mozdulatot tehetett, mert az ijedt állat megint más irányba indult. Végülis elég nagy sebességgel, a falak mellett suhanva elérte a kijáratot, és az autó fölött kiszökött a térre. Ott cikkázott egy kicsit, aztán nyugodt tempóban körözött.
A bűvész kétségbeesetten kirohant, cuppogni kezdett, ami nyilván valami módszer a röpködő nyulak visszacsalogatására. Leállt a tér közepére, nem hadonászott, csak kitárta a karjait, és - legalábbis látszólag - csukott szemmel várt.
De a nyúl rá se nézett, csak konokul körözött a tér fölött.
A vendégek kiszivárogtak Gizi kávézójából. Az autó mögé bújva lesték, hogy mi történik, mi lesz a vége a mutatványnak.
Mivel a nyúl rá se hederített a bűvészre, abbahagyta a kitárt karokkal ácsorgás, és odaszólt a vendégek felé, hogy mindenki nézze meg a csomagjában, de még a ridikülökben is, hogy nincs-e bennük lepkeháló. Az emberek nem mozdultak, mert tudták, hogy nincs a csomagjukban lepkeháló, sőt talán soha életükben nem tartottak olyasmit.
A bűvész kicsit meghajolva, csak annyit mondott: kérem!
Erre a vendégek megfordultak, visszamentek Gizi kávézójába. Kutattak, keresgéltek, és nagy meglepetésükre találtak lepkehálót. Sőt, pici, teleszkópos botot is, amire egy praktikus bilinccsel rá lehetett akasztani a hálót.
Kimentek, mutatták a bűvésznek, mijük van. Ő meg erre csak azt mondta: álljuk vadászláncba!
Az emberek ösztönösen kört alkottak a téren, éppen a nyúl önmagába érő röpíve alatt és megpróbálták úgy tartani a hálókat, hogy a nyúl azokat szájbarepülje. De ez nem sikerült, mert fantasztikus akrobata tehetségről tanúbizonyságot téve átcikázott a hálók között.
De - szerencsére - fáradni látszott, amire nyilván az a magyarázat, hogy az efféle állatokat nem hosszú röpülésre tervezte a Teremtő, vagy a természet. Egyre alacsonyabbra került. Az emberek megérezték, hogy az a legjobb megoldás, ha állva maradnak, és a hálók száját a körben befelé nézve tartják. A nyúl valóban a körön belül maradt.
A bűvész odaszólt Gizinek, hogy szíveskedjék kihozni a cilindert. Amikor megkapta, fölemelte, cuppogott a nyúlnak, aki szépen, lassan szinte kolibris szárnyrezegtetéssel a fényes fejfedő fölé szállt, majd megállt, lebegve körülnézett még egyszer, és belehuppant.
A bűvész körbe járt, mindenkinek megmutatta a cilindert, bele lehetett nézni, és látni, hogy nincs abban semmi. Aztán megint a tér közepére ment és halkan fölszólította a népet, hogy amennyiben szánnak neki ezért a szerény szórakoztatásért pár pénzdarabot, ő a maga részéről hálás lenne. Annyira, hogy ha lesz új mutatványa, el is jön még egyszer. Ha nem bánják. Nem bánták: hullott a pénz.
Aztán a bűvész meghajolt, majd odament Gizihez, kezet csókolt neki, és elindult. Eléggé rémisztő módon az előtte megnyíló embereket elhagyva eltűnt a semmibe.
A népek egy kicsit még nézegették a semmit, aztán visszamentek Gizi kávézójába.
Sokáig csönd volt. Csak azután kezdődött megint a mormogás, amikor valaki megkérdezte: na jó, de a hálók hogy kerültek a ridikülökbe?
(tartalom)
Gizi kávézójába egyszer beszökött a halálos tavasz. Nem az, amelyikben Karády Katalin játszott, hanem csak egy olyan egyszerű, mondhatni hétköznapi halálos tavasz, amelyik bármelyik pillanatban előbukkanhat, télen is, a hideg, ám mégis fülledt párából. Az ősz meg különösen veszedelmes időszak. Mondhatni, légből kapott, vagyis inkább légből kapható dolog a halálos tavasz. Arról lehet megismerni, hogy az emberek egyik pillanatról a másikra megváltoznak, robbannak az érzelmek, a lelkek megcsavarodnak, aztán fölfúvódnak, és ez természetesen nagy hatással van a testekre is. Szebbek lesznek, többnyire. Kivéve azok, akik püffedésre hajlamosak.
A halálos tavasz érkezését, mint rendesen, senki nem vette észre azonnal. Az amúgy is olyan dolog, amit az emberek sokszor csak utólag fedeznek föl önmagukban és másokban, pláne abban a kisebb csoportban, amelyikben éppen vannak a halálos tavasz beköszöntésének pillanatában, és abban a néhány félórában, ameddig az velük, bennük marad.
Még Gizi sem vette észre azonnal, pedig ő aztán figyel a pult mögül, hiszen ez a dolga. Nem mintha intenének az emberek, ha akarnak valamit, például egy italt, de a jó vendéges félmozdulatokból is ért: hozhatna egy hamutartót, kiürült a pohár, és hiába néz bele a szomjas, nincs annak a mélyén semmi, le kell törölni az asztalt, mert kicsöppent valami. Egy csöpp nem sok, kivéve, ha a szép ruhánkban belekönyökölünk. Így aztán Gizi figyelme soha nem lankadhat.
Azt is észrevette, ahogy a halálos tavasz bekúszása kezdődött, bár gyanútlan volt: megállt egy ember a kávézó előtt, a fonott asztalok között és nézelődött. A falat vizsgálta, a fölkúszó vadszőlőt, aztán az asztalok, székek és padok alá pillantott, majd bement a kávézóba és ott is kutatott a tekintetével. Valahogy nem vette őt észre senki. Erre figyelmet kért, és amikor elcsöndesedtek az emberek, ezt kérdezte: - Nem látott itt valaki egy elbitangolt kígyót?
Nem. Nem látott senki. De nem az volt, hogy fölpattantak volna, benéztek volna a székek alá, a sarkokba, a hangszórók mögé, vagy bárhová. Nem is az, hogy a nők sikoltozva fölkapják a szoknyájukat, és mindent földöntve kirohannak a térre. Hanem csak úgy ültek, ránéztek arra az emberre, és azt mondták: „nem”. Nem, és kész.
Az ember odament Gizihez, átnyújtotta a névjegyét, és megkérte, hogy ha mégis látna egy kígyót, ami kicsit kockás, kicsit zöld, kicsit sárga, akkor hívja föl. És ne próbálja senki megfogni, mert nagyon mar és nagyon halálos. Na erre mondta Gizi azt, viccesen persze, hogy akkor ez biztosan tavaszkígyó.
Az is lehet, hogy ez a szó, ez a „tavaszkígyó” mászott bele az emberekbe, a fülükön, és elkezdett bennük rágni, vagy legalább matatni. Izgalomba jöttek. Vannak kúszó érzések, amik akkor is jófájdalmasak, ha nincs tárgyuk. Nem kell ahhoz szerelem, hogy az összes sejtünk megrezdüljön, és ettől afféle izomlázas állapotba kerüljön. Ezt érezték, hirtelen, mindannyian.
Kivéve Sahin Jánost, a költőt, aki már régóta nem érzett semmit. De annyira nem, hogy ha a parazsat a tenyerére teszik, meg se rezzent volna, akkor se. Amióta csalta és elhagyta a szerelme, a tárgyakkal is úgy volt, hogy látta, ott vannak, léteznek, ha akarná meg is érinthetné őket, de minek. A teste működött, de mégsem, ízeket nem érzett, szagokat sem, a bőre nem érzett, meleg nem volt, hideg se. „Legalább nem kell fűteni meg enni. Szaglásszanak helyettem a kutyák.” - mondta egyszer barátjának, Áronnak, a festőnek, aki iránt nem érzett semmit, mert a barátság képessége is elmúlt belőle. „És a puncit?” - kérdezte Áron.
„Benőttek.” - mondta Sahin csöndesen. „Nyomtalanul.” Ezen aztán Áron nem nevetett, mert tudta, hogy csakugyan benőttek, mind a hárommilliárd a Földön. Ideiglenesen, biztosan.
Ahhoz, hogy ez a minden bizonnyal lokális halálos tavasz megnyissa a benőtt réseket, nem volt se idő, se elegendő réspopuláció Gizi kávézójában, de az kétségtelen, hogy a kávé illatába belenehezedett valami édeskés, puha és pihe nyomelem - valójában feromon -, permet, amit csak az vesz észre, aki keresi az orrával, vagy nem keresi, csak rájön, hogy mitől bolondult meg hirtelen és minden előjel nélkül egy perc alatt. Megalázó, tulajdonképpen, hogy a dolgok meg a sorsok ilyesmiken múlnak. De azért ez nem egy olyan nagyon rossz megaláztatás.
Még azok is megvágyakozódtak, akikben már nyoma sem volt ilyesminek, és örültek is ennek, békésnek gondolták hátralevő idejüket. Mindenki mindenkit nézett, fürkészett. A nők a férfiakat, és persze viszont, kivéve azokat, akik hirtelen nem tudták titkolni, hogy bizony férfi létükre férfira vágynak, asszony létükre meg nőkre. „A fene egye meg!” mondta hangosan egy Ágnes nevű asszony, akit régebben sokan szerettek, de egy napon, bevásárlás közben, teljesen megmagyarázhatatlan módon egy pillanat alatt elvesztette a vérmeit. „A fene egye meg, ki csinálja ezt?”
„Mágneses vihar.” - mondta Gizi.
„Azelőtt nem voltak ilyenek.” - mondta Ágnes.
„Voltak, csak nem tűntek föl, mert delejes voltál egész nap, és pláne éjjel.” - mondta Áron.
„Sahinka, érzel valamit?” - kérdezte Gizi kedvenc költőjétől.
„Semmit.” Kicsit gondolkozott, ízlelgette az állapotát, vagy mit csinált vele: „De még a semmit se érzem. Máskor szoktam. A hiányt.”
„Pedig most bírnálak szeretni.” - vágta rá Ágnes, mintha attól tartana, hogy mondjuk Gizi megelőzi. - „Most nagyon bírnálak.”
És akkor Sahin János elvörösödött. De annyira, hogy még azok is felé fordultak és az arcába néztek, akik eddig háttal voltak neki. Ő meg azt kiáltotta, hogy „Jézus!”, aztán lassan lenézett a lábai közé. Aki csak közel állt vagy ült, követte a tekintetét. Olyanokat sikkantottak, hogy „Úristen”, meg „Atyám”, „Teremtőm” - vagyis szavakat, amiket amúgy nem nagyon szoktak kimondani.
Sahinnak éppen a lábai között, a gatyájában, mozgott valami. Úgy is, meg nem is úgy, mint az, ami máskor is ott volt.
A kígyó. Két órába telt, mire a kígyászember, akit Gizi persze fölhívott, mentős orvos társaságában kimenekítette az állatot Sahin gatyájából. Nem marta meg a költőt, sőt jót tett neki. A hidegverejtékes félelemben megértette, hogy ha félni tud, akkor szeretni is. Talán. De addigra a halálos tavasz már seholse volt. Elrebbent, mint valami pille.
(tartalom)
Gizi kávézójába egyszer bejött egy cigány, egy néger meg egy kínai. Mindhárman Meghajoltak a bejáratnál, és nagy szemekkel tekintettek Gizire. Az arcuk se rezdült, csak tekintettek. De annyira szép volt a szemük, hogy Gizi egy pillanatra úgy érezte, valamelyikbe belezuhan, ezért meg se mozdult. De aztán rájött, hogy ezek, szegények tulajdonképpen helyet akarnak, és nyilván úgy, hogy ő jelölje ki. Intett az egyik asztal felé, és a három ember szépen le is ült. Gizi kiment a pult mögül és illedelmesen megkérdezte, mivel szolgálhat. Forrásvizet kértek. Mást nem? Nem, mi nem élünk mással, mondta a kínai hibátlan magyarsággal.
Hanem, mondta a fekete ember, hozhatna nekünk egy kis edényt, amiben vízzel illethetnénk a kezünket, vagy legalább az ujjainkat.
Nafene, rikkantott egy Balta nevű huszárfestő, az egyetlen vendég, aki a rikkantásairól volt híres, és amúgy háttal ült nekik: még jó, hogy lábat nem akarnak mosni! Közben megfordult, és a mondat végét szinte lenyelte, mert belenézett a három ember szemébe.
Utólag aztán sokat gondolkozott ezen, mert nem értette, hogyan tudott egyszerre három pár szembe nézni, de bizony úgy volt, bizonygatta magának is: egyszerre nézett. És érezte, hogy baj van, mert ha nem kapaszkodik a székbe, bizony bele is esik, zuhan, oda. Hova is? A biztonság kedvéért a lábait is az asztalhoz kulcsolta. Nem mintha nem lett volna mindegy: mit tart egy nádasztal?
Gizi meg csak állt, és egyszercsak azon lepődött meg, hogy már percek óta nézi azt a három embert. Vagyis inkább a ruhájukat. Olyan volt, mintha egyszerű, szinte sportos lenne az öltözetük, de ha az ember figyelmesebben nézte, hát azok az elegáns zakók bizony arannyal átszőtt kelmékből készültek. Nem csillogtak, hanem valami fénylő tónust adtak. Aurát, talán.
Amint Gizi megébredt a látomásból, behátrált a pult mögé, és eszébe jutott, hogy forrásvíz, forrásvíz. Hirtelen rájött, hogy nem értelmezheti másképp a rendelést, csak úgy, hogy ásványvizet visz nekik. De mivel nem kérdezte, hogy buborékosat, vagy buboréktalant, hát úgy döntött, hogy mindkettőből tesz a tálcára. Már indult volna, amikor eszébe jutott, hogy micsoda marhaság: ki látott már buborékos forrásvizet? Visszatette a palackot, mire azonnal eszébe jutott, hogy de, bizony, Erdélyben igenis vannak szénsavas források. Megint visszatette a palackot, és elindult.
Balta eközben fölállt, és meghajolt a három ember felé. Balta vagyok, huszárfestő, mondta.
Meglepetésére a három férfi érdeklődve nézett rá. A cigány szóvá tette, hogy érti ugyan, hogy mi a huszár és mi a festő, de nem érti, mit kell festeni a huszárokon, akik már nincsenek is. Befesti ezeket a nemlétező embereket, vagy emlékezetből képeket fest róluk, vagy mire vélje ezt a foglalkozást.
Ólomkatonákat festek. Tisztelettel. Huszárokat. Magyar huszárokat.
Aha, mondta a cigány. Az szép. Nagyon szép mesterség. Irigylem, uram.
Balta kivett a zsebéből egy lovas huszárt és odaadta a négernek: ajándék, emlékbe, szuvenír.
Jó lesz a kölyöknek, mondta a cigány.
Ön netán munkanélküli, bátorkodott megkérdezni Balta.
Nem. Soha nem tettem olyasmit, ami munkának nevezhető.
És, ha szabad megtudnom, mivel foglalkoznak, amúgy.
Beteljesítjük a jövendölést.
Gizi már fölöttük állt, és bár eléggé sután, de valahogy úgy intett, hogy jelezte: lehet választani a palackok, vagyis a vizek közül.
Mindhárman a buboréktalanra mutattak. Gizi öntött nekik.
Lassan ittak, mint akik élvezik az ital ízét. Bár inkább úgy tűnt, mintha több lenne ez nekik egyszerű ivásnál. Legalábbis Gizi is, Balta is később úgy mesélték, hogy látszott rajtuk: jóllaknak. Mintha a víz nem ital lenne nekik, hanem üzemagyag.
Aztán egyszerre fölálltak. A kínai Gizi felé fordult és azt mondta, nincs pénzük, de tömjénnel vagy mirhával tudnának fizetni.
Semmiképpen, mondta Gizi.
Pedig az jó, ha ilyesmi van a háznál, mondta a néger.
Semmiképpen, ismételte meg Gizi.
Meghajoltak és kimentek az ajtón. Aztán ácsorogtak a kis téren. Néztek erre, néztek arra.
Úristen, elfelejtettem a kézmosó vizet, mondta Gizi.
Tudod kik ezek, kérdezte Balta.
Tudom. De nincs is Karácsony.
A három ember az eget kémlelte. Gizi hirtelen megértette, miért, hamar kilépett a kávézó elé, és azt mondta, és mutatta is:
- Arra van Jeruzsálem! Vagyis Betlehem.
A három férfi egyszerre hajolt meg, aztán el is indultak, de nem délnek, és nem is délkeletnek, hanem az autójukhoz. Egy Lada volt, úgy a hetvenes évekből.
Na ezzel kell fél év, hogy a zsidóföldre jussanak, mondta Balta rikkantva, nevetve.
(tartalom)
Gizi kávézója előtt egy szomorú kis ember állt, háttal a bejáratnak, háttal a vendégeknek. Csak állt, és nézte az utcát. De az is lehet, hogy nem is nézett semmit, akár csukott szemmel is állhatott, mert az arcát nem látta senki.
Egy darabig susogott és zsibongott a közönség, a tíz vendég, de aztán csönd lett. Mindenki a kicsi embert nézte. Hogy ki nézte először, az talány. Nyilván valaki ránézett arra, aki először nézte meredten, vagy inkább csak merengve, mindenesetre némiképp mozdulatlanul. Lehet, hogy azt nézték a többiek, hogy ez az első néző mit néz, aztán észrevették a nézés tárgyát… Jaj, hogyan lenne tárgy egy ember… vagyis a nézés személyét, és ők is úgy maradtak.
Először Gizi mozdult meg. Fölvett a pultról egy hamutartót, és elindult kifelé, de a kávézó teraszán, az utolsó asztalnál megállt, kicserélte a hamutartót, és mintha nem mert volna tovább menni. Pedig, éppen csak két lépésre volt a szomorúnak tűnő, álldogáló embertől.
Körülnézett, szinte mindenkire, egyenként rátekintett, mintha tanácsot kérne. De az emberek, nem biccentettek, nem bólintottak, még csak a fejüket se ingatták, hogy nem, ne, ne menj oda, ne nézd meg, hogy mi van vele.
Talán azt gondolták, hátha megijed, talán azt, hogy mi közük, talán kivételesen nagyon tapintatosak lettek, mert az is lehet, hogy például sír az az emberke, mert a szerelmét vesztette, és pont most jött rá, a kicsi tér meg a macskaköves utca látványától. Mit lehet tudni, mi van egy lélekben, mi tör ki belőle, és mitől.
Gizi vissza is vonult, a pult mögé, de nem csinált ott semmit, nem is matatott a sörcsappal vagy valami pohárral, hanem állt és figyelt.
A kicsi ember nem mozdult.
Egy Gábor nevű festő - nappal állítólag vezetékszerelő, de soha senkise tudta kideríteni, miféle vezetékekkel matat - hirtelen megtörte a csöndet, és halkan, mégis nagyon jól hallhatóan arról beszélt, hogy ő már látott ilyet, amikor katona volt. Az egyik barátja búskomorságba esett, kiment a laktanya udvarára, észre se vették, csak este, amikor létszámolás volt, akkor hiányzott. Keresték, valaki meglátta az ablakból. Egy fa alatt állt, nem is messze. Kiáltottak neki, de nem válaszolt, kimentek érte, ketten, de már halott volt, állva dermedt meg.
Hülyeség, mondta valaki. Már megint hazudsz! Nem is voltál katona.
Az emberek nem nevettek. Feszülten figyelték azt az embert.
Ettől Gábor ideges lett, talán csak azért, mert ha legalább egyetlen-egy ember mégis méltatta volna egy kicsiny mosolyra, akkor nyughatott volna, de így, hogy senki, hát ettől annyira ideges lett, hogy puffogva fizetett, lerakott a pultra egy ezrest, összekapta a holmiját, és köszönés nélkül elindult kifelé. Persze hogy hazudott, de mégis. Mi az, hogy ő hirtelen nem hazudhat? Egy ilyen kis kataton törpe miatt.
Csakhogy amikor a kataton törpe mögé ért, akkor megállt, és nem tudott tovább menni. Egyszerűen elszállt az ereje.
A rohadt életbe, mondta a Doktor, aki a környék háziorvosa volt, és minden este bejött egy kávéra. Soha mást nem kért, és el se fogadott. Egy kávé, és kész. Lefekvés előtt. „Hogy lebegő legyen az álma”, magyarázta, ha valaki szóba hozta. Ezen kívül még az volt a szenvedélye, hogy tévéből, rádióból, újságokból gyűjtötte azokat az eseteket, amelyek bizonyságot adtak az emberi természet találékonyan borzalmas mivoltáról. De csak olyanokat, amelyeket még ő se tudott volna kitalálni. Szemmel láthatóan attól jött izgalomba, hogy most talán élőben találkozik egy eredeti „hogymikvanással”.
Fölállt, szinte úgy, mint aki hivatalos személyként intézkedni készül, és véget vet ennek a feszültséggel terhes, hosszúra nyúlt pillanatnak. Megfejti és föloldja a rejtélyt, hogy mégis mivégre áll ott az a szerencsétlen kicsi ember, mit néz maga elé, és miért bénul meg tíz ember ettől… Már szinte elindult az utca felé, amikor mégiscsak megállt, mert átfutott rajta, hogy ha beavatkozik, akkor meghamisítja a történetet, és mivel nincs közvetlen életveszély, nincs hivatásbeli intézkedési kötelessége, maradhat veszteg.
Visszaült a helyére.
És abban a pillanatban Isten beavatkozott: hírtelen jött gyönge záport dobott az utcára, a kávézó két utcai asztalára. Immár nem volt más választás: Gizinek ki kellett mennie, hogy összeszedjen minden eláztathatót. Újságot, alátétet, hamutartót, párnákat a vesszőfotelekről.
És a kicsi ember is ezt a pillanatot találta a legalkalmasabbnak arra, hogy megmozduljon. Hátra fordult, intett Gizinek, hogy viszlát, tett két lépést, aztán megint megfordult, mint aki megérezte, hogy magyarázattal tartozik.
Ott ment egy sün. - mutatott a terecskéből nyíló egyik utcácska torkára.
Minden este arra megy. - mondta Gizi.
Hát ez csodálatos. - mondta a kicsi ember, és elindult végre. A fenébe, ahová hirtelen kívánták a vendégek.
(tartalom)
Avrammal domboldalról, megbújva figyeltük, hogyan végzik ki az embereket. Teherautókon hozták őket, tízet-húszat egyszerre.
Szépen leszállították mindet, egyenként a platóról, föltett kézzel evickéltek ki a ponyva alól, aztán úgy is maradtak: fej fölé tett karokkal vártak a sorukra. Nem mindegyik tartotta magasra, volt, aki a koponyája fölött összekulcsolta. Se bilincs, se kötél, se lánc, sem bőrszíj nem volt rajtuk. Két ember őrizte, terelgette őket, és három állt, kicsit arrébb gépkarabélyokkal. És még volt ott egy markológép a kezelőjével. Aztán a két ember sorba, embersorba állított, indulást vezényelt, majd - a markolóval - előre megásott gödrök felé kísérte a rabokat. Úgy tíz méterrel előtte megállították a sort. Aztán az egyik a gödör széléig taszigálta őket, kettesével.
Nem volt értelme a lökdösésnek, mert a rabok békésen odamentek, még csak meg se torpant egyik se. Amikor már szépen álltak, a három várakozó fegyveres laza lőállást vett föl, és belelőtte őket a gödörbe. Rövid sorozatokkal. Így, kettesével. Nem volt vezényszó. Jól összedolgoztak. Annyira takarékosak voltak, hogy csak minden ötödik páros kivégzés után kellett tárat cserélni a karabélyokban.
Senki nem védekezett, nem próbált elfutni, de még csak a kezüket se tették le. Mondtam Avramnak, hogy az állat nem viselkedik ilyen békésen, ha tudja, mi vár rá. Aztán ránéztem, és láttam: fuldoklik a sírástól.
Az jutott eszembe, hogy ha vége lesz, már csak mi szenvedünk ettől, de mi aztán életünk végéig. Mert azok, akik idehordják, kivégzik, bekaparják ezeket a nyomorultakat, biztosan nem.
Avram azt kérdezte, le tudnám-e lőni őket.
Erre azt mondtam, hogy persze, de aztán sajnos azt is kimondtam, ami először jutott eszembe: először talán mégis a foglyokat lőném le, hangtompítós puskával, ezek az állatok meg nem értenék, mi történik, összezavarodnának, aztán, amikor már eléggé félnek, rettegnek, akkor őket is. Szépen, egyesével, ahogy totyognak rémületükben.
De hát, azért kellene megölni őket, hogy megmentsük a foglyokat, mondta Avram. Aztán hozzátette: te barom. Állat.
Nekik mindegy, mondtam, úgyis megölik mindet. Elmenekülni se mernek. Ha most hírtelen őrzők nélkül maradnának, megvárnák a következő szállítmányt.Azért ezt nem hiszem, mondta Avram.
Pedig így van. Ha most lelőhetném a gyilkosokat, lemennénk, bejelentenénk, hogy szabadok, föl kellene őket pofozni, hogy megértsék: menekülni kell, azonnal.
Olyan kétszáz ember legyilkolását néztük végig, az egész nem tartott tovább három óránál.
Amikor láttuk, hogy a gyilkosok betemettetik a markolóval az utolsó gödröt is, aztán elmennek, lelopakodtunk. Avram imádkozott. Hangosan.
Figyeld inkább a földet, hátha mozog, hátha él még alatta valaki, mondtam.
És akkor, szinte a szavamra megmozdult a föld, pont úgy, ahogy néha előfordul, hogy megölt állatok, főleg halak teste mozdul egyet. Éppen csak egy rezzenés volt. Arra gondoltam, biztos csak a föld mozog, magától, helyezkedik. És így lesz ez még évekig, ahogy elszivárognak, összeszáradnak, vagy férgekké enyésznek a testek. És csak akkor nyugszik végre, amikor már csak a csontok maradnak.
De megint rezzent. Avram nem látta, mert égre emelt szemekkel imádkozott. Bár amennyit értettem belőle: Istenhez pörölt, szidta is talán.
Oda mentem, ahol megmozdultak a rögök, letérdeltem, és szépen óvatosan ásni kezdtem a kezeimmel.
Egy olyan tizenöt éves forma, sovány kisfiú volt. Nem tért észhez, amikor kiemeltük. A vállát érte a lövedék, szét is roncsolta rendesen a csontokat, de nem vérzett nagyon. Kifektettük a fűbe, Avram vizsgálgatta a pulzusát, a szájüregét, hogy lássa: érte-e a golyó vagy valami csontszilánk a tüdőt. Úgy látta, hogy nincs vér a torokban. Aztán kulacsból locsolta az arcát, amitől a fiú lassan fölébredt.
- Élsz. – mondtam, és valami csodás, bódítóan fölemelő érzés tört rám. Elkezdtem zokogni. Annyira, hogy nem értettem, mit mond a fiú, amikor megszólalt.
Közelebb hajoltam. Megsimogattam az arcát.
- Papa, Apuska…- mondta. Kinyitotta a szemét. - Hol van?
- Meghalt. - Mondtam, és azonnal elmúlt belőlem az az érzés, ami akkor tört rám, amikor azt mondtam, hogy "élsz".
A fiú visszaájult. A vállamon vittem be az erdőbe. Aztán Avram vette át, aztán megint én vittem. Tízpercenként váltogattuk egymást, mire aztán egy biztonságosnak látszó helyre jutottunk, ahol kicsi patak is folydogált. Avram avart szedett a gyerek alá, aztán kimosta a sebét. Meglepve láttuk, hogy amíg a hátunkon cipeltük, már bele is petézett valami légy.
Megaludtunk az erdőben, úgy, hogy fölváltva őrködtünk. A gyerek egész éjjel nyöszörgött. Magas láz gyötörte. Reggel megpróbáltuk patakvizes inggel hűteni. Kicsit fölébredt, megint az apját vagy a nagyapját kereste, aztán visszaájult. Hamar elindultunk, hogy estig a kolostorba érjünk.
Meglepetésünkre, a fiú annyira könnyű volt, hogy szinte megállás, pihenés nélkül meneteltünk - fölváltva vittük persze.
Már dél után a kolostorba értünk, ahol egy Szpiridon nevű szerzetes, aki azelőtt orvos volt, meg is operálta a gyereket.
- Hol találtátok? - kérdezte előtte.
- Kiástuk egy tömegsírból. - mondtam.
Avram meg arra figyelmeztette, hogy nagyon vigyázzon, mert a gyerek muzulmán, és ez alkalom arra, hogy Istennek megmutassuk…
- Mit?
Avram nem tudott válaszolni.
- Maradjunk annyiban, hogy megmutassuk.
A "műtő" előtt úgy őrködtünk Avrammal, mint valami szülészet előtt, és mintha a közös gyerekünket várnánk. El is aludtunk a padló hideg kövén.
Már éjfél is elmúlt, amikor a jó Szpiridon megrugdosott és közölte, hogy a műtét sikerült, a gyerek talán életben marad, de nyomorék lesz, ha nem jut két héten belül egy rendes kórházba.
Amikor, úgy három nap múlva annyira rendbe jött, hogy föl is kelt, mielőtt megint útnak indultunk volna Avrammal a halált kilesni, a kertben beszélgettünk a fiúval. Az apja után érdeklődött, és amikor mindent elmondtunk neki, zokogott persze. Senkije nem volt már, csak az apja. Kicsi, öreg ember, vele együtt lőtték a gödörbe, emlékszünk-e. Nem emlékeztünk.
Azt mondta, hálás nekünk, és nem tudja, hogyan adhatná vissza azt, hogy megmentettük az életét.- Ne nekünk add vissza, hanem mindenkinek. - mondta Avram.
- Hogyan?
- Ne állj bosszút. Ne ölj.
A fiú megértette, nem csodálkozott, nem is volt kérdése. Megöleltük, fölvettük a pakkjainkat - egy levágott csövű puskát is engedélyezett a kolostor, kivételesen -, és elindultunk. Már majdnem kijöttünk a quadrumból, amikor visszafordultam, mert eszembe jutott, amit kérdezni akartam a fiútól:
- Miért nem védekeztél, miért nem próbáltál elfutni? Legalább.
- Nem tudom. Az egész olyan volt, már ott, amikor a teherautóról leszálltunk, mintha a túlvilágon lennénk. Nem hittem el, hogy az én vagyok. Azt se, hogy az lehetséges, ami mindjárt megesik velem.
Az erdőben, az úton Avram azt mondta, nehogy le merjem lőni a foglyokat, ha úgy adódik.
(Élet és Irodalom)
(tartalom)
(vissza)
Beszélések
A botoló
Lement a partra, szépen végigjárta a nagy háztól a gátőr viskójáig, nehogy ott legyen valaki. Nem mintha ismerte volna az embereket, de mégis: nem akart szégyenkezni se és megbotránkoztatni se.
A folyó fölé hajolt és szürcsölt a vízből. Tudta, hogy ez nem valami egészséges dolog, mégis szokásává lett azóta, hogy egyszer, éve már, egy nyári napon, a borzasztó melegben beleivott. Arra gondolt, talán szerencséje lesz, és nem jut valami szörnyű fertő a belébe.
Hetente egyszer jött a partra. Amikor a fájdalmai már csomókban álltak a testében és tudta: ha nem ordít egyet, legalább egyet, akkor meg is fulladhat.
Nem a teste fájt, de a magány és az elveszettség már a sejtjeibe férkőzött. Úgy érezte.
Megkereste a kedves fát, egy nagyon vén, odvas botoló füzet, amit a kosárfonók tán évtizedek óta csonkítottak. Azt gondolta, ebben a fában már annyi fájdalom lehet, hogy ordítani szeretne ő is, csak neki aztán végképp nincs szerencséje.
„Mennyi romantika – gondolta -, mennyi szenvedély!” De nem nevetgélt magán.
Ha átölelte a fát, mindig azt érezte, mintha valami villany töltődne belé, éppen ott, ahol a tenyerei érintik a kicsit iszapmocskos kérget. Nem volt ez erős áramlás, nem is gyors, mint az igazi villany, még csak nem is bizsergető, hanem csak olyan, mint egy éppen csak izgató érdes simogatás.
Átölelte, egészen szorosan, és arra gondolt, hogy talán most mégsem a folyó felé ordít, hanem bele a fa odvába. Nagy levegőt vett, az arcát a résbe fúrta, kitátotta a száját, de nem jött ki hang, hiába akarta.
Aztán megint megpróbálta, aztán megint, mindhiába. Fulladt, könny folyt a szeméből. Fejét a fa kérgébe verte. Szorongó dühében arra gondolt, hogy most, azonnal fejszét hoz és kiüti ezt a nyomorult botolót. Bosszúból. Mert túl sok fájdalmat töltött belé.
Elengedte a fát, a folyó felé fordult, ordítani próbált, de hiába.
Már nem fért ki a száján a lelke.
(tartalom)
A ragyogás
A fiaim közül az, amelyik ragyogó tekintetet visel, és sokáig nem emlékeztem, ki szülte, azt meséli, hogy egyszer biciklizett a hegyek között egy erdei úton. Vizelnie kellett és megállt egy tisztásnál.
Csönd volt és a fények is úgy estek, hogy a meleg szellőben mézillatot érzett, és amikor lehunyta a szemét látta is maga előtt. Az alkonyi borostyánragyogást, ami elárasztotta a szívét. Mert hirtelen mintha ráborult volna valami harang vagy egyszerű búra.
De nem fémből, hanem fából. Méghozzá körtéből.
Sose tudta megmondani, miért éppen körtére gondolt. Magyarázgatta, hogy csűrcsavarodó ereket érzett a fában, és ettől mindig a körte jut eszébe.
És mintha vízben lebegne, azt érezte. Szétömlött a szívében az a borostyánragyogás, mert tudta, hogy az anyja illatát érzi és már semmi más dolga nincs, mint nyitott orral járni.
De aztán valahogy fölébredt, és eszébe jutott, hogy tulajdonképpen vizelni állt meg. Nekilátott, de közben nem a földet, nem is a kezét figyelte, hanem az eget nézte, ahogy kibujkált a faágak közül.
Az ég vörhenyes rózsaszín volt, azt mondta. Olyan... ilyet láthat a kölyök tátott szemmel az anyja hasában, ha az meztelenül nagy fénnyel sütteti magát.
És akkor, még mielőtt a leve kihullott volna, hirtelen megérzett valamit. Lenézett a földre és tisztán látta, hogy egy jókora erdei hangya poroszkál éppen ott, ahova pisálni akart.
Úgy igazította a vesszejét, hogy a sugár máshova vetődjön.
Amikor aztán eltette és megint a biciklijéhez ment, azt mondja, addig soha nem érzett még akkor megelégedettséget. Mintha nem is egyszer, hanem kétszer világosodott volna meg egyetlen perc alatt.
És olyan az, mint szerelmeskedés után. Csak nem olvad ki a szemedből.
(tartalom)
A sellő
A férfi azt gondolta, legszívesebben ráfeküdne a vízre, hagyná, hogy a szellők meg az áramlások a folyó közepére vigyék, ott aztán a hátára feküdne, behunyná a szemét… De aztán rájött, hogy ezt csak úgy lehet, ha vizes lesz, és kínos az egy hűvösödő őszi délutánon. Aztán tovább képzelte, ahogy fekszik a vízen, anélkül, hogy nedves lenne a ruhája, a lány meg csak nézi, nézi, amíg el nem tűnik örökre, dél felé, valami kanyarban.
„Valahogy méltóképpen kellene meghalni” – gondolta.
„Mostanában.”
Aztán nevetett ezen, csak úgy magában. Mint mindig, amikor az önsajnálata valami képes fordulatot vett.
A lány meg észrevette és megkérdezte, mire gondol.
- Semmire. - mondta a férfi, ahogy az szokás.
- Mégis?
A férfi eszébe jutott, hogy gondolhatott volna valami szépre is, például arra, hogy egyszer ugyanitt, ugyanezen a parton volt a lányaival meg a lányai barátaival. Szép fiuk, szinte férfiak voltak, és gyönyörűek a lányai is. Ő meg hozott magával egy kihúzhatós távcsövet és egy darabig azon át nézte őket. Valahogy, amikor a lencse elé kerültek, lelassult a mozgásuk, olyanok voltak, mint valami szép őszi filmben. Pedig nyár volt.
Ezt elmondta a lánynak.
Hallgatta és közben apró virágokat dugdosott az éjárnyú hajszálai közé. Ahogy szaporodtak, olyan lett, mint valami tündér. Amilyennek a férfi kölyökkorában a tündéreket képzelte.
„Na még ez is.” – gondolta. Eszébe jutott, hogy talán egész életében olyan tündérre vágyott, amelyikkel szerelmeskedni lehet. Vagy egy angyalra. De legfőképpen egy sellőre. Egy kicsi dundi sellőre, mint amilyen a lány lenne, ha hirtelen átváltozhatna. De aztán rájött, hogy nehézkes a hideg őszi vizekben egy sellővel szerelmeskedni. Meg különben is, hogyan kell azt?
„Ezt még majd ki kell dolgozni.” – gondolta.
Nézte a lányt, ahogy az arcát súrolják az alkonyi fények. Látta, hogy látta, hogy nézi, de éppen csak egy vonásnyit elfordítja a fejét, és csak aztán néz bele a szemébe.
„Már megint nem engem szeretsz.” – gondolta a férfi.
- Szeretlek. - mondta a lány, mintha válaszolt volna.
- Tudom. - mondta a férfi, mert csakugyan tudta, de aztán arra gondolt, hogy egyszer már meg kellene mondani, mi mindent tud róla. Hogy éjszakánként néha az előző szerelmét szólítja. Hogy szerelmeskedés közben belehall a lelkébe. Hogy érzi a lány fantomfájásait. Olyan, mintha macsétával lecsapta volna a régi, beszorult szerelmét, amikor őt választotta. Mint valami lábat. Néha különös fájdalmak jönnek. Jók is meg szégyenletesek is.
De ettől az ő lába is sorvadni kezd.
„A lelkem lába.”
„Jaj!”
„Csak nehogy féllábú gyerekünk legyen.”
„Hülye barom!”
„Ezért kell megmondani.”
„Talán ma este.” Aztán meg azt gondolta, talán mégse jó, ha a szerelme tudja, hogy néha belehall a lelkébe. Hogy amióta egyszer megkínozták, villannyal, ütlegekkel és valami vegyszerrel, azóta van a fejében valami, ami szépen, lassan, talán csak a bálnákéhoz hasonlítható hangokon elismétli neki azt, amit az gondol és érez, akit éppen figyel.
„Csak fél majd tőlem.” – gondolta. Nézte a lányt, ahogy egy veres csipkebogyót széttép. Az egyik szőrös magot egy halom kutyaszarra dobta, hogy biztosan kikeljen. Meg is mondta, hogy ezt találta ki.
„Úgyis kimúlik majd egyszer belőle.”
„És ha nem?”
„Akkor majd elhagy, és neked megszakad a szíved.”
„Minő poétikus vagy ma!”
„Sose volt még ilyen boldog szerelmem.”
„És elengednéd?”
„El, mert szeretem. És nem tehet semmiről.”
A férfi azt érzete, hogy mindjárt könnybe lábad a szeme, és arra gondolt, hogy hülyét csinál magából. És ez már biztosan látszik is rajta.
A lány fölszedett valamit a homokból, a tenyerére tette, és megmutatta.
- Valami fa magja.
- Ültessük el. - mondta a lány. - Hogy legyen egy fánk.
- Már nem fér el több fa a kertünkben.
- Ki beszélt arról, hogy a kertünkbe ültessük?
- Hát, hogy legyen egy fánk, azt mondtad.
- De azt nem, hogy attól a miénk egy fa, ha a kertünkben van.
A lány szomorúan mosolygott.
A férfi is. Fölállt, megfogta a lány kezét, föl-, magához húzta, hogy induljanak. Az arcával megérintette az arcát, aztán megdörzsölte a hátát, hogy ne fázzon. És arra gondolt, hogy mégse kellene elengedni, ha menni akar.
Csak, ha nagyon.(tartalom)
A falevél
Egyszer megkérdezte tőle valaki: mi volt a legszomorúbb dolog, amit életében látott?
Hosszasan, órákig, sőt napokig kutatott abban, ami magából még megmaradt. Arcok jelentek meg, szerelmek, halottak, akiket szeretett, amíg éltek, meg utána is az emléküket. A háborúra is gondolt, aztán a sorvadás éveire is, amikor embereket látott az utcákon pusztulni, gyerekeket is, sokat, és állatokat is... Mindent, ami sokáig élhetett volna, ha nincs az az átok.
Mégis, végül úgy találta, hogy a legszomorúbb dolog, amit valaha látott, az volt, amikor hajlékának ablaka előtt a barackfán a tél beállta után is maradt egy levél. Valahogy a tetején, egyetlen ágon, egyetlen száron, egyetlen egy levélke. És megjött a hó, jöttek a szelek, süvöltősek is, de az a levél csak kalimpált ott, le nem esett, azértse. Tartotta magát. És ő minden nap megnézte. Örült, hogy ott van, hogy bírja még.
Aztán elállt a szél, fölkelt a Nap, a tavasz öblöstorkú üvegharangként borult a kertre, nagy csönd lett, és az a barackfalevél elengedte az ágat.
Ámulva, könnybe lábat szemmel nézte, ahogy még áll egy hosszú pillanatig a levegőben, aztán lassan, pörögve lehullik az ősz többi szemete közé.
(tartalom)
A szárnyas
Fiam, a börtönparancsnok a börtönkapu elé állt és meglehetősen ünnepélyes arcot vágott. A tömeg abbahagyta az izgést és a mozgást. Ha nem is fegyelmezetten, ha nem is vigyázzban, de csöndesen álltunk. Voltak köztünk, akik majdnem egész életükben erre a pillanatra vártak. Némelyek már hetekkel ezelőtt a kapu elé jöhettek. Amikor meghallották, hogy esetleg nyitás lesz, összeszedték minden motyójukat. Zsákokat, takarót is, hogy legyen min aludni. Mert egyesek azt híresztelték, hogy nem mindegy, ki jut át először a kapun. Ez nem volt ellene a tapasztalatainknak, hiszen pontosan tudtuk: már annyi ember van a világon, hogy mindenhol helyszűke lett. Nincs olyan város, ház, szoba, ahol ne vívnának ádáz harcot egy fekhelyért, vagy bármiért, ami az élethez állítólag kell.
Fiam, a börtönparancsnok mondott mindenfélét a szabadságról. Hogy azért élünk, hogy az mozgat mindent, mármint a vágy, hogy szabadok legyünk. De nem mindegy, hogyan érjük el. Csak a választott szabadság az igazi.
Lám, mondta, itt van az apám, itt van a tömegben. Rám is mutatott.
Itt van az ő apja, akinél nem ismer szabadabb embert. Erős akaratával szárnyakat növesztett, bármikor átrepülhette volna a börtön falát. Akár éjjel is, amikor az őrzők és a védők legföljebb a szárnysuhogás után lőhetnek. Az ő szabad apja ezt mégsem tette. Azt állította, azért, mert az ő szabad apja nem akart visszaélni a tehetségével, az akaratával és a kegyelemmel, ami neki a szállongás képességét adta. És különben is, az ő apja azt mondta, hogy azok a szárnyak annyira gyönyörűek, hogy hitványság lenne őket röpdösésre használni.
"Hülye vagy, fiam", motyogtam magamban. És arra gondoltam, hagyná már abba ezt a sok pofázást, adna már nekünk végre szabad utat, hogy szabadon választhassunk.
De még egy fél órát beszélt. Ettől nem idegesek lettünk, nem kezdtünk el mocorogni, hanem valahogy inkább meggémberedtünk. A szárnyam is, mintha zsibbadt volna. Ez akkora kínt okozott, hogy majdnem meglengettem. De persze visszafogtam magam, nehogy bárki, pláne a fiam, provokációnak vélhessen egy könnyű suhogtatást.
Szinte fölébredtünk, amikor azt vettük észre, hogy csönd van végre.
Az én börtönparancsnok fiam odament a kapuhoz, és a saját parancsnoki kezével megnyitotta a szárnyakat.
Meglepetésemre egyáltalán nem tülekedtünk. Még nagyobb meglepetésemre mindenkinek jutott cella.
(tartalom)
A Duna
Találtam egy öreg fényképet szegény anyám kacatjai között. Olybá tűnt, mintha nagy fényben vették volna le azt az embert, aki csak áll valami folyó mellett. Egyenruhában. Kicsit peckesen, de nem nagyon. Néz. Senkire, csak át. Nyilván a folyón.
Mintha erővel sütne a Nap. De annyira, hogy a sok fény már fátylat borít a folyóra, meg a sziklákra a túlparton.
Mintha valami hajón állna az az ember. Csónak is kötve van a hajóhoz. A csónakban horgony. Van ott még pár ember a háttérben. Ülnek vagy állnak, azt lesik, hogyan veszi le a fényképész azt a katonát.
Alighanem százados. Legalábbis három csillag van a parolin. De semmi kitüntetés. Nem kard lóg az oldalán, hanem bot van a kezében. Ami azért eléggé különös. Sétabot. Talán valami nádból.
Hirtelen az az érzetem támadt, hogy nagyon otthon vagyok azon a képen. Mintha, de persze csak mintha és nagyon mintha: magam állnék ott. És csakugyan: megpróbáltam lefejteni a csákó homloktakarását, a kissé hetykére pödört bajuszkát. A hunyor-ráncokat az arcon. De ez se volt elég, percekig kellett nézni a fotográfiát, mire rájöttem, hogy bizony én állok ott, mai testemnél kicsit fiatalabban, mondjuk kilencszáznegyvenben, netán negyvennégyben. De talán mégsem negyvennégyben, mert ahhoz túl békés, túlságosan napfényfátyolos az egész.
De hát biztosan akkor is voltak jó napok.
Arcra borítottam a képet és kimentem a konyhába, mert csak ott dohányozhatok. Lassan szívtam, révülten, mert nyilvánvaló volt, hogy közeleg valami fölismerés. Annak hagyni kell időt.
Tudtam, persze, nem kellett rájönni: az a Papa ott. Most éppen arcra borulva. Azon gondolkoztam, hogy ha egy képet, amin emberarc, embertest van, lefordítunk, az olyan-e, mint amikor arccal a föld felé temetnek tetemet. Akasztás után. Például.
A Papa. Katona. Nyilván szabadságon.
Aztán hirtelen az az érzés költözött belém, hogy ellebegek, otthon vagyok valami közegben, csak nem tudom, hol. Visszarohantam a szobába, az asztalhoz, fölemeltem a képet. És akkor azonnal tudtam, hogy az ott a Szabadságról elnevezett híd, amit azelőtt Ferenc Józsefnek hívtak. Az meg Szent Gellért hegye, átellenben. És a Papa nem hajón áll, hanem a rakparton. És én már sokszor, túlságosan is sokszor voltam azon a helyen, éppen azon. Kicsi gyerekkoromban a Mamával.
Minden vasárnap.
A Mama minden vasárnap, ebéd után elvitt oda. Csak álltunk, csöndben. A Mama fohászkodott magában. Szemmel láthatóan. Aztán keresztet vetett. És elindultunk. Haza. Mindig haza. Soha sehova máshova.
Tizenhét éves voltam, amikor a Mama megmondta, hogy az apám onnan vetette magát a Dunába. Egy nyári napon. Ezerkilencszázötvennyolcban. Ebéd után.
Sose találták meg.
Megint kimentem a konyhába és megint rágyújtottam. És hírtelen összeállt: ez a kép igenis negyvennégyben volt. Amikor hazajött a frontról. Egy kicsit megnyomorodott lábbal. A Papa. És a fényképész ott állt a parton. Valami kis pénzért levette a vitéz urat. A Papa Mamája kedvéért. Dehogy volt százados. Legföljebb főtörzsőrmester. Vagy szakaszvezető.
Akkor a Mama még nem is ismerte. Csak később tudta meg, hogy a Papának mindjárt, amikor hazajött és az asztalhoz ült, elmondta az anyja, hogy a szerelmét a Dunába lőtték. Nem a Szabadságról elnevezett hídnál, hanem jóval följebb.
"Pedig nem is volt zsidó." Ahányszor csak mesélte nekem, ezt mindig belefűzte a Mama.
A Mama megvárta, amíg megkapom a diplomámat. Aztán lefeküdt és meghalt. Nem mert a Dunába ugrani. Nem volt már hely ott neki.
(tartalom)
A kapitány
Az apám a végén annyira picike lett, hogy mindent megbocsátottam neki. Jött föl a lépcsőn a pici kis botjával. Egyszer már tíz centit levágatott belőle. Annyira lassan jött, mint egy apró állat, mondjuk lajhárféle. Ha járna olyan két lábon és bottal.
Csakugyan úgy emelte a lábacskáit, mint egy lajhár. Két lépcsőről volt szó. Mondtam, hogy segítek, de intett, hogy nem.
- Ez nekem a sport.
Arra gondoltam, bemegyek, megiszom a kávémat, mire visszaérek még mindig csak az ajtót csukja. De azt mégse lehet. Hát álltam ott és vártam. Csak néztem. Igazából röhögni lett volna kedvem, mászkált is bennem, mint valami tüsszenet, de visszafogtam magam. Csavarta a lelkemet. Kicsit gúnyolódtam, hogy pattanjon má' meg szökkenjen má'. De hát ez rossz vicc volt. Aztán megfenyegettem, hogy elveszem a botját, nekitámasztom a falnak, és akkor ott marad, örökre.
Nevetgélt, de nem nagyon.
Aztán eszembe jutott miket mondogatott nekem kamasz koromban. Hogy az ember egy kis akaraterővel szárnyakat is növeszthet. Ezt úgy havonta egyszer elmondta, ha lankadni látta… a becsvágyamat. Mondjuk.
"Az ember egy kis akaraterővel akár szárnyakat is növeszthet."
Megállt. Szomorúan rám nézett. Aztán lehajtotta a fejét, és azt mondta:
- Ez igaz. Talán az akaraterőm lett oda. Tudtam repülni. Te meg sose.
Miután túljutott az ajtón, elindult és meglepően gyorsan tört előre. Pedig úgy képzeltem, hogy már annyira gyönge, a légellenállást se bírja.
Valaha magasabb és testesebb volt, mint én. Most meg akkora, mint a kölyköm volt kertitörpe korában. Az emberi idő átkozott sorvadás. Még hogy relatív! Az idő! Olyan közönséges, annyira kiszámítható, hogy az már igazán csak szánalmas.
Beért a konyhába, megállt a közepén, készítettem neki a széket az asztalnál. De körülnézett, meglátta: a szobában egy csomó ruhát terítettem ki, hogy amelyik nem kell, azt kidobjam… vagyis a szegényeknek adjam. Ami meg kell, azt szellőztessem, napoztassam egy kicsit. Ha nem jön az eső.
Megállt a szoba ajtajában és szépen, lassan körülnézett. Szinte éreztem, ahogy a tekintete végigjárja a pulóvereket, a nadrágokat, a trikókat. Mintha a nézéstől megváltozna a hőmérsékletük. Csak azt nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy melegszenek vagy hűlnek.
- Az ott az én egyenruhám? - kérdezte.
- A kapitányi?
- Az.
- Nem.
A bátyám első kapitányi egyenruhája volt. Szegény anyám tette el, nem volt erőm, hogy odaadjam valakinek. De különben akár az apámé is lehetett volna, még termetes korából.
- Fölpróbálnám - mondta.
- Kicsit nagy lesz.
- Nem baj.
Betotyogott a szobába. Hihetetlenül lassan leült egy fotelbe. Vagyis, valahogy belepottyant.
- Légyszíves, segíts levenni a cipőmet!
Letérdeltem. Nem mondom, kicsit meglepett, hogy ilyen szokatlan pózban találtam magam, hirtelen.
- De ne csomózd ki a fűzőt, hanem csak vedd le, mert aztán nem lesz kényelmes.
Arra gondoltam, megkérdezem, miért nem kötteti be minden nap a feleségével, de aztán inkább nem kérdeztem. Minek? Még megmagyarázza. Különben se szoktam ilyesmit embertől kérdezni.
Lekaptam a cipőit. Vigyáztam, hogy ne érjek a zoknijához. Olyan vékonykák voltak a lábai, mint valami botocskák. Nem is voltak már abban izmok. Csodáltam is, hogy nem törnek össze, amikor rájuk áll.
Aztán lehúzta, és maga alól kirángattatta a nadrágját is. És fölhúzatta a pilótaegyenruha nadrágját. Meglepően gyorsan túljutottunk az egészen.
Hagyta magát kicsit megemelni. Erősen nyögött, de aztán lábra állt. Ráadtam a kabátot. Meghúzogattam, hogy fessen álljon, de olyan volt, mint egy hülyegyerek, aki a papája holmiját próbálgatja.
- Sapka? - kérdezte.
- Valahol megvan.
- Szedd elő!
Emlékeztem, hogy talán a spájzban, a rongyos dobozban megvan még. Szétrágta valami, azért dugtam oda.
Kimentem és persze ott volt, csak undok dohszagot árasztott. Mintha egy nagy kék gomba lenne, aranyzsinórral, spórafelhő venné körül, ami a legkisebb légmozgástól az orrlikamig emelkedhetne, ha nem vigyázok. Kicsit röhögtem magamban azon, hogy ez a szag nem jön majd ki egyhamar a fejéből, a hitvese napokig szaglássza majd a maradék kis frizuráját, aztán hajmosásra kényszeríti.
Rátettem a fejére a sapkát, vagy csákót. Az orráig beesett, olyan picike lett a feje. Szopott. Szegény anyám szopott fejűnek mondta az ilyen embert.
Kihúzta magát, jelentőségteljesen rám nézett.
- Na? - kérdezte.
- Na! - mondtam, mert nem jutott jobb az eszembe.
- Nincs itt egy tükör?
"Hát van, de jobb, ha nem nézed meg magad"- gondoltam.
De aztán addig nyaggatott, amíg be nem hoztam a fürdőszobából. Mondta, hogy álljak a szoba sarkába. Egészalakos tükörképet akart.
Csak nézte-nézte magát. Arra gondoltam, hogy na, végre egyszer sírni látom az apámat. De egyszercsak annyira elkezdett nevetni, hogy mindjárt fuldokolt is tőle.
Csak tartottam a tükröt és nem tudtam nevetni. Pedig nagyon szerettem volna.
Megtántorodott és azonnal hátra is esett. Szerencsére a fotelre, ahonnan fölállt.
Odamentem, megfogtam a kezét, hogy fölhúzzam. Annyira nevetett, hogy nem tudott beszélni. Csak a fejet rázta, hogy nem, nem, nem kar fölállni.
Percek múlva szólalt meg:
- Menj ki a kocsihoz. A kesztyűtartóban van a fényképezőm.
Amikor visszaértem, már állt. A tükör előtt. Vagyis nem állt, hanem valahogy pörgött, táncolt. De úgy, mintha fölszállni akarna.
Arra gondoltam, egyedül hagyom, egy fél órára, mondjuk. Hátha elröpül nekem a kis akaraterejével. Vagy boldogan átszállong az egeken át a túlvilágra.
(tartalom)
Sellők szárnyán
A fiam korán kel, mindig, megeteti a pegazusát. Az nem is olyan könnyű meleg időben, mert felhőt eszik.
Leviszi a kuktát az istállóba. Desztillált vízzel tölti, rezsóra rakja és vár, hogy fölforrjon. Közben a szerencsétlen lényt mosogatja.
Ahhoz a két lábára kell állítani. Mert a mellsők szárnyakká fejlődtek. Nem is tud állva aludni, mint a közönséges lovak, forogni se bír álmában, mert a könnyű szárnya megtöredezne és elkopna, hason fekszik szegény, nyúlt nyakkal, mint egy döglött kacsa.
Így aztán a pegazus nemigen él meg ember nélkül. Még szerencse, hogy könnyű, ha a fiam a nyakát átfogja, pillanat alatt a vállára emeli, aztán a feje fölé. Aztán így kimennek az istálló elé, együtt nekifutnak. Amikor már jó gyorsan mennek, a kölyök hasra veti magát, a pegazus meg vagy rátapos, vagy nem, mielőtt elszáll. Csak az a baj, hogy a fiamnak még sose sikerült a hátára jutni.
Mert, ha a nyakába kapaszkodik és onnan próbál, szinte tornárként föllendülni, annyira lehúzza ennek az állatfélének a fejét, hogy az képtelen elemelkedni. A végén mindig a kerti lejtő aljára gurulnak és mindenki jókat nevet rajtuk. Én nem.
Próbáltuk azt is, hogy én emelem a pegazus fejét, ő a hátára mászik, aztán én futok a lejtőn az istállótól a kert végéig, de ez se megy. Alighanem túl pici ez a szárnyas ló, a fiam meg két méter is meglehet, testes, hála Istennek.
Csak hát szomorú ez így. Valahogy kitenyésztette ezt a csodát, aztán csak kínlódnak együtt, meg szomorkodnak.
Talán annyi öröme maradt a fiamnak, hogy száraz időben gőzt fejleszt, pláne télen gyönyörű, ahogy az a törékeny lény magába szippantja a vastag párát.
A fiam még cigarettázni se enged az istálló közelében. Mondja, hogy az igazi ló se iszik bele az olyan vízbe, amelyikbe csak egy szalmaszál is esett. Az ő lénye meg már olyan lett, hogy fogai sincsenek, a pofája megnyúlt, a szája elkerekedett, hogy jobban bírjon léget legelni. Trombitára emlékeztet. Ilyen lehet az angyalok szája is. Azokon sincsenek karok, mert hiszen szárnyakká lettek, viszont naphosszat harsonáznak az Úr dicsőségére.
Ha borul az ég, akkor fölengedi. Legelni. A pegazus röpköd egy kicsit a házunk fölött, aztán följebb és följebb, nagy körökben kering, a fölszálló áramlatokra terül. A végén belefúrja magát a felhőkbe. Néha egészen nagyocskákat is fölfal, főleg azokból a koradélutáni könnyű, fényes gomolyokból.
Szeretem nézni.
És a fiammal rettegek, amikor a hülye vadászpilóták tréfából ráröpülnek. Kergetik, de azt hiszem, csak játékból, szeretetből. Ha lőnek is rá, készakarva mellé céloznak. Nekik is kell valami. Évek óta nem volt már itt háború, miféle életük lehet.
*
A legkülönösebb lény akkor lesz, ha a pegazuscsődör megkívánja a kentaurkancát.
Sose támadja meg azonnal, hanem órákig röpköd és kering fölötte. Először a kentaurkanca megijed, rémülten vágtat ide-oda, forgatja asszonytestét, hogy hova bújhatna, fölkaptat mindenhova, aztán le vízmosásokba, vagy fák, cserjék aljában keres menedéket, de valahogy seholse érzi magát biztonságban. Vagy nem is akarja, az is lehet.
A pegazuscsődör húz fölötte, nem nyerít, hanem trombitál, harsonál, nem tudom, fú az biztos. Nem dallamot, hanem valami elnyújtott, mindig távoli hangot, ami aztán ide száll, oda száll, talán mindenhonnan visszaverődik, el mégsem veszik, ezért végül betölti az egész vidéket. Olyankor a parasztok megállnak, révedt szemekkel hallgatják, órákig is, pedig szorgalmas, derék népek, csak hát vannak dolgok, amik beleférkőznek az ember lelkébe, és fogva tartják a testet is.
Amikor a pegazus szerelmes, harangozni se szabad. Nálunk a barátok a kolostor templomában püspöki engedéllyel szegik a pápai parancsot.
Csak száll fölötte, kering, órák is beletelnek, mire ráröpül, zuhan, szinte megérinti, de az utolsó másodperc utolsó másodjában fölemelkedik. Tízszer, hússzor is. Akkor a kentaurkanca már sose áll fa alatt vagy cserjésben, hanem mezőn vagy réten, talán a harsonahangtól a lepkék mind fölszállnak és köré. Szinte lepkefelhő borítja, abba száll bele a pegazuscsődör.
A tizedik vagy a húszadik után különös mozdulatot tesz. Úgy röpül rá a kentaurkancára, hogy a szárnyait előretartja, és azokkal a finom és gyönyörű tollakkal végigsimítja a testét. De csak az emberfelet. A hátát is, a mellét is, a szemét is, mindent, egy pillanat alatt. És ezt is vagy tízszer. És akkor a kentaurkanca lassan elindul, futni kezd, utána lendül a lepkefelhő, és a pegazuscsődör mögötte száll lassan, finom, mégis erős szárnycsapásokkal. A kanca egyre gyorsabban vágtat, a csődör meg lassan rászáll, és amikor eléri, akkor már nem lengeti többet a szárnyát, mégis, amíg együtt vannak, mintha elemelkednének.
Semmi, egy perc sincs az egész.
A kölykük meg, a csikajuk vagy minek mondjam, hát olyan gyönyörű lény nincs is.
*
Ilyenkor nyár végén mindig lemegyünk a kentaurokkal a tengerpartra, egy öbölhöz. Alighanem rituális fürdőt vesznek, bár semmit sem tudunk arról, miféle vallást követnek. A fiam azt mondja, egyszerűen csak arról van szó, hogy vannak olyan pici élősködők, amelyek éppen a nyár végére fejlődnek ki és nem bírják a sós vizet.
A fiam olyankor a pegazusokat is megröpteti az öböl fölött. Ki tudja, meddig tarthatjuk titokban ezt a dolgot, mikor kapnak ránk a riporterek, aztán a turisták. A parasztok meg a halászok hallgatnak, mert megfenyegettük őket. Pláne, hogy a sellők is megfenyegették a halászokat, hogy nem marad hálójuk épen, ha fecsegni mernek.
A sellők úgy délben érkeznek, együtt. De mind eljön a környékről.
Az embereket kerülik, engem is, évek telnek, mire valamelyik szóba áll velem. Mindig messziről, de vagy tíz méterről beszélnek. Néha kérnek ezt-azt. Fésűt, jóféle szappant, hajfestéket, napszemüveget. Egy éve az egyik - nagyon szép volt - melltartót akart, de megtagadtam. Isten ellen való csúfság címén. Istenről még nem hallott, de a csúfságtól nagyon megijedt.
Mondtam neki, hogy nem értem, miért utálnak minket, amikor mi meg szerelmesek vagyunk beléjük, nincs ez jól így.
Azt mondta, azelőtt sokat szerelmeskedtek az emberférfiakkal, de már nem lehet. Azért is nem beszélnek velünk, nehogy vágy támadjon bennük, mert minek szenvedni.
De miért, azt kérdeztem. Miért, hogy az éneküket se hallani évek óta.
Mert büdösek, azt mondta. Büdösek a sellők.
És nem halszaguk van, mint gondolnám, hanem valami penetra telepedett a bőrükre. Hiába hozzuk a legjobb szappanokat.
Régen, ha találkoztak egy férfival, csak a csúfabb csigákat kellett kifésülni a hajukból. Most meg, mielőtt az öbölbe jönnének, két napig is sikálják magukat, valami fekete lepedék van a bőrükben. A hajuk meg összeragad és csomós. Büdösek, nincs erre jobb szó. Maguk is utálják magukat. Azért is nem jöhet közelebb.
Azt is mondta, nem tudják biztosan, de gyanakszanak, hogy erről mind az ember tehet.
Egy kövön ültem, ő meg a vízen lebegett, nem a kentaurok dagonyázását figyeltük, se a pegazusok röptét, hanem egymást néztük. Súlyos lett minden csontom, minden izmom és az összes sejtem. Fájt.
És akkor eszembe jutott, hogy volt egy ember, hallott-e róla, aki nem akart beléjük szerelmesedni, az árbochoz köttette magát, úgy hallgatta az éneküket.
Nem hallott róla.
Az az ember megparancsolta az embereinek, hogy viaszdugót illesszenek a fülükbe, nehogy beleszerelmesedjenek a sellőkbe.
Nem mesélte neki senki.
És akkor összeszedtem minden bátorságomat és megkérdeztem tőle: mi lenne, ha viaszdugókat dugnék az orrlikaimba.
Zavartan nézte a vizet, aztán lassan fölemelte a tekintetét és azt mondta, de akkor már mosolygott is, hogy egy esztendő múlva legyen nálam abból a viaszból. Aztán elment. Most egy éve.
(tartalom)
A parton
A parton, ahova évekig minden nyáron fürödni, úszni jártam, reggelente megjelent egy fiú meg egy lány. Szerették egymást, nem volt kétségem felőle. Ahogy teltek az évek egyre szebbek lettek, de annyira, hogy miután a lány a fiú asszonyává lett, ránézni se mertem soha többé. Nem akartam volna rabságban élni. A magányomban legalább szabad voltam, mert nem vágyakoztam.
Teltek évek, és férfivá hízott a fiú is. Egyre nagyobb lett, de még nálam is kövérebb. Az én lompos testem alighanem szinte már szépnek tűnt volna mellette, ha valaha is kívülről tekinthettem volna meg magunkat.
Ha sütkéreztek volna ott mások is, pláne éppen csak néhány napra a városunkban felejtkezett idegenek, ha azok mondjuk, gyerekekkel jönnek, hát biztos csöndben szörnyedve, ujjal mutogatják. Vagy ha van bennük némi emberség, hát csak mondanak rá valamit. Pusmogva, összezárt fogakkal. Ahogy azok beszélnek, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy nem udvariasságból teszik így, hanem félelmükben. Pedig gúnyolódhatnának akár hangosan is, mert az a zsírtorony úgyse érti. Legföljebb a gesztusokból, hogy tőle borzadnak. Ha ugyan érdekelné.
És akkor már biztosan azt is megbeszélték volna, hogy mit keres mellette ez a gyönyörű némber. És akkor már a kamaszgyerekek is a tekintetét keresték volna, a férfiak, férjek biztosan, de talán még az asszonyok is kikezdtek volna vele, mert egy ilyen üres parton jár ennyi kaland. És jogalap is van bőven: hogy jön egy ilyen állat ahhoz, hogy egyáltalán nője legyen? És akkor tele lett volna a part jégbálványokkal, és a koraőszi vendégek közül a vérmesebbek tavaszig maradtak volna, mert a szakértők nyilván úgy okoskodnak, hogy a fagyba zárt élő testeket nem szabad mozdítani: csak a kikelet oldhat akkora átkot, olyan titkos jelenséget, mint amilyen a mi városunk fürdőöblében megesett.
Mert én meg, régről átkozott, ha néha, havonta egyszer, teljesen véletlenül az asszony szemébe láttam, a hideg végigrángott a bőrömön, és biztosan nem attól, hogy a szél fújt vagy leégtem volna a tűző napon.
Egyszer odaült mellém a padra, ahol írogattam. Nem kérdeztem tőle semmit - de hiszen soha nem is beszéltünk, hogyan is mertem volna megszólítani - egyszercsak azt mondta: - Elment tojni.
Olyan elemi erővel hatott rám ez a szó, hogy éreztem, miképpen kel bennem a röhögőgörcs. Hirtelen elképzeltem a férfi tojócsövét, a tojásait, ahogy kotlik, ahogy vezetgeti a csibéit, ahogy aggódik a kányáktól meg attól, ha azok az édes, pihés kis apróságok a víz közelébe mennek. De szerencsére az asszonytól, a szerelemtől való rettegés egyensúlyt teremtett bennem, csak valahol a mélyemben rángtam egy kicsit. Persze nem mondtam semmit, mert hogyan is mertem volna. Csak úgy maga elé mondta tovább:
- Ez naponta ötször jár. Ahányszor csak étket vagy italt vesz a szájába.
Ránézni se mertem, nemhogy válaszolni.
- Ez egy szarzsák, semmi más. - mondta.
Aztán már csak hallgatott. Egy kicsit ült még ott mellettem és visszament a pokrócukra. A férfi megjött, lefeküdt és elaludt a napon. Nyilvánvaló volt, hogy a teste olyan rendszer, amit csak táplálni és üríteni kell, a napfény, a szél, de még a hideg se zavarhatja. Ha viszont mondjuk, gyorsan megölném, talán már estére elpárologna - az ilyesmihez se kell más, csak megfelelő időjárási viszonyok.
Másnap megint jöttek, dél körül, rendesen. Egy óra múlva ettek valamit, aztán a férfi elment. Nyilván ürítkezni.
Az asszony mellém ült és azt kérdezte, hogy élet-e ez, az övé.
Azt mondtam neki, hogy jótól kérdezi, hiszen nagyjából én is olyan lettem, mint az ő embere. Bár nem nagyon eszem, mert már az étkek és italok iránt is elvesztettem az érdeklődésemet.
Aztán azt kérdeztem, hogy szereti-e, vagy legalább akartja-e még szeretni ezt az embert. Közben véletlenül belenéztem a szemébe, és annyira megfagytam, hogy nem is mertem többé semmit se kérdezni, se mondani.
Nem válaszolt, hanem visszament a pokrócra. Gyönyörű volt, ahogy járt. Mint egy vékonyra rajzolt, repülni hajlamos paripa. Aztán jött a férje is. Lefeküdt és elaludt.
Másnap és még két hétig esett az eső. Csak a nyár utolsó napján találkoztunk. Amikor az asszony mellém ült, azt mondtam neki, hogy ne többször, csak naponta egyszer mosolyogjon. És ne csak az arcával, hanem a szemével is. Közben nem kell ránézni arra a lényre, az is jó, ha csak úgy maga elé. Az is jó, ha csak úgy, a sötétben. Tudom, hogy már nem szereti azt az emberfélét, és már látni se akarja, nemhogy szeretni.
- Akkor meg minek? - azt kérdezte.
- Magadat tanuld meg végre szeretni.
Télen, karácsony után láttam őket megint. Egy cukrászdában. Krémest ettek és az asszony mosolygott. Nem mindig, de nem is egyszer. A kirakat üvegén át sokáig lestem őket. Arra voltam kíváncsi, hogy csak a férfi hagyja el kisvártatva a helyiséget vagy az a kicsit pufók, kedves asszonyka is.
(tartalom)
A naposcsibe egy napja
Délelőtt, nyolc óra harmincnégy perckor föladta. Ezt onnan tudom, hogy ránézett az órájára és pontosan megjegyezte élete vége kezdetének pontos időpontját. Aztán megmondta nekem. De csak este.
Pontban nyolckor meg kellett volna jelenni a munkahelyén, föl is kelt rendesen hatkor, ahogy szokott. Lezuhanyozott, még fürdőköpenyben megitta a kávéját, elszívott három cigarettát. Mindezt a konyhaablakban tette, nézte a fákat, azon gondolkozott, hogy egyrészt miféle lehet az a fa a szomszéd kertben, és meghalt-e vagy csak gyanakszik, még nem mer életre kelni, amikor már az orgonák is kivirágoztak. Na, az se egy normális dolog, hogy május helyett már áprilisban kezdték. És cserebogarat is milyen korán látott!
Hat óra harminckor már a vécéből is ki kellett volna jönnie. Az nem lett volna baj, ha elszív még egy cigarettát a konyhaablakban, de nem egyet szívott el, hanem legalább hármat, egymás után, láncban. És amikor elnyomta a csikket, akkor se jött el onnan, nem ment be a fürdőszobába megfésülködni, fogat mosni és fölöltözni, hanem ott állt tovább. Csak nézett kifele. Semmit se nézett, csak nézett.
Hétkor a felesége kijött, és megkérdezte, mi van, de ő nem válaszolt. Aztán mégis motyogott valamit, és a háta mögött is látta, hogy a felesége rálegyint és bemegy a fürdőszobába. Tudta, hogy fél órát lesz ott, legalább, tehát már semmiképpen nem jut be időben a munkahelyére, mégse mozdult az ablaktól. Viszont tévedett, mert a felesége kijött és megkérdezte, hogy rosszul van-e, de nem válaszolt, csak megint morgott valamit, amit úgy is lehetett érteni, hogy nem, dehogy.
Nem akart ránézni a feleségére. Egészen biztos volt abban, hogy ha soha többé nem látná, az lenne neki is meg mindenkinek a legjobb. Nem utálta, csak nem akarta volna többé látni. És nem azért, mert este azt mondta neki, hogy fogyókúrázzon, mert behízott a feje. Ezt a szót használta és azonnal eszébe jutott, hogy tulajdonképpen egyetlen ilyen szó is elég, hogy soha többé ne akarjon látni egy embert, még ha az a felesége is. Arra gondolt, hogy úgy is lehet valakit nem tekinteni a feleségének, ha soha többé nem tekint rá. Ezen majdnem elmosolyodott, de aztán megőrizte a komolyságát. Hogy kinek meg minek, azt nem tisztázta magában.
Már fél nyolckor tudta, hogy baj lesz, ez a nagy nézgelődés élete fordulópontja, és ha nem hagyja abba, nem megy el valahova a lakás másik sarkába, akkor már beletéved ebbe a szerepébe és talán nincs visszaút. Mégsem mozdult.
Akkor se, amikor pontban háromnegyed nyolckor a felesége kijött a fürdőszobából, megint érdeklődött, hogy valami baj van-e, megint morgott neki valamit, mire a felesége megkérdezte, hogy befizette-e már a huszonkétezer forintos számlát meg a tizennégyezres számlát meg odaadta-e a házmesternek a hétezer tizennégy forintot vízre és kukára, meg...
Nem, még nem, ezt mondta, meg azt is, hogy légyszíves hagyj magamra. Mire az asszony jól becsapta az ajtót, és magára hagyta. Még csapkodott a lakásban egy darabig, de aztán jól becsapta a kijárati ajtót, sőt még a kocsija ajtaját is, és még a szokásosnál is nagyobb gázzal indult. Viszont utána úgy érezte, hogy csönd lett és békesség az egész világon.
„Ilyen lehet, amikor lebombáznak egy várost, aztán leszáll a por, de még senki nem mer előbújni.” - ezt gondola. Ezen egy kicsit majdnem elnevette magát, ami elég lett volna ahhoz, hogy kiessen a szerepéből. Végre eljött az ablaktól, sőt egészen a telefonig jutott. Érezte, hogy ő már ugyan föladta, de volt annyi esze, hogy hátha ez mégse tart örökké. Fölhívta a munkahelyét, de csak a főnöke titkárnője volt bent. Azt mondta neki, hogy rettenetesen kínos helyzetbe került, fél órája görcsöl a bal lába, és ha öt perc múlva se múlik el, kihívja az orvost, vagy mi a fenét lehetne ilyenkor csinálni.
A titkárnő azt mondta, hogy vegyen forró fürdőt, tegyen a vízbe sót, és ő majd kimenti a főnöknél, maradjon nyugodtan otthon.
„Úgysincs ma semmi fontos”, mondta.
„Úgysincs”, mondta a titkárnő.
Ült a telefon mellett, a kagylót elfelejtette lerakni, csak tartotta a kezében. Tudta, hogy elfelejtette letenni, és a kagyló ott van a kezében, de direkt nem mozdult, bár hálát adott, hogy nem a fülén tartja, mert lássuk be, hogy azért az nevetségesebb póz lenne. Még ült így egy darabig, élvezte, hogy nem tud megmozdulni, és ez mégsem okoz semmiféle fájdalmat. Aztán mégis megmozdult, a kagylót a helyére tette, szép lassan fölállt, és úgy, mintha egy lassított filmben lenne, de olyan lassan, hogy még egy infrasugaras betörő-érzékelő se tudta volna fölfedezni, hogy ő ott mozog, visszament a konyhába.
Megint csinált egy kávét. Azon gondolkozott, hogy most akkor mi van vele. Na jó, föladta. De örökre vagy csak egy pár órára? Mert akkor úgy kell berendezkedni.
Ha például örökre adta föl, akkor jó lesz már most visszafogni magát: kevesebb cigaretta, kevesebb kávé. Nem mintha a felesége fizetéséből nem futná majd ilyesmire, de nehéz lesz az a hónap, amíg ki nem rúgja. Mármint őt a felesége. Minek neki egy ilyen behízott fejű mihaszna? Bár akkor meg lefogyna, és ismét megkedvelné ez a gyönyörű némber.
A kávéval megint a bámészkodó ablakhoz ment. Annál is inkább, mert erős csipogást hallott. „A naposcsibe”, gondolta mindjárt.
És csakugyan: ott volt a naposcsibe a kerítés mellett és önfeledten ordított. A naposcsibe úgy került oda, hogy a szomszéd gyereke húsvétra naposcsibét kapott. Szám szerint egyet. Ennek nagy jelentősége van az ügy szempontjából. Ugyanis szerencsétlen állat hamarosan elpusztult. A gyerek éppen óvodában volt, ezért nem vette észre. Az anyja meg délután azt hazudta neki, hogy Csibike valószínűleg elbújt valahol. A kölyök egész éjszaka zokogott, elment ugyan az óvodába, de délben érte kellett menni, mert belázasodott. Ebből aztán az lett, hogy a szomszéd apuka kénytelen volt egy városközeli csirkenevelő telepen másik naposcsibét beszerezni. Kora estére meg is lett, a gyerek azonnal fölgyógyult. A naposcsibe csaknem egy hétig bírta, aztán elbújt - persze ő is a kukában, kissé hűvöskés testtel. De a kölyök másnap déli hőemelkedése következtében ismét megtalálták, persze megint a keltető telepen.
Most az ötödik csibénél tart a család, noha elmagyarázta az apukának, hogy a csirkék halálát a magány okozza. Egyszerűen nem bírnak egyedül élni. Az apuka erre azt mondta, hogy választhat: vagy lesz itt ebben a villanegyedben egy tyúkudvara, vagy elmegy hetente egy csibéért. Ő inkább ezt választaná.
Szóval nézte az éppen egy napja érkezett ügyeletes naposcsibét a kerítésnél, hallotta a kétségbeesett sipítozását, látta, ahogy jön a macska, ahogy elroppantja a nyakát és aztán, ahogy a cica falatozni kezd az állatkából. Mindezt cigarettázgatva, egy kávéscsészével a kezében. De meg se rezzent, még csak az ujjai se remegtek.
„A naposcsibe egy napja”- gondolta. Ezt viszont hihetetlenül viccesnek találta, de annyira, hogy elkezdett ordítva röhögni. Leöntötte magát kávéval. Na, ettől meg dühös lett, de azért még mindig röhögött. Egy idő múlva már a saját röhögésén.
Mivel ilyen csúfosan kiesett a szerepéből, úgy gondolta, mégis inkább majd egy másik alkalommal adja föl. Nem ment be a munkahelyére, hanem tévét nézegetett, újságot olvasott.
Később meg is fürdött, sós vízben, mert miért ne próbálná ki, amit a titkárnő oly kedvesen javallt.
(tartalom)
A maci
Egy nem is olyan szép reggelen Júlia fölkelt az ágyából. Illetve még ült egy darabig a szélén, mert...
Mit mert? Csak úgy ült. Reménytelenül szürke szemekkel nézett bele a reménytelen szürke reggelbe. Régóta és sokszor arra gondolt, hogy így lesz már örökké: a közlekedővilágok elve alapján, kövérkés teste addig köteles az ágy szélén ülni és szürke szemei kövérkés fejéből addig kötelesek bámulni a szemben lévő ház falát, amíg a künső szürkeség bele nem ömlött a lelkébe... Vagyis ő meg volt győződve arról, hogy egyáltalán nem is a lelkébe ömlik a fény, vagyis a fénytelen fény, hanem egyenesen bele a testébe. Mert "nincs is lelkem", azt gondolta.
Fölállt, kióvakodott a szobájából, hogy a férje föl ne ébredjen. Elment az ajtajáig. Az emberből való hangokra finomult fülével az ajtón át is meghallotta Ernő horkolását. „Csak aludnál egész nap”, azt gondolta.
Már régen nem szerette a férjét. Mint minden ostoba, szókimondó asszonyság, ezt ki is mondta. Csak magában. Valami rettenetes öröklött kényszer hatására állandóan tisztázta a tárgyakhoz, a lényekhez de még az önmagához való viszonyát is. Ebből aztán az lett, hogy ha akarta, ha nem, ki kellett mondania, hogy például „nem szeretem ezt az embert”. Pedig, ha ilyesmire vetemedett mindig meg is kérdezte magától, hogy „ki kérdezett?”
Bár ezt az ítéletet nem volt nehéz kimondani, hiszen évek óta nem aludt vele, jóformán meg se érintette. Jó embernek gondolta, de már nem tudta szeretni a tohonya testét. Hogy abból egy ideje nem illatok, hanem szagok jönnek. Hogy úgy eszik, mint egy magányos állat, hogy már semmi se fontos annak az embernek, csak a munkája, mert fél. Attól, hogy tovább öregszik és egyszercsak kiszolgáltatott lesz. És ettől napról-napra kétszer olyan gyorsan öregszik, mint ha nem lenne gyáva. Júlia néha azt gondolta, talán ettől, pláne ezért még szerethetné is azt az embert, de már nem megy. Nem utálja, csak nem szereti.
„Asszonyi mivoltomtól ment el a kedvem.”
„Hova ment el?”
„Arrébb.”
És azt is minden áldatlan reggelen megállapította, hogy másik embert se kíván. Mintha untalan meg kellene győződnie arról, hogy még mindig nem kelt föl benne a vágyakozás. Néha elhatározta, fut majd, vagy bármit kitalál, csak szabaduljon az önőszinteségi rohamoktól. De persze soha nem futott, még odáig se merészkedett, hogy alkalmatos sportruhát nézzen magának valami butikban. Aztán egy reggelen szembesített: magát magával. Ítélkezett: megérdemli a sorsát, hiszen tudhatta volna, az anyja is ilyen volt. Bár, talán rosszabb: a szembe hangosan mondó asszonyságok közül való.
Júlia számtalanszor rendre utasította. Olyankor nagy, sértődéses veszekedés kerekedett, mert a Mamuska azzal jött, hogy „de hiszen én egy igazságos asszony vagyok, mindig megmondom az igazat...” mire Júlia: „az igazság mindenre való csak arra nem, hogy örökösen szembe mondjuk...” És így tovább. Mindegy már.
Ja és Júlia azt is tudhatta volna, hogy így lesz a férjével, mert az anyja már menyasszony korában, naná, hogy a vasárnapi ebéd közben közölte Ernővel, hogy „fiam, te egy tohonya vagy, melletted elhervadnak a kővirágok is”.
„Vegyen nájlont - mondta Ernő -, azt csereberélgetheti.”
Soha többet nem ebédelt együtt az anyósával. „De ez már régen volt - gondolta Júlia -, az egyik halott, de a másikban sincs már élet.”
Hallgatózott Ernő szobája előtt, aztán kiment a konyhába, teát főzni, magának. Föltette a vizet, de mégis lekapta, mert eszébe jutott, hogy mi lenne, ha gyorsan betenné a mosást. „Ráér”, mondolta magában, de úgy látszik, erről meg kellett győznie magát, mert legyintett is hozzá. Ettől viszont annyira megijedt, hogy azonnal kiment a fürdőszobába, kiborította a kákából vagy miből font szennyeses hombárt. Nem nagyon szeretett Ernő viselt ruháihoz nyúlni, de úgy adódott, hogy nem volt más választása - csak akkor jött össze egy programnyi ruha, ha az övét is beleteszi.
Ahogy az ujjai hegyével, csippentő mozdulattal emelte a férfi nadrágját, azt látta, hogy a zsebében dudorodik valami. Ezen meglepődött, mert ismerve felesége fóbiáit, Ernő mindig kiürítette a papírkendőket, de még a könnyű zsebpiszkot is.
Először kívülről tapogatta, de el nem tudta képzelni, mi lehet az. Valami puha, de mégis egyben való dolog. Mint mondjuk egy összegyűrt bugyi. „Úristen, egy bugyi.”
Óvatosan fölemelte a nadrágot és szétnyitotta a zsebet. Egy maci nézett ki belőle. Egy ötcentis szőrből való játékállat.
Júlia szépen, óvatosan kivette és érezte, ahogy elönti az arcát a pír. És tudta: most támad benne a féltékenység.
A macit a fülénél fogta, úgy vitte a férje szobájáig. Rányitotta az ajtót, ettől Ernő fölébredt. Nyitott szemmel feküdt, amikor Júlia - mint valami asszonykarikatúrában - az egyik kezét csípőre téve megállt fölötte.
- Kitől van ez, te...
- Vettem. - mondta Ernő nyugodtan.
- Vetted? Te! Ezt?
- Vettem. Megláttam egy kirakatban és megvettem. Magamnak.
- A negyven éves fejeddel?
- Hát ha egyszer negyven éves lettem, mire végre találtam egy megfelelő macit.
Júlia a férfi mellére ejtette a kis állatot, aztán az ajtófélfának dőlt és várta, hogy mindjárt zokogni kezd. Sőt egy pillanatig azt gondolta, hogy ami rázza, az már a sírás. De aztán meglepetéssel érezte, hogy magában, belül, nevet. Sőt, röhög.
- Istenem... ha legalább barna lenne. De ez kék!
Ernő erre úgy fordult, hogy a hátát mutatta Júliának. A macit a könyökhajlatába tette és betakarta a paplan csücskével.
- Volt rajta egy rózsaszín masni is, de azt levettem. - mondta.
Júlia kimenekült a szobából. Nem annyira a saját röhögésétől félt, hanem attól, hogy a haragot, a végső méltóságát elveszti.
„Még a végén megszeretem ezt a barmot”, gondolta, vagyis mondotta magában kint a konyhában, amikor megint melegíteni kezdte a teának való vizet.
(tartalom)
A tölgy
Nem azt mondom, hogy némulj meg örökre, vagy legalább életed végéig, hogy is kérhetnék ilyet.
Bár a hegy alatt találkoztam egyszer egy emberrel, ha ugyan azt találkozásnak lehet mondani. Egy vén tölgy alatt ült, a kezét a háta mögött tartotta. Köszöntem neki, de nem válaszolt, sőt annyira boldog pofát vágott, hogy mindjárt gyanakodtam: ez nem is lehet más, csak egy néma ember. Megörültem, hiszen negyven éve vártam, hogy egy ilyenre leljek.
Mert Pime bátyám, mielőtt meghalt, mesélt nekem egy néma ember hangjáról. Nagyon kicsi voltam, nem emlékszem pontosan, de mintha Oroszországban esett volna meg vele, hogy ment valami erdőben, őrjáratban, és egyszercsak ott ült előtte egy ronggyá foszlott katona. Meglőtte, mert hiszen az ellenség egyenruháját viselte. De nem halt meg azonnal. El se dőlt, úgy maradt, ülve, ahogy meglátta.
Pime azt mondta, nem sírt, nem jajgatott, hanem csak hunyt szemmel volt ott. Hiába szólongatta, meg se rezdült. Amikor már kiabált vele és a vállánál fogva rázta, akkor se. Azt mesélte, úgy érezte, mintha a csukott szemeivel nézne az a sebesült ember, és minél sápadtabb, annál messzebbre látna.
És ahogy Pime bátyám egy kicsit közelebb hajolt, hangot hallott. Az a ronggyá tépett ember egy asszonyt hívott a saját nyelvén. De vénasszony volt, talán az anyja lehetett. És mielőtt meghalt, eljött, odaért hozzá, mert nem sikoltott a katona a semmibe zuhanva, hanem dorombolt, igenis dorombolt, mint egy boldog kis állat.
Az én emberem, akit a hegy alatt egy tölgynek dőlve találtam, hagyta, hogy egészen közel hajoljak hozzá. De nem hallottam semmit. A háta mögé néztem és azt láttam, hogy az ujjait a fa réseibe dugja. Biztos azért, hogy valami erőt nyerjen. Kirántottam onnan az ujjait, erre víz kezdett dőlni a fa kérge alól. Tiszta volt, de dohos, öreg hordók illata áradt...
Az ember se nem rezdült, se nem nyitotta ki a szemeit, csak üldögélt. Hiába hajoltam hozzá olyan közel, hogy az arcom már a bőrét érte, nem hallottam semmit.
Gondoltam, megsebzem. Hiszen, ha lőfegyverem nincs is, kést mindig hordok magamnál.
Kipattintottam a pengét, a hasához nyomtam, mert utálom a széles, teátrális mozdulatokat, ha emberre kell támadnom.
Ahogy lassan toltam a kést, valamiben elakadt. Én meg úgy vagyok, hogy kétszer sose szúrok emberbe.
Ezért lenne jó, ha megnémulnál, az se baj, ha nem örökre.
(tartalom)
Az ártatlanság
Láttam az ablakból, hogy a bátyám beszélget egy paraszttal, vitatkoznak. Aztán bejött, fölvette a kabátját, és a vállára akasztotta a puskáját.
- Vigyél el! - mondtam.
- Most nem.
- De megígérted.
- Igen, de... Na, jó, de aztán ne vinnyogj.
Fölültünk a szekérre. A paraszt hajtott. Kértem, hogy engedjen egy kicsit engem is, de az is azt mondta, hogy most ne.
- Hova megyünk?
- Le kell lőni egy lovat, fiam - mondta a paraszt.
Nem rémültem meg, csak arra gondoltam, hogy lovak vannak előttük.
- De te állatorvos vagy.- mondtam a bátyámnak.
- Megvadult. - mondta a paraszt. - Embert ölt.
- A ló?
- Igen.
Értettem, de soha nem gondoltam arra, hogy ló embert ölhet. Sőt, amikor a Kovách Máléka egyszer a lovuk alá került, az az állat szemmel láthatóan vigyázott, rá ne lépjen.
Aztán meg arra gondoltam, mi van, ha ez a két ló hallja, mit beszélünk. Úgy tesznek, mintha megbokrosodnának, fölborítják a szekeret, aztán egykettőre végeznek velünk. Akkor én mondanám nekik, hogy engem ne tapossanak meg, mert gyerek vagyok. És lehet... talán megkegyelmeznének. Ló gonosz nem lehet. És akkor én nem is árulnám el őket. Mert végülis a bátyám meg ez az ember meg akartak ölni egy másik lóvalakit.
- Csak egyet rúgott? - Kérdezte a bátyám a paraszttól.
- Egyet. De azonnal meghalt a Jóskagyerek.
- Látta?
- Ja.
- Csak azért, mert nem engedték át a kancához?
- Ja.
- Taposott rajta?
- Nem tudom, mert jöttem a doktor úrért.
- A rendőrök?
- Mit bánom én a rendőröket. Ha az az állat kiszabadul, még öl.
Aztán hallgattak. Csak paraszt mondta néha nagyon mély torokhangon, hogy nyeeé. Arra gondoltam, miért beszélnek ilyen rondán a lovakkal. Azoknak van annyi eszük, hogy értenék, ha azt mondaná ez az ember, hogy gyerünk, vagy siess. Nyeeé! Amikor majd odaérünk, azt mondja majd nekik, hogy hooó. Hoooó!
Azt is mondta. És intett a fejével, hogy ott van. A karám egyik sarkában állt. És tényleg ott feküdt egy másik sarokban az ember. De valahogy egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha az a ló még kedvét lelné valami taposásban.
- Maradj itt - mondta a bátyám. De láttam, hogy bajban van.
- Lőjön innen doktor úr - mondta a parasztember.
- Nem Mihály, még ezek is megvadulnak.
- Akkor inkább én is leszállok.
A bátyám rám nézett, láttam, hogy hallja, amit mondtam, de valahol belül volt.
- Jó.
Egészen közel mentünk. Megtöltötte a puskát, aztán célzott. De a ló belenézett a szemébe.
Nem úgy, mint az ember, mert ló úgy, szemből nem nézhet, hanem oldalt fordította, és magasra vetette a fejét. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy tudomása van a fenyegetettségéről. Farkasszemet nézett. Lószemet.
Erre a bátyám lejjebb eresztette a fegyvert. Aztán gyorsan fölrántotta. Célzott.
Fölütöttem a puskát.
Rám nézett, de nagyon üres volt a tekintete. Visszakézből ütött meg.
- Barom. - mondta. - Takarodj innen!
Megfordultam. Amikor háttal voltam, akkor lőtte le az állatot.
Aztán ők ketten bementek a karámba, hogy megnézzék a halott embert. Úgy vizsgálta, mint egy emberorvos.
Még élt. Megpróbálta élesztgetni, de mondta a parasztembernek, a Mihálynak, hogy reménytelen.
Arra gondoltam, mi lenne, ha bekiabálnám: lődd agyon azt is, hogy ne kínlódjon. De aztán kiszenvedett. Leesett az álla.
Megvártuk a rendőröket. De a bátyám nemigen tudott mit mondani nekik.
Egész úton hazafelé egy szót se szólt. De én se. Előttem ment. A puska csövét lehajtotta, úgy himbálózott a vállán. Aztán csak a lábaimat néztem, ahogy a kitaposott gyalogúton a fűszálakat tapossák. Mintha röpülő lenne a fejem, azt gondoltam.
Aztán dörrent a puska, aztán még egyet. Alig kaptam levegőt, úgy megijedtem.
Két kutya feküdt előttünk. Egyformák voltak, farkasok. Az egyik még nyivákolt meg hentergett, a másik azonnal kimúlt. A bátyám megint töltött és megint lőtt. Csönd lett.
Elővette a bicskáját, szépen levágta a kutyák orrát.
Nem is kérdeztem, mert tudtam, hogy töltényt kap értük. Kóbor dúvadak.
- Öljünk még le valamit. - mondtam, amikor már majdnem a falu határában, a házunknál jártunk.
Megint adott egy pofont. De nem is fájt.
*
A bátyám soha többé nem vadászott.
Most, hogy anyánk születésnapjára lent voltam a faluban, egyik este félrevont és megkérdezte, emlékszem-e Boga Mihályra.
- Nem.
- Huszonöt éve, amikor azt a lovat kellett...
- Emlékszem.
- Most halt meg.
- Boga Mihály?
- Ja. - Nem nézett rám, úgy mondta: - Hagyott maga után egy levelet. Hogy a lelkét kiszabadítsa, abban megvallotta, hogy ő ölte meg azt az embert. A Kobrán Jóskát. Valami doronggal, hasba verte, mert meglopta.
A semmibe nézett, magából, ahogy szokott. Aztán, talán mert ki kellett mondani, hozzátette: - A ló ártatlan volt.
(tartalom)
Aljasa meg a Mumuska kölyök
A faluban volt egy bolond gyerek, meg egy aljas. Az aljas aljassága annyira nyilvánvaló volt mindenki előtt, hogy tréfából Aljasának hívták emberemlékezet óta. Vagyis nevezték, senkise hívta. A bolond gyereket meg Mumuska kölyöknek, de nem azért, mert hogy ő lett volna rémisztő, hanem az anyja. Meg a nagyanyja is. Soha olyan ronda némbereket nem láttam.
A Mumuska kölyök védelem alatt állt. Nem mintha a nép fiaiban egy szemernyi kegyelem lett volna, hanem olyan kabala volt. Például, ha bárki elment mellette, megsimogatta az istenverte tüsire sikerült haját. Babona lett ebből. Boldog volt tőle a kölyök is. Olyan tüsiséget én még amerikaiban se láttam, pedig azok aztán mindenre képesek, ha hülyét kell csinálni magukból. Kényeztették is a Mumuska kölyköt. Tulajdonképpen bárhova, a falu bármelyik házába bejárása volt. Kárt nem okozott, legföljebb megevett valamit, de senkise bánta. Az iskolába is bejárt, tanítás alatt. Néha negyedórácskát elücsörgött valamelyik osztályteremben. Különösen az énekórákat szerette. Beszélni nem tudott, énekhang se jött ki soha a torkán. Hallgatta a kornyikát, mosolygott, lóbálta a testét, verte a ritmust, néha hangtalanul, egészen rémisztő arccal nevetett. Aztán fölállt és ment tovább. Vagy egy másik osztályba, vagy az óvodába, vagy a templomba. Ha osztályban volt, soha nem várta meg a csöngetést. Láttam, amikor egyszer, valami próbariadó miatt bekapcsolták. Úgy szenvedett tőle, mintha villannyal bántanák.
A Mumuska nyanyáknak nem sok dolguk volt vele.
Ha az erdőbe mentünk, mindig jött. Ma se értem, honnan tudta, mikor indulunk. Egyszercsak megjelent és velünk kullogott. Egy különös szenvedélye hajtotta: szerette a hangyatojást. Illetve imádta.
Ha hagytuk elöl kullogni - mert úgy ment szegény, mint egy egykedvűen himbálódzó majomféle -, ha hagytuk vezetni magunkat, csak az erdőig ment az úton, csapán, aztán letért és nyílegyenesen eljutott a legelső népes hangyabolyig. Ha egyet kirabolt, soha nem fordult elő, hogy egy-két hónapon belül újra fölkereste volna.
Mindig ámulva néztük, ahogy leguggol, kacska karjain lengő lapát tenyereivel arrébb söpri a hangyavárat, meg se rezdül a katonák harapásaitól, attól se, hogy fölhorgadó potrohukból savat lövellnek felé, szép lassú söprögetéssel eljutott a tojásokig, és szépen, lassan, egyenként ujjacsippentve a szájába dugta őket.
Mi meg csak néztük, sohase lankadó ámulattal. Undort nem keltett, már csak azért se, mert mindannyian kóstoltuk a hangyatojást, és jó éteknek találtuk. De abból a fajtából, amelyik békeidőben egyszer untig elég.
Egy nap két bolyt soha nem bontott volna meg. Rendszerint fél órán belül befejezte az eszegetést, fölállt és elindult. De akkor már sohasem elöl, hanem mindig utolsó előttinek kullogott.
Mi rendszerint az erdei halastóra mentünk. Fürödni, horgászni. Sohase jött velünk a vízbe, csak ült és hallgatta a neszeket. Ha madár szólt, ámulattal figyelt. Az arca megváltozott, minden vonása elernyedt, a szemei tágra nyíltak, mélyen és lassan lélegzett, aztán mosolygott és hajlongott. Amikor a madár abbahagyta, ő még úgy maradt. Ha madár egy percig szólt, ő három percig ringatózott, ha három percig, akkor ő kilenc percig.
Ma már tudom, illetve arra gyanakszom, hogy egy különös képességgel áldotta meg az Isten: a hangok bejutottak a fülén át az agyába, de az agy nem úgy hallotta a hangokat, mint a miénk, hanem lassított felvétellel, vélhetően pontosan háromszor lassabban. Ezért ő majdnem úgy hallotta a madárfüttyöt, mint mi egy kis hangszeres játékot.
Amúgy volt a testében valami madárszerű. Nem azért, mert a tenyereit leszámítva minden testrésze fejletlen és vékonyka maradt, hanem inkább az arcában. Nagy orra lett, de nem az a fajta, amilyet örökölni lehet, hanem az, amelyik kitenyésztődik, mert kell, és azért nagy, hogy sok levegőt nyelhessen. A száj a meg, mint valami csőr, puha csőr, ami nem ormányszerű, csak majdnem az. Nem lepődtem volna meg, ha hangyászkodás közben pörge nyelv csusszant volna ki belőle.
Ma már azt is tudom, hogy szagról találta meg a hangyákat, és azért nem ment kétszer ugyanoda, mert emlékezett a boly illatára, talán pontosan annyi ideig, amennyi egy hangyanépnek elég ahhoz, hogy teljesen kigyógyuljon a pusztítás után.
Később, amikor már méhészetből éltem, a Mumuska kölyök volt a legjobb segítőtársam, a vagyonom alapjait neki köszönhettem. Rajzások idején kiszagolta nekem, merre vannak az elcsatangolt családok. Bárhol toronyiránt vezetett a fán lógó fürthöz. Volt olyan év, hogy kilenc családot talált nekem.
Aljasát mindenki gyűlölte. Lopott, gyújtogatott, égőszurkot öntött állatokra, ocsmány módon beszélt. Szeretett pusztítani. Ha fán fészket látott, addig lőtte csúzlival, amíg ki nem verte a fiókákat vagy a tojásokat. Ráadásul szegény kövér volt és sunyi. Ha tudta, hogy látják, kissé oldalazva járt. Sohase nézett senki szemébe, mint egy profi szökevény, úgy ment. Az apja is meg az anyja is mindennap verte. Kötéllel. Amúgy rendes emberek voltak, de a szemükön látszott, hogy már véglénylelkűek.
Aki adott magára, az nem is beszélt Aljasával. Legföljebb valami üzleti ügyben. De még így is sikerült összeszednie egy szűköcske bandát a falu leglomposabb kölykeiből. Többnyire kis szemetek voltak, akiket vagy a szüleik vagy maguk miatt kivetettünk. Egyetlen cigány se volt köztük.
Ritkán verekedtünk ezekkel. Inkább csúzlival lövöldöztünk, vagy köveket dobáltunk egymásra. Ha verekedni támadt kedvem, a testvéreimmel vagy a barátaimmal kezdtem. Ma már tudom, hogy azért, mert Aljasáék olymértékben voltak tisztátalanok, hogy még ütni is utáltam őket.
Egyszer jött egy lány a faluba, nyári szünetre. Gyönyörű volt. Soha nem láttunk olyat, a faluban egyetlen szőke lány se volt, pláne kibontott, derékig érő hajú, kicsit átlátszó trikóban, farmer-szoknyában. A pesti kurva - azt mondták rá a falubeli süldők. Pedig csak szép volt és idegen. És Aljasa unokahúga.
Megszaporodtak a verekedések. Ha a közelében voltunk, meg kellett mutatni. De hát csúszmászok bandájával mászkált. Mi csak követtük őket. Messziről, hogy a lányt lássuk legalább. Aljasa állítólag fölajánlotta a Babari ikreknek, hogy napi negyven forintért játszhatunk vele.
A Mumuska kölyök viszont annyit bámulta, amennyit akarta. És szaglászta is. Messziről persze, de én tudtam, meg láttam is az arckifejezésén, hogy valami történik benne. Megtörténik benne.
Minden nap közelebb ment a lányhoz. Ha viszont az közelített, elmenekült. Aljasa meg persze állandóan biztatta az unokahúgát, hogy próbálja megfogni. Az meg azt hitte, hogy ez valami törvényes jópofa vidéki játék. A Mumuska kölyök lopakodott, lesett, szaglászott, Boriska pattant, futott, Mumuska menekült. A banda meg jót nevetett.
Hanem aztán egyszer Aljasa, a hordája meg a lány fölmásztak egy szederfára. Eszegettek, meg jó is volt onnan a kilátás. A Mumuska kölyök meg nézegette őket, aztán vagy nagy bátorságában, vagy azért, mert hirtelen megértette: a függőleges távolság más, mint a vízszintes, majdnem a fa alá állt. És onnan nézte. A lány bugyiját.
És valami elképesztő dolog történt. A klottgatyájában elkezdett fölfelé kunkorodni a fütyije. Nem tudom, mekkora lehetett, de jól látszott. Annyira legalábbis, hogy Aljasa észrevegye. Akkor azt mondta a Mumuska kölyöknek, hogy jöjjön csak közelebb. Le is vágott egy egész ágat, teli szép fehér szederrel. Odaadta az egyik csahosának, hogy az nyújtsa le.
A Mumuska kölyök odament, nyújtózkodott, elvette az ágat, aztán úgy maradt, tátott szájjal nézte a lányt. Aljasa meg belepisált a szájába.
Másnap reggel az egész falu arra gyülekezett, hogy Aljasát halva találták a kertjükben, a fészer mögött. Valaki ásóval verte agyon. Az orvos is jött, vizsgálta vagy öt percig, aztán mondta, hogy élet van még benne.
Négy hónap múlva jött haza a kórházból. Hozták. Azóta tolókocsiban ül, mert az ásó a gerincét is érte. Soha senkinek nem mondta meg, hogy ki tette vele.
(tartalom)
Úgyse
A toronyépítők reggel jöttek, délről, vasárnap, amikor az emberek misére mentek. Tizenhat kocsijuk állt meg a főtéren. Lakó- és társzekerek, meg fahordó alkalmatosságok. A bíró mutatványosnak, pláne cigánynak nézte őket a templomdombról. Leüzente, hogy takarodjanak. A kisbírót küldte.
A vezetőjük, a Mester visszaüzente, hogy kövessék meg őket, mert a háború elől jöttek. Annak, aki elsőnek megköveti őket, ingyen építenek tornyot a házához.
- Miféle tornyot? - kérdezte a bíró. A kisbíró csak vont a vállán, mert nem tudta.
- Tornyot, azt mondta.
- És miért nem jönnek föl a templomba? Elvégre vasárnap van.
- Megkérdezhetem - mondta a kisbíró -, de bosnyáknak nézem őket, buggyosgatyás nőkkel vannak.
- Nafranc. Aszalt szilvát hoztak-e? - Látszott az arcán, hogy ezt csak terelésképpen kérdezte, de nagyon tanakszik. A falu népe is fölötte gondban, hallgatag ácsorgott. Hogy ne kelljen dönteni, a bíró bement a templomba. Elvégre kezdődött a mise.
Minden volt az, csak mise nem. A népek forogtak, pusmogtak. De annyira, hogy időnként valaki fölállt és átment másik padsorba. Sőt odáig merészkedtek, hogy egy Orros nevű ember hátrament az asszonyok helyére, követte egy Kisbács nevű. A bejárat mellett, mindjárt a szenteltvíztartónál tanakodtak. Ki-kipislogtak, mert onnan le lehetett látni a főtérre.
Mert ugye az volt a nagy gond, hogy miféle megkövetésre gondolt az az ember. És miféle toronyra. És ki a francok ezek?
A mise csak azért nem fulladt botrányba, mert a pap siket volt és majdnem vak. De volt érzéke, mert többször megfordult, végignézett a népeken. Attól csönd lett. Mint a gyerekek, olyanok lettek hirtelen az emberek.
Amikor vége volt, az emberek a bíró köré gyűltek.
- Megkövetni? A talpukra csapatok, ahhoz szoktak.
Persze mindenki tudta, ő is, hogy nincs kivel csapatni, meg azt is, hogy egyezség lesz. Nem olyan falu ez, amelyik elkergetné a menekülteket, pláne hogy tornyot húznak. De milyen tornyot?
Mindenki belegondolt: egy torony a bíró házához, úgy-e...
Mégsem az övé lett az első, hanem a kisbíróé. Szegény annyira hülye volt, hogy csak dobolásra és kántálásra lehetett használni, meg olyan fusside-fussodának, de hirtelen leküzdhetetlen vágy támadt benne egy toronyra. Amint vége lett a misének, kifutott a templomkapun, le a dombról.
- Megkövetem - mondta a Mesternek.
- Hol a házad?
Egy óra múlva már a toronyépítők minden szekere a kisbíró portáján állt. A lovakat az istállójába kötötték. Volt hely bőven, és pusmogták is a faluban, hogy végre megtelt megint, mert a Jozsóka apja gazdag, jóparaszt volt, ameddig élt, csak hát hülye lett az egyetlen kölyke. Nem is az, hogy elkótyavetyélt mindent, hanem elkopott, amit örökölt. Hülye volt, na. Hanemhogy ennek lesz tornya? Ingyen? Meg hogy nem is ingyen lesz ám, mert a bosnyákok csak merték a kútját, csak legeltetnek a füvén, az anyja meg már délutánra főzött nekik. Jó, csak levest, de már a tyúkokat se lehetett rendesen belevágni, hanem majdnem pont úgy ceremóniáztak, mint a zsidók.
De délután már alapoztak is. Elképesztő sebességgel dolgoztak. Az alap kőből épült, embermagasságig, a torony váza fából volt, abba rakták a vályogtéglákat meg a lőrésnyi ablakokat. Két hét múlva már a második emeletnél jártak. De csak azért ott, mert nem volt elég száraz vályog.
Csodálatra méltónak találták az emberek, hogy állványt nem használnak, hanem belülről építkeznek. Annyira, hogy amikor két-három sorral elkészültek, le is meszelték kívülről. Ettől aztán mindig olyan volt a torony, mintha nem is épülne, hanem csak nem fejezték volna be.
Nemigen akadt olyan ember a faluban, aki naponta egyszer meg ne fordult volna a kisbíró tornyánál. De volt, aki órákig ott ácsorgott. Mások meg a Mestert csalogatták. Hogy nézné meg a portájukat, hova lenne a legjobb a torony.
A bíró azt kérdezte, mekkora lesz a kisbíróé.
- Négy emelet. Meg az alap.
- És mibe jönne egy olyan, amelyik magasabb?
- Ennél magasabbat nem építünk. Itt nem.
- Mert?
- Gyönge a föld.
A dolog úgy állt, hogy addigra a falu száztíz portájáról nyolcvenkettő gazda gondolta úgy, hogy torony kéne. Ahogy az egyik határozott, mindjárt a két szomszédja is tornyot akart. És hát, kinek mennyi pénze volt, akkorát. Vagyis, mivel a mester megmondta, mennyit kér, végül kiderült, hogy olyat, mint a kisbíróé, majdnem mindenki meg tud fizetni. Nem is az, hogy olcsó volt, de az ember egyszer az életben meg tudja fizetni. Nem gazdagok voltak az emberek, de módosak.
Már csak a sorrendet kellett megállapítani.
Jó, a bíróé legyen az első. A többire meg sorsot lehetne húzni. De ne most, mindjárt, mert akkor nem érdekes, meg annak, aki utolsónak marad, reménytelen is. Hanem úgy, hogy amikor elkészül egy torony, akkor kell húzni. Mondjuk mise után, a kocsmában.
- Az a fontos, hogy ne civakodjanak - mondta a Mester. - Ráérünk, hosszú lesz a háború, tán soha vissza nem térhetünk.
Tekintélyes, szép ember volt. Falra soha nem ment, a fiai dolgoztak. Mert az hamar kiderült, hogy az egész toronyépítő csapat jóformán egyetlen család. A Mestert hívták a kocsmába, de soha nem ment. Egyetlen egyszer látták inni, állítólag, búcsúban. Tokaji bort, egy pohárral. Édeset.
Amikor a zsindely is fönt volt a kisbíró házán, azt mondták, pihennek vagy két napot, csak aztán kezdenek a következőhöz.
Az emberek mondták: mármint a bíróhoz.
- Nem, - azt mondta a mester - csak annak építünk, aki személyesen megkövet minket. Aki nem tesz úgy, mintha nem vétett volna.
- Minek ez? - kérdezte egy Kova nevű, aki amúgy kovács volt.
- Ha majd egyszer arra kényszerülsz, hogy elmenekülj innen, megértesz.
Amikor a bíró meghallotta, hogy választhat, egyrészt megint azt mondta, nafranc, másrészt meg azt, hogy még mit nem. Inkább ne legyen tornya.
Nem is lett.
Vasárnap, a mise után az emberek bementek a kocsmába, hátha lehetne sorsolni. A bíró is ott volt és azt mondta, ezek az idegenek gyűlöletet hoztak a faluba, el kell küldeni őket.
- Nem ők hozták, hanem te - mondta egy Varró nevű ember.
- Ezt még megbánod - mondta a bíró. Elment.
Megesett a sorsolás. Valahogy éppen ez a Varró nevű ember nyert.
- Mész a mesterhez, vagy sorsoljunk mást? - kérdezték tőle.
- Holnap elmegyek.
De hiába ment, mert a Mester meg a családja éppen csomagolt, a szekerekre pakoltak. Négy csendőr figyelte őket.
A bíró is ott volt, persze. Meg népek. Csak nézték őket.
Aztán Varró megtudta, hogy a bíró hivatta a törvényt, mert az éjszaka a Mester legkisebbik fia meg akart volna erőszakolni egy lányt. A bíró lányát persze. Volt nagy kihallgatás, aztán megalkudtak. Ha elmennek, nem lesz semmi baj. De csak akkor, ha a Mester megköveti a bírót.
Az meg is tette. Mélyen meghajolt előtte, megcsókolta a kezét, és azt kérte, bocsásson meg a fiának, aki nem tudott ellenállni egy ilyen gyönyörű lánynak. Ha akarod, feleségül veszi, ha akarod megverem, mint egy kutyát, ha akarod büntetésül a szolgádnak hagyom.
Majd negyedórát beszélt. A végén már a bírónak volt kínos, hogy mi mindent összehord a ronda, trampli lány szépségéről, a tőle örökölt nemes arcvonásokról, meg a méltatlan fiúról, akit vasra fog verni, úgy húzza a szekere után.
Az emberek nevettek. Előbb csak halkan, de aztán már hahotázva. A csendőrök is.
Aztán elmentek. Némán, a szemük nem rebbent, amikor áthajtottak a népek között.
Amikor már eltakarta őket a Fölsődomb, a bíró megszólalt: -
Különben is, vége a háborúnak.
Erre se szólt senki semmit. Várt egy darabig, aztán megint beszélt: - Úgyis elmentek volna.
Az emberek rá se néztek. Akkor már motyogott magában. Azt mondta, hogy úgyse építettek volna tornyot.
- Úgyse. Úgyse.
Nem váltották le mindjárt, hanem csak egy hét múlva, mikor hibbantságában kieszelte, hogy le kell bontani a kisbíró tornyát, mert nem illik a faluba és a Jozsóka különben se fizetett adót, vagy illetéket, vagy valami percentet az építkezés után, és különben is, úgyse...
(tartalom)
A szabadító
Meghitt este legyen. De azért nem kell ám kandalló, hülye medvebőr meg effélék. Bent csak meleg legyen, odakint hó legyen, de olyan méteres. Csak arra ügyeljünk, hogy a ház egyetlen nyílásán se tegyük ki a lábunkat, de ha mégis, akkor meg ne lépjünk a hóra.
Tőlem járkálhatsz a kertben, tehetsz, amit akarsz, naphosszat őgyeleghetsz a fák alatt, ha van kedved az ilyen holt időben. Elmehetsz akár a rekettyésig, megnézheted, mi maradt a nyár madarainak ócska kis fészkeiből és megnézheted, letépte-e a szél az új hajtásokat arról a hitvány rózsáról, amit egy éve már, ősz előtt ástál oda. Járkálj csak föl és alá, ahogy a hajnali napfényben szoktál, a jóféle levegőn, csak ne hagyj nyomot hóban. Nem tudom miért, de ennyit kérek. Hogyan hozhatna hírt a szabadítóról, aki még erre se képes?
(tartalom)
Életfogyt
A nyár kihűlt, aztán szétesett. Mindenki iskolába meg dolgozni ment, csak én maradtam otthon, mert a vacak lábamat megoperálták. Fájt, mankóval kellett járnom. Naponta csak perceket mozoghattam. Reggel nyolckor otthagytak, és úgy is maradtam késő délutánig.
Az ablakban ültem, néztem. Nem tudom, mit. Akkor kaptam rá a bámulásra. Arra, amelyik miatt aztán számtalanszor szóltak rám, főleg a nők, de még azok is, akik máskülönben békések voltak és hagytak élni. Hogy ne bámuljak valahova: hogy jövök én ahhoz, hogy csak úgy elnézzek mellettük, fölöttük, amikor nem is nézek semmit, mert nincs is ott semmi. Pedig van. Csak már régen úgy vagyok, hogy vágyam sincs arra, hogy elmondjam: attól, hogy valami nem mozog, még feszülhet. Minden, ami lett, mert nőtt vagy építették, belefeszül a térbe.
Az anyám ment el utoljára. Megcsókolta a hajamat, hogy én se kenjem össze a puszimmal az arcát, és azt mondta, vigyázzak. Nem úgy, hogy magamra, a házra, a lábra, bármire, csak vigyázzak. Aztán, mintha tudná, mást se akarok, elhúzta a függönyt. Tudta, nézem, amint megy végig a járdán, a lugas alá, aztán ki a kapun, de soha vissza nem fordult. Biztos babonából. Talán meg kellett volna kérdezzem. Már késő.
Az igazság persze az, hogy nem csak a valamit néztem, hanem az asszonyt, aki a szomszédban élt. Úgy óránként jött ki a tyúkjait etetni vagy kapálni, vagy csak, mintha dolga lenne. Nézelődött.
Varrónő volt, biztos nem bírt tovább egyhelyben ülni. Sétálgatott, kicsit lehajolt, nézegetett vagy piszkálgatott valamit. Gyomot vagy virágot. Ha kapált, és elég meleg volt, nekivetkezett. A fehér blúzán átsütött a sötét melltartója. Néha úgy meghajolt, hogy a lábait láthattam. Máskor meg vakarózott, szemérmetlenül. Körül se nézett, de nyilván azt gondolta, nem láthatja senki.
Nem tudom, szép volt-e. És ha az is volt, ha annak találtam is, ma mit gondolnék a külleméről? Mert azóta már régen tudom, hogy az asszonyi szépség nem azért mulandó, mert a nők öregszenek vagy elcsúnyulnak, hanem mert én változom.
Kicsi volt, fekete, vékony, rosszul öltözött. Azt hiszem, kopott.
Egy éve költözött oda, a férjével. De azt, egy hónap se telt, elvitték. Azt mondták, pusmogták, ott volt a harcokban, tán oroszt is ölt. De senkise tudta biztosan. Mindenesetre ember nem beszélt az asszonnyal. Érdemben és nyilvánosan.
De mégis érintkezett valahogy a népekkel, mert volt munkája. Hallottam a gépét, sőt nyáron ki is tolta a verandára. Ugyanolyan Singer volt, mint az anyámé.
Cselesek voltak a népek. A gyerekeket küldték. Ruhával, anyaggal. Sőt az anyám is átküldte a húgomat, valami repedt gatyámmal. Pedig átadhatta volna a kerítésen is.
És azt is láttam, hogy nem mindig pénzzel fizetnek, hanem tojással, gyümölccsel, lekvárral, tejföllel.
Már egy hete voltam egyedül, mire kimerészkedtem a kertbe. A láb nagyon fájt, a mankó is rossz volt, fölnőttnek való, de csak olyan jutott az esztékában. Elmentem az első fáig, aztán vissza. Aztán megint oda és megint vissza. Leülni nem mertem, mert féltem, hogy nem bírok fölkelni. És akkor mi lesz? Próbáltam azt is, hogy a terasz kőpárkányára támaszkodva pihenjek, de az meg hideg volt. Így aztán negyed órát se bírtam odakint.
Este aztán mondtam apámnak, hogy tegyen ki valami széket a szobából, mert jó lenne. De azt mondta, megázhat, tönkremegy, hanem lehoz egyet a padlásról, vannak ott régiek, lemossa, jó lesz az. És reggel tényleg ott állt a szék. Kopott volt, de jó magas, szürke lécekből, rozsdás vasakkal, az az összehajtható fajta, amelyiket soha senki nem hajt össze, ettől aztán bemerevednek és összehajthatatlanok lesznek.
Kimentem, szépen, lassan, mert nagyon fájt minden lépés. De azért megpróbáltam megkerülni a fát. Amikor visszaértem, ránehezedtem a székre, hogy lássam, hibátlan-e. Aztán még jobban támaszkodtam, próbáltam. Kicsit recsegett, de erősnek látszott. Mentem még egy kicsit, jártam.
Akkor még nem értettem, hogy aki éveket tölt fákon, meg futva, focizva, meg biciklin, annak nem is a seb fáj, hanem a tespedés. És hiába mondta az orvos, hogy az a lábam rövidebb lesz, ha egyszer is megerőltetem, legszívesebben legalább ülve labdáztam vagy pingpongoztam volna, ha lett volna kivel.
Leültem és azonnal, nagy reccsenéssel széttört alattam a szék. Ijedtemben csak hosszú idő, talán egy perc múlva vettem észre, hogy a mankó alá szorult ujjaim eltörtek. Feküdtem és néztem, se nem félelemben, se nem dühösen, nem is sírva, hanem egykedvűen, hogy milyen szerencsétlen vagyok.
Talán negyed óra is eltelt, mire megpróbáltam összekászálódni, hogy fölálljak. Persze nem ment: a kézzel foghatatlan lett a mankó, mert addigra már fájtak az ujjaim, és különben is, remegtem.
Arra gondoltam, kiabálni kellene. Hogy segítség, vagy mit? Megpróbáltam, de olyan ijesztően vékony volt a hangom, hogy abbahagytam. Akkor, ott hallottam először azt a hangomat.
Feküdtem és azon gondolkoztam, hogy az anyám már azt mondja, kicsi kamasz vagyok, de egy lány van a torkomban.
Fáztam, de nem mertem még egyszer kiabálni. Fél óra is eltelt. Néha kecmeregtem egy kicsit, de nagyon fájt. A lábam is meg a kezem is.
Egyszercsak fölém hajolt az a nő. Nem is kérdezett semmit, csak nézett, sápadtan. Aztán azt mondta, nyugodjak meg, elvisz az orvoshoz, csak várjak egy kicsit, kerít valamit.
Talicskát hozott. Az apámét a pajtából. Beledobott pár liszteszsákot is, hogy puhább legyen. Azt mondta, a jó kezemmel öleljem át a nyakát. Fogta a derekamat és emelt. Emlékszem a szagára.
Végigtolt a falun. De nem egyedül, mert látták az emberek, ahogy görnyedve gurít, odajöttek segíteni. Aztán azoknak, akik szembejöttek, magyarázták, hogy milyen derék asszony, ha nincs ott, hát még valami szörnyűség történik. Biztos tüdőgyulladást kaptam volna.
Az orvos is dicsérte, de azt is mondta, jobb lett volna, ha segítséget kér az emberektől, bevisznek a házunkba, és érte küldenek.
- Nem mertem kiabálni - mondta az asszony.
*
Attól fogva beszéltek vele az emberek. Anyám otthon maradt velem három napig, aztán rábízott. Naponta ötször-hatszor is átjött, vagy csak úgy intett, ha levegőzni volt a kertjében. Enni is hozott, meg mustot, szőlőt, mindenféle gyümölcsöket. De nem nagyon beszéltünk. Ma már azt gondolom, elszokott.
Csak úgy nézett, néha. A szemeim közé. Ült és nézett. Vagy állt. Ahogy én nézek azóta, a nők mögé meg fölé. Féltem. Vagyis nem félelem volt az, hanem csak olyan. És szerettem a szagát. Ma már büdösnek találnám, de akkor olyan volt, annyira szerettem, hogy vagy egy percig nagyon mélyeket lélegeztem, ha kiment. Nem hónaljszag volt. Ma már tudom.
Október vége lett, mire járni is tudtam, meg a kezem is rendbejött. De a kórházban az orvos azt mondta, pihenjek még egy hétig, az iskola miatt úgyis mindegy már. Mászkáljak, sétáljak, az se baj, ha bringázom egy kicsit.
Eljártam a temetőbe. Összeszedtem a gyertyamaradékokat. A szőlőhegyen találtam még pár fürtöt, mert mindig marad valami, amiről megfeledkeznek, vagy kár érte hajolni. Szilva is volt, hullott dió meg mandula. Ha a kertben voltam, mindig átnézett a szomszédasszony, de sohase intett, sohase beszéltünk, csak állt és nézett. Néha annyira zavarban voltam, hogy elfutottam volna, ha nem találom nevetségesnek. Akkor éreztem először: lehetek én nevetséges is.
Ha meg bent voltam a házban, akkor figyeltem. Már ismertem és éreztem az életének ütemét, tudtam, mikor megy ki, és el is találtam majdnem mindig. Már csak délben jött át, enni hozott.
Megvárta, amíg megeszem, nézett, teljesen némán. Gyorsan ettem, mert féltem, de mindig megbántam, mert sokkal rosszabb volt, ha elment.
Csak egyszer szólalt meg: - Szép ember leszel. - Ezt mondta.
*
Egyik reggel azt láttam, hogy bemegy hozzá a postás. Aztán kijön. Aztán, úgy öt perc múlva ő jött ki. De rohant, futott, a kiskapun át a temető felé.
Utána mentem. Én is futottam, már tudtam. Láttam, hogy átrohan a temetőn, le a dűlőn a rét felé. Rohant, én utána, de persze nem tudta. És amikor a réthez értem, először nem is láttam, hanem csak hallottam. Hogy nevet.
De valami gurgulázó, mély állati hang volt az. Mégis rettenetesen erős.
Aztán megláttam, hogy fekszik, hanyatt. Hentereg. Egy kenderáztató sarában. És nevet. Üvöltve. A kezei a lábai között voltak. Aztán sikoltva nevetett. És mégis mélyről jött, még az a sikoly is. Aztán elcsöndesedett. De csak kicsi időre. Mozdulatlanul feküdt. Azt hallottam, hogy vinnyogva sír. Aztán megint nevet.
Fölállt, de térdre esett. Megint fölállt. Tántorogva elindult. Nyüszített, vonyított szinte, úgy sírt.
Nem mertem követni. Azt éreztem, hogy szemérmetlen vagyok. Először, életemben.
*
Este azt beszélte az apám az anyámmal, hogy elítélték annak az asszonynak a férjét. Életfogytig.
- Szerencséje volt. Megúszta. - Így mondta az apám.
(tartalom)
Nyár
Az unokabátyám motorral jött. Hat vagy talán nyolc éve gyalog ment el, azóta nem láttuk. De ki is töröltük. Nem emlékeztünk.
Beállított délután kettőkor, amikor éppen vége volt az ebédnek és a nagyanyám úgy ültette le a verandán, mint valami vadidegent. Étekkel se kínálta.
Aztán valahogy mégiscsak leültünk és néztük. A nagyanyám azt kérdezte, mégis mennyi időre jött. Egy-két nap, azt mondta.
Nagyapám meg azt firtatta, mégis mi járatban, mégis miért éppen most, ha eddig nem hiányoztunk.
- Megmondhatod fiam, ha pénz kell, vagy valami.
- Nem, csak bejöttem. Holnap vagy holnapután elmegyek.
- Hány évre?
- Nem tudom.
- Van feleséged, fiam?
- Nincs.
Mi, kölykök, ilyen beszélgetést még nem hallottunk, tátott szájjal ültünk. Arra gondoltam, egyszer majd én is elmegyek.
- És merre éltél, fiam? - kérdezte a nagyapám.
- Hol itt, hol ott.
- Valaki azt mondta, hogy Satrán.
- Hát, most ott. Két éve.
A nagyapám amúgy szívélyes volt. A nagyanyám kimértebb. De tényleg úgy beszélgettek, mintha mi sem történt volna. Mintha tegnap ment volna el. Soha senki nem beszélt nekünk arról, hogy valaha valakivel összeveszett volna. Nem is bosszúból ment el, csak úgy. Úgy döntött. Hagyott valami levelet: fölnőttem, szerencsét próbálok.
- Aztán megtaláltad-e a szerencsédet? - Kérdezte a nagyapám.
- Hát, még nem.
- És mi van ott Satrán?
- Semmi. Szar.
- Miért nem próbálsz valami városban?
- Próbáltam. Az is szar.
- És van valami mesterséged?
- Lóápoló.
Na, ettől fölcsillant a nagyapám szeme, mert neves lótenyésztő volt. Beszélgettek is vagy két órát a lovakról. Minket nem érdekelt, de hallgattuk. Hátha. Aztán az öcsém egyszercsak fölállt és azt mondta, lemegy a strandra. Persze én is. Erre az unokabátyánk is fölállt, hogy ő is jönne.
- Olyan még, amilyen volt?
- Kiépítették. Be kell szökni.
- Van pénzem.
- Úgy nem érdekes.
Soha nem vettünk jegyet. Ha nagyon figyelt valami buzgó, akkor inkább elmentünk a kikötőig, onnan átúsztunk, pedig volt vagy két kilométer.
Azt mondta az unokabátyánk, hogy menjünk motorral.
- Hárman?
- Ja, elférünk.
El is fértünk. Éppen hogy. Kertek alatt mentünk, hogy rendőrrel ne találkozzunk.
Amikor jegyet vett, láttuk, hogy egy köteg pénz van nála. De nagyon sok. A motort betolta a strandbejárat mögé egy bokorba. De nem zárta le.
- Hát így ellopják. - mondta az öcsém.
- Nincs kulcsom. Elveszett.
- Akkor hogyan indítod el?
Megmutatta. A kormányon két drótot összenyomott.
Amikor levetkőzött, láttuk, hogy ugyanolyan szőrös a teste, mint a nagyapánké. A bal karján tenyérnyi sebhely.
- Ezt mi lőtte? - kérdezte az öcsém.
- Hülye voltam. Tetováltam. Ki kellett égetni.
- Mi volt rajta?
- Pálmafa meg egy nő. Meg egy horgony. Ronda volt.
Kiültünk a partra. Nem az embereket néztük, hanem a rajzó sneciket a vízben a moszatos kövek között.
- Szoktok horgászni?
- Nem itt - mondtam -, itt inkább kézzel fogunk halat.
- Puszta kézzel?
- Ja. A németek tiszta hülyék lesznek, ha látják. Egész nap horgásznak, semmit se fognak, mi meg csak bemegyünk, azt kikapunk egy csomó halat. Tiszta hülyék lesznek.
- Mutassátok meg.
- Most?
- Aha.
- Most nincsenek németek.
Ennyiben maradtunk. Aztán elmeséltem, hogy egyszer reggel, rendesen, horoggal fogtunk pár pontyot meg keszeget. Hálóban bevittük őket a vízbe, aztán úgy csináltunk, mintha lesnénk a halakat és kapkodnánk utánuk. Közben kiszedtünk egy pontyot a hálóból, aztán nagy csobogás után kivittük a partra. Aztán egymás után még két pontyot meg három keszeget. A németek kiütést kaptak az irigységtől.
- Jól van, már elég gonoszak vagytok. - mondta az unokabátyánk.
Aztán heverésztünk. Nézegettünk. A nőket. Habár azok még nem voltak nők.
- Vannak itt jó kis kurvák? - kérdezte az unokabátyánk. De inkább csak közénk vetette. De nem is nézett ránk.
Hallgattunk, vagy talán hümmögtünk.
- Vannak, vagy nincsenek?
- Hát...
- Nem is érdekelnek a nők?
- De.
- Amikor annyi voltam, mint te - mondta nekem -, már meg... megkefélhettem volna Boriskát. Megvan még a Boriska?
- Meg.
Boriska megvolt. Három házzal arrébb lakott, vagyis szolgált egy vállalati üdülőben. Kövér volt, de az a lompos fajta.
- Szép még?
- Nem.
- Téged nem ültetett az ölébe?
- Nem - mondtam.
- Nekem harapdálta a nyakamat. De a nagyanyátok észrevette, akkorát visított, hogy szegény Boriska elmenekült. Szép kövér volt.
- Már foga sincs. - mondtam.
Az unokabátyánk maga elé révedt.
Sokáig hallgattunk, aztán bementünk fürödni. De valahogy nem volt kedvünk. Éppen csak megmártóztunk. Talán túl meleg volt a víz.
Visszamentünk a helyünkre. Négy gimnazistaforma lány tollaslabdázott előttünk. Néztük. Szépen játszottak. Időnként, ha a labda leesett, vagy majdnem leesett, sikoltottak egyet.
- Szép ez a fekete. - mondta az unokabátyánk.
Erre nem mondtunk semmit. Tényleg szép volt. A többi is.
- Volt egy ugyanilyen csajom Satrán. Csak feküdt, mint a deszka, egy szót se szólt soha. Az volt a legjobb csajom.
Ez volt az utolsó mondat, amit tőle hallottunk. Két férfi állt elénk. Nem voltak fürdőruhában.
Az egyik fölszólította az unokabátyánkat, hogy igazolja magát.
Erre ő fölpattant, megpróbált a víz felé ugrani, de az az ember, amelyik megszólította, már ütött is.
Mi is a víz felé menekültünk, de velünk nem törődtek. Együtt ugrottunk. A hasam súrolta a homokot. Amikor fölbuktam a víz alól, az unokabátyámat már bilincsbe verték. Hátra se nézett, amikor elindultak.
A vízből láttuk, hogy a gimnazista lányok újra kezdték a játékot, amikor a két rendőr meg az unokabátyánk eltűntek a kabinok között. A feketét néztem. Szépen mozgott. A kikötő felé úszva végig arra gondoltam, milyen lehet egy ilyen fekete deszka, amikor csak fekszik és nem szól semmit.
(tartalom)
Angyalok
Lassan egy éve, tavasszal a lányom, egy este, vagyis inkább az alkony idején, mert éppen ment le a Nap és narancsvöröslött minden, azt kiabálta, angyalok húznak kelet felé, de vagy százan, és igenis jöjjek ki, mert ilyet még én se láttam, és igenis ne nézzem őt hülyének, azonnal nézzem meg, látni őket még a Tompa-dombok fölött, ilyen még nem volt, mozogjak.
Lassan kimentem, mert már régóta nincs, nem lehet olyan dolog, ami miatt én futnék, és tényleg, úgy tűnt, mintha a dombok fölött, de talán inkább madaraknak néztem volna őket, olyan nagy madaraknak, amilyenek még soha nem jártak errefelé, repülő struccok, vagy inkább griffek, ilyesmik, tényleg húztak, mint a vadlibák, de nem feledkeztem meg arról se, hogy láttam én már csodát, amikor még gyerek voltam, nagyon kicsi, fele akkora se mint a lányom, talán ha nyolc évesen egyszer a tenger szélén, a part felől vagy húsz sárkány röpült, azok is pont kelet, a török földek vagy Grúzia felé, a szél vitte őket, hatalmas papírsárkányok, messzelobogó pántlikákkal, mit tudni honnan és pláne hová, ki engedte el azokat az égi dolgokat, és volt egy köztük, soha se felejtem, mert nézett, egy nagyon hatalmas szemessárkány, mégpedig asszonytekintettel, azóta is az arcomba néz, ha arról álmodom, hogy hanyattröpülök, persze kelet felé, mert arra van a Nap, fázom és előbb megtalálom, mint ha nyugatnak próbálnám, de nem mondtam a lányomnak, hogy papírból is lehetnek vagy tollból, fényjáték is lehet az egész, valami meleglencse van köztünk és a madarak között, és mint valami okuláré, fölnagyítja őket, bár jobb lenne, ha angyalok lennének...
- Miért most? - azt kérdezte, amikor mellé értem.
Mit mondhatnék erre, már azon se csodálkoznék, ha emberek röpülnének, csak úgy, kitárt karokkal, tőlem aztán egész népek nekifuthatnak egy kedves legelészőlejtőnek, valami jóféle széljárásnak feszült tenyerekkel, az is lehet, hogy azonnal megtollasodnak, mert az apám is azt mondta mindig, az ember egy kis akaraterővel akár szárnyakat is növeszthet, és tényleg, biztosan, csak arra kell vigyázni, nehogy a hátból nőjenek ki a szárnyak, mert az hazugság, az olyanok hamis szárnyak, letörnek, elkopnak, csonk marad csak, ha sok szél súrolja azokat, ha meg leszállunk pihenni moly rágja őket maszattá, Isten nem teremt olyat, mert ha valaki egyszer angyal lett, akkor minek neki kéz, ne fogdosson az már semmit, de az is lehet, hogy tényleg angyalok és azt kell elmagyaráznom a gyerekemnek, ennek a hülye édes kis lánynak, hogy talán a katonák miatt mernek most erre jönni, mert már nem hitetlenek a vitézeink, nem lőnek közéjük csak azért, mert hitük, illetve hitetlenségük szerint szabad olyan lények vagyis nemlények közé tüzelni, akikamelyek nincsenek is, ezek mostmár más katonák, emberségesek és istenesek, tudja ezt az Isten, ezért engedi, hogy a mi légterünkön át húzzanak Jeruzsálem felé.
- Jeruzsálemnek tartanak. Hamar húsvét lesz már.
A lányom bámult, ámulva tényleg és talán reszketett egy kicsit, mert hozzám bújt, ahogy már régen nem szokott, reszketett, de örömében, ahogy azok a szüzek szoktak, akik később majd szentek, de legalább boldogok lesznek, ha egy látomás után mindenféle kegyelem is ömlik rájuk, eszembe jutott, mit lehet tudni, talán azelőtt is erre jártak, csak felhőben, mert nyilván nem fogja radar a testüket, így aztán az is lehet, hogy Isten, hogy békétlenséget ne hozzon az emberek lelkére, méltatlan parancsot ne adjanak a katonáknak, hát felhőbe bújtatta őket, ez egyáltalán nem lehetetlen, mert ezernyolcszázmittudoménhányban egy délvidéki várkapitány meg is tiltotta, hogy a felhőket ágyúzzák, miután egyszer, lőgyakorlatképpen, meg mert kíváncsiak voltak, hogy mi van akkor, mozsárral beledurrantottak egy alacsonyra tévedt gomolyba, és valami kihullott belőle, kalimpálva, sebesülten vánszorgott a levegőben, aztán egy hegy mögött eltűnt, lezuhant, nem lehetett ember, mert akkoriban még nem röpködtünk, csak kedvünk lett volna, egy ezred minden katonája három nap és éjszaka keresgélte, de persze nem találták.
- Ha most erre jöttek, úgy-e, megint erre jönnek majd, járásuk lesz itt, pont fölöttünk?
Persze, drága, kicsi lány, te meg elkéred a csillagvizslató szerszámaimat és a végén egy szép kis tornyot is építtetsz velem, üvegkupolásat, hogy ne fázz éjszakánként, pláne télen, és minden éjjel ott üldögélsz, és hogyhogynem, pont akkor hullik rád a szender, amikor megint itt húznak fölötted, és akkor riadsz, amikor már majdnem elmentek, csak távolról látni, ahogy szárnyalnak, picike lények, az is lehet, hogy madarak, bolond madarak, vonulnak összevissza, van olyan köztük, amelyik az éjszakiról a déli sarkra, pedig nincs is, hát hogyan lehetne egy gömbnek sarka, aztán vissza, oda és vissza, teljesen hülyék, mi értelme ennek, el kellene terelni őket, valami ijesztő jellel, forgópörgő sárga madárszemmel vagy zajjal, hogy ne erre, bármerre, csak nem erre, ne zavarják itt a légköri viszonyokat, és a kavargó fajtákat is, pláne a károgókat ki kell tiltani a légterünkből, mert igenis fontosabb, hogy az angyalokat meglássuk egyszer, teljes bizonyosságban, és meghalljuk őket, mert hangjuk is van, biztosan, harsonahang.
- Hallottál is valamit?
- Olyan volt, mint amikor a bálnák vonulnak. De nem csak a nagyok, kicsi bálnák, nagyobbak, középbálnák, volt abban nyüszítés, kurrogás, trombita...
- Meg harsona.
Persze, mert az angyalok sokfélék, és számosan közülük ormánnyal élnek, mert úgy praktikus, mert van időntúli evolúció is, Isten miért tervezne így a Földön, amúgy meg túl, az angyal dolga, hogy harsonázzon, keze meg nincs, szárnyakká lettek azok a végei, hát kénytelen magán viselni a harsonát, és hol lenne jobb helyen, mint a fején, és különben is, ha felhő jön, már csak játékból is szippantja, jó is az, az esők íze miatt, mert vannak sóízű felhők, tengeriek, algaszagúak, aranybarna hínárillatúak, aztán vannak homokkal terhesek, ha sivatagokban kelnek az esős évszak elején, amikor az izzó homokra hullik a zápor és beleforr az egész a levegőbe, meg moha és páfrány ízűek, fás felföldekről valók, erdőavarszagúak, fűillatúak a sztyeppékről, de a városokból fölszálló felhőket kiköpik az angyalok, mert harsormányuk megtelne szennyel, és Isten inkább megsíketítené magát, semmint hogy szennyes égi zenét hallgasson.
- Mintha kicsi lények is lettek volna köztük, és mintha madzagon vezették volna őket nagyobbak. De azok olyanok, mint az aranyhalak, állatfélék inkább, de nem madarak.
Mert mindenki azt gondolja, hogy csak az emberekből lesznek idejük végeztén égi lények, az igazakból, pedig hát a legigazabb is az emberek közül mennyivel tisztátalanabb az oktalan állatnál, azokat meg csak elföldeljük, ha ráérünk, vagy meszes kútba vetjük, vagy vízbe, enyészni, ha nincs már mit enni rajtuk, pedig ha látnánk, ha lenne szemünk annak látására, hány vad és szelídített jószág lelke száll az égnek naponta, de még a hangyáké is, a szöcskéké, a férgeké, nem is szólva szegény nyulakról, bálnákról, és röpül az elefánt is, hogy angyallá legyen egy híg, könnyű közegben, és - vegyük az elefántot -, nehéz szegény, még test nélkül is küzdelem neki följebb kecmeregni, és ahogy lassan megy, hát olyanná lesz, hogy fölismerni, melyik földről való, magyar elefánt-e például, mert akkor nem igazi harsona, hanem inkább tárogató vagy szittyakürt lesz az ormányából, hogy méltó legyen Isten végtelen fúvószenekarába, de méltó az állatkerthez is, amelyből vétetett, de még így se biztos, hogy az állatküllemű angyal jószágtestből való, mert a megtisztulva lebbenő emberlelkek közül azok, akik fölismerik, hogy a legtisztább lelkes kétlábú is szégyentelenül koszlott a többi teremtményhez képest, hát inkább állati formát ölt odafönt, szégyenében, ezért ha látnánk, ha lenne tekintetünk annak látására, hány lénymaradék száll föl naponta és minden percben, jobban félnénk az Urat, hogy legalább állatokhoz mérve méltónak mondassunk a végítéletnél.
Nemis sokára húsvét lesz újra. A lányom a toronyban ül és vár. Minden este. Sokat öregedett egy év alatt. De ragyog a szeme, talán kétségbeesésében. És úgy néz, mint az a tengeri papírsárkány kölyökkoromban. Azt mondja, ha nem jönnek, hitetlen lesz megint.
(tartalom)
A hinta
Tizenöt nappal azelőtt, hogy a műtőasztalra feküdt volna, elment abba a faluba, amelyikben a gyerekkorát töltötte. Aztán amikor a fővárosba vitték, már csak a nyarakat. Ámbár néha úgy érezte, egész kölyökkorában csak nyáron élt. A másik kilenc hónap meg csak tényleg valami nyomasztó... nem is álom, hanem csak egy nyomasztóság volt. Néha arra gondolt, azért az szörnyű, hogy negyven év múltán sem bír úgy elmenni egy bizonyos fővárosi állami általános iskola mellett, hogy ne érezze azt az áporodott félelmet, amit az igazgató bácsi puszta látványa, pláne a hangja keltett benne, tíz éves korában. Meg az apja. De mindegy már.
Húsz éve nem volt a faluban.
Kivágták az erdőt.
Leeresztették a halastavat.
A temetőből valami kőrengeteg lett, modern, de olyan, mint a lakótelep. Nincsenek már besüppedt, elhagyott, gazbozótos sírok.
A templom picike lett, mintha összement, mintha törpéknek, gyerekeknek vagy töppedt öregasszonyoknak építették volna.
A kastély is picike lett. A víztorony is.
Kivágták az út menti szederfákat.
Ahol azelőtt akácos meg kukoricaföld volt, bizonyára korszerűnek épült, szánalmas házak állnak, szűk telkeken.
A kisbolt helyén ábécé. Nagy, tele hitvány áruval.
Csak a templom meg a plébánia kertje maradt olyan, amilyen gyerekkorában volt. A hinta is ott maradt. Láncon, de vagy tíz méteres láncon jó vastag tölgyfadeszka feszült. A pap negyven éve tetette föl a gesztenyére, hogy a hittanon jól beszélő kölyköket legyen mivel jutalmazni. A legjobb mindig egyedül hajthatta. Egy óráig. Vagy tovább, ha a plébános megfeledkezett.
A pap megvénült, az is picike lett. Emlékezett rá.
Elmondta neki, hogy alighanem búcsúzni jött, vagy miafene. Tudja, hogy hamarosan meg fog halni, ilyenkor biztos vissza kell térni. Talán az északi szélesség és a keleti hosszúság erővonalai itt úgy állnak össze, hogy megnyugszik az ember.
A pap azt mondta, nem is lepődött meg, amikor meglátta. Az öccse két hónapja jött.
- Az én testvérem?
- Az. Egyszercsak bekopogott. Megvette a sírhelyét.
- Nem normális.
- Dehogynem, csak ő is készül már. Idő van.
A férfi, aki azt gondolta, hogy két hete van hátra, ezen nevetgélt egy kicsit, aztán hallgattak. A darazsakat meg a falu porzsák csöndjét.
- Akarsz gyónni? - ezt úgy negyedóra múlva kérdezte a pap.
- Nem. Nem hiszek Istenben. Különben sincsenek bűneim.
Megint hallgattak. Megint vagy tíz percet. Aztán jött egy öregasszony, ebédet hozott. Pörköltet nokedlivel. Egy embernek való jó nagy adagot. Megosztották. A pap a nokedlit galuskának mondta. Egy darabig azt firtatták, honnan ered a szó. Abban állapodtak meg, hogy a napóleoni háborúk idején keletkezett. A császár seregére váró magyar nemesek úgy próbálták bátorítani magukat, hogy a hitványka, főtt lisztgombócokat franciácskának csúfolták, mielőtt bekapták őket. Ezért aztán valójában két l-lel kellene írni, éppúgy, mint a gallért. De a gallériát is. Mert az egy benső tér gallérja.
A pap arra gondolt, kár, hogy ez az ember csak most jött. Talán, ha mégse hal meg...
- Te már akkor se hittél. - mondta. - És az ritka volt a falusi kölykök között. Ezért nem is felejtettelek el.
Amíg hallgattak, a férfi azon gondolkozott, megmondja-e, hogy tényleg nem hitt, hanem félte Istent. De nagyon. Minden este rettegett tőle. A nagyanyja lefektette, leoltotta a villanyt, a ház népe két szobával arrébb nézte a tévét, mindig reccsent valami. Azt gondolta, az Isten eljött, vagy küldött valakit, hogy büntesse, mert nem hisz benne. Kétségbeesésében imádkozni kezdett, hadarta a sok Miatyánkot és Üdvözlégyet, amíg el nem aludt.
- Honnan lehet azt látni egy gyereken?
- Csak érezni. Mert okos voltál. Sose mondtad ki. Csak jöttél és mondtad, amit kellett, mert ezt várták.
- Kíváncsi voltam.
- És kíváncsi voltál.
- És ezért volt az, hogy mindig más hintázhatott?
- Meg kell értened...
- Mert hazudtam?
- Tulajdonképpen.
- És akkor az miért nem számított hazugságnak, hogy az úttörők veres nyakkendőibe kötve, őrsi foglalkozásról jöttünk át hittanra?
- Alkalmazkodni kellett. Erre sose gondoltam.
Megint nekiálltak hallgatni. A pap nyilván most gondolt. A férfi, aki elhagyni készült a testét, azt számolgatta, tulajdonképpen hány bűne lenne, ha egyet is gyanús cselekedetei közül annak találna. Lassan nyugatra fordult a Nap. A gesztenyefák árnyékában majdnem hűvös lett.
- Akarsz hintázni egyet? - kérdezte hirtelen az öreg.
- Azt hiszem. - mondta a férfi és nevetett. A pap is.
- Nem baj, ha nézlek?
- Nem. Dehogy.
- Csak nehogy leszakadjon.
- Hátaztán?
Fölállt, lassan a fák alá ment. Megtapogatta a deszkát, megrántotta a láncokat, aztán fölült.
Lassan kezdte, lassan lóbálta a lábát, aztán a fölsőtestét is mozgatta. És amikor már eléggé magasan volt, belehúzott. Becsukta a szemét és hangosan nevetett. Azt képzelte, hullámvasúton van, Amerikában.
De hamar letette a lábát. A hinta majdnem megállt, a férfi meg csukott szemmel, lehajtott fejjel ült és nagyon kapaszkodott a láncba.
A pap odament, megfogta a karját.
- Rosszul vagy?
- Mindig utáltam hintázni. - mondta a férfi.
Amikor az öregember a fiatalabb karját fogva a vendégszobába vezette, azt mondta, hogy ő meg nagyon szeretett hintázni. És egész gyerekkorában arra vágyott, hogy legyen neki egy ilyen nagyon hosszú, nagyot lengő...
- Azért csinálta...
- Igen, hogy legalább...
- Nem atyám, egyszer meg kell gyónni. Nem a gyerekek miatt.
- Hát...
- Hát, néha, évente egyszer-kétszer az öreg csuhás, sűrű nyáréjek leple alatt...
- Sose hittem volna, hogy valaki rájön. - mondta a pap.
(tartalom)
A macsóka
A peremkirály arra tanított, hogy sohase találkozzak még egyszer olyan emberrel, akit megszerettem. Inkább emléket szeressek, mint embert ne szeressek. Arra nincs mentség.
Feküdt a földön, és egy levelet rágcsált, de jó apróra. A száránál kezdte és végül úgy darálta, mint egy kérődző. Aztán kiköpte. Messze, de mindenhova jutott belőle. A kabátjára, az állára, rám. Nem törődött.
Gondoltam, süt a fény, majd megszárad.
Mondta, ha a siket fiam arra kérne, hogy menjek el, messze, vigyem el még a hernyóforma néma kínai kutyámat is, csukjam be a réseket, mindet, mert csöndre vágyik, akkor menjek el, vigyem el, csukjam be.
Ha a vak fiam kerti törpékre vágyik...
Nem mondta tovább, mert arra jött egy nő. Szép volt, ahogy ott lengett előttünk a bokrok között, kis testi hibával. Valahogy hiányzott a feje. De tudtuk, hogy az nem lehet, vicc ez, vagy tévképzet, különben is hátulról látjuk. Mégis borzongtunk. Legalábbis én.
A peremkirály fölkapott egy követ, a nő felé vágta. Nem talált. Aztán megint egyet. Az már jobb volt, mert legalább a lábát érte.
Felénk fordult. És hát persze: a válltömések miatt volt az egész. Meg a simlis frizurától. Amúgy kicsi, lapos feje volt. Messziről, legalábbis.
Nalátod, azt mondta, ne legyen lányod.
De azt meg hogyan lehet. Hogyan lehet, hogy valakinek ne legyen lánya?
Kettő módon, mondta a peremkirály.
De egyáltalán nem folytatta, hanem fölállt és hirtelen guggolásokba kezdett, meg se állt százig.
Csak annyit mondott, hogy kicsit megzsibbadt. Amikor abbahagyta, fölvette a földről a kabátját. Előbb a hátára vetette, de aztán mégis rendesen magára öltötte, sőt állig begombolkozott. Egy darabig a borostái között vakarózott, mintha gondolkozna.
Na, fussunk egyet, azt mondta.
- Fut a fene.
- Hát akkor: szasz. Szasz. Ilyet mondott, így köszönt.
Én meg arra gondoltam, hogy sose látnám többet. Pedig nem is szerettem meg.
Néztem, ahogy fut. Tehettem, mert tízszer megkerült, mire tényleg útjára indult. Már volt vagy húsz méterre, amikor eszembe jutott, mi is legyen azokkal a kerti törpékkel, ha a vak fiam megkívánná őket.
Utána kiabáltam.
- Menj ki az erdőre és lőj neki hármat. Annyi elég.
- Barom.
Futott tovább. Ahogy néztem, arra gondoltam, sose tudom meg, miképpen kerülhetem el, hogy lányaim teremjenek.
Lementem a partra. Egy darabig a gáton üldögéltem, aztán megláttam egy vasmacskát. Kicsit kikandikált. A fogantyúja, vagy minek lehetne mondani azt a részt, azt a karikafélét, ahova a láncot erősítik.
Nekivetkeztem.
Amikor tizenötévesek voltunk hárman is összeálltunk egy jó vasmacskára. Megkerestük, aztán beálltunk a vízbe, és neki. Negyedóráig is eltartott, mire a gát tetejére értünk. És addigra már mindig nézték vagy tízen. Húszan is. És nők, persze. Lányok.
Az volt a legszörnyűbb, ha a gátoldal feléről csúszott vagy görgött vissza a horgony. Valakit mindig magával rántott. Tényleg csoda, hogy soha senki nem sérült.
- Hülye kis ember, öreg vagy már ehhez. - Ezt hangosan mondtam, hogy meghalljam.
De úgy tettem, mintha siket lennék. Még vártam egy kicsit, hogy hátha, aztán lementem a vízre, a vasmacskához.
A meleg fény dacára hideg volt a folyó. Mintha hangyák futkosnának a lábaimban, a bőr alatt, azt éreztem. Körülnéztem, hátha még nevetség nélkül visszavonulhatok. Úgy-e, ha nem látna senki.
De ott volt a nő. Az a fejetlen.
Ettől aztán belelábaltam a folyadékba. Csak amikor már derékig voltam, akkor jutott eszembe, hogy ha akarná se akarnék hálni vele, mert untalan fölvihognék a legkínosabb pillanatokban. Nincs az az ínség, amikor egy fejetlen jószág jól jönne. Akkor meg mit macskázok én itt?
Ilyen a férfitermészet. Csak nem adom föl. Nem is adtam. Irgalmatlan küzdelem volt. Negyed órába telt, mire a gát közepéig jutottam. És akkor persze, ahogy emeltem a szárát, vagy minek mondják, rám is dőlt. Csúsztunk vissza.
De nagyon szerencsétlenül, mert úgy estem és úgy feküdt rajtam a vas, hogy a fejem a víz alá került. Sokat ittam, mire valahogy kikecmeregtem alóla.
Végül aztán a nő segített kijönni. Szégyenemre. Addigra már levetkezett, fürdőruhára. Meglepően szép volt. Arányos, meg minden. Én véreztem. Horzsolásokból meg kavicsvágásokból.
A gyékényére vezetett és azt mondta, feküdjek csak. Hanyatt. Köhögtem. Meg majdnem röhögtem is, mert azt gondoltam, ha hidegebb lenne, úgy jönne föl a tüdőmből a vizes páragejzír, mintha, legalábbis messziről, partravetett bálna lennék.
Csukott szemmel arra lettem figyelmes, azt éreztem, hogy simogat. Aztán láttam, hogy a sebeimet itatgatja egy takaros keszkenővel.
- Kár a bőrödért. - mondta. De olyan hangon, mintha a következő pillanatban meg is puszilna.
De nem az lett, hanem rámförmedt, hogy miért dobáltuk meg.
- Nem én voltam.
- Tudom, hanem az a hülye. A peremkirály.
- Az. Csak látni akarta, hogy van-e fejed.
- Van?
- Van.
- Milyen?
- Takaros. - Zavaromban, hogy ezt így ki kellett mondani, rákérdeztem: - Miért nem dobtad vissza?
- Mit?
- A peremkirályt.
- Nem volt nálam kenyér.
Láttam, ennek nem lesz jó vége. Az ilyen nő hazavisz. Addig törölgeti meg nyalogatja a sebeimet, amíg begyógyulnak és már az ő sebei lesznek.
Dehát micsoda hülyeség: éveken át azért görgettük a rohadt vasmacskákat, hogy egyszer egy nő a számos nézelődők közül, látván erőnket és harcban szerzett sebeinket, a gyékényére terítse testünket, aztán kézenfogva a hajlékába vigyen. Most meg már attól vagyok férfi, ha azt mondom, nem.
Amíg ezen gondolkoztam, elszunnyadtam a karján.
Amikor fölébredtem, azt kérdeztem tőle, hogy szerinte lehet-e úgy szerelmeskedni, hogy ne szülessen lány belőle.
- Lehet. Csak néha vak vagy süket lesz a fiú. Vagy néma. Vagy szolga.
Este, az ágyában már nagyon húztak a sebeim. Lázas is lettem. Csukott szemmel feküdtem és hallgattam, ahogy körülöttem settenkedik.
Tudtam, hogy tudja: nem alszom.
Aztán egyszercsak mégis megszólalt.
- Holnap reggel még elmehetsz.
- Igen?
- Büntetlenül.
- Jó. - mondtam.
- Ne félj. Aludj.
A siket fiamról álmodtam. Meg a vakról. A szolgáról nem mertem.
(tartalom)
A karikás kilgyó
Sahin János ment az utcán, hátratett kézzel, előrebukó fejjel, ahogy szokott. A földet nézte. Valahol olvasta: ha azt akarja, hogy ne ismerjék föl, nem szabad a járókelők szemébe nézni. Nem mintha bárki, bármikor föl akarta volna ismerni, mert mondjuk, körözték volna. Nem mintha el akart volna bújni, mert mondjuk, körözték. "De nem árt az óvatosság."
Nagy figyelemmel volt a járdára. Nem mintha keresett volna valamit, csak azt képzelte magáról, hogy ő egy műhold szeme, és annyira ügyes szerkezet, hogy szinte porszemnyi dolgokat is észrevesz, ha akar. Nem akart, nem is vett észre semmit, de úgy nézte a járdát, mintha.
Közben azon gondolkozott, erősen, hogy mégiscsak túlzás, hogy immár szinte huszonöt éves és fényes délben ráér műholdasdit játszani. És különben is úgy él, mintha.
- Talán dolgozni... - mottyantott egyet, de nem fejezte be, nem mondta ki, hogy "kellene", mert az már szinte döntés.
" Hógyne, aztán odalesznek a jó kis fényes deleim."
"Talán úgy kellene, hogy a delek is megmaradjanak."
És milyen a sors: abban a pillanatban megérezte a postaszagot.
Kölyökkorában a nagyapja egész nyáron, minden nap leküldte az újságért meg a "póstáért". Sahin Jánoska, ha tehette, pár percet elbeszélgetett a postamester kisasszonnyal, csak hogy érezze a posta szagát. Szerette. Ahogy a pékség illatát is. A vasútállomásét nem annyira. A patikáét se.
Az utcán hirtelen megérezte, egy másodpercre a gyerekkorába bukott, aztán megfordult, fölnézett és azt látta, hogy ki van írva, éppen pont az orra elé: "Hírlapkézbesítőt fölveszünk."
"Reggel nyolcra végeznék. Maradna a délelőtt is..."
Bement. A portás a személyzeti osztályra küldte. Ott nem talált senkit, leült az előtérben egy csúnya kagylófotelbe, és várt. Elmélyülten vizsgálta a falakon a lambériát. Olyan göcsörtöt keresett a fában, ami hasonlít valamihez, de csak olyan göcsörtöt talált, ami göcsörtre emlékeztette. "Nem jó jel."- gondolta és várt tovább. Kicsit unta, mert nem volt más vizsgálnivaló. Arra is gondolt unalmában, hogy jobb lenne, ha idegesítenék a fölvételi esélyek. De hiába próbálta magát beleélni az esélytelenségbe, tudta, úgyis fölveszik. Keresnek embert, ő meg ember, és itt van. Ennyi.
A fotel mellett az asztalon talált pár papírlapot.
"Na, gyorsan megrajzolom az önéletet."- gondolta. Meg is lepődött, hogy tizenöt sort alig bír összeírni, pedig olyan költői túlzásokra ragadtatta magát, hogy "a munkára az egyetemi tanulmányaim folytatásához szükséges anyagi alapok megteremtése végett van szükségem."
Amint befejezte, éppen megjött a személyzetis. Sahin meglepődött, hogy magakorabeli ember, legföljebb huszonöt. Aztán észrevette: kicsit sántít. De látszott, hogy nem született bicebóca, hanem balesetes. Na, talán azért kapta ezt a finom munkát, gondolta.
Ünnepélyes szívvel átadta az életrajzát, a személyzetis intett, hogy nem kellett volna, de ha már így esett, áttanulmányozza.
- Ez egy bizalmi állás. Végülis. - mondta, és kicsit megkeskenyítette hozzá a tekintetét.
- Addig kimennék egy percre...
- Jobbra a második ajtó.
Amikor visszaért, szinte csodával határos módon két kávé volt a személyzetis előtt. És intett is Sahinnak, hogy az egyiket tényleg neki keverte.
Hörpölték a kávét. Nemigen mondtak semmit, amíg a végére nem jutottak. Bár Sahin úgy szerette inni, hogy kicsit kortyol, aztán leteszi, aztán megint kicsit kortyol, aztán megint le, de valamitől hirtelen az lett benne, hogy alkalmazkodik ahhoz a másik emberhez. Úgy ivott, ahogy az: három korty, egy menetben.
Később gondolkozott: akkor ez már valami hunyász gesztus volt-e benne, vagy csak úgy jött. Úgy találta, csak úgy jött. "Miért ne?"
Hanem amikor a személyzetis végre letette a csészét és megvárta, hogy végre Sahin is, akkor rendesen a szemébe nézett és azt mondta, kérdezte:
- Sahin szaktárs, volt maga büntetve?
- Nem. - szögezte le Sahin.
- Soha, semmikor?
- Nem. Egyszer nem volt nálam az igazolványom, fizettem egy százast, egyszer meg gyorshajtásért... illetve nem is: bementem valami tilosba. Egyirányúba, a másik irányból. Ötszáz forintot kértek.
- Ennyi?
- Ennyi.
- Elzárás volt-e?
- Dehogy volt. Miért lett volna?
A személyzetis kicsit fölemelkedett. Nagyon ránézett Sahinra.
- És az a harminc nap, amit a hadseregben...
- Ja. Igen. Igen.
Nézett rá az az ember és hosszú másodpercek kellettek, mire átkúszott rajta, hogy ez nem lehet, aztán meg az, hogy mégis, hogy mégis igaz, hogy ezek mindent tudnak, és mindent figyelnek, és most az jön, hogy ez az ember bizalmi viszonyt ajánl majd.
- Elmondaná, mi történt...
- Nem... nem nagyon emlékszem. Nem szalutáltam... Nincs mit mondani erről.
- Akkor majd értesítjük.
- Miről...
- Hát az állásról.
- Azt hittem...
- Ez egy bizalmi poszt, kérem.
Sahin megszédült odakint. Annyira, hogy még rágyújtani is elfelejtett. Csak amikor már az utcán volt, akkor jutott eszébe, de nem is neki, hanem a kezének: a zsebből kihúzott egy cigarettát.
De aztán valahogy eszére tért, csodálattal figyelte, ahogy kúszik-mászik benne a félelem. Ugyanaz, amit utoljára akkor érzett, a laktanyában, amikor elfelejtett tisztelegni. Nagy őrnagynak.
Ment az udvaron, éppen az eskütétel utáni első napon, amikor végre szabadon és egyedül is mozoghatott a kerítések között. Csak úgy ment, nem nagyon nézett se jobbra, se balra, ment, nem is kantint vagy ilyesmit keresett, hanem talán valami embert. Hátha van ismerős kétezer lény között.
És akkor egyszercsak elépattant egy ember. Őrnagy volt, picike és üvöltött.
Sahin nem is értette, mit akar. Afféle vigyázzba vágta magát, átfutott rajta, hogy esetleg tiszteleghetne is, de elvetette, csak állt, dehogy szólt, mert tudta, bármit, csak azt nem szabad. Az emberi szó, ami leginkább bőszíthet egy pici, ordibáló őrnagyot.
Különben is azt gondolta, teljesen mindegy, mit kiabál ez az ember, ő már jól nem jöhet ki ebből.
Akkor még nem félt, csak zavart volt.
Hanem úgy két perc múlva az őrnagy mellé odaállt az ezred parancsnoka, meg a politikai tiszt, aztán csatlakozott hozzájuk a vegyvédelmi parancsnok meg valami törzsfőnök. Azok nem ordítottak, csak igen fenyegetően néztek. Sahin fölfedezte, de nem a tekintetükben, mert abba bele nem nézett, csak magán érezte, hanem talán a szagukban. Hogy azok most nem csak úgy szórakoznak, hanem fenyegetik.
Még mindig nem értette, mit vétett, csak sejtette, hogy nem tisztelgett valakinek, talán a pici őrnagynak, aki a háta mögött lehetett, amikor nem tisztelgett, nem értette, szerette volna érteni, de nem értette.
Hirtelen előrelépett az ezred parancsnoka, belehajolt Sahin képébe, de úgy, mintha le akarná fejelni: - Jelentse, miért nem tisztelgett, honvéd elvtárs!
Hirtelen olyan nyugalom szállt rá, amilyen csak egy tájfun szélcsöndes közepén van, sehol máshol a világon. Kihúzta magát, ráemelte a tekintetét az alezredesre és azt mondta: - Alezredes elvtárs, Sahin honvéd jelentem: nem volt kinek.
- Katona! Maga meggyalázta a Nagy őrnagyot!
Sahin kereste a kicsi ordibálós őrnagyot, katonásan rátekintett és azt mondta: - Őrnagy elvtárs jelentem: ön minden bizonnyal a hátam mögött állt, így nem észlelhettem a jelenlétét.
- A háta mögött álltam és láttam, hogy nem tisztelgett a Nagy őrnagynak.
Sahin kicsit összeomlott, mert megint nem értette, mit tett, de megpróbált tartásosan állni. Ám érezte, valami vízcsöpp a homlokáról az orrára gördül, a hegyén megáll. Tudta, az ilyesmi nem tesz jót az ember méltóságának.
- Jelentem: nem észleltem Nagy őrnagyot. Nem is ismerem.
- Hátra arc! - ordította a kicsi őrnagy. Sahin a tőle telhető szabályossággal megfordult.
- Lé-pés in-dulj!
Sahin trappantósan elindult. Lépett vagy tízet.
- Ááállj!
Megállt.
- Katona! - sikoltott az ezred parancsnoka. Sahin állt, mert nem kapott parancsot fordulatra. - Katona!
Utoljára gyerekkorában félt ennyire. Egy parasztasszony mesélt neki a karikás kilgyóról, amelyik fönt lakik a dombtetőn és úgy veti magát a gyerekek után, hogy a szájába veszi a farkát és legurul az úton... Sahin, ha lejtőn ment és mozgást hallott valahol, mindig majdnem összepisilte magát.
- Há-átra arc! - üvöltött végre a kicsi, ügyeletes őrnagy.
Sahin fordult.
- Lé-pés in-dulj!
Indult. A tisztek előtt megállt. De már nem is látta az arcukat. Csak hallotta az ezredparancsnok hangját. Csöndes volt: - Miért nem tiszteleg a Nagy őrnagynak?
- Alezredes elvtárs, jelentem: nem észleltem Nagy őrnagyot.
- Pihenj! - mondta az alezredes. Sahin pihent. - Forduljon meg! - Pihenősen megfordult. - Nézzen jobbra! - Sahin jobbra nézett. - Kit lát?
- Egy szobrot látok.
- Na látja: ő a Nagy őrnagy, a mi hősi halottunk.
Sahin úgy érezte, elájul.
- Na most akkor: lé-pés in-dulj!
Elindult. Megint lépett tízet.
- Á-állj! Hát-ra arc! - Arcolt egyet, hátra. - Léé-péés in-dulj! - Trappantott, indult.
Nem bírt tisztelegni. Nagyon szerette volna fölemelni a karját, de nem bírta.
Harminc napot kapott. Illetve először csak egy hetet, de amikor megmagyarázta, hogy minden európai vallás és világnézet undoknak találja a bálványimádást, akkor megtoldották. Statuaképpen.
Sahin állt egy darabig a posta előtt. Amíg el nem szívta a cigarettát. Aztán rágyújtott megint. Indult volna, de észrevette, hogy a személyzetis kilóg az ablakon és nézi. És hangosan röhög.
Vagyis inkább vihogott. Sahin még hátra is nézett, hogy tényleg őt nézi-e az az ember és tényleg ő a vidámság tárgya. Nem volt kétséges.
- Nem ismersz meg?
- Nem.
- Kovács tizedes, a második század írnoka. - vihhantott rá egyet Kovács személyzetis, de aztán gyorsan abbahagyta.
- Bocsánat. - azt mondta.
(tartalom)
A cipő
Sahin Vendel öt évvel az anyja és egy évvel az apja halála után egyszer úgy döntött, hogy kinyitja az anyja fiókját. Nem azért nem tette meg addig, mintha félt volna valamitől, hanem azt gondolta, el kellene égetni az egészet, kinek van joga beleturkálni egy másik ember kulcs alatt tartott titkaiba, még akkor is, ha nincs azokban semmi titok. Pláne, csak aki van, annak lehet titka. De azt is gondolta, mi van akkor, ha kell valami, hivatalosan, ő meg éget, aztán járkálhat hivatalokba, semmi papírok után. Lehetnek ott levelek, adott is, kapott is az anyja, egész élete szerelem volt, mi köze hozzá.
Az apját nem szerette, régen elment, nem is ott halt meg, az ő házában, fiókja se volt, és ha volt, nem érdekelte. De azt se akarta megtudni, miféléket levelezett az apja meg az anyja. És, ha szerették is egymást valamikor, hogyan szerették, és valami jó fordult-e ádáz gyűlöletbe, vagy rossz volt mindig. Az ember ne nézzen bele az anyjába meg az apjába. Elég volt, amit tudott róluk. Kicsik voltak és nyomorultak, átkozottak mindketten. De ilyet gondolni se szabad.
Befűtött a kályhába, jó nagy tüzet csinált, amilyen a papírégetéshez kell, hogy ne pernye jöjjön ki a kéményen, ha mégis, az fehér legyen már és csak villanjon egyet, mielőtt elporlad. Jó meleg lett, a padlóra ült, elővette a vázából a fiók kulcsát, aztán kinyitotta.
Látszott, hogy az anyja készült a halálra, mert mindent dossziékba meg borítékokba rakott, mindenre ráírta, hogy micsoda. "Biztosítás", "Garanciális", "Receptek", "Csekkek".
Talán a receptek, azt gondolta, azokat meg kellene tartani. Nincs is jobb, mint egy sohase ismert ükanya linzerét kipróbálni. Állat az, aki eldobja az ilyet.
Aztán talált, de nem dossziéban és nem borítékban, hanem szalaggal összekötve egy csomó levelet. A sajátjai voltak. Nyári táborból vagy a nagyanyjától írta őket, meg volt köztük anyáknapi köszöntő, aztán levélke a Jézuskának, Mikulásnak, nyuszinak. Két kis oklevél arról, hogy biológiából győzött valami versenyen, versmondón meg harmadik lett.
Az ilyesmit nem égeti el az ember.
Talált egy másikat is, abban a testvére levelei voltak. Ugyanolyanok, mintha Vendelke írta volna azokat is. De talált köztük egészen különlegeseket, Sahin Jánoska kamaszkorából. Az anyja írta őket saját magának, mert nagyon jól tudta, hogy Jánoska kicsit lusta, pláne írni. Olyanokat írt magának, hogy "Kedves Édesanyám! Nagyon jól vagyok itt a táborban, sokat gondolok rád. Névnapod alkalmából sok boldogságot kívánok. Jánoska." De még a "Jánoska" is az anyja betűivel volt odaírva.
Talált egy nagy borítékot, leragasztva. Tapintásra is érezte, hogy abban másik borítékok vannak. Azt gondolta, ha úgy, ahogy van, bevágja az egészet a tűzbe... de aztán föltépte a ragasztást. Levelek voltak, férfiemberektől. Volt olyan is, akit ismert közülük. Meg pár fénykép. Dezső bácsi, a gyerekkorából, aki úgy akart meleg emberi kapcsolatot létesíteni vele, hogy fölajánlotta, kijavítja a leckéiben a helyesírási hibákat. De aztán erre nem is került sor, mert Dezső bácsi elkopott a háztól. Ott volt Pista bácsi fényképe is, akiről mindig gondolta, hogy az anyja szerelme, de ez sose lett bizonyossá. Aztán Péter, akivel tudta, hogy néha verekedett az anyja. Szerencsére akkor már Sahin majdnem fölnőtt volt, nem gondolta úgy, hogy minden verekedés után neki kell bosszút állni, immár férfiként. Mert az is lehet, hogy vannak jó verekedések. És az is, hogy az anyja üti Pétert. Arra gondolt, talán, ha Péter levelét fölbontaná... De ahogy már majdnem mozdult a keze, hirtelen fölállt és az egész paksamétát bedobta a tűzbe.
- Jól van. - mondta magában hangosan.
Rágyújtott egy cigarettára, törökülésben nézte, ahogy ég az anyja. Nem bírta levenni róla a szemét. Aztán, amikor már nagyon égette a fény, becsukta. Arra gondolt, hogy ez most egy olyan pillanat, amikor belül van. Nem lóg ki magából semmije.
Meg arra, hogy az anyja már csak benne van. Talán még egy-két fénykép...
"Az lehetetlen, hogy fényképeket nem dugdosott."
Sahin mindig attól félt, hogy olyan képeket talál valahol, amelyeken az anyja meztelenül látszik. Egészen bizonyos volt abban, hogy ha más nem, az apja készített olyan fölvételeket. "Az olyan volt."
Ámbár Sahin anyja az a fajta nő volt, aki kivagdossa magát a fényképekből. Utálta a saját képmását. Úgyszólván csak lesből lehetett levenni. De olyankor mindig nagyon megmérgedt.
Nem volt ott album, se födeles doboz.
Aztán egy borítékban mégis talált két képet.
Egy cipő feküdt az országúton. Mindkét fölvételen ez látszott. És kétszer ugyanabból a szögből fényképezett valaki, mert kivehető volt egy autó eleje. Sahin fölismerte, hogy az apja Skodája. Az Oktávia. De mégis különös képek voltak, mert a cipő az úton az egyiken távolabb volt, mint a másikon. Bár a borítéksötét megóvta őket, látszott, nagyon régi képek. Még abból az időből, amikor kilométerkövek voltak az utak mentén. Amelyik a képeken megmaradt, arra a hatvanhatos számot írták rá.
Sahin arra gondolt, elégeti. Minek már ez? De aztán visszadugta.
Behajtotta a cserépkályha ajtaját és kiment a konyhába, hogy kávét melegítsen. Enni is kellene valamit, meg is nézte a hűtőszekrényt, de semmit se talált. Kiment a kapuhoz az újságért. Letette a konyhaasztalra, a kávé mellé. Rágyújtott, kortyolt a hideg és keserű reggeli maradékból lapozott az újságon, nézte, de nem látta.
"Hatvanhárom"- gondolta. "Amikor a Hortobágyra mentünk."
"A Skodával."
Megint lapozott, de már nem is nézte az újságot.
"Amikor elütöttük a biciklistát."
Olyan izgalomba jött, hogy fölpattant. Lehajtotta a kávét. Gyorsan kettőt szívott a cigarettából aztán elnyomta. Aztán megint rágyújtott.
"Nem te ütötted el. Nem elütöttük. Hanem az apád ütötte."
Ha lett volna hol, Sahin körbefutotta volna a konyhát. Már tudta, hogy tudja, miért dugdosta az anyja azokat a képeket. Már tudta, megértette az egész történetet, de érezte, hogy még nem jön a fejébe.
- Már akkor gyűlölték egymást.- motyogta. Mert érezte, az anyja azért rakta el a képeket, hogy az apját zsarolhassa. Ha úgy adódik.
A biciklista meghalt.
Részeg volt.
Amíg a mentőre meg rendőrökre vártak, a biciklista ember haldoklott. Hang nem jött ki belőle, csak hab a száján. Aztán egyszercsak nem lélegzett. Még csak nem is rándult, úgy pusztult el. Sahin Jánoska és Sahin Vendelke fölötte álltak. Az anyjuk is meg az apjuk is olyan rettegésben voltak, hogy elfelejtették elzavarni a kölyköket.
És akkor az apja elővette a fényképezőgépet, és kattogtatni kezdte. "A tényállás miatt" - azt mondta, pedig senkise kérdezte. A halott embert nem fényképezte le. Csak a biciklijét. A Skoda mellett feküdt, összevissza görbült minden csöve, az első kerék küllői nem is kitörtek, hanem kiszakadtak.
És Sahin hirtelen emlékezni kezdett. Egyszer a kocsi elé ment és meglátta, hogy az úton, de valószínűtlenül messze, vagy húsz méterre fekszik annak az embernek az egyik cipője. És kitört belőle a zokogás. Nem bírta látni azt a nyomorult cipőt, ahogy hanyatt feküdt az aszfalton. Odament és fölemelte, talán azért, hogy a halott ember mellé tegye.
És akkor az apja ráordított, hogy semmihez nem szabad nyúlni, kivette a cipőt a kezéből és visszavitte. És nyilván nem húsz méterre. Nyolcra ha.
Aztán megint fényképezett. Azt, hogy olyan nyolc méterre van a cipő.
És teljesen biztos, hogy amikor a rendőrök megérkeztek, hosszasan méricskéltek a halott ember és a halott ember cipője között. Nyilván azt próbálták kiszámítani, milyen sebességgel jött a Skoda.
Megnyugodott. Arra gondolt, az lenne a helyénvaló, ha szépen fölkelne, ha bemenne az anyja szobájába, fogná a saját leveleit, Jánoska paksamétáját, ezeket a rohadt képeket, de még a recepteket is a tűzbe dobná. Hogy égjenek.
(tartalom)
A lepkék
Miklayék fia tizennégy éves korában őrült meg. Anyámnak írt egy szerelmes levelet. Ő az első padsorban ült, anyám meg a harmadikban. Miklay Jánoska, akkor vétett végzeteset, amikor nem bírta kivárni a szünetet és megkérte a második padsorban ülő Kovács Dezsőkét (később téeszelnök lett), hogy adja át anyámnak a levelet. Vagy egyszerűbb volt így, mint odaállni a nő elé, és szépen átnyújtani egy irkalapra írt vallomást.
Kovács Dezsőke nem akart rosszat, tulajdonképpen csak viccelt, amikor elkezdte kihajtogatni a levelet és úgy csinált, mintha el akarná olvasni.
Miklay Jánoska ettől, vagy inkább tehetetlen szégyenében mindenről megfeledkezett, fölpattant, gyönge dulakodásban próbálta visszakapni a levelet. De Ángyán tanár bácsi, aki aztán még engem is tanított, észrevette. Odament Kovács Dezsőkéhez, kivette a kezéből a papírt. Elolvasta, majd a dobogóra hívta Miklay Jánoskát, és arra kényszerítette, hogy olvassa föl, amit írt.
Ahogy mondják, nem is piros, hanem lila volt, és a szeme is könnyezett, rettenetes állapotában nyögött, vagyis inkább hörgött. Csak odáig bírt eljutni, hogy kedvesem, egész éjjel virrasztottam, csak rád bírtam gondolni... Már ettől önfeledt röhögésbe kezdett az osztály. Csak akkor hagyták abba, amikor Miklay Jánoska elvágódott, habzó szájjal vonaglott a padlón.
Ki kellett hívni az orvost. Gyolcsi doktor bácsi kórházba utalta, ahol aztán hetekig feküdt, de soha többé nem épült föl.
Kocsin hozták vissza, pokrócokba csavarva. A fél falu ott állt, amikor az apja leemelte, a karjában próbálta meg bevinni a házba. De a gyerek nyögni és hörögni kezdett, vörösödött és levegő után kapkodott. Miklay bácsi lerakta a tornácon a padra, aztán egy karosszéket hoztak neki. Beletették, és úgy is maradt. Állítólag hosszú hetekig éjszakára se tudták a házba vinni. Csak akkor állt föl, ha a dolgát végezte. A kicsit a diófánál, a nagyobbat a budiban. De mindig nyitva hagyta az ajtót, úgy ült ott.
Hogy aztán anyámnak lett-e valami furdalása, bűnösnek gondolta-e magát vagy vétkesnek, azt nem tudom. Bár úgy tíz év múlva egyszer a kapuban állt, amikor én este hoztam haza a tejet, megkérdezte, miért a kertek alatt jöttem.
- Közelebb van.
Ugyanis Balogh Jánoséktól hoztam a tejet. Legjobban úgy bírtam megközelíteni a házukat, ha a Miklay-kerten keresztül mentem. Drót nem volt, kapu se, kutya se, más is átjárt. És engem érdekelt is ez a Miklay gyerek.
- Ne gyere többet arra. - mondta az anyám.
Talán féltett. Akkor már apám nem volt velünk. Anyám azt hitte, börtönben él, én meg azt, hogy kivégezték. Mert mondta valaki, a Szecsőmama, hogy hős volt, forradalmár. Aztán egyszer írt Argentínából. Hogy jól van, és majd kivisz minket. Az volt az utolsó levele. Húsz év múlva a röpülőtéren találtam magam. Egy kisasszony ünnepélyesen átadta nekem meg a hatóságnak apám hamvait, amit utolsó akaratával hazaküldetett.
Anyám nyilván attól félt, hogy a Miklay kölyök, aki akkor már férfi volt, bosszút áll rajtam. Hogy csak azért fölébred egy pillanatra, hogy engem agyonüssön.
Ébren volt persze. Csak ült és maga elé nézett, de olyan szomorúan, hogy én még olyat nem láttam. Azóta se. Ha pislogott, lassan hunyta le a szemét, vagyis azt a bőrt, ami a szemet takarja. Mint a hüllők meg az öreg, haldokló emberek.
Lestem én nappal is. A bodzából. Néha órákig egyetlen látható mozdulatot nem tett. Akkor se, ha az anyja kijött, hogy a rádión csavarjon. Olyan néprádió volt, két gombbal meg varázsszemmel. Mindig zenét keresett a fiának. Ha ember szólalt meg, mert mondjuk hírek jöttek, akkor kiszaladt és keresett valami muzsikát. Pedig a kölyke nem mondta, nem jelezte, hogy embert nem hallgatna, de nem is mondott az soha senkinek semmit.
A kántor járt oda hozzá. Pap volt, szerzetes, csak eltiltották. Fogta a kezét, és együtt hallgattak. Egyszer kérdeztem ettől a Ferenctől, akit nem volt szabad atyának mondani, de titokban mindenki annak szólította, hogy mit csinál a bolonddal. Azt mondta, hogy neki is jár.
- Mi?
- Neki is jár és kész.
Később egyszer meggyóntam neki, hogy nagyon félek, mert az anyám mondta, hogy nincs bennem félelem, nincs veszélyérzetem. És nyugtalanít az is, hogy a lepkék állandóan az arcomra szállnak, és ha hagyom, akkor akármeddig ott vannak.
- Vigyázz magadra - ezt mondta.
- Na de mitől van, mit jelent?
- Tudod kinek még?
- Nem. - Azt vártam, hogy valami szentet mond.
- Ennek a szegény Miklay Jánosnak. Volt már úgy, hogy hét lepke is ült rajta.
Egyetlen egy gyerek csúfolta rendszeresen. Zsírcápának hívtuk. Mindenki utálta, mert egészen kicsike feje volt, sebhely szája és tűhegyes kis fogai. De akkora hasa, mint valami pohos vénembernek. Ez odajárt a Miklay-házhoz. Először csak a nyelvét nyújtogatta, aztán a seggét mutogatta, a végén, mert a szeme nem rebbent, gondolta, talán segít, ha azt a Jánost megdobálja friss lószarral. Nem volt szerencséje, mert éppen arra mentünk Szecsőkével. Nagyon megvertük. Ki is jött a Miklay bácsi. Azt mondta, hagyjátok szegényt. Ettől úgy megijedtünk, hogy abbahagytuk a rugdosást. A könnyek folytak a szeméből. Vagyis Miklay bácsi tekintetéből folytak.
Éppen, amikor kimaradtam az iskolából, anyám kórházba került. Aztán szanatóriumba és megint kórházba. Őszre meghalt. De szerencsém volt, mert Ferenc ismét atya lehetett, visszatérhetett a rendjébe. Azt mondta, magával visz a gimnáziumukba. Ő is ott fog tanítani.
- De én nem hiszek Istenben.
- Majd addig ő hisz benned.
Elnevettem magam, talán kínomban. Vagy, mert Ferenc megszabadított a rettegésemtől, hogy valami állami gondozóba visznek.
- És a lepkék? - ezt kérdezte.
Karácsony előtt, amikor a többiek mind hazamehettek, magához hivatott és azt mondta, meghalt a Miklay bácsi. A nénit meg annyira megviselte, alighanem gyógyintézetbe kell vinni. Jánosnak szerzett valami helyet, jó lenne, ha elkísérném, hátha kell a segítség.
A vonaton mondta el, anyám hogyan keveredett ebbe a történetbe. És nagyon csodálkozott, hogy ezt én nem tudtam.
- Sose gondoltam, hogy azok a kegyetlen népek ennyire tapintatosak.
Amikor megint Pest felé mentünk, a Miklay gyerek egész úton kilógatta a fejét, pedig mínusz volt és hó. Szerencsére más nem volt a kupéban. Ferenc atya valahol Dombóvárnál azt mondta, akkor most ő kimegy pisilni, vigyázzak. És ahogy becsukódott az ajtó, Miklay János megfordult, leült velem szembe. Pár másodpercig hallgatott, de tátogatott a szájával.
- Hasonlítasz anyádra.
Akkor valahogy hideg lett a szívemben vagy a lelkemben, ami a kellős közepemben van.
- Te sose voltál bolond. - Nem kérdeztem, hanem mondtam.
- A fiam lehetnél.
Soha többé nem szólalt meg. Ferencnek meg akkor nem mondtam el, nem is tudom, miért. Csak most, nyáron, amikor magához hivatott. Megbénult és azt üzente, egy istentelennek akar beszélni.
- Jár nekem is.
- Van valami, amitől meg akarsz szabadulni?
- Nem, csak kötelességem elmondani neked, hogy a lepkék azért szállnak az arcodra, mert a bőröd véletlenül különleges illatanyagot termel. Olyat, ami a lepkékben van, amikor szerelmesek.
- Már régen elkerülnek. Nekem meg kötelességem közölni veled, hogy Miklay János nem volt bolond. Nem mehetsz tudatlanul az istened elé.
- Te vagy hülye, mert én tudtam. - Annyira nevetett, hogy a béna keze megrándult. - Ezerszer mondtam az apjának, hogy csak másik faluba kell költözni vele és meggyógyul.
Mielőtt elaludt volna, még elmondta, hogy szegény Miklay mama is él. Valami kilencven éves. Abban a városban, ahova Jánost vittük. Egyszer majd menjek el. Sokat tanulhatok a hallgatásról. Ha érdekel.
(tartalom)
A felhő
Délben, amikor éppen az ebédhez ültünk, a házunk fölött rendszerint megszólalt a megafon, hogy semmi pánik, mindenki szépen lassan induljon el, és tíz perc múlva legyen a tanácsháza előtt. Az apám fölkapta a nővéremet, az anyám meg engem, elzárták a gázt, leoltották a villanyt, kulcsra zárták a bejárati ajtót meg a kaput is, és szépen, lassan, komótosan elindultunk.
Apám nem is tudott másképp járni. Futni sose láttam. Állítólag a bombázások idején is szépen, komótosan járt. Aztán egyszer, amikor a szirénára elindult az egész család, hogy a közóvó pincéig fusson, ő csak úgy ment, mendegélt, és egyszercsak puff, mögötte fölrobbant a szülői ház. Megállt, megfordult, nézte a fekete füstöt, és akkor puff, mögötte fölrobbant az az épület is, amelyikben az óvó pince volt. Megfordult és látta a fekete füstöt. Nem lehetett kétsége afelől, hogy mindenki odaveszett. Az anyja is, az apja is, az öccse is. Leült, aztán lefeküdt a földre, széttárta a lábait meg a karjait, hogy tökéletes célpontot mutasson a bombázótiszteknek. De le se szarták.
De ez már régen volt, amikor én még nem éltem. Nálunk a megafon békeidőben is megszólalt, főleg vasárnaponként, hogy mindenki fölkaphassa a gyerekét, mert Vörös Báró szólni akart a népéhez. Az utca már tele volt. Az emberek csöndesen mentek, egy irányba, a vállukon gyerekek. Nem is volt ott semmiféle pánik. Inkább csak unták, hogy majdnem minden vasárnap, de havonta egyszer mindenképpen. Néha, ha fontos dolog történt a világban, hétköznap is, de akkor estefelé.
A Vörös Báró állítólag amúgy nem beszélt hülyeségeket. Elmondta, mit határozott a kormány, a párt, illetve fordítva. Fölhívta a figyelmet arra, hogy milyen fontos események voltak a világpolitikában, főleg a Szovjetben, ahogy mondta. De kitért az éppen soron következő mezei munkákra is. Például nagyon szeretett a gyomirtásról, de még jobban a pocokirtás fontosságáról beszélni.
A Vörös Báró kiváló ember lett volna, mindenki szereti, ha mondjuk a rádióban beszél. Néha egy-két órát is állt a nép fölött, a tanácsháza erkélyén. Főleg a beszédek vége nyúlt hosszúra: olyankor tréfálkozott, sőt néha viccmesélésre is ragadtatta magát - azt meg aztán egyszerűen nem bírta abbahagyni.
Az emberek megtanultak alva állni a tanácsháza előtti téren. Többnyire egymáshoz értek, hogy ha valaki dőlni kezdene, a másik megállítsa. A gyerekek is elaludtak. Vagy csak meglepően csöndben voltak. Később, amikor a Vörös Báró már nem volt, már a börtönben ült, mert a saját elvtársai szerint hazát árult, az emberek hangot is adtak csodálkozásuknak: a nagy beszédek idején, a téren senkit nem ért baleset, egyetlen gyerek se pottyant le az anyjáról vagy az apjáról. Kész csoda.
Arról a csodáról is sokat vitatkoztak, amikor a Vörös Báró az utolsó beszédét mondta. Éppen a Szovjet Kommunista Párt politikai bizottságának valamelyik merész döntését méltatta, szó volt ott valami osztályellenség kivégzéséről is, amikor egy hatalmas vörös felhő jelent meg az égen. De ez nem volt elég, a páratömeg szétnyílt, és valaki fölsikoltott, mert pont olyan lett, mint egy hatalmas tártszárnyú angyal. Erre magam is emlékszem, mert a sikolyra fölébredtem. Az emberek ordítani, rohangálni kezdtek, keresztet vetettek, térden csúsztak. Az angyal szárnya tovább nyílt, fenyegetően tornyosult a falu fölé.
A Vörös Báró is térdre omlott az erkélyen, vetette a keresztet. Az emberek ettől már igazi pánikba estek, menekültek. Hiszen nyilván nagy a baj, ha ilyesmi megesik.
Apám csak állt a téren, a nővéremmel. Az anyám visszarohant hozzá, kikapta a karjából.
Apám nem értette, minek az a nagy rohanás. Szépen hazacammogott. Otthon azt mondta a még mindig reszkető anyámnak, hogy most az egyszer az Isten viccelt.
Pár hét múlva meghalt Sztálin. De a javasok a faluban később úgy magyarázták, hogy generalisszimusz azon a napon pusztult el, csak a Szovjet ezt nem merte bevallani. A Vörös báróról meg az Isten kiderítette, hogy a papok babonaságában él. Ezért nem tudták volna elítélni. Hát hazát árultattak vele. (Fotó: Haragos Zoltán Marosvásárhely - "Várakozás")
(tartalom)
A krokodilus
Papa azt mondta, hogy valaki krokodilt engedett a tóba, és ha nem jövök ki azonnal, az leharapja a pütypürüttyömet. Mert a krokodil az hűlő, vagy mi, és mindig a meleget keresi. És ha talál egy gyereket a vízben, azt csöndesen figyeli, legalább fél órán át, aztán harap. Tehát az a gyerek, aki fél óránál tovább marad a vízben, számíthat a krokodilra.
Majd én adok annak a ronda állatnak. Úgy lespriccelem, hogy… hogy…
Két év múlva apám azt mondja majd, hogy magamnak tanulok, és rendesen kell viselkedni, mert már most, az első napon eldől a sorsom. Ha szeret a tanító néni, akkor könnyű életem lesz. Ha nem, akkor az első pillanattól az utolsóig harcolni fogok. Nem értem majd, hogy mit akar, miféle harcról beszél. Miért mond olyanokat, hogy mindig az első legyek, ha jelentkezni kell…
Négy év múlva vasárnap reggel elvisz a városi börtön kapujához, hogy átadjon a foglárnak, mert radírt és töltőtollat loptam az iskolában. Át is ad, foglár barátja bilincset rak a kezemre, de kihúzom, mert túl nagy a lyuk. Ezen jót nevetnek. Apám hazafelé azt mondja: "Ez volt az utolsó figyelmeztetés."
Négy és fél év múlva, apámat letartóztatják. Azt mondják, sikkasztott. Anyám idegösszeroppanást kap, és kórházba kerül. Engem intézetbe visznek.
Öt év múlva apámat kiengedik a vizsgálati fogságból, és bizonyíthatóság hiánya miatt lezárják az ellene indult vizsgálatot. Amikor hazahoz az intézetből, és útba ejtjük az anyámat gondozó ideggyógy intézetet, azt mondja: "Látod, még az is bemocskolódik itt, aki makulátlan." Nem kérdezem meg tőle, hogy "Akkor miért érdemes makulátlannak lenni?" Nagyon félek tőle, mert furcsa férfiszaga van. Ez többé soha nem múlik el róla.
Öt és fél év múlva anyámat kiengedik a kórházból. De nem lesz többé normális. Állandóan elsírja magát. Ha nevet, és észreveszi, hogy nevet, akkor azonnal sírásba fordul. Nem is sír: óbégat.
Hét év múlva baleset ér. Biciklivel egy autó alá esem. Én vagyok a hibás. A jobb lábam a műtét után alig két centit megrövidül. Éppen csak hogy észrevehetően furcsa lesz a járásom. Ezen a nők aztán egész életemben gúnyolódnak. Az ember, aki elütött, sokszor eljön hozzánk. Apámmal összebarátkoznak. Minden karácsonykor, születésnapomon és húsvétkor szép ajándékkal lep meg. Élete végéig. Tíz év múlva veszik oda egy másik balesetben.
Nyolc év múlva egy táborozáson egy gimnazista lány, akit a felügyeletemre rendeltek, a gyengélkedőben, ahol napszúrás miatt fekszem, megsimogat a takaró alatt, majd kitakar és a fejét az ölembe hajtja. Soha többé nem tudok szabadulni ettől az élménytől. Később soha nem tudom eldönteni, hogy ez valóban megtörtént vagy csak képzelődtem.
Kilenc év múlva egyszer a tornazsákomat lóbálva megyek haza az iskolából és az utcánk sarkánál rám köszön egy másik gimnazista lány. Megkérdezi a nevemet, hogy hova járok, meg ilyeneket. Aztán azt mondja, hogy menjek föl vele a házba, ahol lakik. Fölmegyek és másodszor is elveszi az ártatlanságomat. Vagyis a makulátlanságomat. Akkoriban kezdem makulának mondani az új állapotomat. Hazafelé menet a tornazsákomat lóbálva erősen gondolkozom, hogy megkérdezzem az apámat, mi a véleménye az effajta makuláról, de nem kérdezem.
Tíz év múlva egy iskolai verekedésben véletlenül úgy ütöm meg a legjobb barátomat, hogy két napra kómába esik. Az igazgató megpofoz, a barátom apja is. Aztán a barátom fölébred, és amikor megtudja, hogy az apja kezet emelt rám, belerúg.
Tizenegy év múlva apámról kiderül, hogy szeretője van. De anyám nem válik el tőle. Igaz, apám se akarja otthagyni.
Tizenhárom év múlva az érettségin a matematika felügyelő tanár puskázáson kap, de nem jelent föl. Tíz év múlva találkozom vele, megemlítem a dolgot, de nem tudja fölidézni. Azt mondja: "Ha minden kis csalót tönkretennénk, nem maradna ép ember".
Tizenöt év múlva egy tanársegéd ki akar rúgatni a főiskoláról, mert rajtakap, hogy egy lánnyal az üres előadóterem mélyén szerelmeskedünk. A lányt nem akarja eltávolíttatni. Megvárom az utcán és megfenyegetem: kitöröm a lábait, a kezeit, a fogait és mindent, ami kitörhető rajta, ha följelent. Nem jelent föl. A lánynak azt mondja: "soha életében nem hallott még olyan gonosz hangot, mint ami belőlem jött". Egy év múlva meghal. Fölzabálja a rák. A lány azt mondja, a stressz omlasztotta össze, amit a hangommal okoztam. A lány elhagy.
Tizenhét év múlva elvisznek katonának. Rövid és unalmas szolgálatom alatt egyszer megverekszem egy hadnaggyal, aki lekurvázza az anyámat. Két fogát kiverem, de úriembernek bizonyul és nem áll bosszút. Ezen kívül rászokom az alkoholra.
Tizennyolc év múlva munkába állok egy amerikai tulajdonú üzemben. Soha, egy percig sem élvezem.
Tizenkilenc év múlva belém szeret egy férjes asszony. Hozzám jön feleségül, otthagyja a két gyerekét. De egy hónap múlva visszamegy a családjához. Azt mondja, nincs más választása.
Húsz év múlva meghal az anyám. Nem derül ki, mi végez vele. Az orvos szerint van úgy, hogy valaki csak úgy, minden különösebb ok nélkül elpusztul.
Huszonegy év múlva apám elveszi a szeretőjét, és az ország legtávolabbi sarkába költöznek. Azt mondja: elég volt az emlékekből.
Huszonegy és fél év múlva részegen azt álmodom, hogy egy nagy tóban állok a nádas mellett, és egy krokodil előbukkan, és le akarja harapni a fütyimet. Hiába kiabálok, hiába spriccelem.
Ez tegnap volt. Most itt tartok. (Fotó: Hátszegi Csaba - Csíkszereda)
(tartalom)
Az idő
Az első lányom fél órát se élt. Meg se mutatták. Csak annyi maradt belőle, hogy sírt. Nem is keservesen. Hanem inkább nyekergett, egyre halkabban. Azt mondta a bába, hogy gyönge volt a tüdeje, meg a kis szíve. Túl korán jött.
És valahogy ez a sírás, ez maradt mind után. A fiam huszonhat évesen jött haza a frontról, sebesülten. Üszkös kis lábbakkal. Az volt az érzésem, hogy a sok hidegtől összeasztak a végtagjai. Sose állhatott föl, lassan haldokolt és az utolsó óráiban zokogott. Hangosan, üvöltve. Láttam a szégyent a szemében, de nem bírta abbahagyni. Aztán egyszer csak csuklott egyet és vége volt. Magamhoz szorítottam, úgy kellett letépni a kezeimet róla. A fiát ő se láthatta. A sírását se hallhatta, mert csak négy hónap múlva jött erre a világra.
Az apja se élt többé. Soha egy mosoly, semmi. Csak végezte a dolgát, mint egy állat. Aztán volt úgy, hogy nem találtam magam mellett éjszaka. Fölkeltem, kerestem. A tornácon állt és a Holdat nézte. Úgy csillogtak a szemében a könnyek, mint a gyémántok.
Úgy is halt meg, a tornácon, egy téli éjszakán. Kérdeztem az orvost, hogy megfagyott-e. Azt mondta: előbb a szíve lett oda.
Pedig ha elmentünk volna innen, talán ma is él. Mondtam neki egyszer, hogy hagyjunk itt mindent, de azt mondta: - Hova? Hova? Hova?
Az unokám elvitt, hogy megnézzem a fiát, és amikor hazafelé jöttünk, egy veszett motoros elénk vágott. Félrekapta a kormányt és egy fának mentünk. Isten úgy akarta, hogy nekem semmi bajom nem lett, de ő a gerincét törte. Három évig élt még kórházban, a plafont bámulva. Minden nap mellette voltam. A felesége nem bírta, az utolsó évben be se jött hozzá. De nem haragszom rá: szótlanul feküdt a fiam, rá se nézett, csak könnyezett. Kérdeztem tőle, miért nem néz erre a szerencsétlenre. Azt motyogta, hogy azért, mert szereti. Meghalna a vágytól. Aztán, később azt is mondta, hogy milyen ostoba, ha ránézne, meghalhatna végre, nincs is méltóbb mód. De nem jött többé a felesége.
Éjjel halt meg, nem voltam mellette. A nővér azt mondta, fogta a kezét, de nem hiszem el. Talán csak vigasztalni akart.
A múltkor valaki arra biztatta az embereket a rádióban, hogy csak sírjanak, mert annak igenis van fölszabadító ereje. Hát nincs.
Tegnap itt volt a pap, hogy hogyan legyen a temetés. Kértem, menjen Isten hírével. Nem tudok én már imádkozni. Lehet, hogy van Isten, de olyan messze ment, hogy észre se veszi, ha nem hókuszpókuszolunk, hanem csak úgy földbe eresztjük az unokámat. Menjen békével és áldja meg azokat, akik szerencsésebbek voltak.
Még megkötöm ezt a szvettert a dédunokámnak, hogy meg ne fázzon a sírnál, aztán én is megyek. Tudom, hogy bejön értem a halál, ideáll, rám néz, meg fogom ismerni. Ha azt mondom neki, hogy várjon, mert még be kell fejeznem ezt a sort, hát megvárja. Neki van ideje. Már nekem is. (Székely Sándor – Bukarest: "Anyuci")(tartalom)
A flamingók
A legkülönösebb hangot egyszer egy erdő mélyén hallottam, amikor odakint laktam a rengetegben, egy méhészházban. A meleg éjszakákat nem bírtam a házban, kifeküdtem hát a tornácra a függőágyamba. Sajogtak a sebeim, mert akkoriban igen vérmes méhekkel dolgoztam, úgy martak, mint a kígyók, néha százan is belém merítették a fullánkjukat.
Minden éjjel fölriadtam a vadak mocorgására, de sose féltem tőlük. Tudtam, hogy csak keringenek a ház körül, de a konyhában égve tartott mécses fényétől is rettegnek, legyenek, bárha medvék is, vagy farkasok.
Azon az estén mégis megrémültem, mert azt hallottam félálmomban, hogy sok-sok állat lépdelt, de surrogás is volt ott, mindenütt.
Vettem a puskámat és a lámpásomat, óvatosan kimentem a ház előtti tisztás széléhez. Hallgatóztam. Furcsa árnyak mentek ott libasorban. Rájuk öntöttem a fényt, és valami rózsaszín folyót láttam a fák és a bokrok között, de úszó árny volt az, semmihez se fogható.
Azt hittem, csak káprázat, túl sok mérget vedelt be a bőröm, csak gyönyörű rémet látok.
"Flamingók."
Kivert a víz, amikor megértettem, hogy a flamingók gyalog keltek vándorútra, és az éj leple alatt vonulnak.
Követtem őket hajnalig. Gyorsan jártak, soha meg nem álltak, ezer és ezer állat, rózsaszín tollfolyó. Amikor a Nap fölbukkant, megálltak és egy tisztáson szorosan összebújtak. A fejüket a szárnyuk alá dugták, úgy aludtak, egymást támasztva. Olyan lett ott az az erdei rés, mintha a világon minden lény összeszerelmesedett volna, a penésznek a rózsa jutott, és éppen ott volt a nászuk meg a fialásuk.
Alkonyatig vártam, őriztem őket.
Amint lebukott a fény, kidugták a fejüket a szárnyak alól, és el is indultak azonnal. Hömpölygött a rózsaszín folyó.
Megmentették az életemet.
Gondolhattam volna, hogy azért járnak így, mert megint háború van. Csak én nem tudhatok róla az erdő mélyén.
Amikor az éj szakában botorkálva a méhészház közelébe értem, rózsaszín derengést láttam. Égett persze minden, gyújtogattak a katonák.
Az egész rengeteget beborította a hordókkal robbanó bodzaméz illata. Közelebb lopóztam és láttam, hogy mindenhol hullák fekszenek. Agyonmarták őket a kasokból kitóduló, tűztől rettegő méhek.
Néztem, ahogy a parázsló házban az utolsó gerenda is füstté porlad, amikor egyszercsak megint surrogást hallottam a hátam mögött.
Velük mentem persze, és egy pillanatig se gondoltam, hogy ez lenne a hazaárulás. (KEREKES PÉTER PÁL Marosvásárhely: Szieszta.)
(tartalom)
Az oltalom
Május másodikán levelet kaptam az elöljáróságtól, miszerint másnap a falunkba küldöttség érkezik az Egyesült Nemzetek Szervezetétől, hogy fölmérje kulturális kincseinket. Fogadjuk őket méltóképpen.
Hogy pontosan mikor érkeznek, hányan és mivel jönnek, meddig maradnak, és egyáltalán honnan… ilyesmikről nem volt szó. Bár az, hogy "honnan", egy zsákfaluban értelmetlen kérdés.
Próbáltam telefonálni, de természetesen semmilyen hang nem jött ki a készülékből. Pedig jeleztem volna, hogy vannak ugyan értékes kincseink, de kétlem, hogy azok fölmérésével egy ilyen magas méltóságú szervezetet kellene fárasztani.
Mindenesetre rendbe raktam a vendégszobámat, szóltam a helyetteseimnek is, hogy hasonlóképpen cselekedjenek. Ezen kívül még három tisztaházas falusit figyelmeztettem, hogy esetleg alvóvendégre lehet számítani.
Meghagytam, hogy Palai bácsi reggel rendesen fölöltözve álljon a községháza kapuja előtt. A felesége pedig süssön pogácsát. Nagyjából ennyit tehettem az Egyesült Nemzetek Szervezete kedvvért.
Reggel hétkor Palai bácsi azzal ébresztett, hogy megjött a delegáció. Egy szál gatyámban, meg a bolyhos alvós zoknimban nem valami jól mutathattam, mert az öreg szigorúan meghagyta, hogy "Na, öltözzön polgármester úr."
Gyorsan fölkaptam az ünneplő nadrágomat, a fehér ingemet meg a zakómat. Még kávét se engedtem meg magamnak.
Mint valami rossz filmben, a nyakkendőmet tekerve rohantam ki a házam ajtaján… és ott állt az Egyesült Nemzetek Szervezetének küldöttsége. Pontosabban két kis koravén, szemüveges, ballonkabátos, vörös, hátizsákos némber.
Némi hebegés után kiderült, hogy az egyik angol, a másik amerikai. Teljes angol tudásomat összekaparva se tudtam velük megértetni, hogy fáradjanak be a házamba. Palai bácsi - látván igyekezetemet - betuszkolta őket. Miközben széleseket mosolyogtam és felette nagy mozdulatokat tettem, megkérdeztem Palai bácsit, hogy szerinte mivel kínáljuk meg őket.
- A filmekben teáznak az ilyenek. - Úgy mondta, gúnyosan, hogy "tééáznak".
- Nincs itthon.
- Na, majd hozatok az asszonnyal.
- Meg a Ferit is küldesse ide.
- Melyik Ferit?
- A tanítót. Az tud angolul.
- Nafene!
Végülis minden rendjén ment, mert negyed óra múlva már főtt a tea, az angolszászok a pogácsát kóstolgatták, aztán megjött Feri is.
A némberek közölték vele, hogy igen kevés idejük van, pontban délidőben a menetrendszerű járattal mennek tovább a következő faluba.
Valóságos kíváncsiságból megkérdeztettem, hogy az ENSZ megbízottai miért nem járnak autóval. Azt válaszolták, hogy ők nem nyaralni jöttek. Csakugyan kíváncsiak az itteni népekre és azokat leginkább úgy lehet megismerni, ha együtt utazgatnak velük.
- Csodálatos dolog az élő emberek illatát érezni. - mondta az angol.
- Naná, hogy jobb, mint a halottaké - jegyezte meg Feri, persze csak halkan és magyarul.
Aztán azt is megtudtuk, hogy mért méricskélik a mi kis kultúránkat. Hogy eldönthessék, kinek adnak pénzt a régmúlt idők maradék jószágainak megóvására.
Tea után azonnal induljunk és járjuk körbe a falut.
- Nekem mennem kell tanítani. - mondta Feri. - Úgysincs időnk megdugni őket.
- Egyrészt éppen elég arra négy teljes óra, másrészt elmarad a tanítás. Rendeletileg.
De teázás közben alighanem Feri tanító kedve is elment, mert az egyik némberről kiderült, hogy elfelejtették fogszabályzásra vinni: bizony rések maradtak, amelyeken át a nedves pogácsadarabok föltűnően sűrűn röpködtek szertefelé. A másikon nem találtunk ilyen belsérelmi nyomot, ő viszont olyan pofát vágott, hogy én például legszívesebben azonnal föladtam volna a kincskeresést. Pláne, amikor valamiért elővette a szemüvegét: igazi fölfelé hajló szélű csontkeretes förmedvény volt a huszadik század hatvanas éveiből. Úgy lehetett nézni vele, hogy a nézett fél azonnal áldozatnak érezte magát. Ráadásul ennek az amerikai nőnek igen vékony szájacskája volt, viszont repedezett. Talán a széltől. Állandóan csücsörgött kínjában.
Megittuk a teát, fölfaltuk a pogácsát és nekiindultunk. Akármilyen lassan mentünk, akárhogy is csodálkoztunk minden kutyán, borjún és pulykán, a mi falunk negyvenkét házát nem lehet egy óránál hosszabb ideig körbetoporogni. Jó, elmentünk a temetőbe, ahol két nyolcvanéves roggyant kövön és egy alig félszázados kereszten kívül semmi figyelemre méltót nem láttunk. A templomunkat vesztünkre éppen hat éve újítottuk föl, az egyetlen barokk Mária-szobrocskánkat pedig két éve lopták el.
Már nagyon úgy nézett ki, hogy semmiféle értéket nem találunk. Feri kínjában megmutatta Vankóék kőkútját, ami nagyon régen épülhetett, mert már teljesen összemállott, aztán Bakáék füstölőjét is szemügyre vettük. Az meg arról volt híres, hogy kicsi disznófejeken át távozott a füst az épület négy sarkában. De a hölgyek nem tudtak lelkesedni még ezekért sem, pedig erősen bizonygattuk, hogy itt aztán a népi alkotó találékonyság gyönyörű példáit látták.
Teljesen lemondtunk arról, hogy valaha is legalább rákerüljünk a kulturális világtérképre, amikor a Pityke utca és a Béke utca sarkán az amerikai némber fölsikkantott. Az örökösen csücsöri szája elé emelte a kezét. Arcán az örömtől jövő ájulat jelei mutatkoztak.
- Ah! - mondta, szinte magyarul.
És a másik nő is a figyelmes szakértő pózába vágta magát.
- What a wooden fence! Micsoda fakerítés! - kiáltott. Legalábbis Feri szerint így mondta.
Mi csak néztünk. De nagyon nagyot nézhettünk, mert az angol nő elmagyarázta, hogy ilyen típusú kerítést csak az amerikai farmokon láttak eddig. Ez egy valóságos kincs, igazán méltó az oltalomra.
Pontról-pontra végigvizsgálták és megállapították, hogy nagyjából a huszadik század második negyedében építhették.
Megpróbáltuk elmagyarázni nekik, hogy a mi országunkból pár millióan kivándoroltak Amerikába, és néha, egy-egy visszatévedt.
Egyszercsak a kerítés vége felé az amerikai nő megállt, tágra nyílt szemmel előretolta a jobb keze mutatóujját és meg is remegtette a levegőben.
- Egy indián! - kiáltott.
Ez lett a döntő bizonyíték a mi korhadó kincsünk amerikai eredetéről.
Csaknem egy órán át méricskélték a kerítést. Le is fényképezték, aztán még a községházára is be kellett menni, hogy a pontos helyrajzi számot följegyezzék.
Sose felejtem el az a tekintetet, ami özvegy Kovács Józsefné fejéből jött ki, aki a boltból hazatérvén észlelte, hogy a polgármester, a tanító meg két lomposforma némber méricskéli és fotózgatja a kerítését.
- Nem eladó! - tiltakozott azonnal.
Amikor Feri elmagyarázta, hogy a néni a ház tulajdonosa, az amerikai nő rávetette magát, többször erősen megölelte, közben hadarva érdeklődött, hogy melyik fölmenője jött vissza Amerikából, mert hiszen az ő háza kerítése a bizonyíték arra, hogy az amerikai építési kultúra igenis hatott az európaira. "Na és az az indiánfej… hát az csoda. Meg kell menteni!"
- Nix dajcs! Nix dajcs! - rikoltozott özvegy Kovácsné és ügyesen bemenekült a kertkapun.
Háromnegyed tizenkettőkor tudtuk meg a pontos helyrajzi számot, így már csak perceink maradtak a búcsúra. Többször megfogdosták a kezünket, sőt még valami puszit is kaptunk.
- Még két óra, még két kincs és ide költöznek, aztán el is vehetjük őket - Morogtam Ferinek.
- Nem te rajzoltad azt az indiánfejet, amikor a Józsiék sziúk voltak, mi meg Mohikánok?
- Lehet.
Sokáig integetettünk, amikor a busz belesüppedt a mi zsákvilágunk finom porába. Sose láttuk többé őket. Levelet se kaptunk. Pénzt, azt meg pláne nem. De azért elrendeltem, hogy özvegy Kovácsné kerítése fokozott oltalmat kapjon. Száz év múlva valami levéltáros majd hosszasan elmélkedhet azon, hogy miért pont az a roggyant, nyomorult indiános kerítés... (Varga Béla, Barót: "Az utca réme")
(tartalom)
A varázs
Élt a falunkban egy asszony - ámbár vénkis -, akinek már a neve is különös volt. Nagy Britanniának hívták. Állítólag külföldön született és ott merészelte így anyakönyveztetni anglomán apukája.
Mindenesetre Svájcban tanult egy zárdában és senkihez sem volt hasonlatos a környéken. Művészetkedvelő volt, leginkább a zenét imádta, valóságos szalont tartott. Hogy ez hogyan viszonyult mondjuk a párizsi szalonokhoz, azt nem tudom. Az orvos, az állatorvos, a patikus, a postamester, az állomásfőnök és az iskolaigazgató felesége alkotta a társaság magját - remélem senkit nem hagytam ki, bár e derék asszonyok lányairól máris megfeledkeztem. Férfiakat is maguk közé engedtek volna, de azokat legföljebb évente egyszer-kétszer lehetett rávenni egy kis lemezjátszós koncertre, pláne irodalmi előadás meghallgatására. Talán a katolikus pap volt az, aki a leggyakrabban látogatta az estélyeket - minden hónap első szombatján. A férfiak többnyire tarokkozni jártak össze. Történetesen minden hónap első szombatján. Oda meg igazán nem kellettek az asszonyok.
A falu népe, vagyis inkább ugye az asszonyok, irigységgel vemhes kíváncsisággal figyelték a szalon életét. Az estélyek idején, persze csak véletlenül, számosan sétálni mentek, főfájásra panaszkodva, és valahogy mindannyian Nagy Britannia háza elé jutottak. Ott aztán egy darabig hallgatták a kiszűrődő zenét - operaáriákat, Beethovent, Vivaldit például -, aztán továbblépdeltek, pusmogva, gúnyolódva. Pedig nem volt teljesen reménytelen a sorsuk. Néha-néha bejuthatott valaki a szalonba. Például az egyik parasztasszony lánya járt így majdnem, mert kiváló szobrásznak bizonyult, noha nem tanult főiskolán… Talán a Szalon oszlopasszony lehetett volna, ha nincs az a baljós eset azzal a fejjel.
Nagy Britannia egyszer elhatározta, hogy márpedig ez egy csodafalu lesz - minden esztendőben szobrot avatunk.
A "szellemi vagyon fölmérése végett" a Szalon asszonyai több napos bejárással összeírták a község művészi értékeit, különös tekintettel a szobrászati kincsekre. Aki azt gondolja, hogy ez nagyképűség, téved. Kiderült, hogy egy ilyen kis porfészek, sőt pórfészek, mint a miénk, igenis számos értéket mondhat a magáénak. A templomban őrzött kegyszobrokat és a temető szerényebb és testesebb emlékműveit leszámítva nyolc olyan műtárgyat találtak, amelyek említést érdemelhettek. Ebbe nem számították bele a vasútállomáson látható munkásmozgalmi táblácskát, amelyből Pálinkás Béla arcéle púposodott ki, plusz alatta némi vésett szöveg volt arról, hogy ezt a szerencsétlen embert a fehérterror idején, a pályatesten lőtték le a kormányzó emberei. Gondolhatnánk, hogy a Szalon ilyeténképpen való leltározása a politikai ellenállás csírája volt - de nem: az emléktábla valóban hihetetlenül rondára sikerült.
Viszont, ha nem is magas művészi értékűnek, de figyelmen kívül hagyhatatlannak ítélték a főtéri első világháborús turulos-sisakos emlékművet, amit valamiért még a kommunisták se mertek ledönteni és beolvasztani. Ezen kívül volt a Kiss asztalosmester háza homlokzatán egy pincsire emlékeztető oroszlánféle. Az iskola oldalán egy vélhetően valamelyik Szent Antalt ábrázoló szépséges barokk mészkőfaragvány. Egy sasfej a régi temető bejárata mellett, fából. Egy különösen szép faragott kőfeszület a Majori út mellett. Egy híd a Sánta tanító háza előtt a patakon: a korlátok végeire valaki négy griffkoponyát formázott. Egy sárkányfej a pék kőkútjának csúcsán. És egy különös fémfej, ami éppen a mi kertünk sarkában állt egy épített boltozat alatt. Állítólag az ükanyám készíttette ezt a családi kegyhelyet, amikor meghalt a férje. A fej, amely talán Jézust, talán Mózest ábrázolta az apjátvesztett fia készítette gipszből, mélységes fájdalmában. Az ükanyám a helybéli kováccsal azonosíthatatlan fémbe öntette.
Ez a szobor csaknem a Szalon fölbomlásához vezetett. A nagy művészeti összeírás idején ugyanis Nagy Britannia azt találta mondani a nagyanyámnak, hogy sajnos az a fej valószínűleg nem bír számottevő művészi értékkel. A nagyanyám viszont, aki évente egyszer, a tavaszi kerttakarítás idején vetődött a lassan enyésző családi kegyhely felé - amikor szépen kitakarította -, hirtelen úgy találta, hogy ez a fej talán mégiscsak ér annyit, mint mondjuk a sárkányfej a pék kőkútjának tetején vagy a pincsiarcú oroszlán az asztalosék házán. Különben is: legalább száz éves.
Nagyanyám sértődöttsége odáig fajult, hogy nem ment el a legközelebbi hónap első szombatján szalonozni. Migrént jelentett.
Ettől aztán az asszonynépség annyira megijedt, hogy többségi szavazással mégiscsak a falu kincsei közé vették azt a fejecskét.
Nagy Britannia alapos asszony volt. Júniusban meghívta egy jeles szobrász (M. P.) feleségét vendégségbe. És persze úgy intézte, hogy egy alkonyati séta során a kertünkbe vetődjenek, egyben tiszteletüket téve nagyanyámnál is - akiről persze Nagy Britannia pontosan tudta, hogy nincs otthon, hiszen a Balatonon nyaral.
Maris cselédünk beszámolója szerint a dolog úgy történt, hogy a rendkívül szőke szobrászné megállt a családi kegyhely előtt, bekukkantott, aztán a szájához emelte a kezét és azt mondta: úristen! Nagy Britannia pedig ettől fölrikkantott és hosszasan röhögött. A kertből kifelé menet a szobrászné még föltehetően azt is mondta, hogy "de végülis belefér a rusztikus naív művészet kategóriájába". Legalábbis ezt hámoztuk ki abból, amire Maris emlékezni vélt.
Nagyanyám nem álhatott bosszút Nagy Britannián, mert az első őszi szalon előtti csütörtökön megütötte szegényt a guta. Nem halt meg, még évekig élt, rettenetes szendvedésben.
Hallottam, amikor a postamester felesége egyszer azt mondta a nagyanyámnak: okosan tenné, ha jobban vigyázna arra a szoborra, mert varázsereje van annak. Bosszút állt, mert kinevették.
Csak kíváncsiságból utána jártam: a szobrászné ugyanazon a nyáron balesetet szenvedett - le kellett vágni a lábát. Fél évvel ha túlélte szegény Nagy Britanniát. (Fotó: Kucsera Jenő, Marosvásárhely: "Mózes kőüvöltése")
(tartalom)
A rontás
Azt első szerelme egy cirkuszos lánya volt. Minden évben jöttek, gyönyörű cigányok, törpék, lovak, kutyák, egy rühösforma kicsi medve, valami madarakra is emlékezett a gyerekkorából.
Azért az túlzás, hogy a szerelme volt. Ő volt az, akivel először szerelmeskedett. Ami szintén túlzás, mert csak annyi történt, hogy máig kiderítetlen okból magára húzta - nincs, ami jobban leírná azt a dolgot, ami ott megesett. Lány se volt már: a lóidomár lehetett a vőlegénye. Egy kocsiban háltak.
Minden évben jöttek. Mindig a nyár elején. A sátrakat a futballpálya mellett verték föl. A kölykök meg odajártak nézelődni. A cirkuszos, akit Mesternek mondtak, mindig rájuk szólt, hogy "aztán este is eljönni, pereputtyot elhozni!"
A kölykök segítettek is, ha kellett.
Valahogy egyszer délután, amikor a cirkusz férfinépe a kocsmában ült, minden gyerek elment valahova, csak ő maradt ott. A lány megjelent két vödörrel és elindult az artézi kút felé. Ő meg utána ment és azt kérdezte, hogy segíthet-e.
És segíthetett. A lány eresztette a vizet, ő meg a vödröket fogta. Aztán mind a kettőt ő cipelte. Föl a lakókocsiba. A lány mutatta, hova tegye le. Aztán azt kérdezte, nem ülne-e le egy kicsit. Leült, persze.
"Szoktál leskelődni utánam?"
"Igen."
"Jó látni engem?"
"Igen."
"Szeretnél megérinteni?"
"Igen" - de ezt nagyon halkan mondta a fiú.
"Akkor érints meg!"
A fiú nem tudta, hogyan kell megérinteni egy ilyen lányt. Nem is merte kinyújtani a kezét. A lány közelebb ment, lassan fölé hajolt, a mellei majdnem az arcához értek, a kezei lecsúsztak a fiú karjain, aztán megfogta a csuklóját, és olyan lassan, hogy szinte a semmibe veszett az idő, fölemelte a karokat, és a tenyereket a melleire tette.
A fiú azt hitte, elájul.
Később már csak arra emlékezett, hogy a lány megoldotta az övét és egyszercsak az ölében ült, és valahogy a testébe került a teste. És a lány mozgott, lassan, aztán egyre gyorsabban és jó volt.
Aztán a lány fölállt és azt mondta: "Szedjük magunkat, mert jöhetnek az emberek". Kituszkolta a fiút a kocsiból.
A fiú, aki aztán férfi lett, sok-sok éven át gondolkozott azon, hogy az egész meddig tarthatott. Úgy gondolta, hogy biztosan nagyon rövid ideig, és talán a lánynak se volt jó, de ő, akkor szinte elájult, annyira boldog volt.
Reggel a fiú, aki éppen aznap ünnepelte a tizenötödik születésnapját, megmosakodott, megfésűzte a haját, a rendes nadrágját és a tiszta trikóját vette föl. Virágot is szedett, éppen csak pár szálat, de azokat eldobta a sarkon.
Amikor a focipályához ért, meglátta a lányt és egyenesen odament hozzá.
"Szeretném, ha három év múlva a feleségem lennél."
"Belémszerettél?"
"Igen."
"Na, húzz anyádra, paraszt."
A fiú nem megszégyenültem ódalgott el, mert meg se tudott szégyenülni, annyira meglepődött.
Később, amikor első szerelmeskedésére emlékezett, hajlamost volt nem gondolni a történetnek erre a részére. Majdnem el is felejtette.
Egyszer aztán, éppen öt év múlva, reggel kiment az udvarba, hogy megnézze, milyen állatokat hoztak a reggeli rendelésre. Csak egy ló volt ott, meg egy asszony és öt kicsi gyerek.
"Itthon a doktor úr?" - kérdezte az asszony, aki szokatlan módon terpeszben állt és nevetett. A gyerekek is nevetgéltek.
"Mindjárt jön a nagyapám." - mondta a fiú.
"Valamitől megpüffedt a ló." - mondta az asszony.
A fiú megfordult, hogy visszamenjen a házba a nagyapjáért, de az asszony utána szólt:
"Hát akkor jöttem, azt elvehetsz, ha akarsz."
A fiú megfordult, és azonnal megismerte a cirkuszos lányát. Érezte, ahogy sápad.
"Anyád örülne." - mondta a nő és akkorát nevetett, hogy a lovacska megugrott. De tovább nevetett. Aztán a kölykei is, mind, csengő hangon.
A fiú bement a házba, megállt az előszobában, és valahogy megérezte, hogy soha nem lesz boldog szerelme. (Fotó: Oláh István, Székelyudvarhely, "Isten gyermekei")
(tartalom)
A faun
A szomszéd kutyái valahogy átjöttek a két és fél méteres falon, hogy fölfalják anyám kecskéjét…
Bolond és rossz kecske volt, öreg is, semmire se jó már, de anyám szerette. Különben is azt mondta, elege volt már a pusztulásból.
A télen a csirkéi fölmentek egy eperfára, ott akartak aludni, vagy mi a fene, de jött az ólmos eső és azok a nyomorult állatok ott ültek az ágakon, egyre vastagabb lett a tollukon a jég.
Amikor hazamentem, azt láttam, hogy az anyám a tolószékében kínlódik az eperfa alatt, egy hosszú partvissal próbálja leverni a tyúkokat a fáról, de persze semmire se ment. Már a haját is beborította a jég, megfogtam, erővel kitéptem a kezéből a partvist és betoltam a konyhába. Rikácsolt, de nem engedtem vissza. Persze kimentem, egymás után ütöttem le azokat az ostoba lényeket az ágakról, sikerült is mind az ötöt, de persze másnap megdöglöttek. Anyám sírt.
Tavasszal a kutyája megbolondult valamitől, megharapott egy gyereket. Lelőttem, de azt mondtam neki, hogy elütötte egy autó, és eltemettem. Zokogott.
A macskáját megmérgezte valaki, vagy mérgezett egeret evett. Úgy találtam rá az istálló mögött, hogy már a légylárvák zabálták. Egy meszes zsákban temettem el. Fél napig hánytam utána. Anyám sírt.
Volt két disznója. Együtt születtek. Az egyik szépen növekedett, de a másik valahogy olyan nyakaszegett lett, púpos. Nem fejlődött, nem hízott, hanem törpe maradt és soványka.
Amelyik egészséges volt, azt a bátyám levágta, illendő módon, de a kicsit anyám nem hagyta. Úgy tartotta, mint egy kutyát, etetgette, babusgatta, néha még a házba is beengedte, ha nem voltam otthon, de a télen azt is fagyva találtuk. Kitelt az ideje. Anyám persze sokáig gyászolta. Még a fényképét is kigombostűzette az ágya fölé. Mondtam is: "De jó, hogy nincs rabbi a családban!"
Maradt a kecske. "Azt nem hagyom", azt mondta. Pedig mihaszna és ostoba volt. Bár talán annyi jót tett, hogy lelkiismeretesen nyírta a füvet helyettem. De azt is úgy, hogy borzasztó volt nézni.
Reggel, mielőtt elmentem, anyámat kitoltam a verandára, a Nap elé, vittem a szemüvegét, az újságokat, a rádiót, a teát, mindent, ami a délelőtthöz kellett neki. A kecskét meg kikötöttem oda, ahol eléggé magas volt a fű. Egy erős botot szúrtam a földbe és egy hosszú, vékony drótkötélen ahhoz erősítettem. Azért volt drótból a kötél, hogy el ne rágja. Annyira buta volt, hogy mindig csak egy irányba ment, miközben porig rágta a füvet meg a gazokat. Mire délután hazaértem, már a botra tekerte az egész drótkötelet. Ha ki nem szabadítom, meg is fullad az elsivatagosodott gabonakör közepén.
Ennyire hülye állatot talán még soha nem láttam. De anyám szerette. Ki nem tudtam húzni belőle semmi magyarázatot. Olyanokat motyogott, hogy "legalább van itt valami élet".
Erre jött a szomszéd két kutyája, át a magas kőkerítésen és anyám szemeláttára megtámadták a kecskét. Hiába sikoltozott, nem hallotta senki. Meg se ölték azt a szerencsétlent, élve kezdték el enni. Mire hazaértem, megzabálták a jobb mellső lábát.
A kutyák elmenekültek - később agyonvertem mindkettőt. Mondtam anyámnak, hogy elvágnám a nyomorult kecske torkát, de nem engedte. "Gyógyítsd meg!"
Csoda, hogy el nem vérzett. Lefűrészeltem a szilánkos csontot. Ami a lábból maradt, lemostam meleg vízzel, aztán szesszel, jóddal, bekötöztem. És csodák csodája: életben maradt.
És kiderült, hogy nem is annyira ostoba, mint gondoltam: amint gyógyult egy kicsit, megtanult két lábon járni, mintha valami cirkuszi állat lenne. Csodájára jártak a parasztok. Persze nem tettem rá többet drótkötelet, oda ment, ahova csak akart. Lerágott minden fát és bokrot, szénát is készítettem neki egy fölakasztott kosárba.
De volt benne valami rémisztő. Állandóan benézett és bemekegett az ablakon, kiállt a kertkapuba és kilógatta a fejét az utcára, hívogatta az embereket. Még szerencse, hogy a gyerekek nem bántották, sőt inkább enni hoztak neki. Talán, mert ijesztően emberszerű lett. Mondtam is anyámnak: esetleg mégiscsak el kellene pusztítani, mert alighanem az történt, hogy kényszerűségből fölegyenesedett, magasabbról lát mindent, és a végén még meg is szólal, mert valóban valami emberféle lesz belőle.
Megígértem, hozok neki egy fiatal lámát, ha megölhetem a kecskét. Nem engedte, persze. Erre odáig mentem, hogy egy törpelovat ajánlottam neki. Az se kellet, pedig mindig arra vágyott.
"De miért pont ezt a szörnyeteget…?" - kérdeztem, alighanem szinte már sírva.
"Apádra emlékeztet". - mondta és úgy nevetett, mint talán ha lánykorában. (Fotó: Oláh István, Székelyudvarhely, "Zabálógép")
(tartalom)
A csoda
Volt egy ember a falunkban, egy tanító, akinek egyszer az orvos azt mondta, hogy le kell vágni a lábait. Alig volt idősebb nálam, dohányzott, ivott ő is, csak hát neki nem volt szerencséje. Elvitték a városba, vizsgálták két hétig, aztán tolókocsiban hozták haza. Azt mondták neki az orvosok, hogy addig se járhat a lábain, ameddig visszaviszik a nagy operációra. Nem értette, hogy addig meg már miért ne járhatna, ha egyszer úgyis csonkolják. Én se, senki. Valami professzor kijelentette, azért kell még várni, mert még nem érettek meg azok a lábak. Meg is paskolta mind a kettőt és biztatóan mosolygott a szemüvege mögül erre a falusi emberre.
Akkoriban én voltam a környéken a legerősebb. Nyár volt, semmi dolgom, csak egy hét múlva kellett visszamenni a laktanyába. A pap azt mondta, ne legyek már mihaszna, tologassam azt az embert, ha menni akar. Megsegít érte az Isten. Mondtam neki, hogy bár nincs is Isten, azért tologathatom éppen.
Egy darabig nézett rám, aztán megkérdezte: akkor mit kerestem vasárnap a templomban? "Mert jó ott, szeretem az illatokat, a hangokat meg a fényeket. És szépen beszél." Szó nélkül, magában morogva hagyott ott, én meg átmentem ahhoz az emberhez és azt mondtam neki, hogy üzenjen, ha ki akar hajtatni, mert ezentúl én tologatom. "Az állatorvos fia vagy?" - ezt kérdezte. "Az."
Öt napig nem üzent. Már arra gondoltam, nem is fog soha, mert röstelli a dolgot, vagy hülyének néz. Mindjárt vége a szabadságomnak. De aztán a hatodik napon, amikor éppen reggeliztem, bekopogott egy vénasszony és azt mondta, hogy az az ember vár, ebéd után.
Az erdőbe akart menni. Arra gondoltam, hogy az talán egy kicsit messze van, de most már mindegy.
Amíg ki nem értünk a faluból, meg se szólalt. A temető mellett aztán megkérdezte: "Te mit tennél, ha így járnál?"
"Megölném magam." - mondtam.
"És segítenél nekem?"
"Nem."
Az úton a madarakról beszélgettünk meg arról, hogyan kell vadászgörénnyel és ölyvvel üregi nyulat ölni. Nem azt mondta, hogy "fogni", hanem: "ölni".
Találtunk egy törött szárnyú madarat. Azt mondta, öljem meg. De aztán, amikor leszorítottam a földre, hogy eltapossam a fejét, rám kiáltott, hogy hagyjam, inkább vigyük haza, ő meggyógyítja. A zsebébe tette.
Arra gondoltam, hogy hű, milyen jó emberek leszünk mi itt a végén.
Az erdő szélén megálltunk, lehámozta a pokrócot a lábairól, hátradőlt és azt mondta, napoztassuk egy kicsit, hátha jót tesz. Pipaszár, fehér botocskák voltak, akkora kéklő erekkel, mint az ujjaim. Néhol sötétebb volt a bőr, néhol meg veresen erezett.
"Undorító, mi?"
"Az."
Hátradőlt, behunyta a szemét és mozdulatlanul maradt. Olybá tűnt, mintha erőlködne, hogy minél több fény jusson a testébe, mintha erővel tágítaná a bőrét: kapják el azokat a kicsi dolgokat, amik nincsenek is, de mégis melegen ömlenek rá.
Néztem egy darabig, aztán megpróbáltam egy tücsköt kipiszkálni egy hant alól. Ügyes kis állat volt, nem bírtam elkapni.
Egyszercsak megszólalt az az ember: "Azt mondják, te tudsz kézrátétellel gyógyítani."
"Hülyeség."
"Nem akarod megpróbálni?"
"Nem."
"Undorodsz?"
"Nem azért."
"Úgy kellene, hogy fölmegyünk a hegygerincig…"
"A szakadékig?"
"Igen. És akkor ott te rám teszed a kezed, a hátamra, és éppen csak egy kicsit meglöksz." Betakarta a lábait és jelezte, hogy indulhatunk.
"Ha már oda megyünk, nem jönnél gyalog?"
"De." - mondta. "Az utolsó utamra mégis úgy illik? Nemde?"
"Dede. Sőt, talán még jobb lenne, ha én ülnék a kocsiba és te tolnál. Nem mondom, kicsit testes vagyok, de az is lehet, hogy a nagy erőlködéstől megérik a lábad, mire fölérünk. Vagy meggyógyul. És ha mégsem, akkor odafönt a tolókocsiból tenném rád a kezem, aztán visszagurulnék. És akkor nem maradna ott lábnyomom. Azt mondanám a rendőröknek, hogy megszöktél, amíg én elszunnyadtam itt a füvön."
Egy darabig gondolkozott ezen, aztán kijelentette, hogy ez hülyeség, mert akkor hogyan került vissza a kocsi?
Ebben maradtunk. A tolókocsit az erdő alján hagytuk.
Amikor este hét körül a szakadék mélyén rátaláltunk a rendőrrel, az orvossal meg az önkéntes tűzoltók parancsnokával, nyöröszgött. Az orvos letépte a ruháit, kopogtatta, tapogatta, aztán fölállt és azt mondat: "Törése sincs. Ez csoda."
A tanító fölé hajoltam, megfogta a kezem, magához húzott és azt súgta, mosolyogva: "ezt elcsesztük". Egy darabig csöndben volt, szemmel láthatóan erőt gyűjtött, aztán eléggé tiszta hangon kijelentette: "Nem engedem ám csonkolni őket."
Amikor a hordággyal leértünk az erdő aljáig, oda, ahol a tolókocsit hagytuk, magához intett: "Sajnos a madár megdöglött a zsebemben. Ennyin múlnak a dolgok." (Fotó: Vénig László, Nagykároly "Meseerdő")
(tartalom)
Az ámbrás
Egyszer véletlenül, a konyhában, uzsonna után, talán csak unalmamban, hogy a csönd belénk ne rekedjen, megkérdeztem tőle, mégis mi szeretne lenni most, hogy ímé a harmincadik nyár is sorvadásnak indult mögötte. Nem mintha zavarna, hogy nem csinál semmit, az se baj, hogy a házamban éli a gyökér nélkül való, légpárából táplálkozó, trópusokról becsempészett növénykék életét. Végülis jó, hogy itt van, ha elmegyek, nem kell nehéz lakatokat aggatnom a házam nyílásaira, bár aligha hiszem, hogy a rablókat megzavarná az ő jelenvalósága. Észre se vennék, talánha mohos gombafélének néznék, és még jól is járna, ha nem csippentenének le belőle egy darabkát estebédre. Meg aztán jó az illata is, bár sose gondoltam volna, hogy valaha valakit az illata miatt tartok. Olyan, mint az ámbráé, bár enyhébb. Mintha tengerparton, egy sziklán kilométerekről jönne az az illat. Azt se bánom, hogy éjszakánként mászkál, de se nem úgy, mint egy kísértet, se nem úgy, mint egy ember, hanem legszívesebben önmozgó felhőféléhez hasonlítanám. Néha talán észre se venném, ha nem jutna eszembe, hogy tengerparton állok, sziklán, és valahonnan messziről valami illatot hoz a szél. Egyszer, amikor egy fekete lánnyal szerelmeskedtem, bejött a szobámba, hang nélkül keringett ott, és arra gondoltam, hogy cseles szerkezetet eszelek ki, ami ablakot nyit, és amikor nem egyszerűen leskelődik, hanem különféle szemszögekből vizsgálja, nézegeti, miképpen öleljük egymást, huzat kél és kifújja. Csak attól tartottam, hogy nem az ajtón, hanem az ablakon át viszi ki valami szellő, és egész éjszaka az utcákat járhatom, párafoszlányokat kergethetek, mire megtalálom. Ha ugyan. Azt se mondhatom, hogy bármibe kerülne nekem. Hiszen jóformán soha semmit nem vesz magához az étkekből, italból is csak olyan vizet, amiért valami erdőbe jár, egy forráshoz, ami nem is igazi forrás, hanem egy időtlen tölgy kérge alól csöpög a víz. A tölgy tőgye. Ezt a vicceset találtam ki, amikor egyszer elkísértem és órákig vártam, hogy a palackok megteljenek. Azt mondta, kóstoljam meg, igyak egy kicsit, nem bánom meg. Akkor, kivételesen a szemébe néztem, és azt láttam, hogy fiatal mohaszínű és gyönyörűen ragyog, mint az éppen csak megérett, kicsit részeg nőké, akik nemsokára mindenüket neked adják, pedig nem is neked hálásak, hanem az Istennek, a Nap fényéért, amit a sárga bor egy nyáron át magába kuporgatott. Kortyoltam a vízből és a testem azonnal megtelt valamivel, ami nem én voltam, de nem is más. Éreztem, ahogy sejt sejt után töltődik valami erővel, ami nem olyan, mint a kezem ereje, hanem inkább a gondolathoz hasonlítható, ám mégis meleget ad. De talán jobb, ha úgy mondom: meleget ád.
Nem mondtam, hogy menjen innen, nem is gondoltam erre, csak azt kérdeztem, mi szeretne lenni. Erre azt mondta, hogy már semmiképpen nem lehet más, mint az, ami, bár erről nem tud többet mondani.
Arra kértem, mondjon vagy mutasson nekem valamit, ami neki örömet okoz, az erdei vizek ivásán kívül. Elkezdett föl és alá járni, párafoszlányként lebegni a konyhában. Aztán megállt egy ponton és azt mondta, gyere ide, hunyd le az egyik szemed és nézd. Azt a poharat, azt a hagymát, meg a kendőt is. Ha nem lennél színvak, talán megértenéd, mitől bűvöli el az arany a népeket, és miért lesznek haszontalan fémek és fények rabjai.
Néztem a hagymát, a poharat meg a kendőt a falon, és egyszercsak azt éreztem, hogy átbújtam egy másik lénybe, de az nem idegen volt, hanem valaki, aki bennem élt csak nem tudtam.
Többé nem kérdezek tőle semmit, mert immár nyilvánvaló, hogy nincs értelme a harmincadik esztendő utáni tervekről beszélni egy olyan emberrel, aki nem az időben él, tehát nem létezik. (Fotó: Pusztai Péter, Kanada)
(tartalom)
A film
Olvasta az újságban, hogy állítólag azok, akik magasról lezuhanva halnak meg, másodpercek alatt végigélik az addig telt életüket.
Járt-kelt a tetőteraszon. Tudta, hogy egyre többször áll meg a korlátnál. Tudta, hogy miért. Sőt azt is tudta, hogy leugrik majd. Nemsokára.
Két éve autóbalesetet szenvedett. Egy hétig kómában volt. Úgy ébredt, hogy igenis emlékezett bizonyos dolgokra. Talán mindenre, a karambol körülményeit leszámítva. Csak később kezdett felejteni. Az orvosok magyarázgatták, fura esetnek minősítették. Egy lélekgyógyász arra a következtetésre jutott, hogy a lelke ürügyet talált a felejtésre, kitűnő alkalmat arra, hogy a furdalásokat és rémemlékeket végre elveszejtse.
Ám, miután elvesztette őket, noha nyilván nem hiányozhattak, űr maradt benne és kíváncsiság.
Miféle ember ő a hiány mélyén – hiszen az lehetetlen, hogy minden, teljesen és örökre törlődjön…
Amikor aztán egy kora reggeli órában levetette magát – miután jól körülnézett, hogy senkit se sebesítsen meg -, az égvilágon semmiféle életfilm nem pergett le a szeme előtt. Ezt onnan tudjuk, hogy túlélte.
Mostanában azon mesterkedik, hogy a tolókocsival valahogy följusson a tetőteraszra. Hátha sikerül. Hátha rosszul csinált valamit, és azért nem indult el az a film. Vagy hátha meghalhat végre.
(tartalom)
A körszintes
Ült a barlang bejáratánál, ahova elbujdosott, és nézte a fákat, ahogy térdig hajoltak. Nézte az esőt, ahogy vízszintesen esik, mert fújja a szél.
"Vízszintes víz", mondta, csak úgy magának, maga elé.
"Az lenne jó, ha egyáltalán nem bírna leesni. Hanem a szél körbefújná az egész Földet. Átmosná a levegőt, aztán megint körbe, aztán megint…"
Egy darabig csöndben volt, aztán azt mondta:
"De akkor meg a végén valami sáros lé röpködne körbe és körbe. És aztán már annyira nehéz lenne, hogy csak akkor maradna a levegőben, vízszintesen… illetve körszintesen, ha egyre erősebb lenne a szél. Attól meg már nem térdig, hanem arcig hajolnának a fák, és ki is törnének. És a végén úgyis az lenne a vége, hogy leesne az a sáreső."
"Valahol, vagy egyszerre mindenhol?"
Sokáig gondolkozott, aztán éppen csak egy kicsit mosolyogva belejelentette az esőbe:
"Biztosan ott, ahol én vagyok."
(tartalom)
A lassúdad
Egyszer, amikor még fiatal volt, azt látta, hogy egy öregember egészen mélyre hajolva támaszkodott a botjára. Vánszorgott. Nincs arra jobb szó. Olyan lassan ment, hogy arra gondolt: talán régebben bizonyos nagyragadozók csak a gyors mozgást vették észre, és az öreg, meggyöngült emberek azért lassultak le életük vége felé, mert így láthatatlanok lettek.
De aztán mosolygott ezen, mert bármilyen szép gondolat is, az öreg embereket megették azok a vérmes állatok.
Hanem aztán a háború idején, amikor rejtőzködő életet élt és figyelte a katonákat, házról-házra, városról-városra követve őket, hogy feljegyzéseket készítsen viselt dolgaikról, megfigyelte: az utcán felejtett vagy felejtkezett vének közül azokat, akik szinte a növénységig lassúdad módon közlekedtek, úgyszólván sohasem lőtték le készakarva.
Néha persze föllökték vagy elütötték őket, szegények bele is pusztultak, de jóformán mindig csak a harc hevében.
És azt is megfigyelte, hogy több vénasszony pusztul el olyankor, mint öreg férfiember, de erre aztán már végképp nem talált semmi magyarázatot. Hacsak azt nem, hogy azok sikoltozásukkal és rikácsolásukkal fölidegesítették a katonákat.
(tartalom)
A szöszögés
A sorvadás éveiben sohasem volt csönd. Még az erdő legmélyén, de a sivatagok közepén is mocorgott valami. Pedig az emberek megpróbáltak csöndben lenni, vattás kabátokba burkolták magukat, csak a fülüknél hagytak nyitva valami kis rést. És mégis. Mégis hallatszott az a pisszegés, szöszögés, sehonnan se jövő suhogás.
Az állatok is hallhatták, az is biztos. Egész fajok őrültek bele. Legalábbis a maradék tudósok nem tudták mással magyarázni, hogy őrjöngve, csapatostul rohangáltak a világban, többnyire a vesztükbe. A máskor nyugalmi időszakokban is vándoroltak, költöztek. És nem is oda, ahova szoktak évezredek vagy évmilliók óta talán, hanem bárhova.
És a növények is. Mintha szuszogtak volna. Nagyon csöndesen. A fáknak pedig nem kellett szél ahhoz, hogy nagyokat reccsenjenek.
Végül aztán valaki rájött, hogy a hangok a lényekből jönnek. Hiába bújunk tehát a sivatag közepén egy sötét és siket odúba, vattakabátban, ha a sorvadás a sejtjeinkben mocorog, és belülről halljuk.
A sorvadás évei múltával egy ideig még vitatták, hogy a hangok csakugyan a testekből szivárogtak, vagy esetleg mégis inkább a lélekből. Mindaddig, amíg végképp meg nem feledkeztek erről a dologról, sokan azt gondolták, hogy a lélek mégiscsak inkább anyagi természetű, és bizony ott van a fűben, a fában, a lóban, a kígyóban, de talán még a Földben is. És nincs mentség, semmire.
(tartalom)
A kannibál
A háború idején egyszer egy asszony megette a saját gyerekét. Nem ültek törvényt fölötte, mert nem volt törvény. Csak az, hogy a háború idején mindegy, ki hogyan öl és ki hogyan hal, nem ülnek törvényt fölötte.
De az emberek megkérdezték azt az asszonyt, amikor jóllakottan feküdt a kertjében az égő város fölött, hogy miért ette meg a kislányát.
Csak nézett a füstös égre, mosolygott, szebb volt, mint valaha, szebb, mint lány korában lehetett, mert úgy ragyogott, és nem csak a szeme, hanem a haja, a bőre, de még a körmei is, mintha nem föntről jönne a Nap fénye, hanem belőle, mintha zene is szólna benne és nem is a szájából, hanem a füléből áradna kifelé.
Aztán lehunyta a szemét, és igenis sötétebb lett ott körülötte, mintha felhő terpedt volna a világ fölé.
Az emberek, akik körülállták, azt gondolták, most már végre mond valamit, de az asszony hallgatott.
Akkor arról kezdtek el beszélgetni, nagyon csöndesen, hogy dehiszen a gyerek csontjait, sőt a koponyáját is megette. De hiába vitatták, senki nem jött rá, hogyan.
Kérdezték megint, halkan, de hallgatott, mint egy tóra feszülő fövenyvirág bőreres levele.
Aztán egyszercsak a hasára csúsztatta a tenyereit, és a has lassan nőni kezdett, kerekedett, ő meg kinyitotta a szemét, mosolygott, aztán nevetett. Mélyről jött a hang, de csengő is volt, és a szemébe nem lehetett belenézni, úgy ragyogott.
Az emberek nevettek, amikor otthagyták, és arról diskuráltak, miképpen ehetnék meg egymást, ha a dolgok úgy alakulnak.
(tartalom)
A tavasz
Az öregasszony kertjében február közepén megemelkedett a hó. A jegeces felszín repedezni kezdett, aztán a virágok, a fűfélék és a közönséges gazok, úgy törtek át, hogy estére zöld lett a kert. Reggelre pedig már ki is nyíltak a virágok mindenütt. A falu népe csodálkozott, tátott szájjal lestek be a kapu nyílásain és a kerítés résein. Az általános iskolai biológia tanár be is kopogott. Megmérte: minden szomszédos kertben fagyott, az öregasszonyéban mégis tíz fok volt. Más nem jutott eszébe.
Az öregasszony kicsit összezavarodott, átszellemült arccal nézte a tobzódást: a szeme könnyes volt, de nem sírt.
Másnap észrevette, hogy a kutyája vemhes. A tyúkok annyi tojást tojtak, hogy már nem jutott héjnak való mész. Különös, rezgő, kocsonyás jószágok voltak ezek a tojások. Kicsit rossz volt hozzájuk érni.
Másnap kiderült, hogy a tehénkéje is borjút hord a hasában.
Gyanakodva tapogatta meg – az is hasas volt.
Délután elküldte a lányát és a lányunokáját, hogy nézessék meg magukat a körorvossal. Persze terhesek voltak.
Megint másnap a télire fölvágott tűzifa maradéka csírázni kezdett. Száz galamb költözött az istálló padlására, és eszeveszett turbékolással párosodtak. A bodzán fürtökben lógtak a verebek.
Amikor az öregasszony észrevette, hogy a kert végében a nyáron elpusztult barackfa kivirágzott, szépen fölöltözött és elment a paphoz.
Azt kérdezte tőle, hogy köteles-e elviselni, ha Isten hülyéskedik vele, vagy meg kell várnia, amíg az ő méhében is növekedni kezd valami, és csak azután lehet öngyilkos.
(tartalom)
A szél se
Az idő megérett. De mint egy gyümölcs. A fény ferdén esett, és az aranylás mintha melegen fagyott volna rá a fákra. Az állatokra is. Lustáknak látszottak, pedig csak nem mozdultak, miként ahogy a fák se, mert a szél se, semmi, csak az aranylás csillogott, de az is úgy, mintha vékonyan, füstös üvegen át.
Egy körte megérett, aztán még egy, aztán még egy és megint egy. A szilvák is így, egymás után minden gyümölcs.
Ült és maga elé nézett. De nem a földre, hanem csak úgy, valahova. Azon gondolkodott, hogy most ül, és maga elé néz, vagy csak néz, és maga elé ül.
"Kuss", azt gondolta, "hagyd békén magad".
Jó, de lesznek napok, később, főleg télidőkben, amikor arra gondolsz, hogy volt egy nap. Végre beérett az idő, a fény ferdén esett, az aranylás, mintha melegen fagyott volna rá a fákra, egy körte megérett, aztán még egy, te meg valamin erősen gondolkoztál.
(tartalom)
Az árnyék
Ha csak úgy mész és egyszercsak nincs előtted. Se mögötted. Se alattad. És dél sincs. Se éjfél, holdvilággal. Hanem estefelé vagy reggel. Nem baj.
Az se, ha mégis éjfél van, és egyszercsak előtted megy, vagy mögötted, és fehér vagy sárga, pláne vörös. Az se baj.
Ha fényes nappal van. Vagy nagyholdas éj. Előtted megy, vagy mögötted. Bizakodva lépdelsz, mint egy paripa. És magadra nézel, hogy szép vagy-e. És nem vagy ott. De az árnyékod megy. Előtted vagy mögötted. Pláne melletted. Az se baj.
Hanemha akkor a Napot okolod, vagy a Holdat. A szelet vagy a csöndjét. A domborzati viszonyokat. És paripajárásod lassul, ritmusa odavész. Akkor ne szólj többet emberhez. Nem hallaná.
(tartalom)
A csomag
Az a szép csomag, amelyikbe semmit se pakoltál, elveszett. Azt mondják, most éppen Szanfranciszkó felé röpül. Tudod az az a város, amelyik fölött angyalok húznak, mint a vadlibák.
Nem, Loszandzselesz az. Azt mondják, ha reggel kiállsz, és a Nap kelte felé nézel: áthúz egy csomó angyal. Azt mondják, csakugyan úgy, mint a vadlibák. De senki se tud biztosat, nem mernek kilőni egyet se. Csak állnak tátott szájjal, néznek, pedig ezt végképp nem gondolná az ember az amerikaiakról.
Én csak erre vagyok kíváncsi az egész Amerikából.
Az lenne jó, ha az a gyönyörű csomag, amibe direkt a semminket tetted, oda menne. Loszandzseleszbe. Hátha kizökkennének a bámulatukból és végre történne valami.
(tartalom)
Az angyalnyom
A lány azt kérdezte a férfitől, hogy tudja-e hogyan kell angyalnyomokat csinálni a hóba.
Egy kicsit gondolkozott, aztán azt mondta, hogy az angyalok elkapásához rendszerint nagyon vékony szálakból szőtt, nagy szemű hálókat használnak. Ha sikerült, akkor az angyalt óvatosan kell lekötözni – lehetőleg ragasztószalaggal, hogy ne sérüljön a szárnya. Jó kosárban fogva tartani. Azon a napon, amikor az első hó leesik, el lehet vinni valami rétre vagy mezőre. De olyanra, amit még senki nem taposott össze. Ott aztán szabadon lehet engedni. De csak akkor, ha van nálunk néhány hosszú, nagyon hosszú rúd. Ezeket azért célszerű használni, mert távolról kell megakadályozni, hogy az angyal fölszálljon. Hiszen mi sem tapiskálhatunk kedvünkre.
Ezek a lények jól röpülnek, de viszonylag nehéz testük miatt csak nagy nekifutás után képesek a levegőbe emelkedni. Ha megpróbálják, nem is kell a szárnytőre csapni, elég, ha csak eléjük tesszük a rudat, máris megzavarodnak, lépést tévesztenek, és a földön, a havon maradnak.
Ha eleget lépdeltek, akkor pedig egyszerűen behúzzuk a rudakat és hagyjuk őket elrepülni.
(Aztán a rudak végére mézgát kenünk, hogy azzal szedegessük össze óvatosan a véletlenül lehullott angyaltollakat. Most kilójáért akár egymilliót is adnak a feketepiacon.)
(tartalom)
Álmodta
Azt álmodta, hogy a kötelező úszásoktatás keretén belül, nulladik órában az osztállyal le kell menni a vérfürdőbe.
Azok, akik tudnak rendesen úszni, a nagymedencében kötelesek tíz hosszat odavissza megtenni, akik meg nem tudnak annyira, a kismedencében pancsikolhatnak.
De ha a félév végére nem tanulnak meg úszni, akkor egy jó nagy elégtelen lesz ám a bizonyítványukban.
A tornártanár mániája, hogy a testedzés végső célja: az ember tanulja a túlélést.
A túlélés része a személyi és közösségi tisztaság. ("Higijén világot építünk!"- ilyeneket mond.)
Mielőtt belépnének a vérfürdő bármelyik medencéjébe, a tanár tapicskolással ellenőrzi, hogy zuhanyoztunk-e.
*
Azt álmodta, sokszor, hogy egy öregember áll a kert sarkában. De nem bent, hanem a kerítésen kívül. Nagyon öreg ember. Valaki odaállította. Talán elment vásárolni a lánya és otthagyta. Csak nő hagy így ott öreget. Az is csak kétségbeesésében.
Ez meg olyan öreg, ha azt mondják neki, álljon meg itt, el nem mozdul. Soha.
Álmában a kertben ül és olvasgat. Néha a bogarak röptét figyeli. Meg a hangokat, a madárfütty hálóját, ahogy belefeszül a fülébe, és a dobnak mondott hártyán át az agyába. Valami kicsi, szertelen állat. Ott fönn, valahol. Több hang van benne, mint amennyi kényelmesen belefér. Azért fújja ki, percenként egyszer.
De nem tud olvasni, a bogarak röpte is belevész a kertbe, a madárhang nem bír a lelkére csavarodni. Mert mindig az öregre téved.
Az csak áll a járdán, a kert sarkánál, arccal a fakerítésnek és nem fölfele néz a vaksi kis szemeivel, nem is le, hanem a kerítésre. De nem át valamelyik résen, hanem a lécet, azt nézi.
És nem jön senki érte.
Mi van, ha pisilni kell neki? Az öregnek. Ez jut eszébe mindig.
Hát majd elintézi, mit törődsz? Csak nincs olyan állat, aki otthagy egy ilyen kicsi, szomorú lényt és nem jön vissza érte! Miért ne lenne? Milyen állat nincs az emberek között?
Álmában gyorsan azt álmodja, hogy valaki húszezerért egy táskából gyereket ajánl neki, hogy vegye meg. És megveszi, mert nem tehet mást. És elhatározza, hogy beviszi a menhelyre. Beviszi, megmondja: húszezerért vette, de csak azért, hogy idehozza. Rendőrt hívnak, mert gyerekkel kereskedett. Az meg tilos. Erre fölkapja a szatyrot és elrohan. Álmában elönti az az érzés, ami akkor tör ránk, amikor a nyakunkon marad egy idegen gyerek.
Az öregember megvárja, hogy leálmodja a gyerekeset az álmában. Nem mozdult addig. Ha legalább a szeme! De az se.
Álmában már annyira zavarja, hogy föláll a kerti asztaltól és odamegy a kert sarkához. Kinéz a résen, amelyiken az öregember nem néz be. Egészen közelről látja az arcát, a szemét. Néz a semmibe.
Megpróbál zajt csapni. De álmában maga se hallja a zajt, amit csapott.
Gondolja, kimegy, megérinti, megkérdezi tőle, hogy mi van.
Kimegy, megérinti, megkérdezi tőle, hogy segíthet-e. És akkor jön egy asszony, köszön neki rendesen. Belekarol az öregbe, és azt mondja:
- Gyere papa, nincs itthon a Klári.
És a papa elindul. Csoszogva, mint akinek minden lépésnél gyökeret ver a lába.
*
Azt álmodta, hogy fogott egy lepkét, bele tette egy kalitkába. Abba, amelyik a plafonról lóg a szobájában, vékony szálon.
Sőt, pillangó volt az inkább, fecskefarkú. Óvatosan fogta, még a kalitka szájában se engedte el azonnal, hanem tartotta egy kicsit.
Aztán hussot mondott és elengedte. Rácsukta a drótajtót.
Aztán a pillangó körberepülte a kicsi kalitkát, aztán megint körbe. És megint, sose ért a szárny a húrokhoz, vagy mik azok, amik a térből kalitkát csinálnak.
Százszor is körberöpülte, amikor egyszercsak pörögni kezdett az egész szép kis kupolás börtön. Először lassan, de szemmel láthatóan egyre gyorsabban, aztán már annyira, hogy nem is látszottak a drótok. Egyszercsak.
És akkor a lepke, a pillangó állt a levegőben, szárnyakat lebbentve, a drótok nem látszottak, vagyis úgy nézett ki a dolog, hogy nincs is ott a kalitka, hanem csak a pillangó. És az meg áll a levegőben.
Már-már úgy nézett ki, hogy csak egy pille hussanás, és kiszabadul abból a térből.
És akkor leszakadt az a szál, az a damil, ami a plafonról feszült, és a kalitka még állt egy darabig a pörgéstől. Lassan kezdett süllyedni. Lassult a pörgése is, már látszottak a drótok, már háló lett a háló. És akkor a pillangó valahogy biztos elájult, vagy rosszul mozdult, mert a pörgő drótrács szépen ledarálta a szárnyait. Mire földet ért az egész, hát cafatok maradtak a padlón, meg a kalitkában. És egy hernyó. Hát olyan hernyóféle, amilyen a lepke szárnyak nélkül.
Csak ült ott és nézte, mit tett. Meg azt, ahogy az a hernyó kimászott a drótok közül.
*
Azt álmodta, hogy az Isten ránézett és azt mondta: - Istenem!
(tartalom)
A puha
A királyság peremén puha hang vár. Nem hallod bárhol, keresed, mászkálsz föl és alá, tudod, hogy ott van. Félsz is kicsit, de nem nagyon. Úgy, mint amikor lábaid között mozdul a semmi, ha nő vagy, vagy surrog benned valami ugyanott, ha férfi.
Egy puha hang. Keresed. Azok nem jönnek. Neked kell beléjük hatolni, hogy aztán benned terüljenek.
Aztán már űzöd. A szádból habokat fújnál, szűkül a tested, és szűköl benned minden kis nyomorúság. Kutakodván föl és alá bokrokba, ágakba akadsz, hasad a bőröd, és vérzel már nagyon. Szemed is vakul és szomjazol.
Aztán ott van. Barna és puha. Illata, mint egy erdő. Tenyészet növénnyel, állattal, sok semmivel.
(tartalom)
A lepke
Ha nem vigyázol, mint az árnyék, úgy maradsz. Lepke is kerül.
Voltak napok, bizonyságul, amikor a szerelmes lepkék az arcunkra szálltak. Alkonyig a fejünk körül keringtek, az orrunkra ültek, tárogatták szárnyaikat, mintha csak véletlenül, szárítkozás végett a Napnak mutogatnák. Fölszálltak, egymásnak lebegtek, aztán vissza, ránk. De talán fák is voltunk akkor.
Vagy akkor lettünk azok.
Meg nem öltünk egyet se. Szárnyat se téptünk, hogy bosszúból vagy tanulságképpen szárnyatlan féreggé tegyünk egy röpdösőt. Ma sem értem, hogyan lehettünk olyan kegyesek. Talán, mert fák voltunk már, tényleg.
(tartalom)
A senki
Egy madár átszáll a ködön. Te fogadd be, még estig elmegy.
Ne piszkáld, ne nézegesd, tisztogatni ne merd. Ne adj neki inni, enni se semmit. Ne próbáld szeretni. Fészket ne készíts. Dugd el a kalitkád. Dallal ne kínáld. Füttyel se. Szakadj meg inkább, de ne akard, hogy nézzen. Senkise légy, amíg a házadban él. Egy óra csak az egész, talán kettő. Kibírod.
(tartalom)
A pókfonál
Ha itt nézel, arra, és nagyon figyelsz, megtudhatod, hogy húrok vannak a térben. Szálak. Keresztben is, hosszában is. És csomók. Mint egy háló. Sok szál, rengeteg csomó. Annyira aprók a csomók, annyira semmi vékonykák a szálak, látni hogy is lehetne őket. De ott vannak. Ez tény. Mert az az állat, az a régi állat is, ami ott jön, hát soha nem ér ide. Ha szakítana a húrokból egyet is, foszlana az egész. Szétesne az idő. És egyszerre lenne minden, ami volt, van, és az is, ami lesz. Ideérne az a régi állat. Meg visszaröpülne az a madár, amelyik, nézd, arra, ott szálldos. És háttal szállna vissza. Hogy miképpen, hát azt nem tudom. Itt is lennénk, meg ott is, ahol tegnap jártunk, meg ahol holnap fogunk. Mindig, mindenhol, minden.
Ezért nem szabad pókfonalat szakítani. Pláne hálót.
(tartalom)
Az őszi farkas
Egy őszi farkas járt a kertekben. Valaki azt mondta, hogy nem fekete volt, nem is szürke, hanem vörös, vagyis inkább rozsdabarna, és nem óriási, hanem inkább hosszú volt, de lehet, hogy csak azért gondolja így, mert futtában látta, hajnali ködben. De aztán kiderült, hogy nem is látott semmit, hanem talán csak egy kutyát a faluvégről, a cigányét. Az olyan: hosszú és avarszín.
Tudtuk, hogy ott jár, lestük hajnalban és alkonyat után, csapdát is vetettünk. Nem vasat, hogy szétzúzza a lábát, hanem hálósat, amibe beleakad, aztán vagy üvöltve vergődik, amíg oda nem megyünk, ki nem vesszük, össze nem kötözzük, a száját is persze sűrű dróttal, vagy megnyughat, és csöndbe kushadva várja a sorsát. Valaki gödröt is ásott, nádat pakolt fölé és levélszőnyeget, hogy beleessen az ostoba állat. A pásztor karós veremmel várta, de kihúzattuk vele a tűhegyes ágakat, mert azt mondtuk, nem lenne méltó egy őszi farkast megölni. Adjuk inkább a királynak. A vadaskertjébe.
De nem fogta el, nem is látta senki. Csak hallottuk, hogy itt van. A kutyák vonyítottak, a macskák a konyhákban dideregtek, a lovak nyeríttek, de nem úgy, mint máskor. Üvöltés volt az, semmi más.
Pedig nem tett kárt jószágokban. Egyetlen kicsi báránykát sem ragadott el, de még egy tyúkot vagy kacsát se.
Egész szeptemberben virrasztottunk. Állásokból lestük, őrláncban, fényekkel jeleztünk, ha hallunk valamit. Olyan volt a falu, mintha nagy, szerelmes szentjánosbogarak laknák, akikben hol itt, hol ott támad dürgő gerjedelem.
Aztán októberre valahogy elfáradtunk. Már a téli álomra készültünk. Befészkeltük magunkat a pokróc- meg dunnavackokba, taszigálódtak az asszonyok meg az emberek, hogy melegítsék egymást, de azért meg ne gémberedjenek, és levegő is maradjon. A mi szépen telt asszonyaink teherbe estek, amiként az rendjén való őszidőben, hogy aztán tavasszal már gömbölydeden ébredjenek. Egyre később keltünk.
De engem nem hagyott nyugodni az az őszi farkas. Nem féltem tőle, nem gondoltam, hogy azért ólálkodik olyan óvatosan, mert a sötét téli éjszakákra vár, amikor már mélyen és ébreszthetetlenül, óránként ha hármat verő szívvel alszunk. Nem gondoltam annyira ravasznak, hogy majd akkor kaparja át házaink falait, tépi meg a torkunkat, mint valami nagyfogú árnyék. Nem féltem tőle, csak nem hagyott aludni a kíváncsiság.
Amikor az első hó leesett, a nyomai elárultak mindent. Kertről kertre járt, átugrott a falakon és a palánkokon, megjárta a határt, aztán újra visszatért a faluba, de sem az ólakba, sem az akolba, de még az istállókba se próbált bejutni. Éjjel aztán megint új hó esett, reggel megfogta minden kódorgásának nyomát. És megint csak járt, járt körbe-körbe, egész éjszaka, és ember közelébe nem ment – ezt hagyták a nyomok..
Azt mondtam magamban: nem lehet, hogy úgy bújjak téli álomra, hogy meg nem látom. Este beálltam két fűzfa közé egy bokorba, ahol mindkét éjszaka átment, és vártam.
Hosszú volt, csakugyan, és nem volt magas. Őszi rőt és barna színei lassan beleoldódtak bundája terjedő szürkeségébe. Nem is jött óvatosan, nem is lassan. Szaglászva. Nem is nagyon figyelt: elment mellettem, mint valami fürge árnyék.
Követtem persze. Olyan óvatosan, mint még soha állatot, asszonyt, ellenséget.
Bement egy kertbe, kapart az ágyások között. Aztán evett. Talán valami ottfelejtett krumplit vagy répát.
Egyre közelebb lopództam. Már a háta mögött álltam. Aztán fölé is hajoltam. Akkor megfordult.
Nem mordult rám, nem vicsorgott, és nem is menekült. Csak nézett. És ahogy végre a szemeibe nézhettem, láttam, hogy túlságosan mélyek. Mintha valami kútba néznék, a holdfényes, havas éjszakában.
Egy vak, őszi farkas.
Megsimogattam az arcát. Szagolta a kezemet, de eszembe se jutott, hogy bele is haraphat.
A bundáját fogtam, úgy vezettem a házamba.
(tartalom)
Az undok léghajós
Éjjeli füvek közt nappali bogár verdes valami fény felé. Nem lenne szíved megölni. Még ha rémes és undok, akkor sem.
*
Annyira finom ez a por. Vegyél egy csipetnyit. A virág hím tagjából hull ilyesmi. Rezdülésre meg bibére várnak. Tenyészni, csak tenyészni, semmi mást. Valami szellő kellene nekik. De úgy is lehet, hogy könnyű botokkal járunk, és megütögetünk minden növendő lényt. És legyezőt is hordunk, és úgy teszünk, mintha röpködni akarnánk.
*
Tegnap este egy léghajó szállt a házunk fölött.
Nem is szállt, hanem állt, amikor észrevettem, mert nem volt szél. Éjszaka se tudott lejönni az a léghajós, mert nem akart drótra, fára vagy tetőre akadni. Ott ücsörgött tíz méterre a házam tetejétől. Semmi szél meg nem mozdította. Ha süllyedni kezdett, belobbantotta a gázfáklyát. Kicsit emelkedett, talán bóbiskolt is olyankor pár percecskét. Néha fölkiáltottam neki, hogy kell-e valami, eresszen le madzagot, kötök rá palackot, vízzel, vagy kosarat, valami étekkel. De nem volt se éhes, se szomjas, csak álmos.
Azt is mondta, hogy menjek már aludni, nincs itt semmi látnivaló.
Egyszer belevizelt a kéményembe. Észrevette, átment a léghajó kosarában a másik oldalra. Akkor meg az ereszembe talált. De nem szóltam semmit, mert nem tehetett róla.
Hajnalig ültem a kertben és figyeltem. Aztán a Nap keltével végre jött valami kis szél és elvitte. Kifutottam az utcára és néztem.
Egy lány jött, a hátán valami furcsa bugyorral. Mutattam neki, hogy ott egy léghajó.
"Léggömb." - mondta, és otthagyott.
Ettől aztán valahogy meg is sértődtem. „Léggömb”, ezt úgy, olyan megvetően mondta, hogy hirtelen fölöslegessé lett az egész éjszakai őrző virrasztásom.
*
Szellő kellene már ide. Örökké fújó, hosszú, vastag, lassan tekergő szellő. Délről jöjjön, hogy azért meleg legyen és nedves. Fújjon be minden bibét a porzók porával. Hogy az ilyen undok léghajósok veresre pöffedjenek, a hideg torkú gyermeknők is fölmelegedjenek, vagy legalább teherbe essenek.
(tartalom)
(Noran Kiadó 2002)
(vissza)
Peremkirályság
A kutyátlan ember
(Jegyzetek egy képregényhez, amelyet Kosnás Rolanddal nem csinálunk meg)
Csöngettek. Először csak egyet, aztán még ötöt, ahogy a tolakodók szoktak.
Mi a verandán ültünk, csak hallgattuk, naná, hogy nem mozdultunk. Elvégre a hajnal az hajnal.
Megint csöngettek. És megint ötször.
A bátyám erre megkérdezte, megnézzük-e, ki ez az állat.
- Nézzük. Ha nem, úgyis agyoncsönget minket.
Erre a bátyám kiüvöltött, hogy ki az, és mit akar ezen a hajnali órán!?
- Csak érdeklődni szeretnék! - mondta, aki csak érdeklődni szeretett volna azon a hajnali órán.
- Érdeklődjön kéremszépen! - mondtam nyájasan, széttárt karokkal mentem a kapu felé.
- Jó napot kííívááánok! - üvöltötte az orromba az az ember. Halkan megjegyeztem, miszerint reggel van, hajnal.
- Hát...- ennyi jött ki belőle.
- Tudja uram, mi a különbség a napot és a reggelt között?
- Igen uram.
- Akkor azt is tudja, mi a különbség a reggelt és a hajnalt között.
- Azt hiszem, uram.
- Akkor most menjen el innen, jöjjön vissza, és köszönjön rendesen.
- De hát én csak érdeklődni akartam.
- Jöjjön vissza, köszönjön rendesen, aztán érdeklődjön. Na, hogyan kell majd köszönni?
- Jó reggelt!
- Hajnal volna, jó uram.
- Hát akkor?
Tipródva, halkan, motyogva mondta ki: - Jó hajnalt?!
- Most kérdezi, vagy mondja?
- Mondanám.
- Akkor jöjjön vissza.
Elment, én meg vissza a fivéremhez, aki persze végighallgatózta az egészet. De azért mondtam neki, hogy ez egy állat volt.
- Az is lehet, hogy nagyon rendes ember.
- Az is lehet. - mondtam. Arra gondoltam, hogy mit lehet kezdeni egy nagyon rendes emberrel. - De én nem akarom, hogy nagyon rendes ember legyen!
- Hát akkor ne hagyjuk.
- Na de mi van akkor, ha tényleg rendes ember, nagyon rendes? Hogyan tudunk belőle nagyon-nagyon nem rendes embert csinálni?
- Faragni. - szögezte le a fivérem. - Hagyjuk, hadd érdeklődjön, aztán majdcsak elhibázza.
A verandáról láttuk, hogy az a rendes ember már ott toporog a kapu előtt. Aztán erőt vett és csöngetett egy picit.
- Ki az, és mit akar ezen a hajnali órán? - kiabálta a bátyám. Fölállt, elindult a kapu felé.
- Jó hajnalt!
- Dicsőség! Azt kérdeztem, hogy ki az, aztán meg azt, hogy mit akar. - mondta a bátyám. - Tudom kérem, hogy hajnal van. Rossz hajnal, mert itt állandóan csörömpöl valaki.
- Én csak egy szerencsétlen ember vagyok, aki elvesztette a kutyáját, kérem. Volt itt egy úr, nála próbáltam érdeklődni.
A bátyám erre bekiabálta nekem, olyan hangon, mintha jó messze lennék, hogy alighanem téged keresnek.
- Ki?
- Az érdeklődő!
Kimentem a kapuhoz, széles mosollyal persze, a szerencsétlen ember arcába kiabáltam: - Dicsőség!
- Jó hajnalt, jó uram!
- Tessék, kérem, érdeklődjön! - mondtam neki, amikor kitártam a kaput, hogy bejöhessen. - Ha jól emlékszem, ajáratban van...
- Kittünően emlékszi k. - vágta rá. De így, két t-vel.
- Tudom, hogy kittünően emlékszem. Jó lenne, ha mostmár érdeklődne egy kicsit.
A bátyám is erősen bólogatott.
- Azt kérdezném meg, nagy tisztelettel, hogy nem láttak-e errefelé egy kutyust?
- Hát kérdezze meg! - mondta a bátyám.
- Bátran! - vágtam, illetve üvöltöttem rá.
- Mégegyszer?
- Mit mégegyszer?
- Mégegyszer kérdezzem meg, hogy láttak-e errefelé egy kutyust?
- Hát, ha ezt akarja megkérdezni, akkor talán ezt kérdezze meg.
- Láttak-e errefelé egy kutyust?
- Láttunk. - szögeztem le. - Nagyon sok kutyát láttunk már.
- Jóféle kutya volt?
- Nagyon jóféle kérem, farkaskutya.
- Nagy fogakkal és lompos farokkal. Miféléket tud?
- Hát például...- kihúzta magát - ötven méterről megérzi a cigányszagot.
A bátyám erre legalább egy méter magasra ugrott. Helyből.
- Ez az! Megvan!
- Hát ez meg. - mondtam, de inkább szomorúan.
- Miről méltóztatnak beszélni? - kérdezte az az ember.
Belehajoltam az arcába, vagyis inkább a szájába és herélt hangon átvisítottam a köztünk maradt csekélyke teret: - Azt mondd meg nekünk kedves barátom, hogy az a jóféle kutyus megérzi-e a zsidószagot is?
Az ember egy pillanatra megmerevedett, de olyan elámulósan.
- Ez a beszari azt fogja hazudni, hogy nem érzi meg a jóféle farkaseb a zsidószagot.- mondta a bátyám, közben ő is az ember szájába nézett.
- Ne tegezzenek, kéremszépen. - szólalt meg az, meglepően tiszta kiejtéssel, egy sértett úriszűz büszkeségével.
- Megérzi, vagy nem érzi meg...?
- Nem érzi meg, kéremszépen.
- Miféle szar kutya az, amelyik megérzi a cigányszagot, pláne ötven méterről, de nem érzi meg a jóféle zsidószagot? - üvöltött a bátyám. - Nem kutya az, csak valami tétova állat. - Aztán mindjárt meg is kérdezte, tőlem, vagy magától, mert nem fordult felém, azt az embert nézte meredten: - Tudod mit fog erre mondani?
- Mert még nem érzett zsidószagot, uram, ezt fogja mondani.
- Ezt fogod mondani?
- Ezt fogom...
- Akkor mondd!
- Még nem érzett zsidószagot.
- Tehát a zsidóknak van szaguk? - hörgött a bátyám.
- Azt fogja mondani, hogy nem tudom, uram.
- Nem tudom, uram.
- Tagadod-e kuttyátlan ember, hogy ha a cigányoknak cigányszaguk van, akkor a zsidóknak meg zsidószaguk?
- Nem fogja tagadni.
- Bizonyára van, ha kendtek mondják.
- Kendtek!? - üvöltött a bátyám. - Mi az, hogy kendtek? Ez lekendezett minket!
- Előbb lebüdöszsidózott.
- Lőjük agyon ezt is.
- Miért, kit lőttünk agyon?
- Hát a kuttyáját. Tegnap este.
- Ja, azt, amelyik cigányokat keresgélt a kamrában.
- Jézusom...- lehelt egyet a kutyátlan ember.
- Bizám! Jézusunk! Megtalálta a nagyanyánkat és megharapta! Akkor jöttünk rá, hogy cigány vér tocsog az ereiben! Bizám! Addig azt hittük, hogy csak egy büdös kis zsidó. - megfogtam az ember gallérját.
- Jaj...- Ennyit lehelt erre.
- Ez jajgat. - mondta a bátyám.
- Biztosan szenved.
- Ne hagyjuk. Hozd a pusit!
Bementem a verandára a puskáért. Kifelé jövet kattogtattam egy kicsit a závárzatot. Megkérdeztem a bátyámtól, hogy milyen töltény van benne.
- Ne vedd ki! Nehogy kiszedd!
- Jó, de mi van benne?
- Héthatvankettes.
- Abból egy is elég ennek a szaglászónak.
Az ember megint jajt lehelt. Nem sajnáltam. Kuss, azt mondtam neki.
- Az is lehet, hogy vaktöltény van benne. - mondta a bátyám.
- Kiderül.
- Ez az: futni hagyjuk, nagyon emberségesen, aztán, ha nem vak a töltény, akkor fölbukik.
- Mint egy sebzett vad.
- Amint szökell.
- Vágtatván a hajnali ködben.
A kutyátlan erre földre vetette magát, kegyelemért nyüszített.
- Kuss! - mondta a bátyám. - Te csak szaglássz! Hátha állatnak nézünk és megsajnálunk.
- Mert mi állatóvók vagyunk.
- Hogy sajnáltuk azt a szegény kutyut is tegnap.
Az ember a földön kegyelemért nyüszített.
- Na kuttyátlan, - mondta a bátyám, és egy kicsit belerúgott - én amondó vagyok, hogy most kinyitjuk a kaput. Indulj el szépen, négykézláb, aztán szökellj! Én meg vagy lelőlek, vagy nem.
- Emígy legyen! - mondtam, kinyitottam a kaput, aztán visszamentem és jó nagyot rúgtam az emberbe. - Jerünk!
Lassan megmozdult, de hátrafelé mászott. Négykézláb, és persze nyüszítve.
- Kímélj meg attól, hogy imádkozás közben kelljen a szemeid közé lőni. Ocsmány dolog lenne. - mondta a bátyám.
- Fordulj! - Oldalba rúgtam. Döngött a teste. Megfordult, nyüszítve, négykézláb szökellve kijutott a kertkapun.
- Szerencsétlen. - mondta a bátyám.
- Szánalmas.
- Mi lenne, ha életben hagynánk?
- Bízzuk a véletlenre. Hátha vaktöltény van a pusiban.
- Hátha.
A bátyám csőre töltött. - Nahátha! - Tüzelt.
A kutyátlan ember sikoltott, aztán elhallgatott.
- Bevégeztetett. - mondtam.
- Vagy csak elájult.
- De előtte összeszarta magát.
- Hogy legyen mit szaglásznia.
- Szegény pára. Megnézzük?
- Mit?
- Hogy meghalt-e.
- Ilyen hajnali órán? Minek?
- Hát az igaz. - Ismertem be. - Hajnali órán, harmatos réten hullát vagy ájultat fogdosni, baljós előjel.
- Írva vagyon.
- Írva.
- Hát akkor igyunk egy kávécskát. - mondta a bátyám.
A verandán aztán azt kérdezte, mi bajom volt nekem tegnap este Csehov puskájával.
A mester nem számolt a vaktöltényekkel, meg azzal, hogy a tusával is nagyon kényelmesen agyon lehet verni bárkit. De ez semmi ahhoz képest, hogy Anton Pavlovics sose látott vágóhídi maradékon civakodó sirályokat.(tartalom)
Olga babái
Én sohasem bántottam Olga babáit. Teljesen mindegy, hogy igazat mondok, vagy sem, mert Olga nincs már. Vagy, ha van, az is mindegy.
Baltai Jenőke lőtt, mégpedig emlékszem, pontosan a születésnapom előtti reggelen, tehát július huszonnyolcadikán bosszút állt.
Lestük.
Olgica volt a legszebb a faluban, legalábbis azok közül, akik a közelben laktak. Az apját meg az anyját viszont mindenki utálta, mert hogy a papa állítólag vérbíró volt. Azelőtt. Az utálat abból állt, hogy mindenki nagyon udvarias volt velük, előre köszöntek az emberek, kicsit hajlongtak is, a mi szüleink is, szemmel láthatóan, de nem engedtek játszani a gyerekükkel. Pláne a házba vagy a kertbe bemenni.
Én kérdeztem apámtól, mi az a vérbíró, de persze nem mondott semmit. Anyám meg azt, hogy majd, ha nagyobbacska leszek. Mekkora? Tizennyolc.
De Baltai Jenőke lövedékeinek semmi közük nem volt Olga apjához. Talán volt. Az ember az ő korában még nem politizál. Olgához volt köze.
Akkora kurvát azóta fölnőttben se láttam. Nem is az volt persze, hanem az lett volna, de mi különben is, úgy egyszerűsítettünk, hogy annak mondtunk mindenkit, aki szokatlan módon hordta nemiségét.
Mindig úgy tett, mintha nem tudná, hogy lessük. Reggel tíz körül kezdett játszani. Csak homokozgatott, babázott, úgy tett, mintha főzne. Aztán lefektette a gyerekeit. És nekilátott pisilni. De sohase csak úgy, hirtelen, hanem hosszasan nekikészült. Nemcsak leeresztette, hanem lehúzta a bugyiját. Az arca elé emelte, mintha vizsgálná, de valójában megmutatta, fölmutatta. Aztán fölhúzott szoknyával elkezdte körbe forgatni a testét. De mint egy radar. Mintha bemért volna minket. És végül pontosan úgy állt meg, hogy bárhonban is lessük, éppen a tekinteteink metszéspontjában legyen a micsodája. A picsácskája. És akkor nem úgy kezdett el pisilni, mint a többi lányok, guggolva, hanem szinte állt, hogy jól lássuk a sugarat. Aztán megfordult, négykézlábra ereszkedett, fölvetette a seggét, és szépen, lassan, nagyon lassan megtörölközött a bugyijával. A produkció végén fölpattant, fölöltözött, rendbeszedte magát, játszott tovább, mintha mi sem történt volna.
Nem gyönyörűséget éreztünk, hanem szégyent, attól, hogy kedvünket leljük a gyönyörködésben. Ma már tudom, hogy az apja is, az anyja is láthatta ezt néha. Talán azt is tudták, hogy mi meg lessük Olgát.
Baltai Jenőke mondta először azt, hogy egyszer seggbelövi. Mármint csúzlival. El is találta volna, telibe. Egyszer keveredtünk harcba, fél percre ha fedezék nélkül maradtam, úgy fülön lőtt, hogy máig van egy göböcske a cimpámban. Persze senkise lőtt, hanem lestünk. Olgica meg élvezte. Nagyon.
Amit később a babáival játszott, az még ma is úgy hat rám, hogy ha rágondolok, egészen különös érzés költözik a hasamba.
Eleinte csak vetkőztette a babákat. De úgy, hogy a seggüket meztelenítette le, és sorba fektette őket az asztalon. Később verte őket kicsi bottal, vesszőcskével vagy játéksöprűvel. Aztán az volt a kedvenc időtöltése, de órákig csinálta, hogy egy játék takarító-készletből való törpe tollseprőt huzigált át a babák lába között. Közben úgy nevetett, mintha őt csiklandoznák. Ezt három napig néztük.
Akkor Baltai Jánoska mondta, hogy szétlőné a tollseprűt. Föl is készült. Reggel nyolckor lesbe ültünk, Jánoska hozott vagy húsz válogatott kavicsot. Meg talán csapágygolyóbist is. De aztán nem sikerült lőni. Olgica aznap a lehető legtermészetesebben viselkedett, még pisilésre se ragadtatta magát. Csodálkoztunk is. Igen unalmas nap lett volna, ha nem telik feszült várakozással. És délután négy körül, ahogy szokott, pakolni kezdett, és amikor már mindennel végzett előkapta a tollseprűt, letűzte a homokozó kellős közepére és beszaladt a házukba.
Jánoska azonnal lőtt. Telibe is találta, kettétörte a söprű szárát. De ez nem volt elég, minden követ kilőtt, és talált is mindig. A söprű tollfejéről úgy szálltak a pihék, mintha egy utolsókat vergődő csirkéből valók lennének. Ami ráadásul valami láthatatlan fenevaddal harcol, vagy pláne önmarcangolásban pusztul el.
Tizenkét évesek voltunk. Olga kettővel, talán hárommal ha kevesebb.
Egyszer, délben arra lettünk figyelmesek, hogy egy kötőtűvel lukat fúr a legszebb babája lába közé. Nagyon lestünk. Nem is hiába, mert olyasmit talált ki, ami még ma se jutna eszembe, pedig már tényleg nagyon öreg és fölöttébb romlott vagyok.
Beletett a lukba egy pici, fejletlen fenyőtobozkát. Persze a lánybaba testéhez képest nagy volt. Egy nagy fütyi. Sokkal nagyobb, mint a miénk volt akkoriban. Elkezdte pöckölgetni. Addig, amíg ki nem röpült a babalábak közül. Kovács Ferike lezuhant a sufnitetőről. Olga röhögött. A kacagó hiénákból jöhet ki olyan hang, mondjuk tüzelés idején.
Elment, hátra a kertbe. Vártunk. Hamar visszaért. Leült a babája mellé, a zsebéből előkapott egy kicsi, hegyes paprikát. Bedugta a lyukba. Azt éreztem, elájulok: elkezdte nyalogatni. Nagyon sokáig. Aztán leharapta. A szerencsétlen. Annyira erős volt a paprika, hogy nyáladzva sírt, vörös volt, üvöltött, aztán öklendezett. Bemenekült a házukba.
Jenőke elrohant. Talán ha öt perc múlva ért vissza, pedig elég messze laktak. El se bújt, úgy lőtt. Ép darab nem maradt a babából.
Délután Olga apja kijött a kertbe és meglátta a babamaradékot. Leült és nézte. Az arcába temette a kezét és úgy tűnt, mintha sírna. De nyilván képzelődtünk.
Attól a naptól kezdve, addig, amíg el nem költöztek, Olga nem játszhatott a kertnek abban a részében. Hanem csak valahol hátul, ahol nem láttuk. De az apja már másnap reggel kitett a homokozóba egy babát. Kilőttük. Illetve, ugye, Jenő lőtt. Másnap megint egyet. Két héten át minden reggel. És amikor elköltöztek, mielőtt a kaput bezárta volna, visszament és letett a homokozóba még egyet. Aztán elindult a kapu felé. Már majdnem kiért, amikor megállt, megfordult. Visszament a homokozóba és belerúgott a babába.(tartalom)
A macska
Mindig háromszor csönget és ezzel mindig kellőképpen fölidegesít, mert mindhárom hosszú, és legalábbis az utolsó teljesen fölösleges. Valamint elképesztő érzékkel találja ki, mikor alkalmatlan, mikor ülök a klotyón, ázok a kádban.
- Eltaláltam?
- El. Éppen tele volt a szám habbal.
- Az semmi. Kiköpted és kész.
- De én szeretek hosszan, nagyon hosszan, rendkívül sok fogkrémmel, szinte hihetetlen mennyiségű habbal. Néha negyed órát is elvagyok. Volt úgy, hogy egyszer eszembe jutott, utána, hogy elfelejtettem a bal fölső hatost... és újra kezdtem.
- És csak a bal fölső hatost? És mindig a bal fölső hatost?
- Már kiesett.
- Na látod, ennyit ér ez az egész.
- Csúffá teszlek, mint a trafikost.
- Mit tettél vele?
- Ajánlgatta a portékáját. Azt mondja: vannak itt kérem mindenféle rágógumik. Vegyen a gyereknek. Mondtam, hogy csókolom, nekünk nincsenek fogaink. Csak protézisünk. Erre zavarában olyan matricákat ajánlott, amikkel szépen díszíthetők a fürdőszobafalak. Na akkor megmondtam, hogy csókolom, nincsen nekünk fürdőszobánk. De nem tört meg. Mutatott egy visszafüttyögős kulcstartót. Szóval olyat, amelyiknek fütyülsz és visszavinnyog. És amikor fölemeled egy nőstényhang azt mondja: áj láv jú. Nagyon drága volt. Japán.
- És?
- Bevallottam, hogy egyáltalán nem tudok fütyülni. És akkor még mindig nem vette észre, hogy hülyítem, mert megkérdezte, próbáltam-e valaha. Nem, dehogy. És a szüleim se tanítottak? Nem voltak szüleim!
- És.
- Sírva fakadt. Komolyan. Megsajnált.
- Szegény, hülye emberekkel nem szabad viccelni.
- Dehogyse! Jó nekik, ha megsirathatnak.
- És szereted, ha sajnálnak.
- Kicsit, de csak ha ok nélkül. A dédanyám, akárhányszor meglátott, sírva fakadt. Sajnált. Azt hiszem, ő szeretett igazából utoljára. Anyámnak később meggyőződésévé vált, hogy minden öregasszonnyal sajnáltatom magam. Mondtam neki, ha egyszer meghalnék és egy csomó öregasszony siratna a ravatalomnál, biztosan megjegyezné, hogy ez mámeg sajnáltatja magát.
- Nem akarsz lefeküdni velem?
- Nem. Most keltem föl.
- Azon gondolkoztam, minek járok hozzád. Eljövök, szépen, tisztán, még hajat is mosok, fölveszem a legszexibb bugyimat, összekenem magam mindenféle illatos vegyszerekkel, és amikor megkérdezem, lefeküdnél-e már végre velem, te azt mondod, most keltél föl.
- Tényleg most keltem föl.
- Lásd be, hogy ez így nem mehet tova.
- Dehogynem.
- De én szeretlek, szerelmes vagyok beléd.
- Én is beléd.
- Csak nem akarsz hozzámnyúlni.
- Nagyon szeretnék hozzád nyúlni. Nincs is erősebb vágyam. Nagyon szeretlek, tudod. De kell valaki az életben, akire vágyakozunk. Ha szerelmeskedem veled, megunlak és aztán másra vágyom, vagy másra is. Ez mindig így volt, és így is lenne.
- Akkor te nem szeretsz engem igazán.
- Csak te engem.
- Igen.
- Pedig te se értél még hozzám.
- És akkor most soha, semmikor?
- Azt nem mondtam. Néha az az érzésem, hogy ahogy csurrognak bennem a levek, minden kanyarban meg is csörrennek. Így aztán olyan vagyok, mint egy belső, sőt benső hallású villamos. Ha ide, a keblemre hajtanád a fejedet, hát biztosan megrémülnél, és egészen bizonyos, hogy el nem aludnál hozzámérvést szeretkezés után.
- Hogy jön ez ide?
- Csak figyelmeztetni akarlak, hogy horkolok is.
- De mi a fenét akarsz ezzel?
- Helytelen, ha úgy vágyakozunk reménytelenül, hogy közben még az illúzióink is hamisak.
- El akarsz üldözni.
- Á, nem, csak be akarom fejezni a fogmosást.
De még ettől se ment el. Lekuporodott anyám fotelébe, amelyikbe azóta nem ült senki, hogy meghalt szegény. Mire visszajöttem a fürdőszobából, macskává változott. Naphosszat nézett. Annyira zavart, hogy rettenetes viccekre ragadtattam magam. Mindenféle válogatott szerelmességeket mondtam neki, döglött rigót lóbáltam az orra előtt, sőt végül a fütyimet is elővettem. De hiába, nem változott vissza, a szeme se rebbent. Csak ül és vágyakozik. Néz.(tartalom)
Egyszer lehajoltam
Fölvettem a földről egy nyöszörgő embert. Látván, mennyire hideg, a kabátom alá dugtam, hogy meleg helyre cipeljem. Éreztem valamit, de azt hittem, csak az álla nyom, vagy egy csontja, mit tudom.
Amikor végre melegre értünk, már alig jártam. Kivettem a kabát alól, és mindjárt látszott, hogy meghízott. Forró volt. Nyalogatódzva húzódott vissza a pörge szájába a szivornyanyelve.
Mielőtt elájultam volna, azt mondta, az ilyesmi nem árt, hiszen egészséges vagyok. Direkt jót tesz a vércsere. Nem öltem meg, mert igazat mondott.(tartalom)
Az alattvalók szaporodásáról
Tegnap éjjel részegen jöttem haza. Görög konyakot ittunk. Lefeküdtem, és azt álmodtam, hogy egy vénasszony megátkoz a háborúkban elkövetett hitványságaimért, és minden becstelenségeim közül legfőképpen azért, amit egyszer Arábiában tettem egy lánnyal, aki leköpött. A vénasszony azt mondta, legyek nő, és én persze rögtön azzá lettem, aztán azt kiabálta, hogy essek teherbe egy olyan átkozottól, amilyen én vagyok. Így is lett. Ez egy különös átok volt, mert soha azelőtt nem éreztem olyan gyönyörűséget. Hiába tudtam, hogy ami óráról-órára növekszik bennem, az az én szégyenletes megbecstelenítettségem gyümölcse, hiába tudtam, elátkozott kölyök lesz és talán engem is elpusztít, ha lesz elég ideje és szerencséje, féltettem, boldoggá tett éledésének és cseperedésének minden jele. Naphosszat feküdtem, a hasamra tettem a tenyereimet. Figyeltem velük. Átvilágították a testem összes rétegét és burkát, így láthattam a gyerekemet. Szép kis kölyök volt. Fekete, göndör, sasorrú. A szemét nem láttam, mert mindvégig csukva tartotta. A száját sem, mert sűrű tömött bajuszt és szakállt viselt. Az egész teste szőrös volt. Nem állati módon, de nem tudom megmagyarázni, hogy az a fekete, néhol vörösbe átcsillámló szőrzet miért volt emberi. Mindig kora délután leltem a gyönyörködésben nagy gyönyörűséget. Olyankor besüt a nap az ablakomon, és amikor meztelenül feküdtem a pamlagomon a fény is átvilágított: mintha mosolygott volna mindig. Aztán egyszer megjöttek a szülés fájdalmai. Lefeküdtem a padlóra. Vártam. Nem mertem a hasamra tenni a tenyereimet. Aztán mégis. Talán a fájdalomtól tévedtek oda. Azt látták nekem, hogy a fiam a szájába veszi a hüvelykujját és leharapja. Aztán a mutatót is, és a többit, szépen, sorban. A kezét, a lábait, mindent. Lassan, méltósággal, mosolyogva zabálta meg magát. Hát így esett.(tartalom)
Elmentünk fázni egy kicsit
De aztán kiderült, hogy az se megy, már ez se megy nekünk, mégiscsak van bennünk valami, nemhogy kiirtani, a helyét kifürkészni is képtelenek vagyunk, vagy lettünk. Az is lehet, hogy vándorol bennünk, mint egy sunyi repeszdarab.(tartalom)
Terpeszben
Az a lengyel nő tette velünk, akivel te illedelmesen behúzódtál egy romos kápolnába. Egyszerűen nem jut eszembe, hol volt ez. Mindegy. Kint álltam az esőben, te meg üvöltöttél odabent. Megleshettelek volna, de elbűvölt az eső. Hajnalodott és mindenféle nyírfák voltak ott. Túl voltam már azon a pillanaton, amikor végre minden mindegy, mert a hajam, az ingem, de a seggem is vizes volt. Láttam a szakállamon a csöppöket, a ruhám alá szorult párát fölmelegítette a bőröm. Egyszerűen nem értettem, hogyan tudsz egy órán át üvölteni. A nő meg kacvarált, mint egy kurgatott varjú. Tudtam, hogy nem gyönyörében, mert ismerem és utálom azt a hangot. Utálom, ha szelepelt testek dürrögnek. Mint a halálé, olyan volt a hangja, és téged röhögött ki. Amikor abbahagytad, gatyátlanul jöttél ki, csurom vér volt mindened. Terpeszben álltál a fűben, apró kis gerincvelői reflexeidnek engedelmeskedve pisáltál, és félelmetes, mekkora pára nőtt alattad. Nekünk meg a vadállatoknak állítólag csak a szomorúság meg a pisálás marad szerelmeskedés után. Na meg a köd. Akkor értem kiabált a nő. Fogalmam sincs, miért mentem be, mert az efféle dolgoktól mindig irtóztam. Talán a vér szaga. Amint beléptem, a félhomályban megláttam, hogy Jézus mosolyog rám hideglelősen, a kezében tartja a szívét, megnyitott melléből meg a tövises homlokáról vér csorog. Rózsaszín vér volt. A nő a földön, a kabátodon feküdt. Megálltam fölötte és ahogy hanyatt fordult, láttam, hogy boszorkánycsecsei vannak. Akkorák, mint a kisujjam. Megértettem: most vagy elvégzem azt, ami neked nem nagyon sikerült, vagy sohasem lesz többé emberséges szerelmünk. Persze nem ment. Talán a baromi nagy felelősségtudatomtól vagy az undoromtól. Nem tudom, mit vinnyogott utánunk, nem tudom, te milyenné lettél, de én azóta irtózom az emberek érintésétől és sohasem szerelmeskedem olyan nőszeméllyel, akit nem akarok szeretni.(tartalom)
Eső függönyét
Eső függönyét egy ujjal félrehúzni, és úgy lenne nyár. Azt mondom neked, hogy kussolj, ne akarj te. Azt mondom, hanyatt feküdj, íveket képzelj föléd, és majd látod azokat akkor is, ha már hunyt szemmel, régen nem látsz, ha vakulnál, már akkor is. És hangokat is képzelj, hosszan elnyúló mély haragszót és morgást, földalólit, és a bálnák hangja is ott legyen, és a madaraké. És íve legyen mindnek. Aztán már csak szagok kellenek. Pár álomhordó illat. Hullámokban jöjjenek, lassan. Ritmusuk legyen, mint a melegnek, amit testedre ölt a fény. Kussolj, minek akkor már a nyár.(tartalom)
Dudorászva
Szeretem, amikor magyarázod, hogy részegen, a különféle elszabadult nedvekben és rossz szagú táplálékmaradékokban való ébredés gyalázata alázatra szoktatja az embert. Szeretem az intelligenicahányadékodat. Egyszer fényes délután az ablakban álltam. A szigeten, ahol a kocsma fölötti szobákban laktunk. Éppen fölébredtem. Pőrén figyeltem, ahogy békésen eveztek az ártéri vizeken. Egyszercsak testem minden figyelmeztetése nélkül okádni kezdtem, sugárban, és ahogy rémülten álltam, egyre növekvő csodálattal éreztem, hogy alant sem működnek a záróizmaim. Onnan is sugárban jött, aminek jönnie kellett. És ahogy az már természetes, a fütyikémből is útjára indult a szégyenletesen meleg folyomány. Hát én még olyat nem éreztem. Persze bedugult az orrom és könnyezett a szemem, de nem is mertem már magamra nézni. Azt hittem, végem, nincs tovább. Ti ott a vizeken lebegtek, belőlem meg itt elmenekülnek az anyagok. Éberen kell tanúja lennem testem tökéletes kiürülésének. Csak bőr maradok, miközben a nekem kedves nők meg férfiak a szemem láttára bukolizálnak a langyos Tiszán. Sokáig álltam ott és úgy. Azt gondoltam, ezt minden valószínűség szerint a te rosszindulatú jóistened harmincadik nyaramra szülinapi táviratnak szánta, hogy bennem is fölébredjen a testem iránti alázatom. Ne zabáljak annyit, mint egy pestis, ne szeretkezzem úgy, mint a dögevők, mert ezentúl megbüntet a húsom. Meggörbült gerinccel, szomorúan dudorászva, méltóságom maradékával együtt egy lavórba takarítottam a belőlem vétetett csúnyaságokat. Ti nem értettétek, miképpen lett belőlem hirtelen szomorúszemű öreg zsidó, aki éppen most tudta meg, hogy utoljára látott araukán indiánt.
Azóta akarom mondani neked, hogy irigyeltelek, amikor éjfél körül rádtaláltam a lépcső alján, fél lábaddal a vízben, a gitárodra borulva, persze részegen. Apró kavicsokkal dobáltál egy úszkáló szarkupacot.(tartalom)
A dolog
A dolog úgy esett, hogy egyszercsak hullani kezdett valami. Nem mondhatom, hogy az égből, mert hol van az, de még csak nem is odaföntről, mert az is lehet, hogy lentről jött. Illetve mindenhonnan. Valahogy valamikor megtelt valamivel a levegő, és csak egy pillanat kellett, az egész permetként vált ki, egyszerre, mindenütt. Műanyagnak mondhatnám, vagy műpenésznek. Nyálkás és sima tapintású volt, mégis göcsörtös, átlátszó is meg színjátszó is egyszerre. Talán ilyennek éreznénk, ha megfogdosnánk a saját tegnapi ürülékünket harmatos reggelen.
És az volt a különös, hogy nem pusztultunk el tőle. Hanem éltünk alatta, benne, nyálkásan és színejátszón. Undorodtunk vagy három napig. Aztán már csak gyanakodtunk. Vártunk. Mert nem tudhattuk, hol támad ez az egész, ez a valami, ez a méltatlanság. Mert ki hinné el, hogy valami, ami nincs, mert semmihez se mérhető, békességgel lesz irántunk?
A kakasommal kezdődött. Elpusztult, de nem ettől a szarpenésztől, hanem csak úgy, mert öreg volt, és nem volt szívem idejében levágni. És éppen, mert kedveltem - Bakkancs, ez volt a neve - nem vetettem kutya vagy másféle házkörüli dögevő elé, hanem eltemettem.
Úgy egy hét múlva megrepedt a föld fölötte. Azt hittem, beszáradt, hát megdöngöltem a talpammal. De másnap reggel, hatkor, amikor, mint rendesen, a kedvenc bodzafámhoz pisálni mentem, rémülten láttam, ahogy lassan megnyílik a föld. Bakkancs cafatos teste kibújt a nyiladékból, és ahogy szabadult a föld terhétől, egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt. Aztán fölemelkedett. Szállt, szárnyaszegetten, nem az égbe, mert hol van az, csak fölfelé.
Megértettem, így járunk majd az egerekkel, pockokkal, és persze az emberekkel is, de tán még a halak is mennybemenetelükkel tesznek majd tanúságot arról, hogy nincs, nem volt, de nem is lehet kegyelem. Amíg végül sötétté lészen az egeknek boltozata, itt meg már csak mi maradunk, meg a csönd, meg a bennünk piszmogó sunyi gázmaradékok.(tartalom)
Kismesterek
Már hajnalban viszketett a szárnyam helye. Délben, amikor a sárkányokról beszélgettünk, a föltámadó rettegéstől ki kellett mennem a fürdőszobába.
Amikor visszajöttem, azt mondtátok, már megint mohó volt a képzeletem, és ennek nem lesz jó vége, mert az ilyenek, amilyen én vagyok az akaratuk erőtlenségétől szenvednek, és ahelyett, hogy különféle típusú légjáró szerkezetek építésén törnék a fejüket, csak álmodoznak, de végül olyanokká lesznek, mint a fák.
Rám ügyet se vetve tovább diskuráltatok a szél irányáról, a nekifutás kedvező mértékéről, a leszállás veszedelmeiről. Amikor a hason lebegve röpködés előnyeiről és hátrányairól lamentáltatok, megértettem: ti sohasem érthetitek meg a dolog lényegét, mint ahogy azok a kismesterek se tudtak semmit, akik szárnyakat is meg kezeket is föstöttek az Isten angyalainak. Sajnos ti úrrá akartok lenni a természet erőin, én pedig csak abból vétettem, és a körülmények szerencsés találkozása új erővé tett. Attól a pillanattól, amikor a viszketésből állandó fájdalom lesz, a növekedés gyötrelme, sorvadni kezd a karom.
Nem lesz miért szelekről, emelkedő meleg légörvényekről meg effélékről beszélni. A röpülésről pedig nem kell többé szót ejteni, mert én nem pilóta, hanem röpködő kedvű lény akarok lenni. Először a dolgok történetében a vágy lendíti majd mozgásba az evolúciót.
Tizenöt kilót fogytam egy hónap alatt. Egyre vékonyabbak és hosszabbak a csontjaim. Amíg ti alumíniumdarabokkal meg csiricsáré műanyagrongyokkal vacakoltok, én bebábozódom képzeletem és vágyakozásom hálójába. Aztán úgy lendülök mellétek a kacatoktól hemzsegő levegőbe, hogy amidőn megláttok, a sóvár irigységben minden örömötök rettegő vágyakozássá zsugorodik. Valamikor, évek múlva, dél körül, egy fürdőszobában ti is fölismerhetitek viszketegségetek végének kezdetét.(tartalom)
Vesszőfutás
Feküdt az ágyán és mosolygott. De mint a bodzaméz. Nem vett észre. Rád gondolt. Aztán meg is kérdeztem. Hazudott valamit. Megpróbáltam szeretkezni vele. Olyan volt, mint egy gép. Egy langyos masina puha fémből. Hiába védekeztem, hogy megszégyenítsem. Úgy lóbálta, úgy fésülte fényesre a testem idegszálait, hogy végül remegni kezdtem. Nem az erejétől félek, hanem az utolsó erejétől. Mert az a fajta, amelyikben mindig marad annyi, amennyivel pusztítani érdemes.
Aztán amikor átlendített, olyan volt az egész, mintha mögöttem rohanna. Menekülnék, magam előtt tolnám a saját árnyékomat, és az a rettenetes erőtől mindent, amit végignyal, minden követ, fadarabot, almacsutkát és pocsolyát színtelenre gyalulna. Amikor vége volt, csukott szemmel feküdtem, magam mögé néztem, és az utcán, amelyiken ezt a vesszőfutást elképzeltem, tényleg láttam egy színtelen csíkot. Kislánykorom kedves utcája volt. Így is meg lehet valakit erőszakolni.
Ha legalább izzadt volna! Feküdt, cigarettázott és mosolygott. Rád gondolt. Nem az a bajom, hogy gyűlölöm, hanem az, hogy minden valószínűség szerint már csak ezt szereti belőlem.(tartalom)
Futárszolgának lenni, az a jó
Visszafelé ingyen van az út. Sietni se kell, minek, megáll, ha akar. Filmet csinál, azt is képzelheti. Bokorba gubbaszt, de nem csak azért, mert ott jó ürítkezni, hanem bokorból nézegetni, az aztán a jó. Csak úgy, út mentén, vagy odébb, valami erdő aljában. Innen birkák, onnan tocsogós rét. Jöhetne valami madár. Békát szedni, kilgyót, úgy állni, mondjuk magasztos gólyaságában, minőha maga lenne a békesség, a békesség maga. Pedig hát sunyi gyilkos. De jól van így, nem bűnös, nem ítéljük, az is lehet, hogy fiókáknak viszi, csak tudjuk róla.
Csak valami nő jönne egyszer. Lány. Cigány. Hogy a tocsétában tisztulni akarna. Pőrén, barnán és szemérmetlenül. A szömérmét mosná persze, na meg hát a melleit. Aztán zsombékon szárítkozna. Hanyatt, szétvetve, legalább a Napnak.
De nő az sose jön. Akkor meg legalább szarvasok, ha azok jönnének. Bogás mocsári, az a nagyjégágú fajta. Kettő persze, üzekedni. Hosszan. Bőgve. Szelíden mégis, mint a vérmarjú farkasok.
A futárszolgának meg csak arra kell figyelni, ártatlan leskelődésében eszébe legyen: ha most ott halna meg, szarába tottyanva, hát senkise találna rá, és talán soha.
De ez lehetetlen. Eszébe jut. Mindig, minden bokorban, minden ártatlan és ártó leskelődésében, és átfut a gerincén az a borzó áram. Fölpattan szinte, sebtiben tisztálkodik, és mindegy már, hogy ingyen a visszaút, ingyen az idő, szalad, robog a strázsahelyre, haptákban kéri az új szolgaságot. Hát ettől büdösek a futárszolgák.(tartalom)
A szárnyas kurva
Az ember megszagolta a gyerekét. Az nem mozdult, még csak egy mosolyka se rezdült az arcán, de az ember azt gondolta, hogy él. Mindig azt gondolta, ha alvó kölyköt szagolt, és azért is szagolta, hogy ezt gondolja. A gyereknek különben csibeszaga volt, pedig nem ázott meg. Alighanem a párától.
Az ember kiegyenesedett, körülnézett, megfeszített izmokkal várt egypár megszámolható pillanatig, fölrántotta a vállait és belerohant az esőbe. Egy darabig futott, de aztán lassított, szinte sétált. Azt gondolta, hogy kár is összehúznia magát, ugyanúgy megázik, és futni is kár, mert ha gyorsan megy, hát több vízsugárnak ütközik. Tehát mindegy, és különben is minden mindegy, csak a gyerek ne ázzon. Meg ugye, így is nehéz, pláne milyen lenne vizes rongyokban.
Nehéz volt, nyolc éves. Persze: mihez képest nehéz? Tizenkét hét alatt egy testeske pufókból szinte csontváz lett. Nem is annyira az éhezéstől, mint inkább a félelemtől. A kölyök nem akart hozzányúlni a frissen nyúzott, nyársonsült állatokhoz. Az apja nem kényszerítette nyershús evésére, pláne dögre, de a sültet, apróra vágva beletömte. Kutyát, macskát, varjút, bármit. A kölyök néha még álmában is öklendezett. De az apja azt gondolta, hogy nincs kegyelem. Hiszen ha megkegyelmezne, az lenne a halálos ítélet.
A gyerek teste viszont annyira undorodott, hogy szinte emésztetlenül hajtotta át magán a húsvagdalékot. Evés, tömés után fél órával, vagy éppencsak egy kicsivel később, a rongyok és a nejlontakaró alól bűz szivárgott.
De ez a tavaszi eső meghozza a zöldet, azt gondolta az ember, és ami zöld, az végülis ehető. A fű is. De a legjobb az lenne, ha csalán kelne már. Az még egészséges is.
Az ember biztonságban érezte magát a mezőn. Mintha az eső takarná, mintha vízbúra alatt menne. A zuhogás csöndje nem volt fenyegető. Az átázott kabátja, az átázott pulóver, a nedves ing, a három párás trikó alatt meleg kelt. A mozgástól. És a három rongyos nadrágban is meleg volt. Kifejezetten. Mindegyik máshol volt rongyos, ettől volt körkörös a védelem.
A kölykön alig volt ruha. Ami maradt az is nyári volt, vászonnadrág, hosszúujjú trikó. Rongyok nélkül meghalt volna. De még így is, a túlélés az apja melegén múlott. Ha az ember kimúlt volna egy éjszakán - ezt el is képzelte sokszor, mielőtt elaludt volna - a gyerek biztos, hogy el nem mozdul mellőle. Ott hűl ki, mint kis halom trágya az út szélén, télen. Ezt így gondolta az ember.
Volt egyszer egy király, annak egy fia, annak egy szeretője. Szép nő volt, fiút szült a hercegnek. De nem tudott arról senki, nyolc éven át. Hanem akkor a király megparancsolta fiának, hogy házasodjon meg, mert közeleg az ő királyságának ideje. A fiú persze megtagadta és elmondott mindent az apjának. A király kegyetlen ember volt: azt mondta, megöleti a fattyút is, az anyját is. Az asszony egy kolostor felé menekült, amikor lelőtték a katonák. A gyereket nem volt szívük megölni, bevitték a kolostorba. A herceg onnan menekítette ki, mert tudta, a király megmérgeztetné a kölyköt.
Valami gunyhó kéne, azt gondolta a férfi. Valami rét mellett az erdőben, hogy ne legyenek messze az éledő gyökerek. Fájt a lába, a háta. A fagy már kimászott a zsigereiből, de a fájdalom még nem. És a kosz is fájt már a körmei alatt meg a bőrében. Megállni, csak egy napra. Megfürödni, Istenem. Tízezer kopó kereste. Vérdíj volt a gyerek fejére. De úgy ám, olyan kegyetlenül, hogy nem eshetett bántódása az apjának. És úgy, hogy fölkoncoltassék, és halálnak halálát szenvedje az, aki segíti, pláne bújtatja őket. A katonák, akik nem ölték meg a fattyút, fölnégyeltettek.
Az Isten ne legyen jobb az embernél. Embernek kegyelmet ne adjon. Mert kegyetlenséggel verte.
Mosolygott. De úgy, hogy tudta. Nem csak úgy, bele a világba, bambán, fáradtságtól, megtöretve, miként valami hülye. Napok óta tudta magáról, hogy mosolyogva tör... na nem, csak megy előre. Tankhoz semmiképpen nem lehetett hasonlítani, harci ménhez se. Ha mégis valami állathoz, hát olyan girhes farkas formája lehetett. Télvégi, vedlő. Kanfarkas, de nem rühtől cafatos.
És szürke is volt. Csak hát mocsokszürke, ami azért mégiscsak más, mint a mocsadékszürke. Attól mosolygott, mert megint eszébe jutott: mitől van az, hogy tavaszi meg nyári esőben, pláne meleg záporban, pláne, ha a nap is süt az esőfüggöny alól, hát föláll, a hímes tagja.
Pedig nem is gondolt nőre. Amióta az asszonya meghalt nem gondolt asszonyra. De nem is látott közelről. És most milyen csoda a tavasz, mint valami hírnök, előretódul benne a vér. És nem volt nehéz, miként máskor, régen, és nem érzett semmi olyat sem, hogy által kellene szakítani valami fenenagy feneséget, hanem könnyű volt, meleg, és mikéntha szürkesége alatt mosolyogna. Hát amikor ez eszébe jutott, akkor hangosan röhögni kezdett.
Úgy ment a mezőn, mint egy gép. Egy jó gép. Aztán egyszercsak megállt. A csöndes eső, mintha leérvén szétporladt, köddé porladt volna. Ettől aztán olyan lett, mintha a mező elsüppedne, és amibe bele, az meg himbálódzott, mint egy hosszú és széles párna, valami igen pihe anyagból, ami nincs is. Akkor meg az jutott az eszébe, hogy miért vannak olyan dolgok, amik nincsenek.
Megy az ember, köd alatta. Ezt gondolta. Megy az ember, köd alatta, áll a pöcse, mint a batka. Ezt gondolta. Meg azt, hogy mi is lehet az a batka. Valami pénz. Meg azt, hogy már nem is áll.
Végülis, Isten bocsássa meg, ha az Istentől való megveretésen túlleszek, hát valami némber mégiscsak kellene.
Aztán meg az jutott eszébe, miért szerette meg úgy harmincöt éves kora után annyira a nagyseggű, szélespofacsontú asszonyokat. Mert kétségtelen: egyszercsak ezekhez vonzódott. De mint valami állat. Megőrült, ha olyat látott.
Már régen nem szerette a rejtőzködő asszonyát. Csak a kölyköt. Nem is gondolt rá a halála óta. Illetve: gondolt, csak bármennyire mélyen lehunyta a szemét, képtelen volt maga előtt látni. Azt gondolta: megszűnt, de azonnal az űr is utána.
És kívánta is a halálát. Már régen. Előbb-utóbb, minden nőnek a halálát kívánta. Mintha az asszonynépség valami gyümölcsféle lenne. Ha már termett, hulljon, töppedjen és tűnjön. Ami marad, az valami, szín, legyen melegbarna. És illat, mint az aszúé. Jó penészes, édes és meleg.
Hírtelen egy erdő szélén találta magát. A ködben nem vette észre, majdnem beleakadt a kökénysövénybe. Boróka is volt benne és vadrózsa, de mindegy. Vagy ötven métert botorkált a ködben, mire talált egy átjárót, vadcsapás volt nyilván. Aztán pár lépés után már tisztult az erdő. Fiatalnak mondható tölgyes volt. Nem lepte köd.
Valami tisztás kéne, azt gondolta. Gunyhó, pláne. Istenem: széna! Ahogy ezt gondolta, át is futott a lelkén valami borzongás. De rossz lelke volt már, beteges, ezért ahogy egy pillanatra becsukta a szemét, látott valamit belül és mégis maga előtt. Valami tárgyakat. Régifajta méhkasokhoz voltak hasonlatosak. És nem tudta micsodák. Megint lehunyta a szemét. Látta, hogy aranysárgák, fonottak, akkorák, mint egy véka, csak magasabbak. Ritkásan fonottak...
Megbotlott és elesett. Szerencsére nem a gyerekre, de azért fölébredt. Nyöszörgött. Arra gondolt, talán föl se kéne kelni. Elfekszem vagy tíz percet, nem árt, ezt gondolta. És tényleg elfeküdt. De nem húzta magára az avart, miként akkor szokta, ha aludni tér. A gyerek nyöszörgött, már tudta, hogy nem alszik vissza. Sírni fog. Már nem az éhségtől, hanem csak úgy, a rettenetes páros magányuktól, ami még a férfit is kilátástalan és hideg félelemmel töltötte el, és csak azért nem üvöltött, ha belé költözött, mert ő tudta, az ilyen dolgok egyszer mégiscsak végetérnek így vagy amúgy. Az esélytelenség is esély. És végülis már hetek óta képes életben maradni. Ámbár gyanakodott: soha senkit nem lát, de mintha követnék, mintha segítenék. Ha eléggé nyilvánvaló az útjának iránya, akkor mindig talál ételt, gunyhót, még szénát is alomnak. Valami állatot, ami nem él, de nem is dög. Vágott állatot. Mintha várnák. De úgy, hogy senkinek se kelljen vállalni a találkozás veszedelmét. Az sem lehet, hogy egy fölötte népes hadsereg ennyi időn át ne találjon rá, hogy soha nem kellett valóban üldöző katonák elől menekülni, pláne összecsapni. Habár miféle összecsapás lenne az? És hogyan létezik, hogy még véletlenül se bukkan senkire. Se csapáson, se tisztáson. És mintha nem is lennének falvak, még egyetlen-egy közelébe se jutott. Csak megy, jár, de tényleg mint valami télvégi árnyék. Vagy talán körbe-körbe jár. Az is lehet, mit lehet tudni egy ködben, egy hetek óta tartó alkonyatban, az éjszakákban. A sötétben tényleg nem veheti észre.
- Papa!
- Mondd, kisfiam. - Különös volt, hogy nem sírt a gyerek.
- Azt álmodtam, hogy mesélsz.
- Mint régen?
- Mint régen.
- És mit meséltem?
- A nagyapádat. Azt, hogyan menekültetek el a dörömbölyök királya elől.
- Szerettem neked mesélni a nagyapámról.
- Nem mondanád el most nekem... Nem is azt, hanem inkább azt, amikor a nagyapád a háborúban volt?
- Most?
- Hát most.
A férfi arra gondolt, jó lenne, ha most nem másképp mondaná el, mint két... három éve? Talán már három, hogy utoljára elmondta. Szeretett mesélni, de csak azt, amit maga talált ki. Ha most másképp mondja, csalódik a gyerek, a mese melege veszik oda. Talán inkább menni kéne. Megértené.
- Hogy hívták a nagyapádat? - kérdezte a gyerek.
- Béla.
- Hogyhogy Béla?
- Hát, Béla.
- Hányadik?
- Mi hányadik?
- Hányadik Béla király volt?
- Nem volt király. Hanem az anyám apja.
- Ez mese?
- Az. De van benne igazság.
- Mi?
- Tényleg Bélának hívták az anyám apját.
A gyerek gondolkozott egy kicsit. Kicsit sokat, úgy egy percet.
- Papa! Most mi egy mesében vagyunk?
A férfi ezen egy kicsit meglepődött.
- Hát, azt hiszem. De ez nem gyerekeknek való.
- És mi lesz a vége?
- Honnan tudnám? De nem jó mese az, amelyiknek jó a vége.
- Hát ebben tévedsz.
- Menni kéne, kisfiam!
- Mondd el a háborúsat!
A férfi látta, hogy nincs más választása.
Arról beszélt, hogy a nagyapja elment csatázni Napóleon ellen. Hatalmas ember volt, akkorát tudott kiáltani, hogy tényleg meghallották a szomszéd faluban. Mindig újévkor kiáltott. Akkor sokan, direkt azért, hogy meghallják-e átmentek a szomszéd faluba. Pontban délben elordította magát. Mindig hallották. Tíz kilométerről. Na jó, nyolcról. Nem volt mit csodálkozni ezen: két méter és két centi volt. Fért belé levegő. Így is hívták, hogy a Hordó Béla. Bírónak is megtették.
Elment a csatába. Ült a lova tetején. Vonult sereggel a sereg ellen. Egyszercsak ágyúzni kezdtek. A Hordó Béla megijedt, összerándult. A következő lövésnél megint. De nagyon összerándult. Úgy, hogy mindig kicsikébb lett. És a századik ágyúdöbnél már egy egészen picike kis ember ült a ló tetején.
Amikor abbahagyta a fiú persze azt mondta, hogy méég!
- Mostmár tényleg menjünk.
- Hova?
- Hát azt látod, nem tudom.
Föltápászkodtak. Lassan.
- Tudnál a lábadon jönni?
- Egy kicsit.
- Még ma tavasz lesz.
- Honnan tudod?
- Vak madarak kalickáiról álmodtam. Az előbb. Csak egy pillanatra.
- Hol vannak olyanok?
- Egy Bohumil nevű író könyvében.
A fiú erre nem kérdezett semmit.
Valakit látni. Legalább messziről. Nem is beszélni vele, nem is kiáltani, jelezni se, kézzel, csak legalább azt tudni, hogy tényleg mások is vannak.
És akkor meglátta. De vagy száz méterre átsuhant a fák között. Olyan gyorsan, hogy éppen csak villanás volt. Barna, és olyan gyors, hogy húzta maga után a saját fényét. De abban, hogy emberalakot látott egészen bizonyos volt. Nem szólt a fiának. Arra gondolt, el kéne bújni. Gyorsan. Meg is állt egy pillanatra, de aztán azt gondolta, minek. Minek?
Szabadjon csapdába sétálni, az is jobb.
Akkor megint. De egyszerre kettő. De ember olyan gyorsan nem mozog. És hangot is hallott. Dobogást.
Ha viszont tényleg ilyen gyorsak, akkor kár is lenne.
Ment hát tovább.
- Miért nem mesélsz? - kérdezte a kölyök.
- Láttam valamit.
- Embert.
- Kettőt vagy hármat. De olyan gyorsat, mint a lovak.
- Szólj, ha megint.
- Nagyon gyorsak. Csak egy pillanatra látni.
- Álljunk meg, hátha idejönnek.
Azt gondolta, a gyereknek igaza van. Leültek, úgy, hogy a fiú az ölébe kucorodott.
A felhők hirtelen szétszaladtak a napfény lecsapott a ködre. Az meg tényleg úgy, mintha minden sarkán és minden szélén fognák, fölemelkedett.
Nagyon figyeltek. De madarat se láttak. Aztán jött egy légyféle. Függőlégy.
Ez jó, nagyon jó, azt gondolta a férfi. Úgy öt perc múlva a gyerek kicsit pilledt. Lehunyta a szemét. Az apja azt gondolta, el fog aludni.
De a kölyök egyszercsak énekelni kezdett. De nem verset, hanem csak Í, a meg É hangokat. Hosszan elnyújtva, vékonyan, de rekedten is. Néha olyan volt, mint egy sírás, aztán ellágyult, szinte a fűre lapultak a hangok, aztán megint emelkedtek. Fáradtan.
Sohase hallotta még a gyerekét énekelni. Hirtelen arra gondolt, hogy biztosan meg fog halni. Rettenetes hideg fújt át a belsején, de tényleg úgy érezte, mintha szél lenne, áttörne rajta, össze se rándulhatna a teste, mert már belülről megfagyott. A kölyökhöz hajolt. Megszagolta, hosszan. Aztán megcsókolta az arcát. Forró volt a láztól.
- Szépen énekelsz.
- Ha madár lennék- mondta erre halkan a fiú.
A férfi nem értette, de értette, hogy nincs is mit megérteni. Ha ezen túl lesz a gyerek, akkor már mindent túlél. Csak érdemes-e. Csak nehogy most itt, a karjaiban hülyüljön meg. Bár jobb egy kicsit bolond gyerek, mint egy halott. Ezt gondolta.
- Ha asszony lennék - mondta a férfi.
- Akkor szárnyas kurva lennél - nevetett a kölyök. - És elvinnél innen.
Ezen aztán a férfi is nevetett. És egyszerre hallgattak el, hirtelen.
Tökéletes volt a csönd.
- Tudod mit mondok neked? - kérdezte a fiú.
- Nem tudom, mit mondasz nekem.
- Azt mondom, hogy azért van ilyen csönd, mert minden azt várja, hogy a szárnyas kurva eljön értünk.
- De előbb kirobban a tavasz.
- Mikor?
- Most. Figyelj.
És mint a robbanás, tényleg olyan volt. Egy szusszanást lehetett hallani, olyat, mint egy reccsenés, mint amikor nagyon nagyon puha, nedves vászon szakad. De nem ketté, hanem szerteszét. És mielőtt minden zöld lett volna, zöld illat emelkedett föl, és azon nyomban kibomlott minden.
- És mostmár jöhet - mondta a gyerek.
- Ki?
- A kurva.
A férfi lassan megértette, miről van szó.
- Honnan hallottál felőle?
- Mamától.
- Látta?
- A barátnője volt. Én is láttam. Cigány. Nagyon szép. Mindig éjszaka jött. Beszállt a toronyerkély ajtaján. Vagyis...nem fért be. Mert akkora szárnya van, mint egy vitorla. Megkapaszkodott az erkély peremén, aztán átnyomta magát az ajtón. Nehezen fért. Mindig lehullott egypár tolla. Olyan színejátszók voltak. Mindet eltettem. És jó szaguk volt.
- Szép volt?
- Nagyon szép. És nagyon nagy nő. De nagyon szép.
- Fekete?
- Fekete. Mindene. Csak a szárnya olyan színejátszó. Mindig éjszaka jött.
- Amikor aludtál.
- Igen, megébresztett. Fölémhajolt és megébredtem.
- És a teste tollas volt?
- Dehogyis! Pihés. Csak a melle nem.
A férfi mosolygott magában. De ez annyira halvány volt, annyira távol a nevetéstől, annyira nem vidámságot, csak valami jó érzést mutatott, hogy nem is mosoly volt, csak éppen valami hosszúra nyúlt rezdülés.
Lehunyta a szemét és zajt hallott, suhogásfélét, olyat, mint amikor vastag avart söpörnek, ámbár az is lehet, hogy sokan mennek vastag, száraz avarban. De nem nyitott szemet, pedig érezte, hogy valami a Nap meg közé áll, és az nem felhő, hanem lény.
Aztán látta magát meg a kölykét, meg a szárnyas kurvát. A gyerek a hátán kapaszkodott, ő meg a hatalmas nő hasára fonódott. De valahogy úgy, hogy nem volt erő a kapaszkodásában, mintha összenőttek volna, a kezei éppen csak fogták a szárnyak tövét, a lábak meg valahogy a lábak közé csúsztak, nem szorultak, és az arca a kurva mellei között száraz, édes illatba lapultak, ami azért némiképp emlékeztetett a csibeszagra is. És azt érezte, hogy ki tudja mikor lemeztelenedett a teste, és már amikor nekifutnak a repülésnek, lassacskán egymásba mélyed, szerelmeskedni kezd a testük, és fölemelkedvén, amikor minden megfeszül már úgy ölelkeznek egymásba, ahogy az állatok szoktak. Meg lehet őket ölni, de csak élve válnának szét, valamikor, nagyon sokára. Arra gondolt, hogy olyanok most, mint a rovarok, a méhek, elérte a királynőt, és talán tényleg jobb, ha meghal a végén.
A dörrenés olyan rettenetes erejű volt, hogy meg is bénult egy pillanatra. Kinyitotta a szemét, látta, hogy egy kicsi lyuk van a gyerek homlokán. A katonák elálltak előle, hátraarcot csináltak, már surrogott a csizmájuk alatt az avar. Megint az arcába vert a napfény.(tartalom)
Dél
Darahó didereg szájban. Nem fog elolvadni, csak ha fölémhajolnál. Már akkor is csak esetleg. Ha nem érsz hozzám. Mert a jegec belülről lep mindent, amit érint.
Végigcincogtam a nyarat, és árnyékban pihengéltem. És délre se megyünk, már megint. A láb merev, a kéz merev, a hasba mintha kő nőtt volna. Túl sok a hideg só az erekben. A száj nem ivott és nem evett egész nyáron, csak árnyékot. Hát így nem megy. Így csak átfagyni lehet a telet, ezt is, meg a hátralévő harmincat. Soha nem megyünk délre. Hazudtunk.(tartalom)
A kertész fiam
A kertész fiam a beszáradt nőket szereti, mostmár biztos. Az is, amit tegnap hozott, hát inkább tárgy volt, mint ember. Mintha nyüszögött volna minden izma, mintha koppant volna, bármihez ért, de a szavai is színesincs hangokból voltak. Nem undor támadt bennem, nem szánalom, hanem szomjas lettem, de nem vízre, csurgó anyagra, hanem párát szívtam volna, langyosat.(tartalom)
Jazerában láttam egy embert
Azzal szórakozott, hogy úgy délután négy körül kiült a betonos sétányra, a Kikötő közelébe, oda, ahol a legtöbb hülye turista mászkál örökösen, mert azt hiszik, a korzózástól egy kicsit ők is afféle délszakiakká lehetnek. Lelkiekben.
Azzal szórakozott, hogy letett maga elé egy ezres bankót és várt. Mindig akadt valaki, öt percen belül, aki hipphopp lehajolt és a pénz után nyúlt. Ő meg placcs: rálépett a pénzre. A turista meg úgy maradt, lesen. Meghajolva, mint egy lumbágós. Nézte az egykedvűen üldögélő férfi borostás arcát. De a szemét nem, mert az valahova maga elé nézett, sehova, persze.
Azzal szórakozott, hogy megvárta, amíg a turista föláll, nem válaszolt, bármilyen sértést mondtak neki, csak nézett sehova, mereven, amikor odébbállt, plutty, levette a lábát az ezresről. Várt, megint egy kicsit. Tette ezt napestig. Az amúgy unatkozó turisták meg már sportot véltek a dologban. Fogadtak magukra meg azokra, akik hajlandók voltak hülyévé lenni amúgy tréfaképpen. Németek voltak, többnyire.
Figyeltem: volt úgy hogy száz boldogtalant is meghajlítgatott.
Azt gondoltam, le kell győznöm, mert ha valaki meg nem teszi, hát ez a szerencsétlen úgy marad. És jobb neki, ha még most, fiatalon teszi csúffá valaki. Hiszen ha később, ha mondjuk már öregedve, egyszercsak gyorsabb lesz nála valaki, hát azt magamnak se kívánnám.
Bekentem mézgával a papucsom talpát.
Nem volt esélye ellenem. Észre se vette, hogy eltűnt előle a bankó. Csak úgy egy perc múlva, amikor már a hullámvérten ültem és a ragacsos pénzt próbáltam a talpról levakarni.
Fölkelt és elment. De másnap olyan lett a betonos sétány, mintha szél átfújta, víz átmosta volna. Nekem üres.(tartalom)
Általa
A csönd olyan volt, mintha a túloldalán valami isten matatna. Mertünk volna pisszenni, de úgy ültünk mégis, mintha félnénk, mintha bármi moccanat elriasztaná, nem mintha bosszútól tartanánk. Hanem csak azért, mert minek zavarnánk valami istent, vagy affélét, ha nem a dolgunk, nem hajlamunk, hasznunkra sincs, és ha mi olyasmik lennénk, hát elvárnánk, hogy a csönd túloldalán ne pisszenjenek a kicsi kis bátorkák.
A derűsebbik felem, amelyik testem nyomorék részeit lakja, hangtalanul, de tényleg olyan hangtalanul, mint egy szurokkal itatott torkú néma, hangtalanul röhögött ezen az ártatlan provokáción, amely nyilvánvalóan önmagáért, sőt önmagábavaló, értelmetlen, és minek. De a másik, a komor, a dögevő felem, amelyik mindenre éhes, mindenben hasznot lát és csikar is érte, az figyelt.
Mert, ha egyszer, egyetlen egyszer, matatáson kapnánk egy istenfélét, jóviseletünk jutalmaképpen csak kapnánk valamit. Ha nem is mondhatnánk jutalomnak, nem is lenne tárgyiasult, mutogatható, megkülönböztető, ha nem is lennénk királyok, pláne királyabbak általa, hanem csak, mondjuk semmi több, mint egy pötty a tekintetünkben. Semmiség: csak évente egyszer csillanna meg. Szinte véletlenül. Este. Mintha egy aprócska kristályrovar tűhegynyi ívfénybe tévedt volna, éppen ott és akkor.(tartalom)
Romló húsok száradnak bőrökben
Csak a lovak ne lennének halhatatlanok. Eső ne verne oldalvást, széltől hajolva. Fény ne járna oda-vissza.
Oroszországban találkoztam egy emberrel, aki azt állította magáról, hogy háromezer éves. Száraz volt és büdös. Hangja már alig volt. Elhittem neki.
Bár azt mondtam, mondhatna többet is. Idő nincs. Nincs sincs. Az Isten utolsó erejével lyukat rágott a világon és átbújt. A rend szálai utána türekednek. Egyszer elfogynak, mint a kövek. Homok marad, dűneféle rend. Kellenek háromezer éves tanúk is.
Pakson élt egy ember, aki egy hálót küldött nekem. Benne volt egy egészen picikére aszott ember. Holtan persze. A hálónak nem volt nyitja.
A csomag kisérőcédulkáján az állt, hogy ne nagyon elmélkedjek az örökkévalóságról, mert így járok. Amikor megkerestem, csak azt mondta: romló húsok száradnak bőrökben. Aztán ültünk a házának teraszán, néztük a Dunát.
Egyszer a parton vagy tíz ló vágtatott el előttünk. Inni jöttek. Aztán eső jött, a fényben láttuk, hogy a szél oldalvást hajlítja a szálait. A fény le-le csapott ránk. De mintha mindig ugyanaz a fény.(tartalom)
A les
A dögevők sohasem ölnek szemtől-szembe. Amúgy is ritkán ölnek. Van is valami közmondásuk arra, hogy élni jobb, és ha életet oltasz, hát lehetetlen, hogy valamit a magadéból ki ne szakítanál. Talán ha egy-két olyan dögevővel találkoztam, aki száznál több embert megölt.
Vadászni is ritkán járnak, csak végszükség idején. Ha lesben vagy velük, megőrülsz a türelmetlenségtől. Tíz, húsz, de akár ötven állatot is hagynak elmenni, de csak úgy legelgetni is. Az állat áll, belebámul a fegyver nézőkéjébe, a dögevő meg csak lesi, mozdulatlanul. Izgalmáról csak a testéről föllebbenő bűzfelhők tanúskodnak. Aztán, amikor a bamba állat ezt megérzi, szépen, lassan, visszapillantgatva odébbjár. Nem félelemből, mert nincs lény, aki félne ezektől, csak óvatos. Vagy utálja a szagot.
Ha emberhúsra várnak, láthatatlanabbá lesznek, mint a homoki leső. A legképtelenebb színeváltozásokra ragadtatják magukat, csak hogy minél körültekintőbben vesszenek a csöndbe, a föld rögei közé, az avarszagban szüppögő csalit homálygásába. De a legügyesebbek akkor, amikor elhullott lénynek mutatják magukat. A dögálcázás mesterei. És testük nem csak nagyobbacska madártetemmé, bomló farkastestté vagy éppenséggel megcsonkított lómaradékká lészen, ha úgy akarják, halott fává formálódnak. De olyan tökéletesen, hogy még magukra taplót növeszteni sem restek. Pedig nem félnek az emberektől. Erősebbek és okosabbak is minden népnél. Már uralmuk alá hajthatták volna az egeket és a földeket. Ravaszságukról azt mondják, kegyelem. Csak hátulról ölnek. Hirtelen és hangtalan, ahogy a semmibe tévedt villám omlik el.
Azt mondják: megkínozni, az a bűn. Félelemben tartani, egy percig is.(tartalom)
Az izomláz
A fogaim úgy lógnak a számban, mintha a koponyám kupolájában lennének hosszú szálakra függesztve. Amikor beszélek, böfögök vagy sikoltok, a kiáramló levegő meglendíti őket. Egymás mellett indulnak, aztán vissza, aztán megint oda és megint vissza, amíg kettő össze nem csapódik. Aztán a többi is, és a koccanások összekuszálják az egész lengő sort.
Ilyenkor a fájdalmat fönt, a koponyám sötét és hideg kupolájában érzem. Ott, ahol hosszú, vékony szálakon függnek. Aligha lehetnek ezek pókfonálnyinál vastagabbak. Persze félek: nehogy elszakadjanak, nehogy hiányos legyen az én gyönyörű fogsorom. Ezért suttogok mostanában.
Jobb lenne, ha a sikolyomra vadászók békén hagynának. Harapni ilyen különös fogakkal úgysem tudok. Így hát bárkinek bármikor engedelmeskedem. A félelem már réges régen szétömlött és megmerevedett az összes sejtjeimben.
Izomlázhoz hasonlatos ez az állapot, csak éppen kiűzhetetlen. Sem borogatás, sem kímélő torna, sem pihentetés nem segít. Most már így maradok.
Ülök a székemben, nem kényelmetlenül: majdnem egész nap a már mésszel is kifehéríthetetlen fal felé fordulva. Egy tükörbe nézek. Százéves lehet, több is. Még nem vakult meg egészen, csak elhályogosult: arcom minden grimaszát homályos és titokzatos árnyjátékká szelídíti. Így aztán akár azt is hihetném, hogy szép vagyok. Nem mintha érdekelne.
Néha összeszedem minden erőmet, és keresek egy tárgyat. Egy perzsa tálat, egy kancsót, cserép hamutartót vagy akármit. Visszaülök a székemre és az utolsó cirádáig, az utolsó hajszálrepedésig végignézem és fogdosom őket. Boldog az, aki hajszálrepedéseket alkot. Ilyesmiket gondolok.(tartalom)
A patacipő
Reggel tízkor a cselédem azzal ébresztett, hogy keljél má, mer kurva egy bűz van, az egész falu rosszú van. Mondtam, hogy oké, de előbb mutassa meg a seggét közelebbről. Éppen ott tartottunk, hogy nekem nem seggem van, amikor megéreztem. Beszivárgott. Káprázatos bűz volt. De még csak nem is hasonlítható semmihez. Mert egy nyolcnapos tömegsír szagára azt mondhatom, édeskés. Ebben is volt, de úgy, hogy a tömény pudvabűz mezei poloska szagával keveredett irgalmatlan töménységben: az ember szájában méregharmat íz gyűlt. De annyira, hogy átfutott rajtam, ez már nem is íz, hanem maga a harmat.
Nyilván szürkén vagy zölden, bénaforma mereven feküdtem, látható belső küzdelmemet lehunyt szemmel palástolva, mert Nyisonka megint rámkiáltott, miszerint: ne legyél itten nekem rosszú, mer kinn várnak a parasztok meg a rendő.
- Ja, az más. - Kipattantam az ágyból, hármat guggantottam, hogy enyhe merevedésem alább lendüljön, és amint voltam, dögös, szakadt hálóingemben kivonultam a tornácra. Azonnal átfutott rajtam, hogy föltehetően a haza legprófétikusabb küllemű elöljárója vagyok. De rendkívüli állapotban minden eszközzel föl kell hívni a választók figyelmét a karizmára. Sokkolni kell a népet, mégpedig esztétikai alapon.
- Jó reggelt, választóim! - Kiáltottam föllendített karokkal.
- Büdös van. - szögezte le Tóth törzsőrmester, a körzeti megbízott.
- Vitathatatlan, biztos úr.
- De honnan gyöhet? - kérdezte, az egybegyűlt huszonöt ember csóvás bólogatása közepette.
- Van elképzelésünk a forrás irányáról?
- Hát, semmi - mondta a rendőr. - Éppen ez az. Egyszercsak itt vót. - A parasztok megint ingatták, csóválták és bólintgatták a fejüket, egyszerre és együtt. Ha lett volna időm, elcsodálkoztam volna ezen a talányos mozgásformán.
- Amondó vagyok - amondtam -, hogy nincs más hátra, keresse mindenki. De előbb a biztos úr rajzoljon egy térképvázlatot, amelyiken minden jelenlévő egy nyíllal jelzi, mellik irányból érezte először a bűzt. Avval tán jutunk valamicskére. Addig én fölöltözöm. Nyisonka hozzál papírt, ceruzát!
*
Visszavonultam a fürdőszobába. A bűz különös tulajdonsága volt, hogy megszokhatatlannak bizonyult. Ez ellentmondott a szaglószervre vonatkozó ismereteimnek. Ezzel szemben viszont arra engedett következtetni, hogy a bűz forrása ismeretlen elegyű anyagokat illant a légbe.
Lehet például vulkáni utóműködés.
- Nyisonka! Gyere be!
- Dehó gyövök, mindenki megszó! - sutyorogta be az ajtórésen.
- Akkor kérdezd meg a választókat, lett-e valaki rosszul, mondjuk ájulásig.
Hallottam, ahogy megkérdezte. Aztán visszajött és besutyorgott:
- Senki. Csak volt, akinek főkeveredett a hasa.
- A gyomra, te, és ne sutyorogj, mert megszólnak.
- Haggyá má!
- Hol a fiam? - Hirtelen eszembe jutott.
- Ement horgászni a többi kölökkel. Regge hatkó. Ebédre gyön meg.
- Mondd meg a biztos úrnak, hogy szalasztani kéne valakit a gyerekekért, mert azok is jöhetnének keresgélni.
De ezt rosszkor mondtam, mert éppen akkor meghallottam a fiamat: - Papa... papa, nagyon büdös van!
- Mámeg hagymát ettél!
- Papa, nem én voltam. - Bejött a fürdőszobába.
- Dehogyse, le se tagadhatod. Akkorát akartál fingani, mint az apád, aztán beszartál.
- De...
- Ne hazudj! Fingottál, vagy nem?
- Hát...
- Naugye!
Láttam, ahogy előbújik valami könnycsepp a szeméből.
- Jól van, na, csak vicceltem.
- De tényleg...
- Tudom, csak vicceltem. Jó lenne, ha a többi gyerekkel segítenétek megkeresni, honnan jön a szag.
- Oké, papa.
*
Fölöltöztem, kimentünk a népek közé. De nagyon megszaporodtak, mert már az asszonyok is megérkeztek. Mint a varjak, olyan pofát vágtak.
- Na, kedves jó választóim! Figyeljetek rám! - kezdtem vészbeszédemet. - Nem kell annyira elkeseredni. Meg fogjuk találni a bűz forrását. Az a legfontosabb, hogy a biztos úr, a mezőőr úr és az erdőkerülő úr elvi irányításával kezdjünk el láncban, párban keresgélni. A biztos úr ossza föl a népeket csoportokra. A falu belső területeit pedig az asszonyok és a gyerekek vizsgálják át. Én itt maradok, minden hírt ide hozzanak. A fiam és három gyerek maradjon a közelben, hogy amennyiben hírt kell vinni, szalajtani tudjam őket. Kéretem Pócsfay doktor urat és Horváth állatorvos urat, tanácskozásra. Azt gondolom ugyanis, hogy a bűz esetleg a föld alól szivárog. Jó lenne, ha beszagolna mindenki a kutakba és a föld esetleges repedéseit is figyelnék. Az is lehet, hogy ez a dolog valami vulkáni utóműködés. De nem értek hozzá, csak gondolom. Ha megtaláljuk a büdösség forrását, akkor azt úgy jelezzük, hogy mindhárom harangot megkongatjuk, úgyhogy figyeljenek a toronyra! Valaki szaladjon el a parókiára, kérdezze meg, van-e ennek valami akadálya? - Három gyerek azonnal elszaladt. - Most menjen mindenki, vizslatni. Erről jut eszembe, hogy nem ártana arra alkalmas kutyát is vinni. Hátha valahol vonyítani kezdenek.
- Baj van, főnök - mondta a rendőr. - A kutyák úgy viselkednek, mintha megvesztek volna. De a macskák is. A kutyám egy darabig vonyított, aztán a szája habzott. Most csöndben fekszik és hörög.
- Akkor mindegy, menjenek anélkül. Győzni fogunk!
A falu népe szétszéledt. A rendőr csak nézett rám, aztán ő is elindult. Ritkán értette meg kristálytisztán, hogy nekem kötelességem különféle fölkiáltásokkal befejeznem minden beszédemet.
*
Elég az hozzá, hogy a fiam fél óra múlva reszketve állított be.
- Papa! Megvan.
Magamhoz szorítottam, mert tudtam, valami rondát láthatott.
- Egy ember... valaki fekszik a kertben.
Elájult. Ahogy magamhoz szorítottam, éreztem, elernyed. Bevittem az ágyára. Dörzsölgettem, simogattam.
- Nyisonka!
Amint a cselédlány belépett, mindjárt el is ájult. De cselesen, mert elrogyadozott az ágyig, és célzott pontossággal a fiam mellé zuhant.
- Ha lehet, most ne cirkuszolj. - mondtam neki.
- Azé lehetne belátásod. - mondta, és mindjárt föl is ült.
- Szedd össze magad! Borogasd a gyereket, jegeld, vagy amit akarsz. Ha a doktor megérkezik, lássa. De lelkileg omlott össze, úgyhogy szorítsd magadhoz, puszilgasd, mintha az anyja lennél. Érezze a biztonságot meg a szeretetet.
- De nem az én gyerekem!
- A kurva életbe! Csak azt kértem, hogy viselkedj úgy, mint ahogy egy asszonyhoz illik, amíg visszaérek.
- Lány vagyok.
- Ha valami baja lesz a gyereknek, ha mondjuk hülyére rémíted a sikoltozásoddal, férfit csinálok belőled.
De hiába veszekedtünk, mert a fiam fölébredt.
- Papa! Az nem ember!
- Hát mi?
- Ördög.
Nyisonkának több se kellett, sikítva menekült a szobából. Utána dobtam egy hamutartót.
- Fiam, legyél pap. Kerüld a nőket.
- Az ördög is nő... vagyis lány.
Ha valaki azt gondolná, hogy ettől megzavarodtam, vagy pedig zavartnak néztem a fiamat, hát téved.
- Visszajönnél velem megnézni, vagy félsz?
- Nem félek, csak rettenetesen büdös.
- Hát azt érzem.
- Csak attól félek, hogy mostmár belehalok.
- Az legyen a legkevesebb.
*
Bekiabáltam Nyisonka szobájába, hogy szaladjon harangoztatni. Nem válaszolt. Bezárkózott. Kitörtem az ajtó üvegét. Hát ott imádkozott a padlón térdelve. De olyan buzgón, hogy időnként földhöz is verte magát. Benyúltam a kitört ablakon, kinyitottam a zárat.
- Nyisonka, mi lelt?
- Me bőnösek vagyunk, azé gyött. Énértem! - De úgy zokogott, hogy harapdálta a nyelvét. - Értem gyött! Énértem! Megbüntet a Szűzanya a sok vétkemér!
- Loptál?
- Paráználkodtam! Veled!
- Hülye vagy! Nem a Szűzanya fekszik a kertben, hanem egy ördög. Annak meg tetszik, hogy te paráználkodtál. Dehogy büntet meg azért, inkább megjutalmaz.
- Elvitte volna a lelkemet.
- Hova, te gyalog? Hol fér el a te baromi nagy lelked?
- A pokolba!
Fölállítottam, jó nagyot vertem a seggére, aztán elzavartam harangoztatni. Futott is, mert tudta, hogy addig ütöm, amíg látom.
*
Bár szinte kiegyenesedve jártam, úgy éreztem, laposkúszásban közelítek a kert végébe. A kölyök persze mögöttem jött.
- Érzed, papa?
- Hajaj. - Hát ha valamit éreztem életemben, akkor ez az a szag volt. Nincs is szó. Azt hiszem, az agyam zsibbadt már az undortól. És kivert a víz. Nyilván a félelemtől.
Egyszercsak ott feküdt előttem. És akkor megfeledkeztem a bűzről és minden félelmemről. Gyönyörű volt.
Kicsi kis testét mindenhol vöröses fekete szőr borította. Göndör persze. Csak az arca volt csupasz, de igen sötét bőrű. A homlokán nem szarv volt, hanem két szarunyúlvány. A szeme fölé nyúltak, mintha fénytől védenék azt. Kissé laposak és lekerekített végűek voltak, fehérek. Ámbár messziről szarvnak is vélhető az ilyesmi. A szemeit becsukta. A füleit méretesnek találtam. De nem is ott voltak, ahol az ember hordja őket, hanem majdnem ott, ahol a macska. És formájában emlékeztetett a macskáéra. Az arca, amúgy szépnek találtatott, széles pofacsonttal, vastag szájjal. Apró kis szénfekete csecsei voltak, hegyesek, mint amilyet a boszorkányok is viselnek. A szemérménél - ha ugyan lehet ördögnél így nevezni azt -, az volt a különös, hogy ott a szőrzet szinte rikítóan vörös volt. Terpeszben feküdt, a farka a lábai közé került, mintha valami hímtag lenne, de nem lehetett összetéveszteni. Hanem a farka vége is vörös volt. Akkor szédültem meg igazán, amikor a patáját szemügyre vettem. Föntről nem is látszott semmi különös, csak akkor, amikor közelebb hajoltam. Hát patavédő volt rajta, afféle cipő, hátul tépőzáras. És amikor a talpát megláttam, tényleg kiment a fejemből a vér: Adidas embléma volt belesütve.
*
Térdre estem. Azt mondják, a halálra ítéltek előtt szalad végig az egész élet, amikor emberszemet néznek az osztaggal. Hát így futottak végig bennem az összes tanítások: ahogy a dédanyám mesélt az ördögről, a katekizmus, amiről azt hittem, rég elfelejtettem az első áldozás óta, a hittanórák minden szava, minden ministrálás, latinul, magyarul, de még oroszul is, a marxizmus meg aztán minden, amit a zsidóktól hallottam és olvastam, aztán Marx, de az elejétől a végéig, és Lenin. Mintha az agyam, mint valami villanyos masina, kereste volna a pontot, ahol igenis van kapcsolat a patacipő és a világ rendje között. És mintha sistergett volna bennem valami, mintha százezer számra zártak volna rövidre a neuronok, sehol semmi. Nincs magyarázat, hiába tanultam, mindhiába figyeltem. Szenvedtem a tudatlanságomtól, akkor, ott először igazán életemben.
*
Pócsfay doktor emelt föl. Megszorította a kezemet.
- Vannak ilyen dolgok. - mondta az öregember. - Erősek vagyunk, ki kell bírni.
- De miért pont mi? - kérdeztem. Akkor megláttam szegény Halápy tisztelendő urat. Szemlesütve imádkozott. Latinul.
- Gyere innen, atyám. - mondtam. - Egy kis pálinka...
- Nekem maradnom kell! - Ezt halkan kiáltotta. - Itt kell maradnom, őriznem kell! - Szinte sípolt szegény.
- A lelkedet őrizd most, atyám. Abban segít a pálinkaféle. - Megfogtam a karját és elkezdtem erővel vonszolni. Amikor már úgy tíz lépést sikerült megtennünk, megkérdeztem, amit gondoltam: - Fölkészítenek titeket az ilyesmire?
- Persze. Pláne én már ötven éve végeztem a teológiát. De sohase gondoltam, hogy erre... - motyogott.
- Mi ez? Jel?
- Isten nem tesz ilyet.
- Hát, pedig elég ravasz.
- Már csak az hiányzik, hogy káromold!
- Van valami ördögűző imád?
- Azt mondtam az előbb is. Csakhogy, ezt az ördögöt már nem kell elűzni.
*
Amikor a házamhoz értünk, hallottuk a harangokat. Nyisonka futva érkezett. Térdre vetette magát Halápy atya előtt, és rávetette magát a cipőjére.
- Elég volt!
- Bűnös vagyok!
- Én is, lányom!
- Paráználkodtam! Értem gyött az ördög.
- Hülye vagy, lányom. Menj a dolgodra! Ha minden paráznáért ördög jönne...
A cipőjét is kitépte Nyisonka öleléséből. A vége az lett, hogy az öreg atya kisebb szökellésekkel volt kénytelen a minduntalan utána vetődő Nyisonka elől a házamba menekülni.
- Hülye ez a lány - mondtam.
- Révületben van.
- Hozass egy vödör szenteltvizet.
*
A fiam egy zseni. De ezt komolyan mondom. Miközben én a pálinkát pakolgattam, de szinte pillanatok se teltek el, máris megjelent a konyhában a fényképezőgéppel.
- Papa, nincs megtöltve!
- Most tényleg az a legnagyobb gond.
- De papa, mi van akkor, ha jönnek az ördögök és elviszik? Kell felvétel, mert mindenki hülyének néz minket, de az egész falut.
- Igaza van - mondta a doktor.
- De papa, nincs film benne.
- Valamelyik fiókban van. Fiam, ha kérsz pálinkát, most ihatsz egy kortyot. Tudom, min mentél át.
- Már jól vagyok, papa. - Ment is fiókot kutatni. Eszembe jutott, hogy profi fölvételek kellenének. Utána kiabáltam. - Te, szólj Kovács tanító bácsinak, mégiscsak ő a fényképész szakkör vezetője!
A tanítót nem kellett keresni, mert akkor már ott volt a fél falu a konyhámban, vagy inkább az egész. Szájról szájra járt a pálinkásüveg. Aztán a viszkis. Aztán a konyakos. Tíz perc alatt minden elfogyott.
- Megnézhettyük? - kérdezte Tóth törzsőrmester.
- Meg hát! Hanem csak a jobb idegzetűek. - mondta a doktor. - És a tisztelendő úr menjen veletek!
- Még ne menjen! - mondtam - Mert meg kell beszélnünk, mi legyen a tetemmel.
- Mi lenne? Hát eltemetjük! - mondta a rendőr.
- Azám, de hová? A temető az megszentelt föld. A dögkútba mégse vethetjük, mert csak emberformája van. Ha a kertemben földeljük el, engem fog kerülni mindenki. De büdös, valamit csinálni kell! Meg hátha fertőz.
- Mégse várhatjuk el, hogy egy pap temesse el. - mondta a tanító, aki éppen szemléről jött a kertből, fölötte sápadtan. - Égessük el!
- Lefényképezted?
- Nincs nálam gép!
- Hát akkor szaladj a fiammal!
- Én mindenesetre amondó vagyok - kezdte Pócsfay doktor -, hogy fölboncolnám azt a tetemet. - Bár talán erre nincs is jogom. Értesíteni kellene valami minisztériumot. Vagy formalinba kellene rakni... alkoholba... vagy ecetbe, hogy nálam jelesebb tudósok megvizsgálják.
- Beledöglünk a bűzbe, ha várunk - mondtam. - Mindenki, aki kíváncsi, nézze meg a tetemet, aztán boncold föl, aztán égessük el a francba.
Közben Nyisonka visítozását hallottam, miszerint ő dehogy nézi meg. Erre a többi parasztasszonyok is biztosítottak mindenkit, hogy dehogy nézik, Isten megverné őket.
- Figyeljetek ide! - mondta erre Halápy tisztelendő. - Azt mondom nektek, hogy nézzétek meg, mert nem fogjátok magatoknak megbocsátani, ha elmulasztjátok. Ilyet ember még nem látott. Tanúkra lesz szükség, hiszen talán még a Szentszék is vizsgálni fogja az ügyet. Bölcsen kell döntenünk...
Abban a pillanatban megjelent az ajtóban a fiam:
- Papa! Papa! Baj van! Ilyen picike lett! - mutatta a kezeivel. Olyan kisgyerek formát...
- Lefényképeztétek?
- Persze. A tanítóbácsi elájult a bűztől. De már jobban van.
*
Az egész falu kiszaladt a konyhámból. Persze, a némberek is. Nyisonka vezetésével. Csak a doktor meg a pap maradt.
- Az a helyzet, hogy nem fog boncolni. - mondta a tisztelendő.
- Tudom. Elpárolog. Azért ilyen rettenetesen büdös. Eltűnik, nyomtalanul.
- Tudjátok, mi marad utána?
- Mi?
- A patacipője.
- Az nem bizonyíték. Azt csinálhattuk is. Hülyének fognak nézni... - mondta a doktor.
- Na, hátha van itt még egy kis pálinka. - mondtam. - Igyunk egy kortyot, aztán nézzük meg, hogyan illan el életünk első és utolsó jelenése. Csak a fényképek sikerülnének!
*
Amikor kiértünk, az ördög már csak akkora volt, mint egy játékbaba. Illetve játékmajom. Olyan moncsicsi. A patacipő is zsugorodott.
A népek csöndben állták körül. Imádkoztak többnyire. De nem csukott szemmel mormogtak, hanem mereven nézték a kicsi tetemet. Már alig volt büdös. A fiamat néztem. Az arca mintha megférfiasodott volna. És a gatyája, mintha fütyülőtájt kidudorodott volna. Dehát az enyém is.
Arra gondoltam, hogy kilenc hónap múlva hét, tizennégy vagy huszonegy gyerek születik a falunkban. Ha nem vigyázok, az egyik Nyisonkától.
A fényképek pedig nem fognak sikerülni. Beég a film.(tartalom)
Bukfencező lovakról álmodhatnál
Vagy úgy, hogy egészen picikék, törpének is törpék, busák, lomposak, pulinak vélhetnéd őket, visongva, rihegve nyerítenek, nem is gurulnak, hanem görögnek. Vagy pegazusokról, de azokról ne álmodj, mert hazudnál, hacsak nem nyújtod meg őket, hosszabbra, mint egy zsiráf estvéli árnya. És csak a hátsó lábaikat hagyod meg, az elülsők szárnyakká lendülnek, és szárnysörényük, miként a nyakon, nem lobog, hanem úszik, mint holmi széltől tepergő gabonamező. És, mert a földön szánnivalók, persze csak a levegőben bukfencezhetnek, de csak végül, legvégül, szárnyalást golyó által megtöretve. Vagy legyünk emberséggel: ott haljanak meg mindig, odafönt. Amiképpen a közönséges lovak közül a vénebbek állva alszanak, és úgy is halnak, talán.(tartalom)
Volna
Nem lesz majd ekkora pofád, és az egész életedből egy nagy határ hallgatólagos beleegyezés marad. Bőrödet a Naptól, a hátadat a huzattól félted, különféle savanyúszagú, de mégis émelyítő váladékok előtt nyílnak rések belőled. Azt nézegeted majd, mid nem rohadt még meg teljesen és visszavonhatatlanul. Mert mindig lesz benned egy picike kis remény, afféle kegyes öngúnnyal kevert reményke, hogy a dolog mégiscsak megfordítható, vagy megállítható. Csak azt a gyökeret, azt a sót, azt a vizet vagy bort nem találták meg mások, ami megmenthetne téged.
És hiába húzod ki magad, veted előre a melled, riszálod a farod, hiába veszel fátylat, busa parókát, krémeket, rúzst és öltesz idegen illatot, mindenki tudja majd, hogy kelméid alatt, és még lejjebb, a nyirkos bőr mögött laffognak már a szálak, romlásnak indult a fehérje. És utál majd az orvos is a melledhez érni, mert bár mindig tudta, hogy zsírpúp az egész, de csak így, hogy megroggyant, így lesz ez mérhetetlenül nyilvánvalóvá. És hiába a szivacs, hiába a ravasz gumipántok, hiába tanulsz meg búgó hangon beszélni, mindenki tudja majd, hogy szemérmed ajkai szárazak, a húsuk megapadt, mint egy napon felejtett parizerdarab: akár egy fogatlan szájba, belédhuppan az egész, és nincs az a csók, ami örömöt illethetne a lábaid közé. Százszámra veheted a tükröket, akár belülről is föstheted magad, tört, tizennyolc karátos arannyal karcolhatsz elterelő fényeket, a százegyedik tükör is a szégyent mutatja majd. Nem az emlékeidre gondolsz akkor sóvár siránkozásaidban. Nem a szerelmes türemkedések lila és villanyfonatú remegéseire. Nem az átlendülések hajóhintáira. Hanem arra a napra, amelyiken ezredszer sem szerelmeskedtél hülye kérdések nélkül, pedig még lett volna kivel.(tartalom)
Dögkút
Geró, a bátyám földagadt pofával fekszik az árnyékban, a függőágyon. Összecsípkodták a méhek. De mintha a rosszindulatizmai dagadtak volna meg, olyan gonosz képet vág, mint egy kő alá szorult haldokló.
- Szedd össze magad! Indulunk! - mondtam.
- Mindenki kiröhög!
- Visszaröhögöd.
- Milyen alapon?
- Egérmellük van, táskaseggük, eperseggük, mindegy. Csúfolászni mi is tudunk. Különben se találkozunk senkivel. Gyerünk!
- Lögott. Szedd össze a cuccot!
- Végére kell járnunk, ma.
De nem is így volt, hanem úgy, hogy belerúgtam Geróba, mert mindigis kisebb volt nálam. Szegény. Állítólag valami belső rühességgel született, az tette aprókává. Ezt én találtam ki. Mert utáltam. De tényleg gonosz volt. Félt tőlem.
Belerúgtam, majdnem kiesett a függőágyból. Hogy álljon föl, mielőtt kiborítom. Kikászálódott.
- Szedd össze a fölszerelésedet, mert nincs időnk.
- Holnap hazamegyünk?
- Vagy még ma este. És ha jönnek értünk, mégsem mondhatjuk azt, hogy most mi lemegyünk egy kicsit a dögkútba, de ozsonnára visszajövünk. És különben is lehet, hogy kiokádjuk az ételt. Volt már olyan, hogy valaki halálra hányta magát az undortól.
- Nem is lesz odalent büdös.
- Hacsak nem! - mondtam. - És ha nem is a bűztől, a félelemtől! Volt már olyan.
Geró tizenhat volt, én tizenöt, de a kisöcsémnek nézte volna mindenki. Figyeltem a mocorgását, az öltözését. Azt gondoltam, biztosan ő akar majd lemenni. Mindent mindig ő akart, ha volt egy kicsi veszedelem. Nem szerettem őt, mert a gyöngesége sunyivá, a becsvágya törtetővé tette. De már arra is gondoltam, jobb is, ha ő megy le, mert még képes lenne utánam dobni a kötelet. Nem hogy megöljön, hanem csak leckének. Aztán kihúzna egy másik kötéllel estefelé. Illetve nem húzna, csak hagyná, hogy kimásszak, és valahonnan messziről lesné. A kis szemét. Ilyen.
Szecsőmama azt mondja, hogy még véletlenül se menjünk a régi dögkút közelébe, mert abba cigányokat dugtak.
- Kik dugtak?
- Mittudom.
- A németek?
- Vagy a csöndőrök. Vagy a nyilasok. Vagy az oroszok. Azok nem. Mittudom. Mondják.
- De hát csak itt volt!?
- Ki?
- Hát maga!
- Csak mondják. De az is biztos, hogy a frontok után új dögkutat ástak a Kecelidombon.
- És ezt betemették?
- Bedől az magától.
- És nem ment le senki, hogy megnézze, van-e ott emberhulla?
- Nem mertek. Hát én se mertem vóna, na.
Nem tudom, hányszor képzeltem el, milyen az, amikor valakit a kútba lőnek. Egy cigányt. Pláne sokat. De azt is, hogy valakit én, magam lövök. Az arcokat, azt, ahogy összecsuklanak. Akkor még úgy gondoltam, az emberek szépen, lassan beledőlnek a halálba, mint a filmeken. És ahogy képzelegtem, jó érzés volt emberre lőni. Mert sokszor nem cigányokat láttam magam előtt a kút szájának peremén, hanem az ellenségeimet: a Karjai gyerekeket meg a Kurtán Józsit, akik azóta már nem élnek emberi életet. Az egyik öngyilkos lett, a másik részegségében gyilkolt, börtönben van, a harmadik pedig megőrült.
Ma már tudom, hogy amikor az ember egy másik emberre lő, akkor nem érez semmit. Illetve csak valami hideget. Mintha mindene hűltbéna lenne, kivéve azt az ideg-, izom- és lencseszerkezetet, amelyik elsüti a fegyvert. És ha az ember rendesen megtanul ölni, tehát a májra, szívre vagy az agyra céloz, és képes is valamelyiket eltalálni, akkor a másik ember azonnal tárggyá zuhan, mindenféle pofavágás, dögös és megható tekintet nélkül.
De akkor még igazi fegyver se volt a kezünkben, csak silány légpuska vagy csúzli. Azokkal is csak vaktában lövöldöztünk, többnyire álló célpontokra. De jó volt képzelődni. Miképpen juthattam már akkor a lealjasulás olyan fokáig, hogy egyáltalán eszembe jutott: minek belelőni a kútba az embereket? Ha lököm őket, nem kell annyi lőszer. Ez eszembe jutott.
Geróval egész nyáron nem sokat beszélgettünk a dögkútról. De aztán az utolsó tíz napban kerítettünk rudazókötelet, lámpát meg egy másik kötelet is biztosítónak. Geró még egy fenyőfán is gyakorolt. Szerzett nagy szögeket és kalapácsot. Úgy gondolta, nem csak a kötélen ereszkedik le, hanem merülés közben a szögeket a falba veri, a biztonság kedvéért. Én soha nem mondtam, hogy Geró nem volt bátor, csak szánalmas volt a bátorsága. Mégiscsak én erőltettem a leszállást az utolsó napon. Különben egész nap döglött volna a méhcsípdosások ürügyén. Mert félt.
Csak Szecsőmamával beszéltünk a dögkútról, senki mással. Vele is csak egyszer. Mert nem jó, ha megneszelik a tervünket. Egyszer az is eszünkbe jutott, hogy horgászbottal kellene csinálni az egészet.
- A fejek már úgyis elgurultak - mondta Geró.
- De akkor az állkapocs is leesett róluk, az biztos.
- Egy horgászzsineg kibír öt kilót.
- Annyit ki.
- Ledobjuk a horgot, aztán amibe beleakad, azt fölhúzzuk. Legföljebb eltart egy hétig.
- Észrevesznek. Hát biztosan meglátnak, ha egy hétig horgászgatunk a domb tetején. És különben is, az állkapocsban hol akadna meg a horog? Anélkül meg kinek kell a koponya?
Egyszer, hajnalban fölmentünk a dögkúthoz. Esett az eső. Vastag gerendákkal és deszkákkal borították le, földet hordtak rá, de a föld jórészt bemosódott a kútszájba, a fadarabok kicsit megkorhadtak. Azt láttuk, hogy két perc alatt lebonthatjuk az egészet.
Összeszedtük a cuccokat és végre elindultunk. Szó nélkül mentünk, illetve cipekedtünk, mert a szerelvény , főleg a rudazókötél, nehéznek és otrombának bizonyult. És még azt se tudtuk, elég hosszú lesz-e, mert hány méter mély egy dögkút? Én a fütyülőm tájékán bizsergést éreztem az izgalomtól. Akkor először. Később, ha szökésben voltam, ha tiltott határt léptem át, ha lopni mentem, ha titkos találkozásra indultam, ez az érzés mindig pontosan ott volt. De különösen akkor, ha olyasminek az előérzete költözött belém, hogy engem megölhetnek, vagy hirtelen valamilyen életet kioltani kényszerülök. Furcsa módon utoljára akkor éreztem, amikor Geró utolsó tusáját láttam. Ásványkutatónak álcázva dolgoztunk Afrika közepén. Ő persze addigra már régen két fejjel magasabbra nőtt nálam, hatalmas és rendkívül jól képzett katona volt. A legjobb földerítő és robbantószakértő, akit valaha ismertem. H. R. zsoldosai fölkergették egy sziklafalra. Nem lőttek rá, mert élve akarták. De úgy gondolta, hogy a váltságfogságot nem érdemes túlélni. Így nem maradt választása. Mielőtt elérték volna, kiállt egy sziklapárkányra és a szájába vette a revolverét. Nem akart esélyt adni magának. Én megkötözve, a tarkóm öreglyukában egy géppisztoly csövével néztem végig az egészet. Évekig gondolkoztam azon, kellett-e bátorság a karjaim fölemeléséhez. És mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy ő engedjen a pusztító gyávaságának?
Tényleg két perc alatt szétszedtük a dögkút födését. Geró levilágított.
- Innen semmit se látni.
- Elég lesz a kötél?
- Ja.
A rudazókötelet egy, a kútfőből kiemelt gerendára erősítettük. A biztosítókötelet egy másikra. Úgy dolgoztunk együtt, mintha tervünk lett volna. Aztán Geró belerakta a nagy szögeit a bőrnadrágja zsebeibe, a kalapácsot az övébe. Lehasalt és megint levilágított.
- Ne menjek inkább én? - kérdeztem.
- Ne.
Az első szöget még úgy fektében, föntről verte be. Én általvetettem a nyakamon a rudazókötelet, Geró fölállt, a másik kötél végét a derekára kötötte.
- Inkább ezt vedd a nyakadba, azt dobjuk le.
- Jó.
Amikor a rudazó eltűnt a torokban, lehasaltunk és után világítottunk. Valahol öt-hat méter mélyen úgy tűnt el, mintha görbeség lenne a kürtőben.
- Hát mindegy. - mondta Geró. Fölállt, a kútnak háttal négykézlábra ereszkedett, jó erősen megmarkolta a rudazókötelet és elindult. Nem láttam, ahogy megy lefelé, mert állnom kellett, hogy a vállaimon csúszó vékonyabb kötéllel tartani tudjam a derekát. Amilyen hülyék voltunk, csak egy lámpát hoztunk, az meg a szájában volt. Tompán és egyre halkabban jött a hang.
Vagy tíz perc múlva megállt, elernyedt a kötél a bőrömön. Kicsit közelebb léptem, illetve inkább csak hajoltam, hogy lekiabálhassak.
- Mi van?
- Itt beomlott a téglafal. - Nagyon messziről jött a hangja.
- Akkor ne menj tovább! - hirtelen félteni kezdtem.
- Csak nem tartja a szögeket az agyag. Már látom az alját.
- Vannak koponyák?
- A téglák eltakarnak mindent.
- Gyere vissza! - azt gondoltam, nem eresztem tovább a vékony kötelet, akkor csak visszajön. Ámbár Geró inkább leoldaná magáról. Abban a pillanatban, amikor ezt gondoltam, egyetlen vékonyka reccsenéssel eltört a rudazót tartó gerenda. Éreztem a vékony kötél hatalmas rántását. A földre terített, a bőrömet letépve lassan csúszott a húsomban. Az irgalmatlan fájdalomtól majdnem elengedtem. De aztán valahogy a lábamra tekertem és megfogtam a csúszást. Lentről halk, hosszú robaj hallatszott. Rögtön kristálytisztán értettem, hogy beomlott a kút téglafala, az egész. És Geró ott lóg valahol élve vagy holtan. Már nem a fájdalomtól, hanem a félelemtől, alig kaptam levegőt.
- Fogni kell mindenáron. - Emlékszem, hogy ezt hangosan kimondtam.
És húzni lassan. Nagyon lassan. De ahhoz föl kell állnom. A talpammal a földhöz nyomtam a kötelet, és lassan megpróbáltam négy-, illetve háromkézlábra állni. Fogni mindenáron! Nagyon fájt, de sikerült. Vérízt éreztem a számban, nyilván bevertem a pofámat, amikor elestem. Az orrom is vérzett.
- Élsz? - Hallottam a saját gyönge kis sikoltásomat. - Éélsz?! - Nem válaszolt, vagy nem hallottam. Minden erőmet összeszedve elkezdtem fölfelé húzni. Könnyű volt. De hát kicsi kis teste volt Gerónak.
Nem tudom, mennyi időbe telt. Egyszercsak megláttam a hátát. Aztán még följebb, és lassan lenyúlhattam, hogy a derekánál fogva kirántsam. Jó erősen megfogtam a kötelet, azt is ellenőriztem, hogy eléggé rátaposok-e, meg hogy a másikat eléggé szorítom-e, és még vártam is egy kicsit, hogy legyen elég erőm az utolsó rántáshoz. És egyszercsak kint feküdt előttem Geró.
Azt hiszem, egy pillanatra el is ájultam, amikor leültem mellé. Aztán a hátára fordítottam, és nem volt arca. Összezúzták a lezuhanó téglák. Nem bírtam nézni. A testén nem láttam más sebet. Mintha csak az arcát akarta volna valaki elpusztítani. Olyan volt, mint egy kutyarágta, friss marhahúsdarab. Hirtelen eszembe jutott és leoldoztam a kötelét a derekáról. A kezem csupa vér lett. Az ingen át horzsolt rá övet a kötél. A mellére hajoltam, dobogott a szíve. És akkor már azt is hallottam, hogy gyöngén sípol a torka. A karjaimba vettem és fölemeltem. De aztán leeresztettem a lábait, és mint egy zsákot, úgy vettem a vállamra. Majdnem egy órába telt, mire bevánszorogtam vele a faluba.
Az orvos azt mondta a mentőorvosnak, hogy nem súlyos, csak bordák törtek, és hát az arca . Akkor már Geró ébren volt, a szemeit is láttam, mert a doktor valahogy kimosogatta. És mintha nevetett volna, szétnyílt a szája, láttam a félbetört fogait.
- Pefig öffász fofinfof if kafhaffunk folna kofonyánként.
- Ezret is, Geró.
- A fifába.
Az orvos nem engedte, hogy elkísérjem a kórházba. Megvizsgált, aztán fölhívta nagyanyámat. Azt mondta, megjött értünk az apám, itt várjam meg.
- Nagy faszok a fiaid - közölte apámmal.
- Fafok - mondtam, de nem elég halkan.
- Micsodák? - kérdezte apám.
- Fafok. Gergely most fafokat mondana.
Apám legalább három másodpercig nézett, aztán nyelt egyet. Ebből azt gondoltam, hogy már nem üt meg. De hirtelen akkora pofont kaptam, hogy már estemben a padlóra fröccsent az orrom vére. Vagy fél órát kellett feküdnöm a kezelőben, mire végre valahogy elállt.(tartalom)
Egy dögcsipesz hiánya
A macskás asszony hirtelen lépett Sahin elé a homálygó sötétből. És tényleg úgy járt, mint egy macska, miképpen a kutyások is hasonulnak a kutyáikhoz. Sahin János sokat gondolkozott ezen. Úgy vélte, hogy ez már csak igazán természetes: aki mással se pofázik egész nap, mint éppen egy állattal, az beszéd közben állatpofát vág. Éppen úgy, ahogy a szeretet utáni vágyakozásba belehülyült nagymamák unokapofát öltenek. És ez rendjén való.
Sahin szerette a macskákat és nem szerette a kutyákat. Valójában teljesen közömbös volt a macskák és a kutyák iránt, merőben ideológiai megfontolásból azonban számos esetben kinyilvánította, hogy szereti a macskákat, mert azoknak van jellemük, és utálja a kutyákat, mert azoknak nincs. Indokul azt lobogtatta, hogy amennyiben az ember a kutyájába rúg, az utána megnyalja a rugóláb talpát, a macska viszont elhagyja a házat is, legföljebb szarni jár haza a padlásra.
A lelkének ama bizonyos mélyén azonban tudta, hogy a kutyák egyrészt meg vannak kötve, másrészt legalábbis be vannak kerítve, harmadrészt nem tudnak fára, kerítésre és egyebekre mászni. Vagyis jóformán semmiféle menekülési útvonaluk nincs. Ezzel szemben sokat esznek, egéren és madárfiókán meg nem élnek. Hát ezért lettek hasonlatosabbak az emberekhez, mint a macskák. És a macska persze éppúgy megnyalja ínségesebb időkben.
Csodálta a macskás asszonyt. Undorral csodálta. Pongyola, fényes, vörös, papucs Szegedről. Hajcsavarok reggel ötkor. Lompos nagy segg. Pórázon vezetett egy lompos, nagyseggű, vörös macskát. Kutyányit. Az utcán, pedig volt kertje. Minden reggel, öt után.
Sahin egyszer megkérdezte, nem volna-e inkább, esetleg, talán jobb, ha szabadon engedné azt az állatot? Az asszony erre csak annyit mondott, hogy az emberek gonoszok. Ő meg erre azt mondta, hogy tényleg.
Akkor az asszony ezt elengedte a füle mellett, legalábbis nem válaszolt, de attól fogva minden reggel a gonoszság újabb bizonyítékával várta Sahint. Harminc nap: harminc bizonyosság. És az asszonynak mindig igaza volt. A gonoszság nyomai és tárgyai cáfolhatatlanok voltak. Gyönyörű rémület minden napra. Az asszonynak rémület, Sahinnak gyönyörű.
Az újságkihordó egy kicsit se szerette meg ezt az asszonyt. Hacsak az nem vélhető némi szeretetnek, ha hajlandók vagyunk valakiről ítéletet váltani: nem egészen hülye, még nem állatiasodott el teljesen, macskakorcsosultságából még kilóg valami emberi, de azért már megdögölhetne a rémisztő példáival meg a macskájával egyetemben.
Elősurrant a sötétből. Sahin majdnem az önjáró vizidögre emlékeztető állatra lépett.
- Jó reggelt, asszonyom!
- Dejó, hogy jön.
- Mindig jövök.
- Borzasztó dolgot láttam. Segítsen rajtam!
- Állok rendelkezésére, asszonyom.
- Az a gyanúm, hogy valaki megint merényletet eszelt ki.
- Ki ellen?
- Cirmőke üdve ellen. Vagyis inkább... ellenem. Mert, ha nekem bevégeztetik, minő sors marad Cirmőkére?
- Üdvöt említett?
- Egy állatnak csak a földi létben lehet üdvössége. Az a legszomorúbb a sorsukban, hogy rövid és esélytelen.
- Lássuk! Dögöt dobtak?
- Nem, csak egy farkat. Ott a saroknál, a kerítésen túl, mintha egy levágott macskafarkat láttam volna. Ha megtenné, hogy megnézi!
Az asszony majdnem sírt. Sőt, sírt is, csak nem könnyezett. Sahin letette a táskát, kivette a zsebéből a lámpát, bevilágított a drótháló mögé, és valóban: meglátta a macskafarkat. Arra gondolt, hogy nagy marha lesz, ha most jó ember lesz, és egy papírzsebkendővel fölemeli, hogy a kukába dobja az állatmaradékot. Mert holnap, holnapután macskalábakat, legutoljára pedig egy macskafejet fog hasonlóképpen elpucolni. És legutoljára a vicsorgó, beszáradt szemű macskafej már nagyon büdös lesz. Kifinomult, gyönyörű gonoszság, alkotó gonoszság, gondolta.
Amikor végzett a farokkal, visszament az asszonyhoz a táskájáért. Mocskosnak érezte a kezét. Tudta, hogy még este is szagot keres majd magán. Dögcsipesz kéne ide!
- Miért van ez, jó Sahin úr?
- Mert különben háború lenne.
- Azt mondja?
- Azt.
- És azt is gondolja?
- Azt gondolom, hogy ezek az emberekkel is ezt tennék.
- De hiszen ezt velem teszik.
- Mert most nem ölhetik meg. Törvények vannak. De képzelje el: ha macska helyett egy gyereket kellene minden hajnalban rejtőzködve sétáltatni. És a gyerekeknek annyi értékük lenne, mint ma egy macskának. Ez csak megállapodás kérdése.
- Én rosszul vagyok attól, amit maga beszél.
- Nem mondanám, ha nem lennék rosszul.
- Nem kér egy kávécskát?
- Mennem kell. - mondta Sahin János. Fölemelte a táskát. Nem köszönt, csak biccentett...(tartalom)
Sehovase
A szerencsétlenség nem rátört, nem rázuhant, hanem inkább telepedett belé vagy rá. Szivárgott. Ráérősen, tunyán. Kövér, pohos szerencsétlenség. Olyan lett, mint azok az élőlények, amelyek valamiféle kilátástalanul nyomorult oknál fogva egyszercsak beszorulnak a törzsfejlődés valamelyik csatornájába: gerinc, jó idegrendszer vagy megfelelő elbúvókészség hiányában élve megkövülten várják a rájuk méretett idő végezetét.
A teste, de különösen az arca öregedni kezdett. A bőre, a szőrzete, a tekintete fényét vesztette. Szürkült, töpörödött és ráncosodott.
Tudott minderről, sőt, mindezt maga fogalmazta meg. Nap, nap után ismételte és tökéletesítette a kórképet. Egy darabig az okot is fürkészte.
Nem kereste az emberek társaságát. Úgy vélte, a nyomorúsága másokra is rátelepedhet, a vidámság legkisebb esélye is odalesz, ha egy estélyi mulatságra való meghívást elfogad. Rákapott a magányra.
Egyre gyakrabban fordult elő, hogy csak úgy elüldögélt. Sehovase nézett maga elé. Eljátszott a gondolattal: azt se bánná, ha megvakulna és megsiketülne. Sőt, valami ilyesmi talán kilendítené, ismét harcképessé tenné. Ámbár a harc puszta gondolatától, magától a szótól is visszondorodott.
Egy este a székén előrelógatott fejjel ült, sehovase nézett sokáig. Amikor csak úgy magától fölriadt, a cipőjén vízcsöppöket látott.
Nyál - gondolta -, úristen, a nyálam.(tartalom)
Peremkirályság
De ha nem ismernek föl titeket,
akkor szegénységben vagytok,
és ti vagyok a szegénység.
(Tamás-evangélium)
A királyság ahhoz az emberhez hasonlít, aki nem akar hatalmat, csak békességet, de azt már régen megtalálta, ezért már azt sem akarja, csak van. Egy emberhez, aki lenni akar, és már attól se fél, hogy egyszercsak nem lesz. És nem csak azért nem fél, mert tudja, a félelem hitvánnyá tesz, hanem mert megértette a rendet, és azt is, hogy nincs hozzátenni valója. Nem ilyenné lett, hanem így született. Amit tud, arról csak akkor beszél, ha kérdezik. Akkor is csak azt mondja: nézzetek, hallgassatok, de ne feledkezzetek meg a szagokról se. Az ízekről se. És ne nyugodjatok addig, amíg mindent nem tudtuk az érintésekről. Nem gazdaggá kell lenni, kerülni kell a szegénységet. Nem erősnek kell lenni, óvakodni kell a gyöngeségtől. Nem bölcsnek kell lenni, óvakodni kell az elhülyülés mámorától.
Ilyeneket mond ez az ember, ha kérdezik. De nem valamiféle erős és ellenállhatatlan meggyőződésből, hanem csak azért, mert a mondás is érintés. Ahogy a kérdés és a hallgatás. Nincs olyan, ami semmi lenne, ami pedig van, az nem választható el mindazoktól, amiket másnak mondunk. Ilyeneket mond az ember.
És egyszercsak érzi, hatalma van a többiek fölött. Aztán meg is mondják neki. Látja és tudja, követik. Egy napon arra ébred, hogy miként valami kötélféle, úgy bomlik a békessége. Tudja, nem is olyan sokára kétségbeesetten kell majd menekülnie maga elől. Szabadnak született, de megint terelik. Saját királyságából egy másikba, amelyikben ő már csak király.
De megérti, lehunyja a szemeit és már mosolyog: aki megtalálta a világot, az gazdaggá lett. Lemondhat a világról.
*
A királyság a sikethez hasonlít, aki csak olyan erdőben érzi jól magát, amelyikben tudja, hogy csönd van. Meg veremben, meddő bányában, házmélyi ágyban, vastag takarók alatt.
Egy vakhoz, amelyik csak a sötétben nem alszik, és a lámpák melegétől is fél.
A királyság hozzád hasonlatos, ha siketek és vakok élnek a házadban, valamint hülyék és nyomorodottak, buták és elvetemültek. És nem jóság van benned, hanem csak békesség, vagy már az se. Egyszerűen csak megfáradtál, és már csak azért óvod a rendet, mert semmi nincs, amiről azt gondolod, hogy jobb volna másképp. Várod a vakságot és a siketséget, a leprát és a belülről rágcsálkodó vérmeket, az agyad töppedését, és mosolyogsz, csukott szemmel, mint aki szerelmeskedve ébred.
*
A királyság egy lóhoz hasonlít, egy hároméves fekete csődörhöz, amelyik elment a ménestől, mintha csak szagot érezne, valami illatot. Szénáét, kancáét, vagy csak vízét. Vagy azért, mert egyszer jó csak úgy átmenni a dolgokon, lépésben, vagy kicsit ügetve. De semmi vágta. Jó átmenni egy mezőn, bejárni az erdő széleit, meglelni a forrásokat. Enni, bár nincs igazi éhség ott, ahol a fény mást se tesz, mint dúskál a saját teremtményein. A ló is az.
Szél jön, és ez mégiscsak vágtára fogja. Úgy rohan, hogy mindig a háta mögül fújjon, és olyan gyorsan, hogy meg se lendüljön a sörénye. Rezegjen csak, de éppen csak a futástól. És ha lassul a szél, visszafogja: üget, aztán léptet, poroszkál. És ha megáll, megáll, hogy bevárja.
Ahogy délutánra billen a Nap, az illatok sávokban és kötegekben csapnak elé, tekeregnek. Ha eléggé jóllakott vagy, nem csak a forrásukat, szétmállásuk útját is jó dolog kutatni.
A királyság egy lóhoz hasonlít, amelyikről a szemlélők közül sokan azt gondolnák, el fog tévedni, de a kiválasztottak megértenék, hogy visszatalál majd, ha a dolgok rendje másképp fordul.
*
A királyság ahhoz a paraszthoz hasonlít, aki egyszer meg merészelte tagadni, hogy a rendőrnek pacsit adjon. Olyan jó nagy pacsit. A rendőr nem volt szolgálatban, és a kocsmában csak viccből nyújtotta a tenyerét a földműves elé, de az fölemelte a szemeit, mélyen a rendőr arcába nézett és azt mondta: nem. A rendőr tekintete elsötétült, az arca vörös lett, vagy inkább lila, mint a csiklás pírja örömök idején, és méginkább odatolta a zsellér elé a mancsát: pacsit bele, mondta halkan, de összeszorított fogakkal. Ám az megátalkodott képet vágott és nézett tovább, bele a rendőrbe: nem. Akkor a rendőr szolgálatba helyezte magát, a bal kezével, a szabályzatban előírt módon megragadta a jobbágy gallérját: pacsit mondott megint, csattant a szó, és a jobb tenyér beékelődött az áll alá. De a föld szolgája hajlíthatatlan maradt, a tekintete sem tört meg. És így ment ez egy órán át: a rendőr ötpercenként előléptette magát, főtörzsőrmester, aztán alhadnagy, hadnagy, százados, őrnagy lett, a végén odáig merészkedett, hogy marsallnak nevezte ki magát és átvette a hatalmat, a paraszt meg csak azt mondta, hogy nem, nem, nem és nem, tiszta szemekkel. Összeroppant, sírva fakadt a rendőr, elvette végre a kezét, ami egycsont ököllé feszült addigra, leült a köpös padlóra, és onnan kérdezte lesunyt szemmel, hogy miért. A királyság ahhoz a paraszthoz hasonlít, aki akkor azt mondta, hogy egy rendőr ne pacsizzon.
*
A királyság hasonlít ahhoz a hóhérhoz, akiért hajnalban, amikor levágta a kötélről az ezredik emberét, és hüvelyk és gyűrűs ujjával békességgel tolja az arcra az ismeretlen férfi szemredőit, hogy ne nézzen és béküljön meg már az is, éppen azon a hajnalon, amikor a gyűjtőfogház mögött, a névtelen és sohase legyen neve utcácskába, ahol ember semmi pénzért nem lakna, végre befordul a Nap, szolgák jönnek érte, hogy bírák elé vigyék. Megy a hóhér a neve se legyen utca púpos kövein a talpasszolgák közé szorítva, akikre nézni se lenne érdemes, mert arctalan pofát vágnak, és némák és színtelenek és szagtalanok, és semmi sem különbözteti meg őket a semmitől, csak az erő, ami abból való, hogy ők az országbírák követkatonái, és úgy hatolnak bele bármibe, mint akit gumibottal nemzettek, erőszak idején, egy féligégett csűr döngölt földjén, januári éjszakán. A hóhér mosolyog, mert arra gondol, hogy olyan a Nap az utca végén, mint valami meleg fényt eresztő ivarzás, amiről még nem tudni, szétfolyik-e, vagy kettéosztódik, aztán négyrét, tizenhatodrét, és számlálhatatlan magvú fürtburjánzássá érik, aztán szívócsápot növeszt, hogy mint valami méhlepénnyel, úgy szopja magát végre a Földre. De mit zabálna ki egy ilyen halott utcából? Hamar odaérnek, az ajtók nem csattannak, hanem csak pöffennek mögöttük. A bírák állva fogadják, mind a százan, egy karosszékbe parancsolják. Törvényt hoztunk rád, mondja a korona őre, olyan mély hangon, mintha állat beszélne, nem is oroszlán, hanem valami földmélyi tengerben úszó vastag bálna, de megkérdezem, mielőtt kihirdetném: kínoztál-e valaha embert, állatot, öltél-e haragból? Nem, mondja a hóhér. Vakítottál-e meg siketet? Nem. Tettél-e asszonyt áldatlanná, férfit nemtelenné? Soha. Gyermekre mondtál-e átkot, tettél-e bilincset, emeltél-e kezet? Mégúgyse! A halottak szemét lecsuktad-e? Mindig. Temetted-e őket arccal a földnek? Soha. Vizes vagy romlott földbe temettél-e? Soha. Akkor íme azt mondom neked, hóhérfia hóhér, hogy minden esztendőben egyet azok közül, akik a végre ítéltettek, visszabocsáthatsz az élők közé, és ezért, ezentúl kegyelmesnek szólíttassál te is a népek előtt.
A királyság ahhoz a pillanathoz hasonlít, amikor a hóhér föláll, az ujjaival a hajába túr, mind a száz bírába belenéz és azt mondja: nem. Mert undok sorsa legyen annak, aki Istent majmol. Csimpánz, bohóc vagy csepűrágó gúnyt űzhet az emberből, de Istenből csak egy másik Isten.
*
A királyság olyan, mint amikor arra ébredünk, hogy ránknőtt az ősz. Tojást és lottyadt barackot reggelizünk, és már csak olyan asszonyra vágyunk, amelyik szereti a testét. Körbejárjuk a kertet, mintha virágokat néznénk, férgeket csodálnánk, de csoszogunk, hogy a harmatos fű lenyalhassa papucsunkról a nyár porát. Egy hervadt, sárga rózsát péppé morzsolunk, de rögtön megértjük, hogy mégsem így kellett volna, hanem az ujjunkkal, lassan-lassan, a közepén kezdve, körbe-körbe, de úgy, hogy oda se nézünk, majdnem szemérmesen. Nem rúgunk a kutyába. Megszámoljuk a tavaszról maradt görcsös farönköket. Megnézzük, hol a fejsze. Már nem ütjük agyon a legyet. Akkor sem, ha éppen nem párosodik, hanem csak úgy van. Mert szerelmes lényt, bármilyennek is teremtetett, ölni nem szabad. Keresünk egy követ, ráállunk. Nem mintha onnan jobban látnánk bármit is. Azt gondoljuk, hogy a magtárban minden rendben. Csak talán egy gyerek kéne még, mert ki tudja, hogy túléljük-e a telet. Az asszonyok meg persze túlélnek mindig mindent, de még a háborút is, nemhogy a telet. Miért ne lenne ott egy gyerek bennük? De ez csak úgy átsuhan. A lelkünkön, ha van.
*
A királyság hasonlatos ahhoz a pillanathoz, amikor életünkben egyszer a távcsövünk és egy telihold között átrepül egy madár.(tartalom)
A dögevő
Ilyenkor, az őszidő vége felé a dögevők egyre rosszkedvűbbek lesznek. Mintha megfáradtak volna a sok zabálástól, de maradék vágyaik, vagy inkább vágyaik emlékei melankóliába nyomnák őket. Mint az asszonyérés holdjárásra lüktető istenáldotta szervei, nyúlós szájuk, állandóan remegő orruk, a kutató szemeik körüli bőrredők télre átmenetileg összetöpörödnek. Így majdnem hasonlatosak lesznek a szép öregemberekhez. Tavasszal aztán, amikor újra kezdődnek a háborúk, de békeidőben is újra munkálkodni kezd a spórákba bújtatott gyilkos rontás, tavasszal, amikor a lények maguktól is meghalnak, mert az idejük végéhez értek, megduzzad a dögevők arca. Mindent megszagolnak, izgatottan futkosnak a házak között, a határban, az ólakat, a kazlakat vizsgálják. Már arra is rájöttem, nem mindig a szaglásuk vezeti nyomra őket, hanem elképesztően tökéletes megérző képességük, ami - és itt senki ne érezzen gúnyt az összehasonlításban - a keselyűktől sem idegen. Egy döglött egérre is azonnal rátalálnak egy hatalmas szalmakazalban.
A dögevő fiam arcán tegnap vettem észre a tél közeledtét biztosan mutató változásokat. Máskor szinte ormányszerűen megnyúlt, csócsálásra és szopogatásra termett ajkai mögött megint megláthattam hátrahajló, tűhegyes tépőfogait. Az orra vége nem nedvedzett, ámbár fintorgott az elévetett tésztafélék szagától. Kérdezte, nincs-e valami hús. Javasoltam, nézzen körül a pincében, az aknákban, a kövek alatt. Erre azt mondta, semmi érzékem az élethez, ha összetévesztem a téli álomra készülő férgeket és csúszómászókat a csemegével. Csemege - ezt a nevetséges és undorító kifejezést használta. Azt javasoltam, hogy aludjon inkább ő is téli álmot. Ha akarja, elásom a pincében. De elmagyarázta, hogy Isten őket ébrenléttel verte meg. Erre azt gondoltam, akkor inkább kísérletezem vele. A karosszékbe ültettem, betakartam, és az Isten legszebb muzsikáit eresztettem rá tavaszról, nyárról, szerelemről. Láttam, amit láttam az arcán. Tudom, hogy túléli a telet.(tartalom)
A zajlás
Folyóparton ültem, az alkonyt vártam, hogy átúsztathassak a lovaimmal. Gázló nem volt. A halottakat úgy hordta a víz, mintha ősz lenne, és az árterületek embertermő fái a sodrásba vesztették volna gyümölcseiket. A fény a délutáni eső csöppjeit szárogatta a füveken. Egy órácskára elnyertem szívemnek békességét, mert a madarakat számoltam, ahogy hang nélkül, riadtan és gyorsan röpülnek mind-mind nyugatnak, mintha kelet lángba borult volna, vagy dögvész fertőzné ott a levegőt. Amint a madarak elmentek, és tudtam, egy se jön már, a túlparti erdőt figyeltem. És zsiráf képében rám tört a szerelem.
Először csak a fejét láttam meg. Szarvacskái csorba koronának tűntek a nyugatról laffogó fényben a fák között. Aztán kilépett a homokfövenyre, és méltóságteljesen, mégis idétlenül ügetett a víz felé. A hátán egy lányt cipelt. Úgy tűnt, mintha szabad akaratából tenné, hisz sem gyeplő, sem nyereg, sem semmiféle méltatlan szerszám nem béklyózta testét. A lánynak hosszú haja volt, göndör, szőke, fehér ruhát viselt, ami középen, egészen a szemérméig szétnyílt. A lábai szépek voltak, miként az egész teste, de ez nem érdekelt. Csak a zsiráfot néztem: fölálltam, hogy jobban lássam különös futását.
A lovaim megvadultak, mert talán sohasem voltak még zsiráf közelében. De nem vágtattak összevissza a parton, hanem egy helyben, mereven és habzó pofával remegtek. Nem törődtem velük. Akkor sem, amikor lassan, egyenként térdre vagy az oldalukra estek, és horkanva kimúltak.
A lány lekászálódott a zsiráf hátáról, a folyóhoz ment, és az arcát mosta. Az állat mellé állt, és szétvetett lábakkal ivott. Egyszerre látták meg a zajló halottakat.
Megértettem, hogy most már mindig ezen a parton maradok.(tartalom)
A ló, amit adtál
A ló, amit adtál, nem működik.
(tartalom)
E könyv szerzője köszönettel tartozik az MHB és a Nagy Lajos Alapítvány ösztöndíjaiért. Köszönet jár Horváth Istvánnak, a Mai Nap alapító-főszerkesztőjének, aki technikai eszközöket bocsátott a rendelkezésére. Szeretettel gondol Karácsony Ágnesre, aki a szerkesztésben, Dombi Gáborra, aki abban segédkezett, hogy a könyv számítógépes változata elkészülhessen.
(Ferenczy Könyvkiadó 1995)
Romló húsok száradnak bőrökben
Bukfencező lovakról álmodhatnál
(vissza)
Csapdalakó
Az órád
Valamikor hanyag és egyszerű, tehát némiképpen elegáns mozdulattal vetted elő az órát a kabátod zsebéből. Na, még egy fél órát, azt mondtad.
A kabát színe az avaréhoz volt hasonlatos, és egyszer titokban meg is szagoltam, mint mindent, ami érdekel. Amikor fürödtél, és a hintaszék hátán hagytad, a kezemet a zsebébe dugtam, és a bőröm megtudta nekem, hogy ez egy mély és meleg zseb, amelyben rövidre nőtt ujjaid békésen morzsolgathatják a leülepedett dohányleveleket. Elcsodálkoztam azon, hogyan nőhetnek valakinek, akinek efféle kitűnő zsebe van, ilyen rövid, tömpe ujjai. Hiszen bőven jutott volna hely hat, hét, akár nyolc ujjnak is. Éspedig nyolc hosszú, sudár, tiszta körmű, gyűrűtlen férfiujjnak. De mit tudhat a világ a saját lehetőségeiről?
Amikor ugyancsak rövidre sikerült ujjaim az órát érintették, olyannyira hidegnek találták, hogy görcsösen ökölbe rándultak. Aztán újra körülfonták, óvatosan, hogy az iménti kínos és megalázó jelenet meg ne ismétlődhessen. Amikor végre a tenyerembe csúszott, kiemeltem, hogy megszemléljem.
Azelőtt sohasem láttam közelről ezt a titkodat. Csak azt tudtam, hogy amikor a kezedbe veszed, kisvártatva kijelented majd: na, még egy fél órát! De a félből mindig egész lett, kettő, öt és még több. Végül aztán, amikor odakint, az ablakon túl a csöndre már ólmos szürkeség borult, újra elővetted. Na, még egy fél órát, mondtad, és én majdnem fölröhögtem.
De szűk volt a szám, szivarlé és szórengeteg áztatta sebesre. Hiszen asszonyokról beszélgettünk, mély hangon, halkan, ahogy titkokról illik olyan férfiaknak, akiknek az idő apró csillagokkal jelöli meg a homlokát.
Az óra állt. Megráztam. A mozdulatra készülő ujjaim még jobban körbefonták. És lassan, ahogy átvette a markomnak melegét, útjukra indultak a mutatók. Sehova sem indultak útnak, mert ahogy melegedett a számomra örökkön örökké titoknak maradó szerkezet, gyorsultak a mutatók, és máris elérték kiindulási helyüket. Gyorsabban és gyorsabban, hogy végül már nem láttam a mutatókat. Így az óra elvesztette óraságát, az idő az idejét, és én rohamosan öregedtem.
Az ujjaim kihűltek. Fagyott kezemet alig bírtam rákényszeríteni a kabátzsebbe visszataláló mozdulatra. Így, csak így érthettem meg, hogy miért nem nőhet nyolc hasznos és gyönyörű ujjad ott, ahol nyolc hasznos és gyönyörű ujjnak való hely teremtetett.
(tartalom)
A siket
A siket fiamat táncoláson kaptam tegnap este. Bezárkózott, féltettem, rátörtem az ajtót, de észre se vette. Csukott szemmel forgott körbe-körbe. Tátott szájjal, meztelenül. Majdnem teljesen sötét volt, percek kellettek, mire megértettem, mit talált ki ez a szerencsétlen. Azt mindjárt láttam, hogy nedvesen csillog a teste, de azt hittem, csak izzad. Valami gubacsok voltak a bőrén. Egészen közel lopóztam: csigák voltak. A hátán meg olyasmit viselt, mint egy hátizsák, de ketrec volt. Dugott oda patkányt, egeret, kígyót, apró kis madarakat, sőt, amikor később megvizsgáltam, még rovarokat is találtam benne. Egy kolomp lógott a derekán, állandóan a combjához ütődött, és egy pillanattal később koppant a nyelve is. Kétségtelenül ritmusosan. A fiam meg forgott, sikkantgatott, nyüszített, annyira élvezte.
A lelkemben rémülettel figyeltem, a szoba sarkába kuporodva. Órákon át. És ki tudja, mióta táncolt már?
Amikor összeesett, világot gyújtottam, leszedtem róla a csigákat, lehámoztam a ketrec pántjait, és a fürdőházba vonszoltam. Mostam a testét, mosolygott, de csak sokára ébredt föl. Azt mondta, végre érti a zenét.
És mintha kérdeztem volna, elmagyarázta, hogy évek óta próbálkozik. Tárgyakat meg állatokat ugráltat magán, a meztelen testén. Jó volt az is mindig, csak valahogy úgy érezte, hogy a bőrének vannak ugyan forró és gyönyörködő pontjai, de ezek maguknak valók, az egész bőre nem örül, bénák és hidegek az izmai. De végre megtalálta a csigákat. Aztán a maga különös hangján azt is kijelentette, hogy meg kellett volna vernem kölyökkorában. De nem kézzel, hanem bottal, még inkább sokágú korbáccsal.
Az ágyába vittem, betakartam. Aztán hoztam egy lábost, födéllel, összeszedtem a csigácskáit, és megint eszembe jutott Einstein vélekedése az Istenről, aki állítólag nem rosszindulatú, csak ravasz. Mielőtt lefeküdtem, még hánytam egyet.(tartalom)
A vezérek
Ahogy így elnézem magunkat, hiszem, anyám, hogy büszke lehetsz ránk. Mind a hét gyönyörű fiadra. Nézz csak végig rajtunk, ne szégyelld tekintetedet hatalmas testünkre, kemény homlokunkra, a sasorrunk ívére fonni. Bátran nézz bársonyló szemeinkbe. Csak neked nincs okod pironkodni apánk és számtalan szeretőd emlékeiből kiduzzadó dögletes altesteink láttán. Túrd az orrodat termünk nehéz illatába! Hallgasd hetvenkedő szavainkat. Csodáld meg a göndör hajkoronánk körül hódoló lepkék körkörös rohamát! Simítsd ujjaiddal sebhelyeink térkép rendszerét! Borzongj ördöngös hahotáink hallatán! Neked nincs okod a rettegésre.
Hét nap és hét éjjel tépjük széjjel hétszer hét ökrödet. Marcangoló márványfogainkat hetvenhét hordóból öblítjük szomjasan. És a szolgaasszonyok már mind hatalmas termeidnek szögleteiben pihegnek. De kicsi testednek nincs oka a rettegésre.
Elhagytuk seregeinket, hogy apánk torára gyűljünk. Amerre jöttünk, a férfiak a nádasok sarában lapultak. De mi átvágtuk a gátakat, hogy láthassuk a gyáva testek pöffeteg hömpölygését. Bűzlött a sodrás, mert így akartuk. Amerre jöttünk, a férfiak kazlakba bújtak, de kutyák tépték szét égett húsukat. A hasas szukák is tüzelni kezdtek habzsoló gyönyörükben, mert bosszulni vélték szolgalelkük oldalba rúgott, koncra váró alázatát. Amerre jöttünk, kezet nyújtottak a vének, megáldották áldatlan homlokainkat, és fetrengve okádták szikkadt mélyük nyomorult mirigyeit, önként hajtván le a nekünk kevert méregkelyhek sűrű levét. Az áporodott kis anyókák jajongva döngették horpadt mellüket, és utolsó, iszapossá sűrűsödött bátorságukba fulladtak, ahogy mocskos kis karmaikkal a szemünknek ugorva torkuk a markunkba forrt. De neked, anyám, még nincs okod a félelemre.
Hallgasd éjszakánként horkolásunk dübörgő moraját. Gyönyörködj ébredésünk böfögő neszében! Remegj tékozló lovaink vágtáitól! Tapsolj, amikor mint a macskák hempergünk kertednek füvén, kölyökkorunk viadalainak hegeit újra szántva! És kerülje álmodat a rettegés!
Amerre jöttünk, az asszonyok a templomok szélette, lyukas tetői alatt zokogtak, könnyük ölük bozontját égette. De mi elléptettünk sudár, holló lovaink tomporát verdesve a tölgyfa ajtók előtt. Illatunk a réseket és a mormogó csöndet bejárta. A keresztgerendák rügyeket izzadtak, és érett gyümölcsök hulltak a hajakba odalent. A kötelek torkunk sárkány leheletét szürcsölve törzsekké duzzadtak, és sikongva pattogtak szilánkokká a harangok tömör bronzai.
És estére az asszonyok fuldokolva rohantak, hogy sebtében összetákolt sátraink varrásait semmivé repesszék. Tébolyult vágtatásuk lerázta és eltaposta a hátukra fogakkal és apró ujjakkal csimpaszkodó kölyköket.
Szakadni kész öveiknél fogva hetet emeltünk arcunk elé, hogy a többit a méltatlanok szikkadó sorvadására vessük. Hetet emeltünk arcunk elé, hogy horgadt, békétlen testünkkel nedvesen csillogó, sötét földdé szántsuk mélyeiket. És rengett a föld. Álmodj langyos békességnek öblében, anyám! Számtalan fiainkról álmodj, akik öles lépteink nyomára lelve a házadba találnak majd hosszú torunkra. Holnap. Holnap indulnak. Apánk torának hetedik napján.
Nézd hát gyönyörű fiaidat, anyám! Mert házadnak szürkére szaggatott kertjében a hetedik nap éjszakáján birokra kelnek elátkozott kölykeid. Nézd hát, nézd őket, anyám! Könyörtelen kondorok köröznek a hajlékodat övező erdők fölött, hogy ne kelljen majd eltemetned istentelen testeinket. Nézz hát, nézz most rám, nézz a szemembe, anyám, mert első az egyenlők között én leszek, de egy halálos sebet tát rád majd a homlokom! Nézd hát hetedhét gyönyöreidnek hét szégyenét, és álmodat fojtsa meg ma a rettegés!
(tartalom)
Kerti dolgok
(Hétfő. Amelyben az Úr kinevez, megjön Albert Einstein és munkához látunk.)
Az Úr kinevezett az Édenkert gondnokának. Egészen picike kis kert. Szó sincs itt semmiféle bőségről. Az Úr néhány rovar és egypár békés csúszómászó kivételével már minden élőlényt kizavart innen. A madarakat is. A növénynemű jószágokat kivágta. A két almafát is. Egypár csipkebokor maradt, meg némi satnya gizgaz.
Tegnap kerítettem egy gumitömlőt. Este munkához láttam. Majdnem éjfélig locsolgattam a kertet.
Az az igazság, hogy mielőtt jeles állásomat elfoglaltam, teletömködtem a zsebemet mindenféle magokkal és petékkel. Tojásokat is sikerült belopnom. Azokat a homokba ástam. Talán a teknősbékák meg a gyíkok kikelnek. Lehet, hogy kílgyó is lesz belőlük. Sajnos a madártojások alighanem mind kihűltek. De azért azokat is a jó meleg homokba dugtam.
Reggel megjött Albert, és jól kiröhögött, amikor arról beszéltem, hogy egy éven belül itt ragyogó tenyészet kel majd életre. Nem értettem, mi ebben a mulatságos, de nem kérdeztem meg, mert Albert igen ravasz ember, és hajlamos a csúfolódásra. Leült egy csipkebokor árnyékába, és szomorúan mosolyogva nézte, ahogy turkálom a földet, vagyis a homokot, egy gyalogsági ásóval. Egyszer csak megkérdezte: „Szereted te az Istent?”
Nem tudtam mit válaszolni, mert ezen még nem gondolkoztam. „A teremtményeit szeretem”, mondtam aztán.
Ezen nem nevetett. Föltápászkodott, szellentett egy hatalmasat, elnézést kért, aztán mellém állt. „Ide nézz!”, mondta.
Nem tudtam, hova kell néznem, ezért fölálltam. Láttam, hogy a zsebeit kihúzza a mutatóujjaival. „Tele vannak fűmaggal”, mondta. Aztán kerített valahonnan egy botot, és elkezdte turkálni a homokot. Ha elkészült egy darabbal, szétszórt egy csomó magot. Délután már együtt locsoltunk.
(Kedd. Amelyben az Úr megsértődik, de nagyon megsajnáljuk, és elhatározásra jutunk.)
Megsétáltattuk magunkat az Édenkertben. Az Úr rosszkedvű volt, duzzogott, nem jött velünk, amikor hívtuk. Talán azért, mert ebéd közben megjegyeztem, miszerint nyomorult dolog lehet Istennek lenni, pláne magányos Istennek, halhatatlannak; egy falatot se tudnék lenyelni, ha tudnám, hogy minden ízt, minden örömöt ismerek már, sőt még az éhezés örömét is. Akkor csak ennyit mondott: „Ezért csúffá teszlek.” És evett tovább. De pár perc múlva tüntetőleges evőeszköz-csörömpöléssel és széklábnyikorgatással fölállt, rám nézett a nagy tekintetével, aztán távozott jeles körünkből.
Komoran ücsörögtünk egy darabig, mert rosszkedvűvé tett minket a fenyegetettség érzete. Albert úgy vélekedett, hogy fölébresztettem az Úr féltékenységét. „Ez eléggé egyedülálló érzés lehet, hiszen jóformán ő az egyetlen halhatatlan – mondtam -, ki tudja, talán a fiának is ezt akarta bizonyítani, ama kétes tisztességű hajdan volt jeruzsálemi események idején. Tényleg: hol van Jézus?”
„Tévedsz – mondta Albert -, és a tévedéseddel váltottad ki a haragját. Ő volt Jézus. Mindig vissza-visszatért az emberek közé, mert szeretett volna ember lenni. Mindenféle hadvezérnek, írónak meg piramisépítőnek álcázta magát. De csak az érdekelte, hogy a műve legyen örökkévaló, mert gyűlölte vagy unta a saját örökkévalóságát. Féltékeny volt az emberre. Ezért hagyta pusztulni. Ezt a kertet is elhanyagolta. Soha semmit sem fejezett be. A művei tökéletlenek maradtak, mert unalmában teremtette őket.”
Szomorúan mászkáltunk, magányosnak és eltévedteknek éreztük magunkat, és szerettük volna megtalálni az Istent, ezt a szomorú kis lényt, aki minden lehetett, csak teremtmény nem a teremtményei között. Egy javaslattal akartuk fölvidítani: teremtsen egy akkora követ, amit már éppen csak hogy elbír, aztán üljön rá, hátha akkor nem bírja el. De sehol se találtuk. Talán hogy magunkat vigasztaljuk, elhatároztuk, hogy reggel teremtésre bírjuk.
(Szerda. Amelyben Albert horgászik, közben fondorlatos módon fölvidítja és érintésre bírja az Urat.)
Albert horgászott a kert alatti árokban, bár semmiféle bizonyítékunk nem volt arra, hogy abban a poshadt lében élnek lények. Közben fütyörészett valami azonosíthatatlan dallamot, ámbár az ő hangképzési szokásaira inkább az a kifejezés illik, hogy sípolászott. Amikor elkészültem az ebéddel, mertem a csöbrébe egy adagot. A magaméval együtt levittem a partra, hogy együtt költsük el. „Utálom a halat”, mondta. Tudta rólam, hogy én valaha halfüstölésből éltem, és mivel ketten vagyunk, nálam senki sem utálhatja itt jobban a halat. Úgy gondoltam, azért tartotta szükségesnek ezt kijelenteni, mert föltételezte, hogy rákérdezek: akkor miért horgászol? Persze résen voltam, úgy tettem, mintha siket lennék.
Eszegettünk. Albert minduntalan fölnézett a csöbréből, figyelte, van-é kapás. Persze a dugó a víz tetején meg se moccant.
Már régen megettünk mindent, de csak ültünk ott a homokon, lestük a vizet. Mire észbe kaptam, már csaknem alkonyodott.
Egyszer csak észrevettük, hogy az Úr mögöttünk áll. Ritkán sétál. Rendszerint kora reggel vagy alkonyat felé. Lassan megy, szinte cammog, magasra emelt fejjel, dünnyög vagy morog magában, és sajnos minden elé kerülő lényt letapos. De most ő is a vizet nézte, meg minket is, egyszerre – ezt kifürkészhetetlen módon tudja csinálni.
„Egyesek utálják a halat, mégis horgásznak, mások csak a döglött halakat nem kedvelik, vágyakoznak arra, hogy horoggal csalják fogságba ezeket az oktalan teremtményeimet, mégse vesznek botot a kezükbe” – mondta. „Horgásznak, pedig kevés a hal” – mondtam, hogy meg ne szakítsam a beszélgetés fonalát. „Mennyi a kevés?” – kérdezte Albert. „Semmi – mondta az Úr -, nincs már hal.” „Egyesek tudnak teremteni, mások meg szeretnék, ha lennének teremtmények a Kert alatti vizekben” – jegyezte meg Albert.
Az Úr erre váratlanul akkorát nevetett, hogy rémületünkben fölugrottunk. Előrelépett, megállt a parton, a víz fölé hajolt, és megérintette a mutatóujjával.
(Csütörtök. Amelyben felénk vetődik H. B. és J. S., lefitymálják a Kertet, nem hisznek Albertnek, mosolyognak, mert nem tudják, hogy nem léteznek.)
Ma tiszteletét tette nálunk két nagy jeleskedő, Hyeron Bosch és Jonathan Swift. Egyszer csak itt teremtettek. Bár igen udvariasak voltak, eleinte szemmel láthatóan nem törődtek velünk, hanem ide-oda forgolódtak, fürkészték a Kertet. „Ez volna hát az Éden?” – kérdezte Jonathan, mintha nem tudta volna. „Na ja” – mondta Albert. „Te mit csinálsz itt?” „Élősködöm” – mosolygott Albert. „Mi meg azt hittük, hogy a Kert mindennél szebb és gazdagabb, gyönyörű.” Ezt mondta Hyeron. „Hát nem az?” – bátorkodtam megkérdezni. „De hiszen ez kopár, száraz és poros!”
Hallgattuk Alberttal. Miért áruljuk el nekik, hogy mi minden csírázik a föld, a por meg a homok alatt, hogy miféle ikrákat rejt a patak? Étekkel kínáltuk őket, de fintorogtak. „Hát akkor mi járatban vagytok? – kérdeztük szinte egyszerre. „Itt lakik még az Úr?” „Persze.” „És most merre van?” Hogyan magyarázhatnánk el nekik, hogy az Úr minden bizonnyal szerelmes, mert örökösen eltűnik, és ilyenkor valószínűleg a föld alá, a csírákba költözik, és lehet, hogy reggelre már zölddé lobban a kert? Mert lehet, hogy talán, esetleg meggyőztük valamiről. „Mit akartok tőle?”
„A Gyönyörök Kertje megfullad a sok gyönyörtől – mondta Hyeron, mert nem törődik vele.” „A Lovak Kertjében már annyi a ló, hogy nincs mit enni” – mondta Jonathan.
„És az Emberek Kertje?” kérdeztem gyorsan, de Albert szemén láttam, hogy nem kellett volna. „Az nincs már” – mondta Hyeron. „Elégett” – bólogatott Jonathan. Tudtam, hogy gonosz gondolat, de nem mertem volna megesküdni rá, hogy Albert keze nincs benne a dologban. Úgy állt ott, mint egy önérzetében megbántott öleb.
„Hát Gulliver?” – kérdeztem. „Talán még úton van” – mondta Albert. Aztán lefeküdt a földre, hanyatt, és az eget fürkészte. Láttuk, hogy nagyon figyel. „Mi van?” – kérdeztem halkan. „A madarak!”
Nem láttunk semmit az égen, de tudtam, hogy ezek ketten hiába mosolyognak. Ha Albert mondja, akkor fél órán belül ellepik a Kert egét az Úr röpülő barmai.
(Péntek. Amelyben kikel a Kert, megjelenik a Sátán, de várakozáson alul szerepel, némi antiszemitizmusról is tanúbizonyságot tesz, amiről ráadásul kiderül, hogy már tárgytalan.)
Fantasztikus illatra ébredtem. Sohasem éreztem eddig ilyet. Egyszerűen dühöngött a zöld illatözön, mert hiszen talán egyetlen szín van a világon, amelyiknek van szaga. A barlangból, ahol aludtunk, csak úgy meztelenül kirohantam, négykézláb álltam, mint egy állat, és egészen közel hajoltam a földhöz, hogy jobban érezzem. És szinte láttam, ahogy mozog a por, mert végre életre kelt alatta a tenyészet. Kiabáltam Albertnak, hogy jöjjön, nézze, de meg se moccant.
Visszamentem hozzá, megérintettem a homlokát, szólítgattam. „Gyere, most kel életre minden!” Nem mozdult. Úgy feküdt ott, mint egy halott, meg is rémültem egy pillanatra. De tudtam, nem az a fajta ember, aki meghal azon a reggelen, amelyiken újra fürkészhetjük a dolgok legtitokzatosabbikát. „Hallom” – mondta egyszer csak. „Gyere gyorsan!” „Mit lelkendezel itt? – kinyitotta a szemét. – Nekem elég, ha csak hallom és érzem a szagát.”
Otthagytam. Egy kicsit meg is sértődtem. De nem sok időm maradt a lelkem ápolgatására, mert észrevettem, hogy odakint mocorog valami lény. Az Ördög volt. Nem ijedtem meg, mert a minap megkérdeztük az Úrtól, mitévők legyünk, ha találkozunk vele. Ő mosolygott: „Szeressétek!” – csak ennyit mondott. Albert persze megkérdezte, hogy azért-e, mert azt a Sátán nem tudja elviselni? De az Úr nem válaszolt, csak mosolygott.
A Sátán gyönyörű, nőnemű teremtmény. Persze meztelenül állt előttem: a testét sűrű, csodálatos színekben pompázó szőr borította. Különös módon még az arcát is, de mégis nőies maradt.
Visszahátráltam a barlangba, ő követett. Tőlem csak ennyit kérdezett: „Hány embert öltél meg?” „Többet, mint amennyit nemzettem.” „És te, nyelvnyújtogató Albert Einstein?” Albert nem válaszolt, csak kinyújtotta a baromi hosszú és ronda nyelvét. „Nemde te zsidó vagy? – kérdezte a Sátán. „Csak voltam, de most kihez képest lennék az?” – kérdezte Albert, és otthagytuk a gyönyörű Ördögöt.
(Szombat. Amelyben munkán kapjuk az Urat, aki rémisztő jövőt jósol a fajtánknak és még Albert ravasz kérdésének sem ugrik be.)
Ma reggel kapáláson kaptuk az Urat. Nem gyomlált, csak lazítgatta a földet. Tisztelettel kérdőre vontuk. „Más világ lesz itt – mondta -, minden növény lehetőséget kap arra, hogy azt teremjen, amit akar. Így egyetlen fán megtalálhatjátok majd az összes gyümölcsöt.” „Minek?” – kérdeztük egyszerre. „Csak.” „És az állatok?” „Egymás között sokasodhatnak és szaporodhatnak. Lesz röpülő elefánt, zsiráfegér, sasveréb meg amit akartok. Szabadjára engedem a tenyészet erőit.”
„És velünk mi lesz?” – kérdeztem. „Hehe!” Ezt válaszolta az Isten. De aztán pár perc múlva, anélkül, hogy abbahagyta volna a föld kapirgálását, így szólt: „Tervem van veletek. Olyan lények lesztek, akik se nem állatok, se nem növények. Ha a földre feküsztök, a napfényre, a testetek növény módjára táplálkozik a földből, de megkívántok majd néha egy-két gyümölcsöt is. Húst soha. A bőrötök zöld lesz. Csak arasznyira nőttök, hogy ne nagyon árthassatok semminek.”
„De akkor minket esznek meg!” – jegyeztem meg. „Nem, mert olyan büdösek lesztek, hogy minden állat irtózva menekül a közeletekből. Egymás szagát azonban szeretni fogjátok.”
„És miképp szaporodunk?” „Ti csak egymás közt, mert nem avatkozhattok be többé a világ dolgaiba, csak csodálhatjátok. És nem lesz nemetek, mert hajlamosak voltatok arra, hogy a gyönyörűség forrásait az ellenségesség és a halál forrásaivá mocskoljátok. Egylaki növények módjára szaporodtok majd, de nem veszem el tőletek az állati örömöket sem, egymás érintése okozza majd az igazi boldogságot.”
„És meddig élünk?” „Ameddig akartok. Minden tudás újjászületik az utódaitokban. Nem kell tanulni, csak figyelni és emlékezni. De megtiltom, hogy az uralmatok alá hajtsátok a mennyet és a földet. Csak azt parancsolom, hogy szeressétek a mennyet és a földet. Különben is kevesen lesztek, de éppen elegen.”
„Szóval a te okos, ártatlan, kicsi, zöld és büdös állatkáid lehetünk, ha akarunk?” – kérdezte Albert. „Hehe, ravasz kérdés. Azt nem kérdeztem, hogy akartok-e” – mondá az Úr, és Albert kezébe nyomta a kapácska éppen rügyeket bontó nyelét.
(Vasárnap. Amelyben kiderül, hogy nincs menekvés, tehát a következő nap is tárgytalan. Mert ahonnan nem lehet elmenekülni, ott nincs miért krónikálni.)
Ma a reggelinél észrevettem, hogy Albert – miközben kérésére én vizet merítettem – egy csipetnyi valamit szórt az ételembe. „Nafene – gondoltam -, ez most vagy ravaszkodik, vagy hülyéskedik.” Visszamentem, és mintha mi sem történt volna, elkezdtem kanalazni soványka étkemet. Persze a szélén kezdtem, hogy megfigyelhessem, miféle idegen anyag került a tetejére. Vaspor volt. A színén is láttam, de az íze is ezt igazolta. Különösen viselkedett, mert ahogy kevergettem, az egész, szinte magától egy csomóvá állt össze. Amint lenyeltem, mindjárt eszembe is jutott: „Mágnespor! Nafene Albertka!”
Úgy látszik, észrevette arcomon, mit gondolok, mert megszólalt. „Már napok óta ezzel etetgetlek. Nem akarlak megmérgezni, ez csak kísérlet.” „És minő borzasztó nagy titkot akarsz kikémlelni?” „Azt még nem tudom, de az biztos, hogy valahol a fejed mélyén van egy másneses szerv, amelyik a sötétben is eligazít afelől, merre van észak” – mondta.
Arra gondoltam, hogy ez a szerencsétlen Albert elölről akarja kezdeni az egész világot, úgy látszik, a fejébe vette, hogy elmenekülünk innen.
„Peched van” – mondtam. Ezt a megjegyzést nyilván sértőnek találta, mert nem volt kérdése. „Azért van peched, mert mindig majdnem délben kelsz, így fogalmad sincs, milyen utat jár be a Nap. Én viszont megfigyeltem, hogy mindig máshol kel föl, és összevissza nyugszik.” „Tehát?” „Tehát nincs észak.”
Albert szótlanul ült, gondolkozott. Úgy tűnt, mintha rettenetesen szomorú lenne. Csak nézett maga elé a gyönyörű, tiszta szemeivel. A bajusza se rebbent. Az álla alá meg a térdére támasztotta a kezét, mintha a gondolkodó szobra lenne. Igazán szép ember Albert. „Szóval sohasem fogjuk megtudni, merre van észak és merre dél?” „Azt hiszem, soha, mert olyanok már nincsenek.” „Úgy gondolod, nem tudhatjuk, nem is sejthetjük, merre van ez a Kert?” „Nem, kedves Albert, nincs többé képest.” „Akkor azt se tudhatjuk biztosan, létezünk-e valójában, vagy csak egy haldokló Isten képzelődik a legkedvesebb teremtményeiről.”(tartalom)
A Pegazus meg az asszony
A poézis mibenlétéről beszélgettünk. A barátaink a hangszereiket kínozták fönt, a kocsmaajtó előtt. Néha a poézis dolgairól dúdolgattak valamit hajlani részegségük szűkös pofazacskóiban. Mi meg ketten a harmatlepte virágokat figyeltük, az ébredésüket és az Istennek tetsző életet élő hangyák első hadmozdulatait. Álmosak voltunk, a Nap keltét vártuk. Már csak ennyi dolgunk maradt. Azt, amikor a világ fölé terül a fény. De még nem érte el arcunkat, és mi sem emeltünk tekinteteink látószögén. És akkor valaki azt mondta, hogy csukjam be a szemem, mert félő, hogy megvakulok a hirtelen ránk törő fényzivatarban.
Így hát csukott szemekkel ültünk. Azok ketten a kocsmaajtó előtt abbahagyták a pengetést. Négyen ültünk hát, nyolc csukott szemekkel. A térdemre támasztott karjaim tenyereit az arcomhoz nyomtam, közrefogták az orromat, betapasztották a számat, a hüvelykujjaim a szakállamba mélyedtek az állam alatt. Még egy perc, és itt a fény.
Akkor hallottuk meg a lódobogást. Hát hogyne nyitottuk volna ki a szemeinket? A kövesúton jött, lehetett vagy húsz méterre. Sohasem láttam még ekkora lovat. Eltörött a szárnya. De azért elég gyorsan jött, amúgy ügetésben. Az asszony, aki meztelenül és nyereg nélkül ült a hátán, csak a sörényét fogta. Hogyan vehettük volna le róluk a szemeinket?
Amint mellénk értek, a ló megállt előttünk, hosszan, rekedten nyerített. Közben hátrafordult, és a beteg szárnya tövét megérintette az orrával. Az asszony leszólt közénk odaföntről: - Uraim, tudnának rajtam segíteni? – Hát hogyne álltunk volna föl mind a négyen? – Elfogyott a cigim meg a gyufám! – Hát hogyne kutattunk volna a zsebeinkben? Hiszen csak az ékszerei meg a haja takarták a testét, és a mi hinni akaró hitetlenségünk. Rohantunk hozzá. Elé. Alá. Hogy érinthessük ajándékunkat fogadó kezét. Hogy válasszon közülünk. Hogy érintéseink ráfonódjanak és fogva tarthassuk. Együtt vagy külön-külön. Leteperve vagy szerelemmel.
És lecsapott ránk a fény. Meddig tarthatott a vakságunk? Pillanatokig. Az asszony odaföntről lenevetett közénk. Mire végre újra láthattuk, megfordult a lovával. Nevetett. Alatta álltam. Plombálva voltak a fogai. Hosszú szíjon apró kis fényképezőgép lógott az oldalán. A nyeregkápán meg ridikül. Azt is fölfedeztem, hogy parókát visel. Meg ráncokat a púder alatt. És borotválja a hónalját. A ló szárnya valami ügyesen sikerült filmkellék volt. A nő meg valami statiszta. A poézis, uraim, optimális esetben úgy aránylik a valósághoz, mint a mit tudom én, mi mihez, na menjünk a picsába, aludni.(tartalom)
A békacomb
Túlságosan tiszta és világos volt a reggel. Az ember az éjszaka piszkát sem érzi, sem a testén, sem a szájában. Az ember azt várja, hogy bejön a komornyik vagy valamelyik tiszta combú szolgálólány, behozza a szamovárt, a pirítóst meg a többit. Az embernek az ilyen reggelen még vizelni se kell.
Rágyújtott az első cigarettára, és jólesett. Pedig már régen nem esett jól éhgyomorra. Fölkelt. Sovány, meztelen testét hűvös, puha frottírköpennyel takarta. Új volt, piros és hosszú. Kinyitotta a rádiót. Azok éppen ott tartottak, hogy „üdítő üdítő a Pepsi”. Elzárta.
Átnézett a kölykök szobájába. De mielőtt benyitott volna, a csöndről tudta, hogy már úgysem lesznek ott. Rend. Még virág is van az asztalon. Arra gondolt, hogy a felesége hogyan mozgott végig a szobán. A mozdulatai. Az arca. Hajának fodrászrendes bronzgungyurjai. Csak ne lenne olyan álmos a segge, gondolta. Aztán meg azt gondolta, hogy hülye vagy, mi az, hogy álmos a segge?
- Álmos. Hát álmos. Nem Álmoshátálmos – mondta hangosan. Így van ez. Ajaj! Na, mindegy. Ásított. Kiment a konyhába, de aztán elment a kedve. Átment a fürdőszobába. Attól is elment. Végül aztán az ablakhoz állt, mert nem maradt más. A tarkóját nyomkodta. Nem azért, mert fájt, hanem azért, hogy fájjon.
A gyerekek éppen az ablak alá értek. Leültek a homokdombocskára, maguk elé rakosgatták a vödröket, a lapátokat, a formákat. A kislány kiemelt egy döglött verebet a vödréből.
- Mi van nekem?
Erre a fiú fölállt. Lehajolt, fogta a vödrét, és elszaladt. A lány forgatta a homokban a verebet, aztán belerakta az egyik körteformába.
- Süljél, pulyka,
süljél, nyúl,
nézzen rájuk,
szakács úr,
oda ne
ég-
jen! – énekelte, és fújta a verebet.
A fiú visszatért, és megmutatta a lánynak, hogy a vödörben egy béka van.
- Varangyos!
- Te, a béka megeszi a verebet? – kérdezte a lány.
- Meg hát.
- És a veréb megeszi a békát?
- Meg.
- Akkor te menj oda a másik oldalra!
- Hülye vagy!
- Te vagy hülye. – A kislány egy kicsit úgy csinált, mintha megsértődött volna. Aztán a vödörbe mutatott. – Te, süssük meg a békát is! Van békaformám.
- De ez él.
- Akkor élve.
A kislány kiválasztotta a békaformát, és belenyomta a homokba. A fiú ráborította a vödröt. Fölemelte. A béka nem a formába esett. A vödör szélével belepiszkálta. Akkor meg hason feküdt, nem háton, mint a veréb. Erre kiborította és megpróbálta úgy fölkanalazni, hogy ne kelljen a kezével hozzáérni.
- Te, miért nem fogod meg?
- Büdös lesz tőle a kezem.
- Megmosod.
A fiú odanyomta a mutatóujját a béka hátához. Így sikerült a dolog. A veréb mellé tették. De a béka egy pillanat alatt hasra fordult. A kislány fölkapta a másik serpenyőt.
- Megeszi a verebet! – mondta.
- Hülye vagy!
- Te vagy hülye! – mondta a lány. – Te, meg kéne mégis ölni ezt a varangyost.
A fiú komolyan bólintott. Fölemelte a békát a homokformával együtt, és a falhoz vágta. Nem történt semmi, mert csak bádog koppant a falon. A mutatóujja segítségével megint bekanalazta. Másodszorra a béka tottyant a falon, de nem nagyon ártott neki.
- Akkor inkább tapossuk el.
A fiú két ujjával a lábánál fogva a homokdombocskára dobta. Gyorsan rátaposott. De nem sokat ártott a békának, mert az tényleg varangyos volt, a homokot pedig meglazította az esti eső. De az állat nyöszörgött.
- Te, ez sír – mondta a kislány.
- Most már mindegy. – A fiú megint a két ujja közé fogta a lábát. A járdához csapta. Aztán a fejére lépett.
- Én is – mondta a lány.
A fiú hagyta, hogy ő is a fejére lépjen. Aztán megismételte még egyszer. Talán azért, hogy ő lépjen utoljára. Teljesen szétroncsolták a béka fejét.
A fiú megforgatta a homokban, és beletette a formába.
Most békacombot ropogtatunk – mondta a kislány.
Egymás mellé tették a tepsiket.
A férfi a frottírköpeny zsebéből kivett egy cigarettát. De nem merte meggyújtani. A kislány fújta a békát is meg a verebet is. Az anyjuk kiáltott, gyerekek, gyertek tízóraizni. Hagyták, hogy másodszor is kiabáljon, aztán elszaladtak.
A férfi a torkához nyúlt, de addigra egy kis sav már fölfutott a nyelőcsövén. Kidobta az ablakon a cigarettát.(tartalom)
A kutyák
Aprócska lovak mászkálnak a kertemben. De a patájuk egyáltalán nem kicsi, hanem éppen akkora, mint egy igazi paripáé. Kislány vagyok. A tornác lépcsőjén ülök. A lovacskák néha egészen közel jönnek, és mintha meg akarnák nyalni a kezemet. Mint a kutyák. Ilyenkor egy kővel vagy egy hanttal megdobom a fejüket. Akármilyenre sikerült egy ló, ne legyen kutya belőle!
Apám mellém ül, helyet szorít magának. Szeretek hozzáérni. Megint közel jön egy ló, egy kicsi sárga kanca, és nyújtogatja a nyelvét. Emelem a követ. Apám megfogja a kezemet. Kiejtem a követ. Fölemel, az ölébe ültet. A markaiban tartja a fejemet. A bocsánatos szemeivel belém néz. Egy szót se szól, mégis tudom, hogy soha többet nem fogok lovat megdobni. Állatot se. Talán embert se.
Kérdezem tőle, miért lettek ilyen furcsácskák ezek a lovak. Azt mondja: félelmükben. Így talán végigélhetik, ami még hátravan.
Apámnak könnyes a szeme sarka. Nagy, csillogó könny. Soha nem láttam még férfikönnyet. Megcsókolom a szemét. „A tenger.” Ezt mondja, amikor magamba szippantom a könnyét.
Visszaültet a lépcsőre. Kinyújtja a kezét. Hívja azt a kis sárga kancát. És jön is. Apám hagyja, hogy a kezét nyalja. De még a gombolatlan ujjú ing alá is bedugja a nyelvét. Hálásan néz. Aztán lefekszik, és a hasát mutatja apámnak. Lehajol és vakargatja.
Egy kicsit undorodom. A ló nem állat és nem szolga. Mi lesz, ha ugatni kezd? Ezt megkérdezem apámtól. „Lehet.” Ezt mondja. „Félek!” Ezt válaszolom. De úgy csinál, mintha nem hallaná. Megismétlem: félek!
„Csak ősz van, és te nemsokára asszony leszel.” Hitelen zene éled bennem, lüktetés, meleg, de belém dermed az egész, mert nem akarok kutyát szülni. Disznót se, patkányt se.(tartalom)
Az igazság
Egy álmatag péntek reggelen belépünk a választékos egyszerűséggel épített fürdőház szaunájába. Te jól aludtál. Egy hangoskodó, sikoltásba vesző dürgés rőt ködéből álomba ájulván. Tudom rólad. Te meg azt tudod, hogy én ma úgyszólván az igazság pillanata, ahogy délebbre mondják, a momento della verdad után vagyok. Tudod, hogy tétova szavakat hagytam kiömleni majdnem suttogásig szorongatott, vészesen sípoló torkomból, titkos és elátkozott szerelmemről. Hagytam, hogy az alkohol, a köd, a hulló levelek és a késő őszi éjszaka karikás szemű varázsa legyőzze a tehetetlen szégyenem, gyávaságom és tisztességem roncsait. Az igazság pillanata, kétórányi reszkető, savanyú szájú, álmatlan alvás után homlokomon a majdnem halálra érettek sötét jelével. Óhó – mondanád, ha mernéd.
Szemben állunk a szaunában, sohasem nézve egymás szemébe, a kamillagőz és a megnyíló pórusok szagában, hallgatag, izzadó férfiak gyűrűjében. Öregek mind. A vénségtől és a kortalan reményvesztettségtől egészen apróra zsugorodott fütyikéjüket morzsinkálják öntudatlanul, mintha csak viszketne, mintha a másik, az újságot tartó bal kezük mit sem tudna a dolgok ilyeténképpen való állásáról. Arcátlanul vizsgálják arcunkat, vöröslő szakállunk gyöngyös bokrait.
Gyöngyözni kezdenek a csöppök hátunkon és homlokunkon. Mi ketten végre egymásra nézünk, hogy nosza, szemünkben szabad lelkünket, gazdagságunk netovábbját lobogtatva végre szóra bírjuk magunkat. Kitátjuk szánkat, hogy forró levegő áramlatai mély, gyomorhangú dorombolássá érdesítsék mindeddig kimondatlan szavainkat.
Egykedvűen beszélgetünk a börtönökben és a háborúkban együtt töltött időkről, gyönyörű és szégyenletes lázadásokról, emberekről, akikre már csak mi emlékezünk, különös, idegen nevű étkekről vagy éppen a fölfüggesztve, középen a lágyékuktól, disznó módra széthasított trópusi asszonyok hatnapos szagáról.
Már régen nem fürkészik arcunkat. Mi pedig halkan beszélgetünk, hogy mindenki tudja, aki szemét nem, csak egyre növekvő fülét mereszti felénk, hogy ez itt íme: két elátkozott, szabad királyi álom, és figyeljünk rájuk, mert egyszer csak az ajtóhoz lépnek, és határozott járással a fürdőház előtt hagyott pegazusaikhoz indulnak, emígy mezítelenül, ahogy télvíz idején csak ilyen ismeretlen, titkos istenek parázna álmaiból teremtett, nyomtalan léptű halandók tűnhetnek el szárnyas lovaik tomporán állva, hahotázva repülvén a hó szagának hírére a város fölött kavargó varjak özönében.
Végül aztán mégis, mert hiszen kíváncsiak szegének, megkísérlik, hogy csaknem lesütött szemeikkel legalább a lábainkat végigmérjék. Egyszer csak nyögnek és sikoltanak, és fújtató izgalmukban vér szivárog orrlikaikból, mert úgy vélik, hogy hosszú lábujjaink között bíborló úszóhártyák feszülnek. És még, még följebb emelve szemeiket, meglátják bőrünk féltve őrzött, velünk született jelvényeit: a hatalom és az alázat, a szolgaság és a lázadás félholdjait, a hat-, öt- és négyágú csillagok állatövi képeinek pompás rajzolatait, amelyek majd általunk öröklődnek kiválasztott fiainkra. De hiszen öregek mind. Csak most, mintha az egykedvűen strázsáló halál nyálkás szemének hidegétől és a reményvesztettségtől apróra töpörödött fütyülőjüket már nem morzsinkálnák olyan öntudatlanul.(tartalom)
Az alkalmi szerető
A környék rendkívül romantikus volt. Ahogy azt meg szokták írni. Kocsma, romos, de lakott házak. Lámpa, fa meg minden. Alighanem holdfény is volt.
Aznap én nagyon amerikai voltam. Életemben először ittam whiskyt. Nem ízlett, de azért ittam. Szivaroztam hozzá. Ez azóta is a kedvenc pózom. De nem veszélyes, mert tényleg szeretem a szivart. Borostás voltam. A homlokomon két, öt centi vékony, karcolt seb. Mezítláb. Farmernadrágot és tiszta, kockás inget viseltem. Más nem volt. Vagyis nem csináltam semmit, csak nagyon amerikai voltam.
A lány nekidőlt egy fának. Egy férfival állt ott. Az mondott valamit, aztán elment. A köveket rugdosta maga előtt. Ahogy a lány figyelte a járását, nekifeszült a fának. Piros ruha. Strandpapucs. A ruha a combja közepéig se ért. A hasára simult. Kicsik voltak a mellei. A has, ott ahol kell, kidomborodott.
Ahogy a férfi járását nézte, nekifeszült a fának. Egy kicsit szétterpesztett lábakkal. Ki kellett hajolnom az ablakon. Éreztem, hogyan kondul meg a testem.
Rám nézett. Nézett. Kiugrottam, elindultunk, követtem, mellé feküdtem. Azóta is utálom a szavakat meg a gügyögéseket szeretkezés közben.
Másnap, amikor lementem a kocsmába, még mindig boldog voltam. A megelégedettség egyik tartománya volt. Csak egyszer érezheti az ember.
A kocsmában megtudtam, hogy kivel volt dolgom.
- A Jani felesége szét fogja tépni ezt a szatymát. – Ezt mondta az egyik. Aztán arról beszéltek, hogy a környéken már mindenkivel lefeküdt.
- Csak veled nem – mondta a másik röhögve.
- Dehogynem.
- Na, akkor mondd meg, hogy mi van neki a derekán! Itt hátul.
- Egy sebhely. Olyanforma, mint a tenyerem.
- Az, megégett.
Ebből értettem meg, kiről beszélnek. Nem ittam meg a sörömet. Talán meg kellett volna.
- Tegnap vele volt – mutatott rám az egyik.
- Ezzel a takonnyal?
- Ezzel. Igaz, vagy nem? – kérdezte tőlem.
- Úgy biza – mondtam.
- Mit csináltatok?
- Beszélgettünk.
- Beszélgettek. Hah! Csak beszélgettek. Mi a fenéről?
- Először csak beszélgettünk. Úgy biza.
- De mi a fenéről beszélgettetek?
- Bevallottuk egymásnak, hogy mindketten homokosok vagyunk.
- Nem úgy nézel ki. De az a kurva se.
- Jól álcázzuk.
- És nem is basztatok?
- Dehogynem. Csak előtte tisztáztuk, hogy ő a fiú, én meg a lány. Így aztán megvalósult a tökéletesen homokos szeretkezés. Úgy biza.
- Én ezt nem értem. Te érted ezt a kis úgybizát? – fordult a másikhoz.
- Értem. Ez a kölyök hülyét csinál belőlünk.
- Uraim, önöknek nincs semmi érzékük a perverzitásokhoz.
Arra gondoltam, hogy innom kellene a sörömből.
- Hány éves vagy, te kis szatymatöltelék?
- Tizennyolc.
- És az anyádon kívül hány nővel volt dolgod?
- Eddig eggyel. Mondom, hogy buzi vagyok. Úgy biza!
- És, ha szabad érdeklődnöm, miért lettél az?
- Mert rájöttem, hogy a férfiak a nőket jobbára csak háztartási farokhosszabbítónak használják. Ehhez nekem nincs kedvem.
- Mi az, hogy farokhosszabbító?
- Olyan dolog, ami lehetővé teszi, hogy kellemes körülmények között elbeszélgessünk a saját, legalsó végtagunkkal.
- Úgy biza?
- Úgy biza.
- Te ez tényleg hülyét csinál belőlünk.
- És időnként arra is lehetőséget nyújt, hogy pofozkodjunk ezzel a nemes kis szervünkkel…
Az első ütést a gyomromra kaptam. De a többire is, mindre világosan emlékszem. De az ütések nem tudták csillapítani röhögési vágyamat.
- Mit vihog ez? – kérdezte az egyik. Szájon vágott.
- Azt, hogy hülyét csinált belőlünk.
- Mintha pont mi nem tudnánk, hogy a kis naposkurvája süketnéma. – Rúgott belém.
Még akkor is röhögtem, amikor elkezdett ömleni belőlem a vérem, a söröm meg a reggeli.(tartalom)
Az idomár (részlet az Apokalická-ból)
Az állatkínzó fiam, az aranykoszorús idomár, Európa Csillaga retteg, részeg és több sebből vérzik. Nem oroszlán marta meg, nem tigris vagy leopárd, nem medve, hanem én. Egy hete azzal hencegett, minő könnyedén bírt térdenállásra egy elefántot, aztán két nappal később tűzugrásra egy tigrist. Tegnap meg azzal volt elégedett, hogy sikert aratott aranyflitteres melltartóban és bugyiban táncoló medvéjével. Berúgott, és azt állította: még engem is meg tudna szelídíteni, amin természetesen annyit ért, hogy kedvem és természetem, valamint méltóságom ellen való mutatványokra kényszerítene, ha tehetné. Komoran mosolyogva hozzátette: megvannak ehhez az eszközei.
Sohasem tudta elviselni, hogy megvetem a mestersége miatt. Mindig magamat láttam tótágast álló vagy ugrabugráló, kolduló és szerencsétlenkedő állataiban. Sokszor tényleg sírva fakadtam, legfőképpen attól, amit a medvékkel meg az elefántokkal művelt. Voltak, akik nyugtatgattak: ugyan, ezek nem tudják, mi a szabadság! Hiába bizonygattam, hogy a szabadság a dolgok rendjében lakozik.
A fiam ma részegen arra vetemedett, hogy elővette a korbácsát. Vigyorogva suhogtatta az orrom előtt, és azt üvöltötte, hogy ugorjak az asztalra, és táncoljak csárdást, amit köztudottan ki nem állhatok. Fölugrottam az asztalra, és roptam a csárdást. Leparancsolt onnan, és nagyokat pattogtatva azt suttogta, hogy másszak négykézláb, aztán hemperegjek és bukfencezzek. Megtettem. Nem ütött, mert azt hitte, az ő akaratának megfelelően cselekszem. Jókat röhögött. Annyira mulatságosnak találta a bukfenceimet, hogy maga is a földre hemperedett. Mellém, az ostoba. Először a torkát haraptam meg, és csak amikor már majdnem megfulladt, akkor kezdtem a karjait meg a vállait, aztán az arcát marcangolni. Lehet, hogy reggelre meghal, amint a természet rendje szerint szokás.(tartalom)
A példány
Egyszer már nagyon untam az újságírást. Jelentkeztem egy jeligés hirdetésre. Csodálatomra ki is választottak: jó pénzért ötleteket kellett adnom egy csomó reklámkampányhoz. Azt hittem, kötetlen munkaidő, sok utazás, divatbemutatók, sajtókonferenciák, svédasztalok, vagyis színes, izgalmasnak mondható élet vár rám. A valóságban unalmas volt, sivár, de legalább mást untam, mint addig. Több mint fél évig bírtam. Életemnek e rövid szakaszában a legnagyobb megtiszteltetés az volt, hogy közvetlen közelről végignézhettem Bordó úr csodálatos, görög mértékre érdemes tragédiáját.
Bár eredetileg azt ígérték, hogy külön szobát kapok „alkotó munkámhoz”, végül „helyhiány miatt” Bordó úr kis szobájában kaptam íróasztalt. Csöndes udvariassággal vette tudomásul, hogy ezentúl ketten leszünk.
Természetesen letegeztem, hiszen nagyjából hozzám hasonló korúnak véltem. Ő azonban jónapottal köszönt, és úrnak titulált. Nem értettem a dolgot, de következetesnek kellett maradnom, nehogy nevetségessé váljak. Azonnal elhatároztam: Bordó úrnak fogom szólítani, de tegezem. Egyébként már a neve is gyanús volt. Az ilyen csak csinálmánynév lehet. Vajon miből fabrikálta?
Jó néhány nap kellett ahhoz, hogy megszokjam az ilyesfajta párbeszédeket: „Nem zavar, ha dohányzom?” „Dehogy, nyugodtan gyújtson csak rá. Parancsol egy Marlborót?” „Köszönöm, de kár belém. Viszont jó lenne, ha adnál holnapig egy hamutartót.”
Észrevettem, hogy Bordó úr mindenkit magáz, még a saját édesanyját is, akivel gyakran beszélt telefonon. Őt is mindenki magázta, rajtam és minden valószínűség szerint az édesanyján kívül. Ezért, nehogy nevetségessé tegyem, nyilvánosan mindig magáztam (illetve önöztem), négyszemközt azonban tartottam magam az első nap kialakult szokásrendhez. Mindezt Bordó úr méltósággal vette tudomásul, hiszen láthatta: ha benső világunk szinte ellentétes is, tapintatos ember vagyok, nem fogom veszedelembe sodorni évek alatt fölépítgetett, már-már nemesi méltóságát.
Következetesen ragaszkodott ahhoz a képhez, amelyet talán pályája kezdetén alakított ki arról, miképpen kell élnie és viselkednie egy valódi európai hivatalnoknak. Az évek során egy csodálatos, élő hivatalnokmúzeum lett, úgy látszott, egyetlen szenvedélye, hogy össze-, magába gyűjtse mindazokat a külső és belső tulajdonságokat, amelyek számára nemesnek találtattak az évszázadok alatt kitenyésztődött hivatalnoki rend örökségében.
Külleme maga volt a mértéktartó elegancia. Körülbelül száznyolcvan centisre nőhetett, sem soványnak, sem kövérnek nem tűnt. A haját kicsit hátra, kicsit oldalt fésülte, és középen választotta el. Aranykeretes szemüveget viselt, ami egy kissé megnagyította a szemét. Kihangsúlyozta a barna tekintet szomorúságát, büszkeséget is tükrözött, de valamiféle sebezhetőségről is árulkodott. Az arca mindig frissen borotvált volt, úgy tűnt, mintha a szemöldökét is nyírná. Bordó úr mindig természetes anyagból készült fehér inget viselt, valamint angol szövetből alkotott sötétszürke, éppen csak jelképes csíkozású, tökéletes szabású öltönyt, hozzá a hét minden napján más, szélesre csomózott és minden föltűnést nélkülöző nyakkendőt. Egy idő után már abból meg tudtam állapítani, milyen nap van, hogy Bordó úr melyik nyakkendőjét viseli. Nemcsak a szemüvegének kerete volt arany vagy aranyozott, hanem az öngyújtója, a cigarettatárcája, a zsebórája és az óralánca, de még a zsebszámológépe és az összes tollai is. Tudniillik Bordó úr nem golyós- vagy filctollat, hanem mindig választékos szépségű, finoman elegáns, régi töltőtollakat használt. Az egyikben kék, a másikban piros, a harmadikban fekete tintát. Apró, de olvasható gyöngybetűkkel, láthatóan éveken át gondosan tökéletesített, szinte kitenyésztett írással rögzítette gondolatait. Sohasem mulasztotta el az írógépszobából áthozott, immár legépelt levelei és munkásságának egyéb termékei alatt gyönyörű – természetesen aranyozott rézből készült – évszázados tapperével, itatóssatujával egyetlen billentő mozdulattal fölszárítani a nevét vagy a „kézjegyét”. Mert Bordó úrnak volt kézjegye.
Az asztalán mindig tökéletes „elvágólagos”, de valahogy mégsem kínos rendet tartott, ami arányérzékről és jó ízlésről tett tanúbizonyságot. Volt ott kellemes tapintásúnak látszó bőrmappa, két kék, illetve piros tintával töltött, legalább százéves tintatartó. Egyszer egy régiségboltban megláttam és megvettem, majd neki ajándékoztam a harmadik tintatartót, amelyik semmiben sem különbözött a másik kettőtől, csak talán a fedelének aranyozása volt egy kicsit kopottabb.
Az asztalon volt egy hasáb alakú üvegből csiszolt, a tintatartókkal egystílusú váza is. Ebbe minden hétfőn és minden szerdán egy szál piros szegfűt tett, némi zöld körítéssel.
Figyelmet érdemelt az a gondosság, amellyel Bordó úr hivatalának tökéletes rendjét kimunkálta. Gyanítom, hogy az aktatartókat vagy ő maga készítette otthon, vagy valahonnan napnyugatról kapta őket. Olyan szépeket soha sehol nem láttam azelőtt. Az ügyek rendjének és fontosságának megfelelően változtak a színek, ezek azonban sohasem voltak rikítóak, mert mindig pasztellárnyalatokat használt. „Budapest” helyett „Székesfőváros”, „Telefonszámok” helyett „Távbeszélő jegyzék”, „Export-import” helyett „Külgazdasági kapcsolatok”, „Reklamációk” helyett „Panaszok és észrevételek” föliratú címkék voltak az aktatartókra ragasztva. Arra is volt gondja, hogy a falakon függő képeket maga szerezze és kereteztesse be. Ellentétben a többi irodával, természetesen sem magazinokból kivágott színészképek, sem szocialista realista stílusú munka- és munkásábrázoló rézkarcok, sem bálványozott klasszikusok képmásai nem kaptak helyet a patyolatfehér falakon. Csak modern – egyébként pasztellárnyalatokban gazdag – növénycsöndéletek, amelyekről sohasem tudtam megállapítani, honnan származnak, ámbár ma már alaposnak tűnik a gyanúm: maga Bordó úr festette őket, szerényen lefelejtve aláírását vagy kézjegyét.
Említést érdemel még, hogy mindig hordott magánál fekete esernyőt, iratainak cipelésére pedig egy aranyozott rézfogantyús, legalább százesztendős, de tökéletesen karbantartott sötétbarna, bár a sarkain világosra koptatott, picike bőröndöt, amely valamikor Berlinben készült. Az iroda összes kézikönyvét, de még a városi telefonjegyzékeket is saját maga kötötte aranybarna csomagolópapírba, és természetesen mindegyikre címkét ragasztott. Ezen kívül volt autója is: egy muzeális értékű, gyönyörű Topolino.
Láttam én mindebben túlzást, mesterkéltséget, ennek ellenére Bordó úr világa már az első együtt töltött munkanapon csodálattal töltött el. Azonnal tudtam, hogy egy ilyen emberpéldány megfigyelése sok örömömre lesz majd. Hiszen úgy gondoltam, régen kiveszett már az a fajta, amelyik úgy törekszik a teljes életre, hogy saját fajtájának, rétegének, mesterségének legjobb hagyományait gyűjti magába, és megpróbál tökéletesen azonosulni azokkal. Bordó úr a tökéletes hivatalnok volt, a megbízhatóság és a tisztesség, a megingathatatlan fegyelem, a megvesztegethetetlenség és számos más nemes, már csak egy-egy lélek rezervátumába szorult tulajdonság mutatványpéldánya. Természetesen semmire nem becsülték, noha egyetemet végzett – jogot -, és számos ügyviteli, szervezői, könyvelői tanfolyam oklevelét mondhatta magáénak, valamint négy nyelvből szerzett felsőfokú vizsgát. Máig nem tudom, miféle munkakört látott el. Annyi derült ki, hogy sajtólevelezéssel, művészekkel való kapcsolattartással, reklámmal foglalkozott valami csoport nélküli „önálló csoportvezető” beosztásban. Mindenesetre megállás nélkül dolgozott. Csupán ebéd után, kávézás közben – amelyet mindig közösen költöttünk el – engedélyezett magának pontosan ötpercnyi szabad beszélgetést. De mindenben pontos volt, így természetesen a munkaidő kezdetekor és befejezésekor is.
Az első együtt töltött napok után kezdtem fürkészni, hogy vajon a lelke is hasonlatos-e a külleméhez, vagy csupán azért látszik tökéletes hivatalnoknak, mert ezzel palástolja a hivatalnokságától tökéletesen idegen belső világát.
Egyszer például megkérdeztem tőle, mi a véleménye egy ostoba intézkedésről, ami általános fölháborodást keltett a munkások és az irodisták között. „Az igazgató úr így döntött, én az igazgató úr beosztottja vagyok.” Ezt mondta. „És ha majd te leszel az igazgató?” „Akkor elvárom, hogy a beosztottjaim szó nélkül engedelmeskedjenek. A termelés nem demokrácia.”
Egy másik alkalommal az áremelésekről alkotott véleménye felől érdeklődtem. „Egy magamfajta ne politizáljon.”
Természetesen Bordó úr nem volt tagja semmiféle szervezetnek. A kormány félhivatalos lapját olvasta, de csak a gazdasági rovatot és az időjárás-jelentést.
Egyszer, persze jól leplezett gúnnyal megkérdeztem tőle, vajon ha holnap reggel egy másik országban, egy másik rendszerben találná magát, ugyanilyen buzgalommal szolgálná-e. „Igen. Parancs az parancs.” „És bármilyen főnöknek bármilyen parancsát minden föltétel nélkül teljesíted, Bordó úr?” „Igen.”
Sejtettem, hogy hazudik: egy menekülő, befelé menekülő emberrel van dolgom. És mint egy rendőrkutya, úgy kerestem a titkát. Az nem lehet, hogy egy ilyen aranyos kis csicserimanó engem átverjen!
Volt időm, kérdezősködtem, végigjártam az irodákat. de nem tudtam meg semmit. Senki nem tudott semmiféle szenvedélyéről, még arról se, hogy valaha volt-e akár egyetlenegy nője is, akitől megtudhatnék valamit. Barátja se volt. Tulajdonképpen mindenki utálta. Illetve nem is utálat volt ez, hanem félelem, valamiképpen irtóztak tőle. Mert különböző volt, mert más volt a tartása, mert sohasem nevetett, mert másképp öltözött és viselkedett, mint a többiek. Egyesek arra gyanakodtak, hogy hasonneműekkel tart „bizonyos” kapcsolatokat. De erre nem volt semmi bizonyíték.
Úgy három hónap múlva már-már utáltam. Alig bírtam elviselni, amikor fölvette a telefont, és szép, de szigorú hangon beleszólt: „Doktor Bordó”… „Kérem, állok rendelkezésére”… „Legyen szerencsénk, uram!” Ilyeneket mondott. Kifogástalan, csiszolt udvariassággal. Néha angolul, oroszul vagy németül beszélt. És egyszer valami egészen más nyelven. Fogalmam nem volt, hogy miféle szavakat hallok, de följegyeztem néhányat, szám szerint hatot. Este már a könyvtárban voltam. Huszonhat szótárt lapoztam át, mire megtaláltam: te rohadék, honnan tudsz te szuahéli nyelven?
„Bordó tanácsos úr, honnan tudsz te szuahéliul?” Azt hittem, most megfogom, most ez nyomra vezet, zavarba hozom. „Már egy éve tanulom.” Csak ennyit mondott. Persze nem volt zavarban.
Akkoriban már odáig jutottam, hogy elhatároztam: meglesem. Lesni fogom. Kirándulni hívtam, hangversenyre, bulira, uszodába. Mindig visszautasított, kimentette magát.
És közben tudtam, kedvel engem. Nem tudom megmagyarázni, miből, de éreztem. Pedig a tökéletes ellentéte voltam. Rendetlen, borostás, toprongyos, későn kelő, valamirevaló iskolákat se végeztem, az eszperantón kívül egyetlen nyelvet se beszéltem rendesen, neveltetésem ellenére nem tartottam be a társasági és viselkedési alapszabályokat, mezítláb járkálok az irodában, böfögök, fingok, ráadásul nem hivatalnok vagyok, hanem hülye kis kitalátor. Mégis kedvelt, mert talán érezte, hogy szeretem. Érdekel, csodálom vagy mit tudom én…
És akkor, úgy a negyedik együtt töltött hónap elején elérte a végzet. Éppen azon a napon tudtam meg, hogy ugyanazon a héten és ugyanabban a kórházban születtünk. Harmincévesek voltunk.
A dolog úgy kezdődött, hogy leváltották az igazgatónkat. Jött az új, éspedig egy körülbelül ötvenéves nő. Mindenki nagy izgalomban volt: sorban, szépen egymás után hívta magához az embereket, legalábbis az irodák lakóit. Persze az ebédlőben meg másutt is összefutottunk vele néhányszor. Valamikor gyönyörű asszony lehetett. Elképesztő eleganciával mozgott és viselkedett. Az első pillanattól kezdve félelmetes tiszteletet ébresztett, még a leginkább rettegéshez szokott irodai törpekukacokban is. Lenyűgöző volt az a méltóság, ahogy az emberekhez szólt, ahogy sót vagy szalvétát kért, ahogy megköszönte. Hűvös, szenvedély nélküli méltóság volt ez, zárkózott és titokzatos. Gondoltam, hogy tökéletes igazgató lesz, pedig nem tudtam róla semmit.
Egy hét múlva Bordó urat is magához kérette. Telefonon. Kihallottam a hangját: „Doktor úr, kérem, hálás lennék, ha megtisztelne egy félórára.” „Igen, asszonyom, máris indulok.”
És amikor visszajött, remegett a szája széle. Nem tudott uralkodni magán. Leült és maga elé nézett. A kezeit össze kellett szorítania, mert az ujjai is remegtek. Nem kérdeztem semmit.
- A rohadt, kurva életbe! – mondta.
- Kérsz egy cigit?
- Adj egyet! – Nem magázott.
- Nem kérdeztem semmit, mert féltem: ha tolakodom, bezárul, mint egy csapdaajtó.
- Ezt nem bírom elviselni – mondta aztán.
- Mit?
- Ezt a nőt nem bírom elviselni!
- Ismered?
- Persze. Sokszor láttam hangversenyeken. Legfőképpen a spirituálékat szereti.
- Te is?
- Igen. Meg a dixielandet.
- Te is? Meg ő is?
- Igen.
- Hát én is, ha akarod tudni, Bordó úr.
- Le vagy szarva.
- És még honnan ismered?
- Kiállításokról, színházakból. Vidékre is elmegy egy-egy előadásért.
- Te is?
- Különben honnan tudnám, te…
- És beszéltél már vele valaha?
- Dehogy, csak messziről figyeltem. Ezt én nem bírom elviselni.
- Csak vigyázz, mert kiesel a szerepedből – mondtam.
- Te mindig tudtad?
- Sejtettem.
- Akkor rosszul csináltam valamit.
- Túlságosan jól csináltad.
A következő munkanapon, hétfőn Bordó urat nem találtam az íróasztalánál. Aznap engem is megkért az igazgatónő, hogy tiszteljem meg egy félórára. Egyszerűen nem emlékszem, miről beszéltünk, mert végig a hideg futkosott a hátamon: a nőnek három aranytolla volt, és az asztalán a telefonkönyvek aranybarna csomagolópapírban feküdtek, elvágólagos rendben. Rosszullétre hivatkozva kértem, hogy távozhassak. Mire visszaértem az irodába, doktor Bordó minden holmija eltűnt. Azonnali hatállyal fölmondott és kilépett. Állítólag borostás volt, amikor a cuccáért jött. Azt is megtudtam, hogy eredetileg Borkövinek hívták.(tartalom)
Nélküled
Üres lett ez a város. Az összes többi városok is. Azok is, amelyekben sohasem jártál.
Benéztem az apró kis emeletes barokk házacskák között felejtett sikátorokba. De tizenkét lépés után visszafordultam mindig. Macskák álltak megnyúlt testtel és még megnyúltabb árnyékokkal a csatornanyílások fölött. Senki sem jött borostás arccal, hogy beléjük rúgjon. Körülnéztem és tudtam, hogy félrecsúszik a mosolyom. Miért pont én?
Kiültem az utcák partjaira pompás, karctalan, sötét fákból épített teraszokra. Kinyújtottam lábaimat, és elbeszélgettem a pincérekkel. Tiszteletemre tiszta, fehér rongyot akasztottak az alkarjukra.
És kötényt hordtak, magas szárú, fűzős, fekete és csillogó cipőket, apró bajuszt növesztettek.
Úgy tették le az asztalra a sárga, cégjelzéses papírokra a nagyanyámféle gyöngybetűkkel írt számlát, mintha nem tudnák, ki tehet arról, hogy efféle dolgok közénk állhatnak, és megszomoríthatják amúgy is nyomorúságos méltóságunkat.
Ők álltak, én meg ültem, ők álltak, kicsit előrehajló háttal, én ültem, kinyújtott lábakkal, szivarozva, ők álltak, karjuk derékszögét a köldökükhöz nyomva, én ültem és bólintottam, amikor elém tették a hamutartót, megkímélve a földre hamuzás varázslatos szégyenétől. Aztán persze asszonyokról beszélgettek velem, én meg rólad beszélgettem velük, mert hiszen téged szeretlek.
Aztán barátokat kerestem föl az éjszakában. Öreg embereket, akik csontkeretes szemüvegeket viseltek, és az örökös, csillogó szemű kételkedéstől kihegyeződött, őszbe szürkülő szemöldököt.
Kopaszodó, pihés fejecskét. Bajuszkát. Tokát. Laffadt fület, és mosolyuk fogai között réseket. Csíkos inget, barna mellényt, alatta persze hózentrógert. Csokor- vagy széles, fényes, vastagra csomózott nyakkendőt. Örökösen tiszta körmöket, vékony karikagyűrűt.
Az asztalukhoz ültettek. Takaratlan asztalukhoz. És hiányozni kezdtek a terítőid. Petróleumlámpa mellett ültünk. Sótartó, üvegkancsó volt az asztalon, félig töltve sárga borral. Ezüst evőeszközök. Fonott kosár. Fehér kenyér. Savanyú paprika. Kolbász, krumplival.
A távolságokról meg a régi dolgokról beszélgettünk. És persze rólad. Ki másról?
Az idő lassan körbefonta ujjainkat, és összeaszalódtak sejtjeink. Hátradőltem a karosszéken, széttártam hosszú karjaimat, szájat tátottam az éj szakának naptalanságától és holdtalanságától bogárfeketére kormozódott ablakokra.
Vásznak és bársonyok repedtek, üvöltésem kancsókat borított, és a tálak cserepét darabolta, dorombolásomtól a házak remegtek, ablakok olvadtak megfagyni vágyó folyócskákká. És persze macskák gyűltek az utcák kockakövén meg a görbe háztetőkön. Szédelgő, néma, szerelmes macskák.
A házak vakvilágának mélyein a polgárkák a paplanok alá húzták lábaiknak sárga ujjacskáit. Megeredt az eső. A férfiak a hasakra borultak. És a mellekben apró narancsok nőttek súlyos és illatos rothadássá.
De nélküled üres volt a város. Pedig a sikongva lecsapó reggeli fények zöld szemű kölyköket találtak a macskákban.(tartalom)
A kavics
Mesterem azon a napon, amelyiken elküldött a házától, megtiltotta, hogy valaha is a nevén nevezzem vagy bármiképpen hivatkozzam rá. Nem a tudatlanságommal vívtam ki a haragját, hanem mert titokban új, sohasem volt szőnyegmintákat terveztem, és sajnos megtalálta a tekercseimet. Abban a városban és különösen az ő rendkívül konzervatív műhelyében halálos bűnnek számított, ha valaki eltért a kétezer éves hagyományoktól. Hiába magyaráztam neki: én Európából jöttem, és mi másképp gondolkodunk a szabadságról - nem engedte utolsó inas esztendőmet leszolgálni.
- Ha művész akarsz lenni, menj Európába! - mondta. Különben is, eleget tud már a kezed. - Megsimogatta az ujjaimat. Szeretettel váltunk el. Nem gyűlölt, csak nem tűrhette a törvényszegést. Sőt a szerszámaimat is becsomagoltatta, és a zsákot a kezembe nyomta, amikor utamra engedett. Egy levélben, három éve azt írta, sokat gondolkozott az esetemen, és ma már nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy tévedett. Mit szólna most, ha látná, hogy csak szürkével meg feketével dolgozom?
Soha nem tartottam nagy művésznek magam, inkább csak kismesternek. Kaptam elismeréseket a világ minden tájáról - a legbecsesebbeket Ázsiából -, de mindig tudtam, hogy az öntetszelgés összerondítja a tehetséget.
Mielőtt hazatértem volna, néhány hónapot Teheránban töltöttem. Onnan a háború zavart Törökországba. Elég sok pénzt kerestem. Nem szövéssel, hanem rajzolással. Egy szőnyeg árának negyedét kaptam egy-egy tervemért. Mindenesetre itthon, ha nem is Budapesten, csak a közelében nagy házat vettem, nagy műhellyel. Hat szövőszéket építettem, mert tanítani akartam. De nem sok lett belőle. Talán azért, mert az Európában mostanság nevelkedett emberek megrettennek, ha elmagyarázom, mekkora alázat kell ahhoz, hogy valaki elinduljon az első csomóval, és sorról sorra, az egyetlen lehetséges irányban haladva, végül is eljusson az egymilliomodikig.
Azért volt néhány tanítványom, de egyszerre legföljebb egy-kettő. Külföldről is jöttek: japánok, olaszok, németek, két amerikai, és sokan a környező országokból.
És volt egy, akinek örökre adósa maradok, mert azzal a bizonyossággal ajándékozott meg, hogy egy ilyen legalább négyezer éves primitív munka is emberfölötti magasságokba emelheti művelőjét; a gondolatot, a tervet anyaggá gyúró kéz valóban a szellem, az álom, a lélek végződése lehet. Persze fellengzős szavak ezek annak, aki nem borzongott még munka láttán, nem rettent még meg a másik ember csodálatos eltökéltségétől.
A szomszéd házban lakott ez a lány. Már első látásra szépnek találtam. Majdnem olyan magas volt, mint én. Apjától örökölt kevéske cigány vére feketére festette a haját, barnára a bőrét. De kék szemei, finom, kissé keleties vonásai, vékony csontjai voltak. Gyönyörű, hosszú ujjú kezekkel áldotta meg a természet. Sokszor átjött a műhelybe. Rendszerint könyveket kért, mert az érettségire készült. Legtöbbször le is ült mellém egy hokedlire, és nézte, ahogy dolgozom. Mindig nehezen indult haza. Egyszer megkértem, segítsen a láncfonal fölvetésénél, mert az két embert kívánó munka. Bár magam is e l tudtam volna végezni, azt hiszem, azért kértem, mert vágytam a közelségére.
Az egész napot együtt töltöttük. Meséltem neki Ázsiáról, a pakisztáni, az indiai meg az iráni gyerekekről, akiket ez a munka nyomorít négy éves koruktól, a teheráni bazár szőnyegkereskedőiről, arról, hogyan tapostatják meg keleten tevékkel meg teherautókkal a friss portékát, hogy azok réginek látszódjanak. Elmagyaráztam a Bécsi Vadászszőnyeg csodáját: mekkora munka négyzetdeciméterenként tizenkétezer csomót leszőni selyemszálakból. Azt hiszem, a békességemről is mondtam valamit, a taoista fegyelemről, aztán arról, hogy az anyag miképpen áll bosszút a legcsekélyebb hibáért. Beszéltem a nomád asszonyok csodálatos szerszámairól, az összerakható szövőszékekről, a minták jelentéséről, a jelképrendszerek évezredes üzenetéről.
Mindehhez vaníliateát ittunk, és mindenféle sajtokat ettünk. Jó nap volt. A végén, mielőtt hazament, azt mondta, szeretné, ha megtanítanám a mesterségemre.
- Tanuljon inkább tovább valamelyik egyetemen.
- Nem, én ezt akarom megtanulni.
- Hosszú idő kell ahhoz, hogy kiderüljön, bírja-e. A teste. Mert aki nem gyerekkorában kezdi, annak különösen nagy szenvedést okoz a görnyedés. És az se biztos, hogy türelme lesz hozzá. Hátha két év múlva unja meg. Akkor túl sokat veszteget el az életéből.
- Én magától akarok tanulni.
- De...
- Apám megfizeti a tandíjat.
Egy hónap múlva érettségizett. Jelesre sikerült. Még egyszer, utoljára megpróbáltam lebeszélni, de hiába. Egyszer arra ébredtem, hogy valaki matat a konyhámban. Mire kimentem, már megfőzte a kávét, elkészítette a reggelit. Sőt, attól a naptól kezdve már kora reggel bevásárolt, és egyszerűen természetesnek találta, hogy ő vezeti a háztartásomat. Tiltakozásomra megmagyarázta: amennyiben nem fogadom el az apjától a tandíjat, valamivel viszonoznia kell a tanítást.
Rendkívül gyorsan tanult. Ügyes volt, megszállottan szorgalmas. Az a fajta, amelyik mindaddig nem nyughat, amíg meg nem látja a végeredményt. De amint készen van, már újat kezdene. Nem csak új munkadarabot, új technikát is. Először kicsi, huszonötször huszonöt centis kopt mintákat terveztettem vele, aztán nekiállhatott a próbaszövésnek, hogy megértse, a rajzhoz képest mindenképpen deformálódik a minta. Amikor az első darabbal kész volt, újra terveztettem vele az egészet, hogy kijavíthassa a hibákat. Azt is leszőtte, és így láthatta, megtalálta-e a helyes arányokat. Rendszerint megtalálta. Ugyanazt a mintát leszőtte gördesz, majd szinné csomókkal, kilim és szumak technikával, ha lehetett. Délig rajzolt, aztán ebéd után estig dolgozott zokszó nélkül. Pedig tudtam, hogy fájnak a vállai, a gerince, égnek az ujjai. Szalagot is szőttünk, aztán a kicsi szőnyegdarabokat egymásra hajtottuk, így táskákat készítettünk, tarisznyákat.
Jó volt a kezéhez érni, amikor egy-egy mozdulatra tanítottam, jó lesett, amikor a vállamra nehezedett rajzjavítgatás közben. De majdnem három hónap eltelt, mire először szerelmeskedtünk. Nem is otthon, hanem Budapesten, a bátyám lakásán, miután az Iparművészeti Múzeumban megnéztünk valamit. Gyönyörű teste volt. És úgy bánt vele, mintha nem izmokkal, hanem csak érzésekkel mozgatná. Pedig először volt férfiemberrel. Hosszan, csöndben, valami ránk borult békességbúra alatt szeretkeztünk. Csak a végén feszült kőkeménnyé a teste. Aztán sokat ettünk, aludtunk egy kicsit és hazamentünk. Az úton arról beszélgettünk, hogy a következő nyáron a Szovjetunióba, a kazahok földjére megyünk, afféle tanulmányútra.
Három hónap múlva vakult meg, egyik percről a másikra. Semmi nem látszott a szemén, csak kitágultak a pupillái, és úgy is maradtak. Az orvos a klinikán azt magyarázta, hogy valami idegek bénultak meg, és nem tud segíteni. De készüljünk föl a bénulás, a sorvadás továbbterjedésére: először a szaglását, az ízérzékét, majd a hallását veszti el. Végül, mielőtt meghal, bezárul, mint egy kavics. Hazavittük.
Másnap már átjött a műhelybe, és leült a szövőszékhez.
- Miért nem kiabáltál? Átmentem volna érted.
- Meg kell tanulnom egyedül járni.
Csak néztem. Az ujjaival simogatta a keményre feszített szálakat. Sírt.
- Dolgozni akarok. - mondta.
Mit válaszolhattam volna erre?
- Segítened kell. - mondta egy kicsit hangosabban.
- Gondolod, hogy sikerülni fog?
- Akarom.
A szálakat egyenként dugtam az ujjai közé.
Hagytam, hogy a másik kezével számolja a sorokat. Lassan, rettenetesen lassan haladtunk.
De három hét múlva már jóformán egyedül dolgozott. Egy év után pedig, amikor a szagló- és az ízlelőérzékét elvesztette, már úgy számolt, hogy csak végighúzta az ujját a láncfonal szálain. Persze rajz nélkül szőtt, fejből, a kimerevített képzeletéből. Gyönyörű volt, amit csinált. Pedig egyszer csak kijelentette, hogy ezentúl csak halványszürkével és kékesfeketével dolgozik. Még együtt vettük azokat a fonalakat. Elmagyarázta, hogy szerinte minden szín egy önmagába zárt harmónia, és három szín már a harmóniák törékeny rendszere. Mivel ő nem lát, nem komponálhat sok színből harmóniákat. És különben is: igazán méltó egy vakhoz a szürke meg a fekete. Fantasztikusan bonyolult fonatos díszítéseket, egymásba bújó szalagkereszteket növesztett.
Amikor nem érzett többé szagot és ízt, megértette, hogy a betegsége egy folyamat, és megkérdezte, mit várhat még. Elmondtam neki, hogy meg fog siketülni. Ki kellett találnunk egy jelbeszédet, hiszen kérdéseimet csak érintésekkel tehettem föl. Heteken át gyakoroltunk. Akkor már mindig nálam maradt éjszakára. Egy este az anyja átjött, és csak annyit mondott: magára bízom, mert magát szereti, és ez az utolsó kívánsága.
Este halt meg, a szövőszéknél ülve. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nem mozog. Amikor odanéztem, láttam, hogy előredőlt, az arcát a fölvetőfonal szálai tartják. Csak az orra nyomódott át.(tartalom)
A keresnivaló hiánya (részlet az Apokalická-ból)
Menjünk innen, menjünk a francba! Hideg van. Tudod, ezt utálom itt a legjobban. Meg a sunyi esőket. Akárhova állok, mindig a pofámba vernek. Esernyőm sincs, csak egy szakadt hegedűtokom. A múltkor az esőben megpróbáltam a fejemre illeszteni. De aztán megértettem, hogy teljesen fölösleges: ha sikerülne is, akkor meg elkezdene alulról esni. Ezért aztán itt minden teljesen reménytelen. A szeleket se bírom.
A múltkor láttam, egy csomó
hát ilyen gumi óvszert fújt fel valaki. De legalább százat. És egy lakótelepi ház tizedik emeletéről beledobálta mindet a szélbe. Úgy röpködtek, mint a benső terhüktől megszabadult, mennyekbe törekvő vízihullák.
Tényleg el kellene már menni! Sokszor, ha végignézem ezt a várost, ezt a nevezetes panorámát, hirtelen abroncs nő a fejem köré, és megszorul. Úgy érzem, mintha csak fölizzásos tágítással lehetne levenni rólam. Ahhoz meg közben a fejemet kellene hűteni. Jeges vízzel.
Hát ez eléggé reménytelen. Olyankor legszívesebben a számba venném a pisztolyomat. De végül mégsem teszem, mert pózolgatásaim teátrális rendjébe mégsem illene a falra fröccsent agyvelőm.
De mindez lényegtelen. Azért kell elmenni, mert nincs már itt semmi keresnivalónk. Nem tudom, emlékszel-e arra az öregemberre, aki egyszer a járdán guruló kalapja után futott a szélben. És amikor végre elkapta, a földhöz vágta és megtaposta. Egy percig ugrabugrált a nyúlszőrön. Mi is így járunk, ha maradunk.
Tegnap vettem egy bőröndöt. Elég lesz kettőnknek. A könyveket a hegedűtokba rakjuk. Csak keress egy kis spárgát, mert amikor a fejemre igazgattam, valahogy elromlott a zár.(tartalom)
A csonkok
Akár akarod, akár nem, egyszerűen el kell magyaráznom, miért rúgtam meg tegnap azt a kölyköt. Láttam, megrettentél. Engem is meglepett a saját mozdulatom, így tulajdonképpen magam előtt kell tisztáznom ezt az esetet.
Először is nem belerúgtam, ahogy te mondtad, hanem csak megrúgtam. A lábát. Éppen csak érintettem. Mert ha belerúgtam volna, akkor eltörik valamelyik csontja, vagy olyan mértékben zúzódnak össze az izmai, hogy képtelen a saját lábán elmenni. Tudod jól, milyen erős vagyok. Különben is, ha belerúgok valakibe, akkor a hasára célzok, rosszabb esetben a lágyékára vagy a fejére.
Ezt tisztázni kell. Bármennyire is ocsmány: belerúgni valakibe – ez megsemmisítést vagy harcképtelenné tételt remélő küzdőmodort föltételez. Márpedig erről szó sem lehetett tegnap este.
Akár hiszed, akár nem, soha senkit nem rúgtam lágyékon vagy fejen, a hasába sem tapostam senkinek. De el tudok képzelni olyan pillanatot, amikor ezeket megteszem. Sőt, tudnod kell: gyakoroltam a megfelelő mozdulatot. Nem mintha komolyan hinném, hogy a verekedést utánzó gyerekes ugrabugrálások tényleg fölkészítenének egy igazi verekedésre.
Lehet, hogy gyerekkorom óta várok életem nagy küzdelmére, és titkon álmodok is a megsemmisítő győzelemről, és közönséget is álmodok, és persze csupa nőkből álló publikumot. Lehet. De ok nélkül föltételezed, hogy azért hordok magamnál rugós kést és néha más fegyvereket is, mert remélem, hogy egyszer használhatom azokat. A múltkor azt mondtad: „Minden, amit beszélsz, írsz és teszel, valami sötét és nyomorúságos agresszivitást fed, és még a kedvességedben is van valami örökösen támadásra kész, de legalábbis védekező – mindez egy kissé szánalmassá és nevetségessé tesz, és nehogy azt hidd, hogy csak az én szememben.” Ezt mondtad. Fölírtam magamnak. Mert sohase felejtsd el: semmit sem jegyzek meg pontosabban, mint az ellenem indított személyes támadásokat.
Akkor magyaráztam neked, hogy félek (ezt te csak ürügynek minősítetted), mert egy olyan korszakban élek, amikor nem lehet kifelé menekülni. Csak befelé van út. A világ ellenem ható erői elől nem futhatok el, hanem legföljebb bevárhatom őket, mert igen nagy a valószínűsége, hogy egyszer elindulnak és meg is találnak. Bátorkodtam elmagyarázni: azért tanultam meg géppisztollyal és más fegyverekkel bánni és a lehető legpontosabban célba találni, mert nincs többé olyan elv, vallás, magatartás, ami megengedné nekem, hogy tétlenül végignézzem (vagy pláne szenvedjem), ha, mondjuk, valakinek kedve támad téged, engem vagy bárkit, bárkiket a Dunába lövetni.
Erre te azt válaszoltad (és ez talán túlzás volt), hogy minden fasiszta így kezdi. És megjegyezted: „Kiképzett gyilkos vagy, akit ebben az országban egyetlenegy mesterségre tanítottak meg példamutató tisztességgel.”
A kölykök a Marx térnél szálltak föl a villamosra, öten. Üvöltöztek és énekeltek, pedig nem voltak részegek. Először azt hittem, meccsről jönnek, de aztán kiderült, hogy valamilyen buliról, talán szalagavatóról.
Ha ketten vannak, nem üvöltöznek, öten, tízen vagy húszan már bármire képesek. Az arcukra ül a horda primitívsége. Félek ettől, mert mi lesz, ha ezek egyszer háborúba keverednek, menetelnek pár száz kilométeren át, aztán ráeresztik őket egy városra. Huszonnégy óra szabad rablás, aktív kikapcsolódás gyanánt.
Ezek nótáznak. Amikor katona voltam, tudatosan és tervszerűen egyetlen nótát sem tanultam meg. Tátogtam, amikor a többiek üvöltöztek. Féltem a nótáktól. Az egyendalnokoskodás egyenhangot követel. A nóta csírája a marsnak. Sohasem tudom elfelejteni, hogy egyszer egy vitéz hadnagy arra kényszerített, hogy nyolc kilométeren keresztül teljes menetfelszerelésben, vigyázzmenetben trappolva, gázálarcban üvöltözzek különféle épületes dalkölteményeket egy dunántúli országúton, büntetésből, mit tudom én már, miért.
Másokat is zavart a kölykök üvöltözése, de én sem szóltam rájuk. Azt a pár megállót kibírom.
Nem igaz, hogy féltem tőlük! Talán a kényelmetlen helyzettől igen. Mit mondhattam volna nekik? Uraim, talán egy kicsit halkabban… kuss!
Biztosan abbahagyták volna, ha szólok. Legföljebb morgott volna valamelyik. Támadni az ilyenek nem mernek. Mert a támadást, bármilyen jelentéktelen is, át kell gondolni és meg kell szervezni. Nincs erre idő. Aki pedig rendre meri utasítani őket, arról föltételezik: túlságosan nagy áldozatok árán lehetne megverni vagy leckéztetni.
Nemigen tudtam elaludni. Azokat az emlékeket, élményeket kerestem, amelyek tegnap este képessé tettek vagy talán kényszerítettek arra az akaratlan mozdulatra. Először azt kutattam, ki, hányszor és miért rúgott belém vagy rúgott meg.
Számos emlékem évtizedeken át sohasem jutott eszembe, de most hirtelen magam előtt látom magamat, illetve azt a gyereket, aki én voltam. Megkerestem az első rúgás emlékét.
Kiskölyök koromban nagy társasággal jártunk kirándulni. Apámék akkori barátai közül nem sokra emlékszem, de ez most nem is érdekes. Egyszer a Balatonon, éspedig Tihany közelében fürödtünk (emlékszem a partvonalra). Anyám fogott egy siklót. Egy darabig játszott vele, aztán nekem adta, és a mély vízbe úszott. Egyedül maradtam a part menti sekély öbölben, örültem az állatnak. Talán négy- vagy ötéves lehettem, mert nem emlékszem, hogy az öcsém velem játszott volna. A siklót kivittem a partra is.
A társaságból csak egyetlen férfi maradt a parton. Amikor megmutattam neki a siklót, megkérdezte, hogy mit csinálok vele. „Játszom.” „Akkor én is játszom egy kicsit veled, hogy megértsd, mit érez a sikló.”
Többször belém rúgott, de olyan erősen, hogy elestem. Megpróbáltam menekülni, persze hiába. A vízbe dobott, utánam ugrott, megfogta a nyakamat, lenyomott és addig nem engedett föl, amíg fulladozni nem kezdtem. Ezt többször megismételte. Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy ez a támadás teljesen váratlanul ért, a rettegés görcsében elfelejtettem elengedni a siklót, amit a nyakánál fogtam. A szerencsétlen állatot megfojtottam, összeroppantottam.
Ezt az emléket évtizedeken át magamba temettem, csak most jutott újura eszembe. Egyébként ez a férfi egyetemi tanár volt, egészen jópofa ember. Később a morfium ölte meg, de ez most nem tartozik ide.
Mielőtt a szüleim elváltak, vidékre, a nagyapámék házába kerültem. A faluban jártam iskolába is. A többiektől elsősorban abban különböztem, hogy én nem az ottani tájszólást beszéltem, hanem a pestit. Ez elegendő ürügy volt az elkülönítésemre, a gúnyolódásra, sőt az üldöztetésemre. Az utóbbi persze elsősorban fizikai bántalmazást jelentett. Egy-egy gyerekkel szemben győzhettem volna, mert erős voltam, de a hordák elől menekülnöm kellett.
Az iskola egy régi kastélyban volt, amihez természetesen egy hatalmas kert is tartozott. Egyszer legalább tizenöt-húsz gyerek hajszolt az udvaron. Rohantam, ezek követtek, és minduntalan elém állt valaki. Futás közben kellett megütnöm, vagy a vállammal, a lendületemmel föllöknöm őket. Akkor még nem voltak barátaim, akik segíthettek volna. Nem bírtam tovább, az udvari pisildébe menekültem. Hiába próbáltam a lábamat az ajtóhoz feszíteni. Rám törték és a sarokba szorítottak. Már nem tudtam védekezni. Az ütések elől leguggoltam, hogy kicsi felületet mutassak. És akkor, sohasem felejtem el, az egyik kölyök intett a többieknek, csönd lett, elém állt, nyugodt tekintettel, szinte mosolygó kék szemekkel nézett, aztán gyomorszájon rúgott. A fájdalomtól a pisileeresztő csatornába dőltem. Később, évek múlva, amikor visszakerültem a fővárosba, az időközben fölvett tájszólásom miatt kerültem kísértetiesen hasonló helyzetekbe.
Volt egy egyezségem anyámmal tizenöt éves koromtól, miszerint bárhova elmehetek, csak értesítsem, ha nem alszom otthon. Egyszer – most már tizenhét lehettem – nem tudtam telefonálni. Egy lánnyal aludtam, másnap délig. Anyám persze hisztériás rohamot kapott, illetve gerjesztett magában. Keresésem közben fölhívta apámat is. Amikor hazaértem, anyám megpofozott, amit rendjénvalónak is találtam. Később apám telefonált és magához rendelt, a szeretője lakására.
Ott hosszan tartó előadásba kezdett az erkölcseim védelmére. Elsősorban azt vetette a szememre, hogy hiányzik belőlem a bizalom, készakarva távol tartom magam az ő lelki gondoskodásától, soha semmit nem beszélünk meg. Őszintén megkérdeztem: ha eddig nem aggódott értem, akkor miért pont most teljen meg a lelkem az iránta érzett fiúi bizalommal?
Erre olyan dühös lett, hogy azonnal nekem rontott. Legalább egy negyedórán át ütött, tenyérrel, ököllel, ahol ért. Természetesen nem ütöttem vissza, csak a magam elé tartott karjaimmal próbáltam védekezni. Amikor aztán már nem csak a szám vérzett, hanem az orrom is, a fürdőszobába menekültem. Az ajtóig rugdosott.
Bezárkóztam. Miközben megpróbáltam elállítani a vérzést, fölindultságomban reszkettem, és nem tudtam ellenállni a sírás kényszerének.
Amikor egy kicsit megnyugodtam, megmosakodtam és kimentem. Apám még mindig lihegett, vörös volt. Akkor gúnyosan megjegyezte: „Olyan gyáva vagy, hogy még védekezni se mersz!”
Akkor határoztam el, hogy soha többé semmiféle támadást és semmiféle gúnyt nem hagyok megtorlás nélkül. És furcsa módon éppen megalázottságomban és legyőzöttségemben éreztem meg először az erőmet – nyilvánvalóan többszöröse volt az öregedő apáménak. Ma már persze tudom: azért rontott nekem, mert meg akart mérkőzni a fiával. Én győztem le, én szégyenítettem meg, mert nem védekeztem.
Mindez nem magyaráz meg semmit. De elsősorban azt – a legfontosabbat – nem, hogy miért éppen az a néhány másodperc kényszerített rúgásra.
A Majakovszkij utcánál fölszállt a villamosra egy ember, egy szerencsétlen küllemű, magamkorabeli férfi. Első látásra nyilvánvaló, hogy nem teljesen normális. Gorilláéhoz hasonlatos a feje, az átlagosnál kétszer nagyobbnak tűnő, örökké vicsorgó fogsort visel, az ajkai kifordulnak, a szája széle örökösen nyálzik. Ráadásul, amikor fölszállt, beszélt is, szitkozódott valamiért, mély, érthetetlen, állatias torokhangon.
Ezt az embert én legalább húsz éve ismerem. Szörnyű külleme ellenére igen rendesen el lehet vele beszélgetni a világ legkülönbözőbb dolgairól. Csak hát mindenki mindig félt tőle, kerülték és gúnyolták. Keveseket, így például az öcsémet kivéve, akivel egyszer az utcán, autójavítgatás közben összebarátkoztunk. Aztán számtalanszor megfigyeltem, hogy amint az öcsém az autója alá fekszik – ez hosszú időn keresztül mindennapos volt -, ez a szerencsétlen megjelenik és leül a járda szélére.
Tehát ez az ember szállt föl a Majakovszkij utcánál. Az öt kölyök abbahagyta a nótázást. Velőtrázó röhögésbe kezdtek. Tudta, hogy őt gúnyolják, talán már a megállóban is kiröhögte valaki. Eszébe se jutott, hogy megüsse valamelyik gyereket, csak hátra-hátrafordulva, torokhangon szitkozódva a villamos belsejébe ódalgott. Ezek utánozni kezdték, lekinkongozták, az egyik majom módra ugrált, a másik a kapaszkodón lengett.
Az, amelyik legközelebb ült hozzám, a következőt mondta röhögve: „Afrikában az ilyenek erőszakolják meg a kis nigger pinákat.” Így mondta, pontosan.
Akkor rúgtam meg.
Azonnal tökéletes kuss lett a villamoson. A kölyök szemében olyan rémület ült, amilyet ritkán látni. Közelebb hajoltam, azt mondtam neki, hogy „rajtam gúnyolódjatok, ha mertek!”. És akkor hirtelen a zakójánál fogva magamhoz húztam, és egészen közelről az arcába vagy inkább a szemébe suttogtam: „és sürgősen szokj le az emberekbe való rugdosásról!”.
A következő megállónál teljes csöndben szálltak le. Szó sem volt védekezésről vagy túlerővel való fenyegetőzésről. Vissza se néztek, egyetlen kétértelmű mozdulatot se tettek felém.
Nem szégyellem magam, hanem inkább félek. Ösztönöket találtam tegnap éjjel, erők csonkjait, amelyek bármikor, bármitől elképzelhetetlen mértékű és gyorsaságú növekedésbe kezdhetnek. És ki tudja, hogy a hátralevő negyven esztendőmben mikor miféle szerszám lesz a kezemben, mikor, kik vétenek kifürkészhetetlen emlékeim és törvényeim ellen.(tartalom)
A valami
A domb tetején ketten álltak. Hajadonfőtt. Csak géppisztoly volt náluk, meg a táska, amelyikben a lőszert tartották. Legföljebb annyi történt, hogy valamelyik kigombolta a nadrágját, szabályellenesen. Nem álltak fa mögé, mert nem volt fa.
Az éjszaka megerőszakoltak egy öregasszonyt a faluban. Meghalt, de az orvos azt mondta, hogy mindenki fogja be a pofáját. Komon, akit valamilyen oknál fogva a falu vezetőjének tekintett mindenki, azt mondta erre, hogy naná, ki a kurva isten foglalkozik ilyenkor egy repedt vénasszonnyal. Ezt már akkor mondta, amikor csak hárman voltak a hulla mellett. Ő, a doktor meg a pap. De az öreg Theofil atya előtt mondhatta. Süket volt. Mormogva imádkozott.
A doktor még matatott a hullán, aztán abbahagyta. Komonnal ketten letakarták egy mocskos lepedővel. A doktor megtörölte a szemét meg a szemüvegét és azt mondta Komonnak, hogy ilyet még nem látott, és nem is nagyon érti. Komon lenézett a tetemre, leguggolt, fölemelte a lepedőt a lábánál, aztán hirtelen visszaejtette, fölállt, kirohant az ajtón, elment a ház sarkáig, és lehányta.
Az őrnagy aludt. Hanyatt. A szája szögletében egy kis nyál rezgett a horkolástól. Az őrmester csak megérintette a vállát. Az őrnagy nem nyitotta ki a szemét, úgy kérdezte, hogy mi van.
- A pap.
- Milyen pap?
- A pap a faluból.
- Küldje be, őrmester!
A pap belépett a sátorba. Megállt az őrnagy ágyánál. Az még mindig nem nyitotta ki a szemét. Dörmögött valamit, de a pap nem tudta leolvasni a szájáról, hogy mit akar.
- Azért jöttem, mert meghalt egy öregasszony. Vizsgálja ki, mert gyorsan el kell temetni. Hogy legalább meg ne büdösödjön. – Az őrnagy kinyitotta a szemét. – Csak a maga katonái csinálhatták. Megbecstelenítették. – Hadart. Nem várta meg az őrnagy válaszát. Megfordult és kiment.
- Mikor történt? – Az őrnagy az orvosnak hátat fordítva guggolt. A hulla fogatlan, tátott szájába nézett. A nyelve hátracsúszott, a tövére már rászáradt a lepedék.
- Az éjjel. Már régen merev.
- Miért pont ezt?
- A lányok meg a fiatal asszonyok eltűntek a faluból, amikor megtudták, hogy maguk idejönnek.
- Hova?
- Nem tudom.
- Tudja.
Az orvos nem válaszolt. Rágyújtott egy fél szivarra. Az őrnagy letakarta az öregasszony arcát. Fölállt és leguggolt a test másik végén. Fölhajtotta a lepedőt. A lába közét kezdte nézni.
- Hányan lehettek? – Ránézett az orvosra.
- Nem tudom.
- Hogyhogy nem tudja?
- Talán húszan. Vagy tízen. Nem mindegy?
- De mindegy. Hülye! Meg akarom találni őket.
- Legalább tíz ezerének véres a farka.
Mind a hetvenkilenc ember fölsorakozott. Csak a két őrszem maradt a helyén. Az őrnagy mindenkivel levettette a nadrágját. Senki nem volt véres. Aztán az őröket is leváltatta. Nem talált nyomot. Jelentést kért az éjszakai őrszemektől, hogy láttak-e valami mozgást az éjjel. Nem láttak.
- Mit szól ehhez, doktor?
- Jöjjön, őrnagy!
Visszamentek a faluba. A doktor hosszasan vizsgálta a hullát.
- Nem húszan voltak. Egy vagy kettő. Aztán bedugtak valamit.
- Mit!
- Fát vagy vasat. Nem tudom, de valamivel összeroncsolták. Összehorzsolták.
Ketten végigkutatták a házat meg a környékét. Nem találtak semmit.
Visszafelé egy darabon elkísérte az orvos az őrnagyot. Csönd volt. Nem beszélgettek. Az orvos csoszogott, de nem úgy, mint egy öregember, hanem úgy, mint aki nagyon elfáradt. Az őrnagy se lépkedett valami katonásan. Egész úton a dombtetőn álló őrszemeket figyelte. Azok, mintha tudnák, úgy álltak ott, mint a szobrok. Vagy száz méterre az úton egy agancsos állat állt. Amikor észrevette őket, eltűnt. Először az orvos szólalt meg:
- Félek, őrnagy.
- Én is, doktor – mondta. Talán maga se vette észre, de bólogatott. Aztán letépett egy levelet és rágcsálni kezdte.(tartalom)
A törpe
Kicsi volt és erőtlen. Örökké menekült. Ha csak sétált is, állandóan szálfaegyenesen, ide-oda pillantva járt, mint egy lábosát féltő kutya. Soha nem volt rebellis, kötekedő, sohasem követelt semmit. Halkan beszélt, ha kérdezték, de nem a véleményét mondta, csak a tényeket. A félelem látszott rajta, nem is akarta titkolni. Amikor ölni tanítani akartam, némán menekült előlem. Szinte összezsugorodtak és lyukjukba tűrődtek a fülei, hogy szavaimat ne hallhassa. A tekintetét annyira bezárta, már az agyába nyelte a szemgolyókat. Melengetnem és simogatnom kellett, hogy újra kinyíljon. És akkor megkérdeztem: miért nem? Azt mondta, de nem kérdezte: minek.
Túlélni tanítani akartam. Megbújni, lapulni, hamis nyomot hagyni, lopakodni, élelem nélkül élni, csapdából menekülni, szagra, zajra, spionra figyelni. De nem volt tehetsége. Mindenhonnan kilátszott.
Szeretni tanítottam. Hogy legalább egyszer megértse: a világ gonoszát úgy is megfojthatod, ha irgalmatlan, szelíd erőszakod ráborul, és megfullad alattad.
De nem szerette magát, és az ilyen mást se fog, mert üres, mint a halottak.
Magát szeretni tanítottam. Az ujjaival kezdtem, a kezével. De nem jutottam tovább. Mert irtózott szegény a dolgok érintésétől. Nem viselte, hanem cipelte a ruhát. Nem tudott magához emelni tárgyakat. Nem értette meg, hogy Isten nincs, de volt, és nem annyira régen, hogy a nyomai mind elveszhettek volna amúgy rémisztő környékünkről.
Végül azt mondtam, legalább a napra feküdjön ki. Hogy a meleget szeretni megtanulja. Talán apró kis hideg lelkét átjárta volna egyszer, és talán nem lett volna még késő. De ma délután három körül eltűnt. Azt mondják, valami madár vitte el. Nem tudom, megsiratnom illik-e? Megette egy madár!(tartalom)
Hazafelé
A férfi a tengert nézte, amikor kopogtattak. Nagyon kék volt. Tizenhat hajót számolt meg. Volt köztük egy vitorlás is. Kétárbocos. Hagyta, hogy még egyszer kopogjon.
- Igen!
Az öregasszony bedugta a fejét. A férfi elcsodálkozott, mert nem tudta, hogy a nappal viselt fekete kendő hosszú, ősz hajfonatot takar.
- Jó reggelt, fiatalúr! – Nem várta meg, hogy a férfi visszaköszöntse. – Kávét kér, vagy teát?
- Kávét, reggel mindig kávét. – Észbe kapott, hogy majdnem teljesen meztelen. Csak egy rongyos frottírtörülköző takarta. Lenézett magára.
- Hagyja csak, így kényelmes. Láttam már ilyet. – Az öregasszony elmosolyodott. – Maga egy kicsit sovány.
- Én?! Szerintem kövér vagyok. – Nevetett.
- Tudja, az én időmben ez soványnak számított. Nyolcvan kiló alatt nem is volt férfi a férfi. Elfújja a szél!
- Kedves – mondta a férfi. Leült egy karosszékbe. Rozzant volt, mintha valaki éveken át hintázott volna benne.
- Elnézegetem magukat. Szépek. A szép, hosszú sörényükkel meg a sok szőrrel. Maga a nagyapámhoz hasonlít. Csak az fekete volt.
- Szeretünk olyanok lenni, amilyenek vagyunk.
- Ja, hozom a kávét – mondta az öregasszony. Fölállt és elindult kifelé. – Már megcsináltam ám, csak gondoltam, hátha ma teát kíván.
- Azt is megcsinálta.
- Azt is. – Visszafordult és elmosolyodott. Zöld szeme volt. – Olyan szörnyű sötétre főztem, ahogy maga szereti.
A férfi fölhúzta a nadrágját. Megint az ablakhoz állt. A schooner már majdnem beért a kikötőbe. Éppen a világítótorony mellett ment. Csak a vitorlák látszottak a daruk között.
- Jól aludt?
- Nem, én sohasem alszom jól. Csak ha… - Észbe kapott.
- Csak ha?
- Csak ha… - Nevetett a férfi. – Csak ha szerelmeskedem előtte. – Aztán gyorsan hozzátette: - De most még ráadásul fájt a hátam is.
- Ha akarja, megmasszírozom. De előbb igya meg a kávét.
- Hagyja csak. Mindegy. Most már mindig fájni fog. – Cukrot tett a csészébe, gyorsan megkavarta és fölhajtotta.
- Megmasszírozom – mondta az öregasszony. – Nagyon értek ám hozzá!
A férfi hasra feküdt a vetetlen ágyon.
- Miért nem tud aludni?
- Nem tudom. Rosszakat álmodom. Talán lelkiismeret-furdalásaim lehetnek.
- Magának? Hány éves?
- Huszonöt.
- Mi a fenét csinált?
- Sok szar dolgot láttam.
Rendkívül finoman, mégis erősen, kemény ujjakkal gyúrta az öregasszony az összezúzott lapocka környékét. Fájt, de jól fájt.
- Ezt hol csinálta? – A férfi tudta, hogy a lapockájára gondol.
- Szétrúgták. Mindegy. Nem szeretek ezekről a dolgokról beszélni.
- Tudja, itt sok idegen lakott már. De maga mindtől különbözik. Magában van valami különösen idegenszerű.
- A saját hazámban se nagyon tudnak mit kezdeni velem.
- Ez nem rossz idegenszerűség, csak olyan furcsa. Itt ül ebben a szobában egész nap. Vagy az ablaknál áll és nézi a tengert. Mit lehet azon egész nap nézni?
- Nem tudom. Talán várok valamit. – Az öregasszony abbahagyta a masszírozást. – Vagy valakit. Vagy valakiket. Köszönöm! – mondta a férfi. A hátára fordult. – Hol tanulta ezt a mesterséget?
Az öregasszony fölnevetett. Hosszasan nevetett.
- Mi nevetnivaló van ezen a kérdésen?
- Az, hogy hol tanultam. – Még mindig nevetett. – Én se nagyon szeretek erről beszélni.
- Miért nem?
- Hát jó. Megmondom. – Elkomorodott. – Azelőtt én egy közönséges kurva voltam. – A férfira nézett. Az meg tudta, hogy most nem nézhet rá. Nem mérheti végig.
- Mi van abban? A nagyanyám is az volt. De különben se hiszem, hogy maga egy olyan igazán közönséges… kurva volt. – Ivott a kávéból. – Maga miért nem iszik kávét?
- Ó, én már régen megittam az enyémet. – Legyintett. – Miért mondja, hogy nem hiszi, hogy én egy olyan közönséges…
- Érzem. Sok olyan közönségeset láttam már.
- Na, azért olyan sokat mégsem láthatott.
- Láttam. Nemcsak láttam.
- Mi az, hogy közönséges? – kérdezte gyorsan az öregasszony.
- Igénytelen. Azt hiszem. De magának a beszédjén is hallom, hogy nem lehetett igénytelen.
- Másik az igények és mások a lehetőségek egy ilyen kikötőben. A háború idején például akárkinek akármit megcsináltam. Akármiért. A németeknek is. – Elhallgatott. – Le is akartak kopasztani.
- Elbújt?
- Nem, mert akkor éppen egy amerikai őrnagy volt a lovagom. – Ezt a lovagot úgy mondta, mint egy operettprimadonna. – Nem hagyta. Pedig csak pár órával azelőtt szedett föl. Két hétig volt itt, és állandóan azt hajtogatta, hogy de jól csinálod, de jól csinálod… De nem tudom, miért mondom ezt el magának.
- Talán maga se tud aludni.
- Én tudok.
A férfi az ablakhoz ment. A fehér és szürke kövekből összerakott házacskák különös sivár, mégis rendkívül mozgalmas tetőrendszereit nézegette. Embereket és macskákat keresett. A házakhoz való macskákat vagy éppen madarakat. Fecskéket, rigókat vagy akár verebeket. Valami életet a kopár mediterrán délelőttben. Aztán valami zöldet keresett. Arra gondolt, hogy talán a schooner. Talán az. Gyerekkori álmainak hajója. Arra gondolt, hogy nincs megalázóbb a várakozásnál. Egy papírra, egy útlevélre, egy pecsétre. Már régen nem arra, hogy hívják, csak hogy engedjék. Hogy megengedjék. Hogy lenyúljanak érte.
- Maga sír? – kérdezte az öregasszony, és a meztelen vállához ért.
- Nem.
- Különös ember maga.
- Szánalmas.
- Tudja, ha harminc évvel fiatalabb lennék…
- Mi lenne akkor? – fordult felé a férfi.
- Nagyon szeretném magát – mondta gyorsan az öregasszony, és lesütötte a szemét. A férfi fölnevetett.
- Így is szerethet – mondta aztán zavartan.
- De akkor nagyon szeretném. – Mosolygott.
- Köszönöm.
- Tudja, maga hasonlít azokhoz a férfiakhoz, akikkel szívesen éltem volna sokáig együtt.
- Miért nem élt velük? – Egy cigarettát vett föl az asztalról. Meggyújtotta.
- Mert le se szartak. Pardon!
- Én bárkivel együtt élek, ha nem aláz meg túlságosan.
- Mi az, hogy túlságosan? Hogyan lehet azt méricskélni?
- A szerelem mindig lealacsonyítja egy kicsit az embert – mondta a férfi mosolyogva.
- Inkább fölemeli. Nem?
- Meg le is alacsonyítja. Például a féltékenység. Meg az, ha valaki akkor is akar valamit, amikor a másik nem akarja. Vagy azt akarja, hogy a másik ne akarja azt, amit akar. Így aztán megnyomorodnak a dolgok.
- Honnan tudja ezeket?
- Tudom.
- Talán azért szeretem, mert ilyen biztos a dolgában. Nevetséges, mi?
- Nem.
- Jobb, ha kimegyek.
- Maradjon. Megkérem, hogy még egyszer masszírozza meg a hátamat. Szeretettel. – A férfi kesernyésen nevetett. – Ha már nincs szerencsénk. – Kidobta a csikket az ablakon.
A kezek úgy markolták és engedték a húskötegeket és a zsírcsomókat, szorították és dögönyözték a bőrt, hogy az fájjon és mégse fájjon. A férfi az ablakpárkányhoz nyomódó nemiszervére lett figyelmes. „Különös” – gondolta, és elpirult.(tartalom)
A sátán
Csak egyetlenegyszer jöhetnék úgy haza, hogy ebben a rohadt házban békesség van. Hogy ezek ne ölnék egymást. Nem mintha nem szeretném őket, csak unom az egészet. Jó, szemét életük volt. Anyámat már teljesen megette. Csapzott, aszott és nevetséges. Tizenhárom éves korában erőszakolták meg először. Tizenhat évesen másodszor. A háborúban nyolcan mentek át rajta az óvóhelyen. A nagyapám géppisztolycsővel a hasában nézte végig az egészet. A nyolcadiknál tört ki. Péppé szaggatták a golyók. De azért a nyolcadik katona is befejezte. Szar, szemét élet. Már nem segíthetett apám örökölt és összekapart gazdagsága, mérnökúrsága. Apám finom kis entellektüel volt. Anyám úgy roncsolta szét napról napra, mint valami kövecskét a tenger hullámzása. Egy meggyalázott, térdre rogyasztott szerelmet cipelt a belei között, az agyában, a heréiben. Cipelte, és kúszott anyám után. Amíg bele nem szakadt. De én már kislánykoromban is megéreztem valahogy. Anyám férfiasságának utolsó, szánalmas kis rendüléseire is úgy csapott le, mint valami szétvert hadsereg nyomorult, fegyvertelen kis utóvédjére. És amikor végre megölte, úgy várta az új szeretőket, de tényleg úgy, mint valami fekete pók. Mert szép maradt negyvenévesen is, talán mert frigid volt és ettől eléghetetlen, vagy talán azért, mert mindig is ez volt az egyetlen fegyvere: szépnek kellett hát maradnia. A bátyám meg egy bunkó. Nincs más, nincs jobb kifejezés erre a fajtára. Apánk haláláig ő volt a mintagyerek. És ezt én is elfogadtam. Jól tanult, szép volt, vékony, sudár, nagyfiús, jól fésült, de nem a szó gennyes értelmében. Egyetemre ment. Már ott elkezdte a szakmai és politikai karrierjét. Bár anyám saját tulajdonaként kezelte, engedett egy keveset a büszkeség jogából apánknak is. Igaz, csak akkor, ha nagy ritkán vendégek érkeztek hozzánk, vagy mi mentünk valahova, ha a bátyám elhozta valamelyik lányt a csoporttársai vagy a szerelmei közül. Különösek voltak ezek az esték. Apánk tombolt a büszkeségtől. Nyilván hülyének nézték az idegenek. Akkor változtak meg a dolgok, amikor meghalt szegény. A bátyámnak át kellett vennie a családfőnek mondott szerepet. Nem mintha akarta volna, csak rákényszerült. Akkor aztán minden megváltozott. Anyám formálni kezdte a bátyámat. A szeretőit és azokat, akik a szeretői akartak lenni, nem láttuk többé. Csak a telefonhangok változásaiból tudtuk, hogy a pókháló melyik ágán ki vergődik éppen. De a bátyám a pókháló közepén volt, a csápok között. Sohasem beszélgettünk erről, de tudnia kellett, ha én tudtam, hogy azok a csápok el is érik egyszer. Anyánk különös haláltáncba kezdett. Hisztérikus rohamok és csöndes sírások váltogatták a már-már trágárságig fajuló veszekedéseket és a sértődött lelkizéseket. A bátyám inni, zülleni kezdett. Sokszor napokon át vedelt valahol. De aztán mindig hazajött, és kezdődött minden elölről. Nem tudott elszakadni. Talán akart, de képtelen volt. Elvesztette a régi csillogását. Eldurvult, de egyre férfiasabb is lett. Borostás volt, hasat eresztett, zabált. Elkezdte uralkodását, ami többnyire abban merült ki, hogy kedvére fingott, böfögött és kiabált a lakásban. Kiszolgáltatta magát a neki kiszolgáltatott anyámnak. Ő meg együtt durvult vele. Az arca is meg a teste is. Egyre kevesebb férfi kereste telefonon. Különös tobzódás volt ez, kettejük közös kedvenc lázálma. Néha összetörtek mindent a konyhában. Aztán külön-külön ittak a szobájukban. A bátyám konyakot, az anyám gint. Nem tudom, hogy ütötték-e egymást. Hát szar élet. Szar, szemét élet. Engem kihagytak. Néha megpróbálták egymást szidni nekem, de azonnal otthagytam őket. Látták, hogy nem vagyok partner. Különben sincs erejük a kétfrontos háborúra, túlságosan lekötik egymást. Mind a ketten meg fognak halni. Anyám összezsugorodott, köhög, az arcát ellepik az alkohol püffedései, a szeme jegecesebb, mint bármikor volt. A kéj úgy ropogtatja belülről, mint valami roggyant íjat a húr. Egy hete kórházba kellett vinni. A bátyám meg tegnap megint önkívületben volt a piától. Feküdt az ágyán és onanizált. Amikor befejezte, megkérdeztem, hogy miért csinálja. Azt mondta, hogy látta a sátánt. Kérte, hogy segítsek rajta. Kivittem a fürdőszobába, a kádba tettem, és ráeresztettem a vizet. Aztán letöröltem, és visszavittem az ágyába. Megkérdeztem, miféle sátánt látott. Azt mondta, hogy ott feküdt mellette az ágyon az anyánk. Meztelen volt, hanyatt feküdt, derékig betakarva. Fiatal volt, szép, hosszú, vörös hajjal, gyönyörű, hegyes kis mellekkel. Nem tudott ellenállni, és kitakarta. Lent nem volt rajta semmi, csak egy fekete harisnyatartó és kockás mintás neccharisnya. A szőrzete olyan színű volt, mint a haja, de a köldökétől a combjáig ért. Amikor közelebb hajolt, olyannak látta, mint valami vörös és göndör legelőt, és úgy is fénylett, mintha harmatos lenne. És az volt a különös, hogy nem félt. Békét érzett, és vágyat, hogy szeretkezzen ezzel a testtel. Föltérdelt, és négykézlábra állva nekilátott a dolognak. Odanézett, mert látni akarta, ahogy a két test egymásba ér. És akkor anyánk lábai között megmozdult valami, és növekedni, duzzadni kezdett. A bátyám egy hosszú, de vékony férfi nemiszervet látott. Az volt a különös, hogy szépnek találta, rendjénvalónak, sőt nőiesnek. Visszafeküdt anyánk mellé, és a kezével megérintette. Boldog izgalmat érzett. Az érintéstől anyánk megriadt, de nem nyitotta ki a szemét. A bátyám látta az arcán, hogy boldogan mosolyog. Elfordította a fejét, aztán a testét is. A bátyám látta, hogy az egész hátát sűrű, vörös és göndör szőr fedi. Lejjebb pedig egy hosszú farok kunkorodott ki belőle. Szép, hosszú, vörös göndör szőrű, fölfelé kunkorodó farok. Ezt mondta el a bátyám. Tudom, hogy nemsokára meg fog halni.(tartalom)
Turisták
A röpülőgépek zaja és az emberek rivalgása összekuszálta a reggelt. Úgy feküdtem az ágyon, mint valamikor kölyökkoromban: a két kezem a takarón a testem mellett, és úgy éreztem, mintha a lábaimat hosszúra nyújtanám. Az ajtó fölszakadt.
A fekete férfi, aki berontott, az ágyam lábához állt és rám üvöltött, hogy azonnal keljek föl. Én meg kiugrottam az ágyból, és széthúztam a függönyszárnyakat.
Úgy tűnt, mintha a repülőgépek köteléke szemmagasságban szállna a város fölött. A törzseken jól kivehetők voltak a felségjelek és az ablakok mögött a pilóták.
- Köröznek a város fölött – mondta a fekete férfi.
- Maga kicsoda?
- Dan a nevem. Azért jöttem, hogy az Elnöki Palotába vigyem.
Eszembe jutott a sajtókonferencia. Az elnök akart nyilatkozni a katonai helyzetről és a békekötés akadályairól.
- Maradunk – mondta a férfi.
- Gondoltam. – Elkezdtem öltözködni. Közben kifelé bámultam. – Mit akarnak ezek?
- Itt köröznek a város fölött fél órája.
- Nincs, aki lelője őket?
- Nincs. Az arra alkalmas fegyverek a fronton vannak. A főváros teljesen védtelen. Ez az első eset, hogy berepülnek.
- Mit vártak?
Nem válaszolt.
- Mégiscsak ki kellene üríteni a várost – mondta.
- Ki.
- Ezek nem bombázók.
- Szállítógépek. Csapatszállítók. De lehet, hogy bombát hoztak. Én ehhez nem értek – mondta.
- Akkor már ledobták volna.
- Rémisztgetik a népet.
Befejeztem az öltözködést.
- Most mit csináljunk?
- Nem tudom. Fölhívom a palotát. – A telefont az ablak párkányára tette.
- Van azoknak most más dolguk is, mint egy tudósítóval szarakodni.
- Azért megpróbálom.
- Iszik valamit?
- Sört.
- Van, de meleg. Tegnap kint felejtettem.
- Nem baj.
Amíg telefonált, elkészítettem az italokat. Magamnak vodkát. Aztán megint az ablakhoz álltunk a poharakkal.
- Mennének a kurva anyjukba! – mondta. Az arca szürke volt, izzadt. A sört egy hajtásra itta meg.
- Előbb elvégzik a dolgukat. Ezek akarnak valamit. Különben nem röpültek volna háromszáz mérföldet.
- Négyszázat.
A raj az Elnöki Palota fölött húzott, aztán az üzleti negyed fölé kanyarodtak. Lassan, zárt alakzatban jöttek. Később fölöttünk zúgtak. Végig a szállodasor fölött. Aztán a kikötő következett, végül ismét az Elnöki Palota.
- Nyomasztó iskolakör – mondtam.
A nyolcadik emeletről az emberek jól látszottak. Már nem rohangáltak és nem üvöltöttek. Szemmel látható volt, hogy elült a pánik. Olyan helyekre álltak, ahonnan mindig jól láthatták a repülők raját.
- Mit mondtak a palotából?
- Azt, hogy magukat nyilván jobban érdekli az, ami most itt történik. De mielőtt leadnák a tudósításokat, várják meg a közleményt.
- Menjünk az erkélyre.
A hotel összes lakott szobájának erkélyén álltak már. Két lengyel, egy francia és egy amerikai újságíró. Néhány itt rekedt német turista. Egy öreg, dúsgazdag bennszülött házaspár. A házukat egy hete lőtték szét egy front menti kisvárosban. A szomszédban Rachel Danner izraeli fotóriporternő lakott. Annak idején ő is egy hétre jött, de aztán a határok lezárása miatt a városban maradt. Már két hónapja. Köszöntöttem, mert jó barátságban voltunk, ami főleg azt jelentette, hogy együtt ettünk és ittunk. Egyszer, amikor még működtek a mozik, megnéztünk egy cowboyfilmet. Láttam az országban készült fotográfiáit a széttépett katonákról, szánalmas kiskölykökről, a partizánasszonyokról, egy szétbombázott istálló elégett, nyomorúságos marhatetemeiről. Úgy gondoltam, hogy jó és bátor fotóriporter.
- Fényképezted őket? – A röpülők felé intettem.
- Már megvannak.
- Ne tedd el a gépet, mert ezek még akarnak itt valamit.
- Itt van minden az asztalon. – Mosolygott és hátrább lépett, hogy lássam az irdatlan sok lencseszerkentyűt, amit készenlétben tartott. Szép volt. Mármint Rachel.
- Bemutatom az urat – mondtam.
Dan feszülten figyelte a várost.
- Dan! – megütöttem a vállát. Fölkapta a fejét. – Be akarom mutatni a kisasszonyt.
- Ismerem – mondta. – Én ne ismerném?
- Ja, ő most ellenség?
- Nem. Dehogy. Bocsánat. – Intett a kezével, aztán bólintott Rachel felé. – Csak figyelem ezeket a dögöket.
Az arcát néztem és éreztem, hogy hatol belém a rettegés. Úgy nézte a várost, mint egy sas. Kevés hiányzott ahhoz, hogy egy könnycsepp bújjon elő szemének fekete bőrredői alól. És én akkor azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon a fölső vagy az alsó redő alól bújik elő? Aztán hallottam a fényképezőgép kattogását és sistergését. Rachel is észrevette Dan arcát. De neki ez már munka volt. Én meg elkezdtem szégyellni a szemlélődő idegen szerepét. Ahogy a gépek megint közeledtek, Dan szája kinyílt. Az arca eltorzult a vicsorgó félelemtől.
- Én is csinálok egypár képet – mondtam Rachelnek.
- Annyit kapsz tőlem, amennyit akarsz. – Mosolygott.
- Nem félsz?
- Nem. Csak nyomasztó ez.
- Én úgy érzem magam, mint egy hülye turista – mondtam.
- Én is valahogy úgy.
A gépek fölöttünk zúgtak. Nem láttuk őket. Dan megfordult, és úgy forgatta a fejét, mintha látná, merre röpülnek. Mintha a szálloda falai üvegből lennének.
- Szerinted mit akarnak? – kérdezte Rachel.
- Honnan tudjam?
- Miért nem lövik őket?
- Nincs mivel.
- Ki mondta?
- Dan. – Felé intettem.
- Nem igaz.
- Ő mondta. Én is ezt kérdeztem tőle.
- Hazudott. Vagy elhallgatott valamit. A város körül egy csomó légvédelmi rakétaállás van. Láttam.
- Akkor tényleg nem értem.
- Ezek könnyen sebezhető gépek.
- Okos vagy, Rachel.
Dan annyira sápadt volt, amennyire egy fekete bőrű ember csak lehet. Kioldotta a nyakkendőjét. Úgy nyitotta ki a fehér inggallérját, hogy közben két gomb leszakadt. Néztem, ahogy nyolc emeletet zuhantak.
- Megkérdezzem tőle? – kérdeztem Rachelt.
- Ne. Itt valami nagy baj van. És ő tudja, hogy mi. De az biztos, hogy nem akarják lőni a gépeket.
- Kérsz vodkát?
- Hozd.
Bementem a jégszekrényhez. Amíg töltöttem, hallottam a gépek egyre erősödő zúgását. Aztán vécére mentem. Az öblítővíz tartályának sípolása se tudta elnyomni a hangjukat. Megmostam a kezeimet meg az arcomat. Amikor törölközni kezdtem, akkor hallottam meg. Ordított a város. Üvöltött.
Kirohantam az erkélyre. Dan térdelt. Kezei a rácsba csimpaszkodtak. Tátott szájjal, nyöszörögve üvöltött. Rachel meredten állt. Aztán a karja megmozdult az asztal felé.
A gépek szemmagasságban jöttek. A farkuk alatt nyitva voltak az ajtók. Mint az ikrát rakó, nagy, kövér akváriumi halak, úgy dobták ki a terhüket. Egyenként, lassan, ráérősen, ütemesen. A város üvöltött. A testek összegömbölyödtek a levegőben, aztán kinyúltak és megint összegömbölyödtek. Az Elnöki Palota tetejéről a Köztársaság terére estek. Vagy az utcák köveire. Az egyik hullától a másikig rohant a tömeg. Futtukban hasra estek, egymásra tapostak.
Felénk jött a kötelék. Az üzleti negyedet bombázták élő emberi tetemekkel. Lassan, zárt alakzatban jöttek. Dan már nem nézte. Az erkély betonpadlójához nyomta az arcát. Üvöltve zokogott. Aztán hányt, de nem emelte föl az arcát. Rachel dolgozott. Egyre följebb emelte a gépet. Fölöttünk röpültek. Láttam, ahogy két katona löki ki az összekötözött testeket a nyíláson. Mellettünk zuhantak el. Jól hallottuk a sikoltásukat. Az egyik feje érintette egy erkély virágtartó díszkarját. Tompán durrant, amikor szétmállott a koponya. A test továbbzuhant.
Csönd lett. Abbamaradt az üvöltés. A város némán nézte a megbombáztatást. Csak a zuhanó testek sikoltásai hallatszottak. Egymás után. Pontosan. Ütemesen.
A gépek megint az Elnöki Palota fölött jártak. Aztán hirtelen fölemelkedtek és északnak fordultak(tartalom).
Megígérted
Vágom a fát, istenverte rohadt nagy halomba. Anyám kijön és leül egy tuskóra. Szürke. Egy hülye kis szürke sapkát tett a szürke hajára. De a bőre is szürke, a szeme is, a kabátja. Csak a csizmája piros. Honnan szedhette ezt a ronda csizmát? Ül és rajzolgat a friss hóba. Lepkéket. Aztán egyszercsak fölszólít, hogy üssem agyon. Úgy kellene, azt mondja, hogy véletlenül leröpül a fejsze foka, egyenesen a koponyája közepébe. Véletlen lenne az egész, meg se büntetnének.
Akkorát ütök az előttem álló hasábra, hogy a tuskó is szétreped, eltörik a fejsze nyele. Gyönyörű spanyol szerszám volt: négyszázötven forint. "Na, ezt is baszhatod." Anyám nevet. Aztán köhög.
Kosárba rakom a fát. Anyám köhög. Aztán abbahagyja, rágyújt egy cigarettára, és azonnal beszélni kezd. Arról, hogy a spájzba, a szekrény tetejére negyven doboz altatót tett. Ha lennék szíves azokat föloldani és a kávéjába önteni. Reggel vagy délután, mindegy. Csak ne mondjam meg, hogy mikor. Mert fél.
Úgy teszek, mintha nem is hallanám, amit mond. "Megígérted!" Nem nézek rá. "Megígérted!" Nem sikít, hanem mély, rekedt hangon mondja. Tényleg megígértem.
Egy tyúk fölröpül az ól tetejére, aztán rögtön le a hóba, a szétszórt fahasábok közé. Mohón kapar és csipeget. Anyám is, én is, meredten nézzük. "Ne bántsd!!" Ezt mondja, halkan. Akkorát rúgok bele, hogy az ól falának ütődik. Kárálásra se futja, hatot rándul a lába, aztán megdöglik. A szellő fölborzolja a tollait. Látni a bőrét.
"Te mindig is gonosz voltál. És gyáva." Anyám föláll a tuskóról, magához veszi a tetemet, visszaül. Tudom, hogy nemsokára sírni fog. Mint amikor az öcsém csúzlival agyonzúzott vörösbegyét nézegette egyszer a markában. "Megígérted!" Aztán hozzáteszi, már sírva: "Én is megtenném neked."
"De hogy a picsába tudnék egy kávéscsészében annyi mérget föloldani?"(tartalom)
Daimónok cselekedetei
Augusztus 12. (Jazera)
Már kora reggel fölmentünk a hegyre, mert – legalábbis engem, valamint Pétert és Eriket – érdekelt, miképpen építették a terraszokat évszázadok alatt a derék földművelők. (Azért írom két r-rel a terraszt, mert Péter szerint, aki végtére is papnak készül, és tud latinul, ez így helyénvaló.)
Péter és Matildka egész úton angolul beszélgettek, mint rendesen, ha találkoznak. Így gyakorolják. De jó hallani őket, mert valami ránk is ragad.
Meglepetésünkre fönt a hegyen nemcsak gyönyörű kilátást találtunk, hanem egy csodálatos illatot is. Most nem jut eszembe annak a növénynek a neve, amelyikből árad. Pedig otthon is tartanak belőle a virágárusok molylepke ellen, Tihanyban egész mezőn termelik. Nincs most itt senki, akitől megkérdezhetném.
Olajfák voltak ott, és ez a növény. Leültünk megpihenni az egyik kert alacsony kőkerítésén, és egyszer csak megláttuk, hogy nem messze tőlünk teknősbékák napoznak. És éppen annyian voltak, mint mi: heten.
Tulajdonképpen az égvilágon semmit nem csináltak, csak kinyújtott nyakkal, szétterpesztett lábakkal süttették magukat. Nem bántottuk őket. Később az egyik elindult, körbejárta a kertet, minket is szemügyre vett. különösnek találtuk, hogy milyen gyors járású. Péter Matildkának magyarázott angolul a teknősökről. De jóformán csak annyit tudott róluk, hogy ezek fajtájukra nézve „görögök”, a Balkánon honosak, száz évig is elélnek. Aztán az az ötlete támadt, hogy hazavihetnék őket, hiszen éppen heten vagyunk, és akkor a teknős lehetne a jelünk.
És ahogy ezt kimondta, megszólalt egy hang a hátunk mögött. Tiszta, csengő, de némiképp régies angol nyelven ezt hallottuk: „Ne bántsátok az állatokat, mert ezek elpusztulnának az otthonaitokban, a hideg Albionban!”
Pici, fekete, szakállas emberke volt, kopott farmeröltönyben. Erik egy kicsit kényszeredetten nevetni kezdett, nyilván azon, hogy angolnak nézett minket az emberke. Azt találta mondani, magyarul, hogy „ez hülye”. Erre a férfi tiszta, csengő magyar nyelven azt mondta: „a teknősök önjáró növények”. Úgy éreztem, megszédülök ettől a mondattól.
Mintha nem is hallotta volna Erik hülyézését. Leült velünk szemben a földre. Rágyújtott egy szivarra, mint aki sokáig fog beszélni.
„Azért mondtam, hogy önjáró növények, mert ezek a viliág legősibb négylábú állatai, és talán ezért őriz valamit a jellemük abból az időből, amikor a növénycsírák és az állatcsírák még nem választottak külön utat. Éppen úgy, miként a növények csak akkor élednek meg igazán, ha süt a Nap. A Nap kelti ki földbe ásott magvaikat, a tojásokat. A színük is, ugye, zöld vagy zöldes. Kevés zöld állat van a világon. Ha hideg van, éppúgy, mint a növények, lelassítják az életüket. Téli álmot alszanak, de a kemény fagy megöli őket. Sokáig élnek, mint a fák. Ha egy évig nem kapnak enni és inni, nem pusztulnak el. Ha levágjátok a fejüket, még fél óra múlva is harap a szájuk. Ha kiveszitek az agyukat, még két hétig járni tudnak. Mintha csak vázába dugnátok egy gyökerétől elszakított virágot. Ha erős mérget adtok nekik, csak egy-két hónap múlva pusztulnak el. Mondom: önjáró növények.”
Fölállt. A teknősök felé nézett. Úgy látszik, amíg nem rájuk figyeltünk, megéledtek a melegtől. Kettő egészen különös módon viselkedett: behúzott nyakkal, páncéljukba bújva tuszkolták egymást, közben ki-ki lendült a fejük. Olyankor egymásba haraptak. Megértettük, hogy ezek minden bizonnyal hímek lehetnek. Tőlük néhány méterre az egyik fölmászott a másik hátára. Nem kellett magyarázni, miért. Ami különös volt, a hív füttyögetett párzás közben. Eléggé szánalmasak, de azért érdekesek voltak. Azon gondolkoztam, hogy ismerek-e olyan élőlényt az emberen kívül, amelyik szembefordul szerelmeskedés közben.
Egy másik is fölmászott a társa hátára. Ez nem füttyögetett, hanem inkább nyögött. És a mi kicsi emberünk különös módon négykézlábra állt, közel mászott ezekhez az állatokhoz. Az egyik kezével hátratette a szivarját, és szemmel láthatóan és füllel hallhatóan szaglászta őket. „Nahát – mondta -, ez két nőstény! Ilyet még én se láttam. Ez a nőstény hímek módjára akar szerelmeskedni a másik nősténnyel. Figyeljétek csak meg: a másik nem érti, hogy ez mit akar. Szegény.” Fölállt, felénk fordult, de közben a szivarral maga mögé mutogatott. „Ugye látjátok, mennyire kifürkészhetetlen a világrend?” Ezt a szót használta: világrend.
Aztán, mint aki biztosan tudja, hogy mi már soha életünkben nem bántjuk a teknősöket, átlépett a falon, és elindult mögöttünk. Utána fordultunk. Ő megállt, de nem fordult meg. „Ja, és még azt is tudnotok kell, hogy a kentaurok nagyon szerették a teknősöket. Aki ezeket bántja, ne feledkezzen meg az ő sorsukról sem.” Ezt mondta, és elment.
Egy darabig döbbenten ültünk. Nem valamilyen félelem miatt, hanem – legalábbis nekem az az érzésem támadt – mintha megszabadultunk volna valamitől. És akkor a teknősök – mind a heten – elindultak libasorban a kert sarka felé, és meglepően gyorsan eltűntek. Talán valami résen bújtak át. Mintha elvégezték volna a dolgukat. Mindannyian megesküdtünk, hogy egy percen belül lódobogás hallatszott. Nem tudom, miért, de szinte futva jöttünk le a hegyről.
Augusztus 16. (Jazera)
Tegnap este kettesben maradtunk Matildkával. Szegény elmesélte, mennyire fél mindentől, az egész életétől. Ezt mondta: „Már a hidegeimet is óvom magamban. Mintha csak azon mesterkednék, hogy a bennem lévő jégszekrény nehogy leolvadjon, és megrohadjanak a rosszabb időkre őrzött spájzolmányok. Ah, minő poézis! Ordítani tudnék a belém szakadt görcsöktől. De nyilván görcsbe nyomorodtak az ordítóizmaim is. Ó! Pedig ez az igazság”. Ezt mondta.
Ma reggel a kikötőben rosszul lett. Talán a napszúrástól. A világítótorony melletti mellvértre fektettük. Adtunk neki narancslevet, de azonnal kihányta. Még szerencse, hogy nem sokan látták. Odajött hozzánk egy szőke, szakállas, eléggé magas férfi. Azt mondta Matildkának, hogy feküdjön hanyatt. Szegényen látszott, hogy a gyomorgörcstől összegörnyed.
A hátára fordult. Erre a férfi azt mondta nekünk, hogy hagyjuk őket magukra egy kicsit. Mi persze engedelmeskedtünk. Arról beszélgettünk, hogy milyen érdekes: itt mennyien beszélik a mi nyelvünket.
Matildka aztán elmondta nekem – de csak azért, mert a legjobb barátnője vagyok -, hogy mi történt. Anélkül, hogy engedélyt kért volna, a férfi fölhúzta a trikót a hasán, és a gyomrára tette a kezét. És szinte abban a pillanatban sugárzó meleggé változott a hideg gyomorgörcs.
Matildka persze megkérdezte, hogyan csinálta. A férfi csak annyit mondott: a világ tele van fekete lyukakkal, és ha az Isten egyszer venné magának a fáradságot, szépen, sorban rájuk tenyerelne, a világ tele lenne meleggel és fényességgel.
Lassan, mély hangon mondta ezt. Matildka úgy érezte, mintha szavainak minden hangja hangyává változna, és mintha nem kívül, hanem belül mászkálnának a bőrén.
És elmondott még valami különös dolgot is.
Azt mondja, sohasem tudná megmagyarázni azt a szégyentelenséget, ami ott akkor vele megesett. Megfogta a férfi kezét, és lassan lejjebb és lejjebb nyomta. Olyan lágyan siklott lefelé, hogy szinte csak a hasa pihéit érintette. Mégis elszakadt az öve, fölhasította a cipzárt, elszakadt a bugyija. A végén Matildka elájult.
Amikor fölébredt, látta, hogy a férfi a véres kezét nézi. Matildka bocsánatot kért, de nem érzett igazi szégyent, annyira ellágyult benne minden. „Semmi baj, hiszen holdtölte van.” Csak ennyit mondott a férfi. Aztán a másik kezét Matildka szemeire tette. Azonnal elaludt. Ott a köveken.
Mi láttuk, hogy otthagyja. Amikor elment mellettünk, csak annyit mondott, hogy hagyjuk azt a lányt aludni egy kicsit. Aztán elköszönt. Azt se tudtuk megkérdezni tőle, hogy orvos-e. Odamentünk Matildka mellé, és leültünk. Vártuk az ébredését. Álmában nevetett.
Augusztus 17. (Jazera)
Erik és János halat akartak fogni, mert azt mondták, hogy nem is tengermelléki utazás ez, ha legalább egyszer nem sütünk parázson, saját fogta halat. Ez a két kis bolond egész délelőtt ott ült, lesték a zsinórokat. Azok persze nem nagyon mozdultak. Mintha nem is meglett férfiak lennének, hanem kiskölykök. Ezek még mindig elhiszik, hogy nem baj, ha öt órán át halnak nyoma se mutatkozik, „mert a tenger nem tékozol, de bőkezű”. Azt is mondták: semmiképpen se nézzünk más eleség után, mert a tenger megsértődik a bizalmatlanságtól, és méltán. De hát már délután volt! Igaz, egy szót se mertünk szólni, de mind az öten ott ültünk mögöttük a sziklákon, mintha a zsinóroknak használna valamit, ha sokan lessük a rezdülésüket. Én már bizonyos voltam abban, hogy ma pénzzel a zsebünkben koplalni fogunk.
És akkor megjelent mellettünk egy férfi. Talán már elkábultunk az éhségtől, azért nem vettük észre, de egyszer csak ott ült. Mosolygott. Bajuszos volt, az arcán vörös borosta. Valahogy mindannyian tudtuk: a mi dicstelen, babonás éhezésünkön mulat. De a mosolygása nem volt bántó. Derűs, kövér kis embernek néztem. Olyan megértőnek. Mint amikor az ember egy kisgyerek nagy cipekedését figyeli, úgy nézett ránk. Egy óráig is nézegette, ahogy nem csinálunk semmit. De én már annyira éhes voltam, hogy egyszer csak egy borzalmasan nagyot kordult a gyomrom. És mintha éppen abban a pillanatban hullámcsönd lett volna, a belsőm hangja szégyentelenül robbant a kövek közé.
Ez a férfi akkor felém fordult, egy másodpercre nem mosolygott, de ez tényleg csak egy másodpercig tartott, mert hirtelen észrevettem, hogy a szeméből meleg fény kezd áradni. De ez nem rémített meg, ellenkezőleg. Sőt, ami a legkülönösebb: érezni kezdtem, ahogy átmelegszik a szemem. Ezt nem tudom másképp elmagyarázni. A tekintete talán megtöltötte az enyémet, és elkezdtem visszasugározni. Megmagyarázhatatlan. És ez nem valami szerelmes évődés volt. Este, amikor beszélgettünk a dologról, Erik azt mondta: emberség. Ezt mondta. Ő, aki velejéig cinikus.
A férfi fölállt, odament a vízhez. Egy kőre ült. Elővett egy… valamit, ami nem is síp volt, nem is furulya, és okarina sem, és játszani kezdett. Nem dallam volt az, hanem valami elnyújtott, hosszú fütty, magas is, mély is egyszerre. Hosszan, nagyon hosszan fújta. Később mindenki megesküdött: közben nem vett levegőt. Aztán egyszer csak fölállt, és mosolyogva elment.
Annyi halat fogtunk, hogy meg se bírtuk volna enni. Mindenkit, akivel csak találkoztunk a kempingben, meghívtunk vacsorára. Én nem sokat ettem, mert egész este szinte kényszeresen keresgéltem azt az embert. Már majdnem éjfél van, de még mindig azt érzem, hogy meleg a szemem. Régen nem is gondoltam erre, de ha vizsgáltam volna, biztosan mindig hidegnek találom. Hiszen, ha az ember a szemén való kinézésre gondol, depressziós egy kicsit. Akkor mindig úgy éreztem, hogy én magam belül vagyok a koponyámban, és mint egy ablakon vagy kettőn, kifelé nézek a szemeimen át. Most annyira azonos vagyok a tekintetemmel, hogy fölidézni se tudom azt a másik érzést. Figyelem az öböl túlsó partját, hátha ott meglátom. Ötszáz méterről is észrevenném. És lehet, hogy egyszerűen gyalog átkelnék a vízen, ha akarná. Ezt elmondtam Jánosnak. És az a különös, hogy amióta ismerem, most először nem gúnyolódott. Csak azt éreztem, hogy – bár sohasem volt a szerelmem vagy a szeretőm – most mintha féltékenyen nézegetne. A szemembe persze.
Augusztus 19. (Jazera)
Este addig szépítkeztem a kemping mosakodójában, amíg a többiek szépen otthagytak. Csak azt kiabálta be Matildka, hogy kilenckor várnak a világítótoronynál. Örültem is, mert valamiképpen örömömet leltem a szépítkezésben.
Befejeztem, és elindultam utánuk. És teljesen érthetetlen módon a korzózó emberek tömegében egyszer csak hirtelen úgy éreztem magam, mint amikor egyszer kislánykoromban egy május elsejei fölvonulás után elsodródtam apám mellől. Üres, nyugtalanító izgalom volt. Láttam a tömeget, attól féltem, nem jutok át a városon a kikötőig, nem találom meg a barátaimat, a százezer idegen között senki nem lesz, aki segítene rajtam.
Pedig közel voltam már a toronyhoz. Az órámra néztem. – Háromnegyed kilencet mutatott, de az volt az érzésem, hogy megállt. Pánik költözött belém.
Az első szembejövő férfitól megkérdeztem, hogy hány óra… Persze magyarul beszéltem, de közben az órámra mutattam. Nem nézett a saját órájára, hanem csak a szemembe.
- Háromnegyed kilenc, kedves Imola. – Ezt mondta, így, és elment.
Szinte megbénultam egy pillanatra, amikor ez az egész a tudatomig hatolt. De aztán láttam, hogy szétnyílik előttem a tömeg. Elindultam. Békesség lett bennem. Az egész testemet, minden izmomat érezni kezdtem. Megint jó volt, hogy van testem. És tudtam, hogy szép vagyok.
Elmondtam ezt az egészet a többieknek. Mária szerint minden nő azért szépítkezik állandóan, mert az ilyesmi bármikor megtörténhet, és méltatlanság lenne fölkészületlenül fogadni a Jóisten kegyelmét.
Augusztus 25. (Jazera)
Arról lamentáltunk a tengerparton, hogy van-e értelme kentaurokra vadászni. Te azt mondtad, hülyeség lelőni őket, mert nincs trófeának való rajtuk. „Ha a farkát levágod, azt mi különbözteti meg a közönséges lófaroktól?” Ezt kérdezted. Cinikus, ocsmány módon. És gyönyörű voltál. Néztem a hátadat, és valósággal fájdalmat éreztem a szemérmemben, annyira kívántalak. Velem még sohasem fordult elő azelőtt, hogy férfit így megkívánjak. Tudtam, éreztem a brutalitásodat. Valamiképpen a tekintetedben volt rövid életed minden öregsége, az a sok szemérmetlen nyomorúság, ami volt és lesz benned. Figyeltem a verekedéseiteket. Ahogy birkóztál. Puhán, de kérlelhetetlenül. Ahogy úsztál. Az jutott eszembe, hogy így törhettek előre a fajok az evolúció örvényeiben. Mindig győztél, mert akartál. Hogy te légy az első férfi a falkában.
Megpróbáltalak megutálni. De olyannak tűntél, mint egy bársonnyal borított, szemmel láthatóan ékszer rejtegetésére termett láda: ellenállhatatlannak.
Már kislánykoromban tudtam, hogy egyszer úgy fog magáévá tenni egy férfi, ahogy te tetted. Ha egyedül voltam, bezártam mindent, zenét csináltam, az ágyamra feküdtem és hagytam, hogy úgy töltődjön föl a testem, mint egy rubintdarab. És a végén elég volt, ha csak a kisujjammal megérintettem magam. Nem kellett dörzsölni, simogatni. Egy pár pillanatra varázslatos érzés volt, tényleg mágikus. Igaz, aztán sokszor az volt az érzésem, mintha kitöttyedt volna belőlem a rubintságom és egy kissé megolvadt műanyagdarabka lennék.
Délelőtt, amikor beléd szerettem, azt gondoltam, este cafatokká szaggatsz. De te egy órán keresztül csak szaglásztál, az arcomat simogattad. Már gyűlöltelek, annyira jó volt. És egyszerűen nem feküdtél rám, amikor belém értél a végén. Nem tudtam, hol vagy, nem mertem a szemeimet kinyitni, annyira rázott a testem. Sohasem éreztem még ilyen gyönyörű félelmet.
Már napok óta meg akarom kérdezni, hogy azt akkor miért úgy tetted velem. És miért nem nyúltál azóta se hozzám? Hova mész mindennap, honnan jössz, mi a dolgod? De semmit se merek megkérdezni, mert a többiek azt mondják rólad, hogy valamire készülsz, vagy talán hamarosan meg fogsz halni. Sokáig nem láttam benned a halál jeleit. De ma már azt gondolom: minden erőddel nyomokat akarsz hagyni. Ilyeneket, mint ez a szerelmeskedés. Bennünk, akik még ötven évig fogunk élni.
A szavaidnak se tudok ellenállni. Ez az igazság. Tudom, mit akarsz velük. A homlokunkba nyomni őket, mint valami pecsétet, hogy az emlékeid szolgái legyünk. Tegnapelőtt azt mondtad: döggé nőtt benned egy szerelem. Tegnap: azt álmodtad, hogy walesi bárdok vagyunk, és a máglyára menvén ötszáz dalban jelentjük föl egymást. Ma: nem akarsz ember lenni. Egyszerű, hülye kis mondat: „Nem akarok ember lenni.” És bizonyos vagyok abban, hogy sohasem fogom kitörölni magamból. Ahelyett, hogy írnál egy verset vagy egy regényt, kitalálsz egy mondatot. Nagy, gonosz trükk. Ezt is tőled vettem, mert azt mondtad egyszer, csak úgy, bele az Adriába: „nagygonosz szomorúság”. Így. Azt hiszem, ez egy vers.
És tudod, mit mondok neked? Nem is akarok most már lefeküdni veled. De tényleg nem. Tényleg nem szabad hagyni, hogy emlékek tompítsák és végül elmossák egymást. Mert ugyebár: csak akkor vagyunk szabadok, amikor nem választunk, ha lehet. Talán lopott portéka, de mindenesetre tökéletesen zártad le egy posztegzisztencialista és egy szalonbolsi vitáját. Egy mondattal.
Szeretnék elszakadni tőled. Ha az a vágyad, most már igyekezz elmenni. Vagy meghalni. Kezdenek életművé dagadni győzelmeid, a tetteid és a szavaid. És te mondtad azt is, hogy minden kerekre zárt életmű túlkapás. Hány napja figyellek? Egy hete sincs. De megértettem, miért kell minden zseninek idejében elpusztulnia vagy legalább nyomtalanul eltűnnie. Mert nehezek vagytok.
Valaki azt mondta, hogy nem fogsz velünk jönni Magyarországra, mert itt van még dolgod az Adrián. Azt gondolom, úgy értette, hogy itt akarsz meghalni. Ma kell indulnod, mert mi holnap hazautazunk. Szeretlek. Sohasem fogsz döggé nőni bennem.
Szeptember 3. (Budapest)
Istenem, add, hogy még egyszer találkozzam valamelyikkel! Mert apám azt mondta, semmi különös nem történt velünk, csak éppen Jazerában, a mi városkánkban találkoztam a daimónok. Ez már sok városban előfordult, néha egész tartományok népei élték át.
Apámat nem véletlenül csúfolták Platonka bácsinak. Abból következtetett, hogy annyi szó esett a kentaurokról. Mert állítólag a daimónok és a kentaurok között olyan szeretet volt, mint a jó emberek és a paripák között, amíg a közönséges emberek ki nem irtották a kentaurokat. A daimónok ezt nem tudták megakadályozni, mert képtelenek a pusztításra, így az ellenpusztításra, mindenféle megelőző csapásra is. Ha küzdelembe keverednek, puha erőszakra képesek, test-test ellen győznek is, de fegyverrel szemben tehetetlenek. Különös módon mégsem lehet megölni őket.
Apám Szókratészt idézte, aki szerint a daimónok valamiféle köztes lények, akik közvetítenek az istenek meg az emberek között, és fordítva. Elmondtam neki, hogy szerintem az is lehet, hogy csak egyetlen egy emberrel találkoztunk, aki mindig változtatta az alakját. Apukám szerint ez nem lehetetlen, de nem valószínű. Mert Szókratész azt mondja, hogy a daimónok sokan vannak és sokfélék. Apám szerint Szókratész is daimón volt. És azt is mondta: „Jó neked, Imola, mert azok, akik ilyen lényekkel találkoznak, mindig és sokáig akarnak élni. Valami, ami azelőtt is észrevétlenül bennük volt, egy különös reménnyé növekszik. Vágyakozássá.” És azt is megértettem, hogy apám, aki nem sokra vitte, miként élhet boldogan egy kis szakcsoport könyvelőjeként. Boldog könyvelőcske. Megint szeretem az apámat.(tartalom)
Csapdalakó
Mint annyiszor, pirkadatkor megint azt álmodta, hogy internálótáborba viszik. Hurcolják. Józan ébrenlétében persze tudta volna, hogy ez nem más, mint lengyelkedés.
A géperejű jármű ablakait fehérre festették, hogy az összefogdosott utasok részleges vakságukban elbizonytalanodjanak. Ez nem kegyetlenkedés, hanem neveltetési elv. Az embervadőrök nem tudhatják, a legjobb rettegők már a nyolcvanas évek eleje óta készülnek, mindennap egy csipetnyi mágnesport esznek: így a csillagok állásának ismerete nélkül is meghatározhatják mozgásaik kényszerű irányait – miként egy intelligencia-burjánzásban tobzódó szárnyas rakéta.
Álmában mindig éjfél körül jönnek. Mosolyogva várja őket. Szemük sarkában a szégyenkezők rezdülései: mintha nem önként vállalták volna, hanem csak kényszerből kényszerítenék kényszerzubbonyba a jobb sorsra érdemes bolondokat. Miközben a letartóztatott, illetve (mennyivel) finomabban szólva: az őrizetbe vett (még jobb lenne, ha őrizetbe „emelt” lenne) a már régen és jó előre becsomagolt táskáját szedi ki a szekrényből, ők a biztosítás szabályai szerint oldalról és hátulról figyelik a guggoló, hajlott testet.
Abból az egy-két szóból, amit nem is annyira sürgetésképpen, hanem inkább a miheztartás végett és merő kötelességtudatból szólnak, kihallatszanak egy soha le nem vethető tájszólás t meg e hangjai, meg az, hogy ezek talán mégis tisztességes emberek, akik örökké rettegésben élnek, mint az élelemszerzés kényszerében ólálkodó orvvadászok.
Sohasem kel föl a Nap, mielőtt a busz a táborba ér. Aztán ezrével állnak sorban. Reggelit kapnak: lötty teát, parizert és hideg tapintású kenyeret. Aztán mindenkinek kijelölik a helyét. Rendszerint akkor ébred föl, amikor valami politikai oktatásra indulnak szép sorban, olyan sorban, amelyiken látszik, hogy katonaviselt embereket is cipel.
Fölébredt és – valamint kölyökkorában, ha rájött, hogy szénszünet van, és minden félálmos félelme dacára mégsem kell iskolába mennie – megvilágosodott: talán két-háromszáz kilométeres körzetben még sincsenek internálótáborok. Fektében nyújtogatta és húzogatta zsírral, bőrrel, izzadságcsöppökkel és szagokkal borított izmait. Aztán fölkelt, pőre testére öltötte szakadt köpenyét, és meghallotta.
Öt óra. Állt az ajtaja mögött, és rettegett. Mert hallotta a hangot. A vénasszony odakint az előszobában lamentált valakivel. Vagy valamivel. Mert ezekben az a csudálatos, hogy képesek szót érteni kutyával, kődarabbal vagy bödöntetővel. Ezért nincs esély ellenük. Aki idáig jut. az már örökké él. Ezen semmit nem változtat a halál.
Egyszer csak kikristályosodik a gyanú: „Az ilyen lények már régen átlendültek. Talán már ez is halott. Egy kísérletet kell kerülgetnie itt. Ha fejszével próbálna az ember a fejére csapni, mint a ködbe, úgy mártózna az alakoskodó semmibe az acél.”
Tehát az öregasszony künn diskurált a kutyájával. A fajtájára nézve talán tacskó lehetett valamikor. De alighanem sine nobile, mert a farka egy kissé bozontos. De a kérdésnek a nemesség oldaláról való megközelítése eme ebben kapcsolatban amúgy is a merő érvénytelenség érzetét keltené az emberben. Mert nem kutya már, hanem hurka alakú, kutyabőrből készült szarzsák. Rendeltetése és egyben összes tevékenysége: valami a szájába kerül (többnyire pépesen), és hátul kikerül belőle (többnyire még pépesebben). Ezen kívül egy másik nyíláson át mindennap ereszt egy kevéske levet. Gyalázatos lény. Hímnemű. Már régen megvakult. A sok zabálástól. Csaknem mindig annyi táplálékot vesz magához, hogy a végén a hasa a földet éri, és képtelen arrébb hurcolni magát. Mindig a tányérja mellett alszik el. Valahogy a hátára lendül: alvás közben a lábai fölfelé merednek. Vagyis inkább lógnak. Horkol.
Három hónapja, egy éjszakán, elpusztult a párja. Történetesen egy harminchárom esztendős hímnemű ember ölte meg. De ez titok. Nejlonzacskót húzott a fejére. A léghiány gyorsan végzett.
Mielőtt ez a férfi ilyesmire vetemedett volna, félt. Ennek az állatnak a megölése a gyilkosság érzetét keltette benne. Aztán különösnek találta: végre kimúlt (megdöglött) – a kezei között -, de semmit sem érzett. Csak vizelnie kellett. De azt is azért, mert mezítláb állt a konyha hideg kövén.
Szóval egy férfi állt a bérszobájának ajtajában, kora reggel, miközben az általa Vatrangynak csúfolt vénasszony önfeledten lamentált az ő kis huncut Bubukájával. Arról magyarázott, hogy valamelyik világháború idején egyszer látott egy kutyát („pont olyan aranyos kis pöcsöske volt, Bubukám, árvácskám, mint te!”), amelyik „valami halott ember végéből” falatozott.
Ezt napjában többször elmagyarázta. De reggel mindenképpen, sőt néha még étkezés közben is említést tesz a dologról. Ugyanolyan mosollyal beszél róla, mint például az angolkisasszonyokról, akik voltak olyan kedvesek, hogy minduntalan elnézvén csintalankodásait, nevelgették őt. Erről is naponta többször meg kell emlékeznie. Éppen úgy, mint két éve boldoggá lett férjéről (párjáról), aki „egy reggelen, olyanon, mint ez, kimúlt szegény, egy búcsúcsók, egy pillantás nélkül”. Aki „árvává tett engem, édes Bubukám, mint ahogy téged a te kis Csipikéd, ó.”
A férfi résnyit nyitott az ajtón. A tavasz eljöttének legbiztosabb jele: az öregasszony meztelenül állt a kutyája fölött. Csak egy kendő lógott a fejéről. A testét vakarászta. Előtt hátul, aztán elöl. Később a hátát fürdőszoba ajtajának félfájához meg a kilincshez dörzsölte, mint egy disznó. A férfi arra gondolt, hogy megint boldogító kötelessége lesz lemosni az egész ajtót félfástul-kilincsestül. Mert undorodik.
A Vatrangy dumált. Arról, hogy az a bizonyos tiszt, amelyik annak az egykoron volt kutyának a táplálékául szolgált, már nem volt szép ember. Sőt, „mondhatnók”, fehér ember létére elsötétült, ami mindenképpen figyelemre méltó jelenség. „Színe volt.” És mondhatnók: szaga is. Illetlen szaga. Az a szegény állat meg ilyen szörnyű helyzetbe kényszerült. „Ha jön az ostrom, papizz meg, édes Bubukám!”
A férfi az ajtónál ezt gondolta: „Most le kellene lőni ezt a Vatrangyot. Most, ezen a gyönyörű, világoskék reggelen”.
A férfi ezt számtalanszor gondolta már. Sőt, mindig ezt gondolta. Pedig mészáros lévén, tudta, pláne, mint katonaviselt, hogy embert ölni nem olyan egyszerű, mint kutyát. Az emberölést nem lehet más élőlényeken gyakorolni. Bábukon meg aztán különösen lehetetlen. Belekezdeni is kár.
Miféle szégyen az, ami nem engedi meg ennek a derék, harminchárom éves férfiembernek azt, hogy kimenjen? Hentes, vagyis inkább mészáros. Tudja tehát, mi a test. Nem is rosszullét az, ami szétömlik, sűrűsödik a testében. Azon már régen túl van. Hanem valami rohamos sejthidegülési folyamat. Az agyból indul el, egyre le és még alább kúszik. Érezni, ahogy át és át és megint átadják egymásnak a szépen sorba állított sejtek. Megállíthatatlanul kúszik. A mellen, a derékon, mindenütt egy-egy sávban fölmerednek a szőrszálak. És tudvalévő, hogy menthetetlenül eléri a heréket. Azokban megcsomósodik és megáll. Sohasem szabad olyankor odanyúlni, mert ha egy eljegesedett here érzete bizonyossággá válna, talán szörnyet is halna. Ki értené meg akkor ezt a különös férfivéget?
Szégyenkezés? Tapintat? Nem mer kimenni. Pedig talán sikoltozva menekülne a vénasszony, és elő se jönne addig, amíg férfi van a lakásban. A szobájába zárkózna, mert csak maradt benne valami angolkisasszonyos. A megnyomorodott, szétszakadt és elzsírosodott szöveteiben valahol. Vagy az agyában egy zárvány. Nem: a lelkében.
Miért figyeli ez a férfi, ez az amúgy egészséges férfiember a folyosó mélyéről? Mint egy csőpók. Miért nem megy vissza lefeküdni? Van még ideje. Pisilhetne a vázába is, ha nagyon kell. Miért nézi? Miért hagyja, hogy majdnem mindennap eljegesedjen a teste? Pedig tudja, hogy egyszer nemtelenné teheti ez a lelkesedés.
Ezerszer is végiggondolta már ezt. És efféleképp vélekedik: „Azért csinálod, mert tudnod kell. Mert csak így válik valóvá benned az idő. Így számolhatsz mindennap a maradékkal. Így értheted meg, hogy minden nő, akit illettél és valaha is megérintesz még… Na, már majdnem kimondtad! mi történik minden nővel?
Vatrangyul!”
Kopogott. A saját bérelt ajtaján. Mert ki akart menni a külön bejáratú, bútorozott szobájából. A háromezer forintos különbejáratán. Az öregasszony nem hallotta meg, tovább beszélt. Dörömbölt. Ezt végre meghallotta.
- Mi van, édeske?
- Csókolom!
- Szabad a fürdő!
- Tudom, csókolom!
- Menjen csak be!
- Föl tetszik lenni öltözve?
- Jaj, édes istenem! Milyen tapintatos úri kis fiatalember maga. Egy pillanat! Pongyolát veszek!
A férfi az ajtó csukódásából tudta, hogy az öregasszony már a szobájában van. Föltépte a saját ajtaját, és átrohant a fürdőszobába.
Villanyt gyújtott, és nézte az arcát a tükörben. Közben, anélkül, hogy odanézett volna, kinyitotta a csapot, és belevizelt a mosdókagylóba.
Szereti nézni a saját arcát. És szeret közben beszélni. Illetve gondolni. Fennhangon gondolni.
„Szeretnél szép lenni. Én is. Fésületlenül is, vagy piszkosan, az éjszaka láthatatlan lepedék-maradékai alatt is. Már-már azt is hajlandó lennél tudomásul venni, hogy nem embernek vagy szép, hanem anyagnak. Csak a magasabb rendű anyagok romlandók. És a folyamat tagadhatatlanul némi szépségérzetet kelthet a jó szándékú szemlélődőben. Anyagod bőrnek nevezett része ráncosodik. De ezek a barázdák nem hasonlatosak a kövek, a földek, a sivatagok meg a kiszáradt medrek nyiladékaihoz, mert te mindennél zsírosabbnak teremtettél. Az egyetlen vagy, aki tudod felületeid örökös tisztátalanságát…”
Elzárta a csapot. Összerezzent, amikor meghallotta az öregasszony hangját. Annyira közel volt az ajtóhoz, hogy úgy tűnt, mintha a fürdőszobában beszélne.
- Aranyos! Tegnap megint rendetlenül hagyta a konyhát!
- Bocsánat! Csókolom!
- Morzsát hagyott a kredencen!
- Hányat?
- Hányat?! Micsoda kérdés? Éppen eleget.
- Bocsánat! – a férfi megint kinyitotta a csapot, hogy megmossa az arcát.
- Tudja, mit mondok én, aranyoska?
- Mit? – Elzárta a csapot.
- Ha nem a muszkák győznek a legutóbbi háborúban, akkor maguk nem lennének ilyen slendrián emberek.
- Lehet.
- Nem lehet, hanem biztos: a német stramm.
- Ha a németek győztek volna, akkor nem is lennénk.
- Na ja. De az amerikai is stramm.
A férfi megint kinyitotta a csapot, és beszappanozta az arcát.
- Tetszik tudni, mit olvastam az amerikaiakról az újságban?
- Mi jót?
- Hogy mit csinálnak ott a kutyákkal. – Mosta az arcát.
- Ott külön temetőjük van az aranyos csöppségeknek!
- Úgy van! De most egy állatorvos kitalált egy újfajta kutyát.
- És mifélét?
- Fogott egy tacskót, levágta mind a négy lábát. Olyan szépen tud amputálni, hogy nem is látni a lábak helyét. – Elzárta a csapot, és törölni kezdte az arcát.
- És?
- És a kutyához kitalált egy szatyorféleséget. Abban lehet vinni.
- És miért jó az a kutyának?
- A gazdának jó. A kutya így nem tud elszaladni sétáltatás közben. Nem is harap meg senkit. Otthon meg csak fölakasztják a helyére, a szögre. Nem piszkítja össze a lakást. Hát nem nagyszerű?
- Egyáltalán nem nagyszerű! – kiabálta mérgesen az öregasszony.
- Pedig lehet, hogy nemsokára csak ilyen kutyát lehet tartani a városokban. Minden zseniális ötlet Amerikából jön.
- Szóval ott ilyen emberek élnek? Hallod ezt, Bubukám? És én még azt kívántam, hogy ezek jöjjenek ide az oroszok helyett! Hallod te ezt, Bubukám?
A férfi kijött a fürdőszobából.
- És hol olvasta ezt?
- Újságban.
- Nahát!
- Ha meg tetszik engedni, csókolom, bemennék a klotyóba.
- Olvasni?
- Nincs nálam semmi.
- Akkor jó.
A férfi odabent lekuporodott a műanyag karimára. A Vatrangy nem ment el az ajtó elől.
- És az oroszok mennyire szeretik a kutyákat?! – Úgy kiabált, hogy közben az ajtóhoz dőlt.
- De még mennyire! Náluk csak a kínaiak szeretik jobban.
- Akkor most azért barátkoznak. Volt a rádióban, hogy nem tudom én, hány százan vagy ezren jöttek ide lakni.
- Azt is mondták, hogy kutyahízlaló kombinátot építenek?
- Azt nem. Minek olyan kombinált?
- Kombinát. Kutyahízlalda meg vágóhíd.
- Minek azoknak olyan?! – az öregasszony szinte sikított.
- Hát én nemrégen olvastam egy kínai szakácskönyvet. Abban le volt írva a kutyasütés száz fortélya. Képekkel. Igen érdekes. Ők úgy eszik a kutyát, mint mi a malacot.
- Hát ez szörnyű! Ne is hallgasd ezt te, Bubukám.
- Miért? Mert gyerekkorukban a szüleiktől ezt tanulták. Úgy, ahogy nálunk a spenótot kellett megenni. A kasmíri moldánoknál például a spenót szent varázsnövény. Megvetik azt, aki megeszi. Ők viszont igen jónak találják a pörkölt sáskatorzsát olajban.
- Hát ez undorító! Miket olvas maga! – Az öregasszony otthagyta a klozetajtót, időt adva a férfinak, hogy az végre elvégezze a dolgát. Átment a konyhába. Beszélt valamit a kutyának. Pár perc múlva a férfi kiszökött a vécéből, és a szobájába menekült. Egy pillanatra leült az ágya szélére, és arra gondolt, hogy ő egy csapdalakó. Aztán megint meghallotta a Vatrangy hangját. A klozetnál beszélt.
- És miért jöttek ide a kínaiak?
Mivel senki se válaszolt a vécéből, megismételte:
- Miért jöttek ide a kínaiak?
- Itt vagyok! – kiabált a férfi. Öltözködött.
- Miért éppen ide jöttek azok a sok száz kínaiak?
- Mert már túl sokan vannak otthon. Tetszik nekik ez a vidék. Mi is azért jöttünk ide, mert egyszer csak túl sokan voltunk ott keleten, ahol most már a kínaiak lettek túl sokan. Ez a világ rendje. Költözik minden népe nyugat felé. De mivel a Föld kerek, egyszer majd minden nép visszaér Kínába.
- Máshova nem mehettek volna?
- Itt van hely. Mert itt nincs elég gyerek. Fogy a magyar. Ezentúl januárban megszámolják, hogy hány magyar fogyott, és kipótolják őket kínaiakkal.
- És miért nincs mostan gyermek?
- Inkább kutyát nevelnek a magyarok. Most olvastam, hogy már több kutya van az országban, mint kisgyerek.
- És nem mehettek volna inkább Amerikába?
- De. Viszont az amerikai kormány csak akkor egyezett volna bele, ha cserébe idejöhet ugyanannyi amerikai.
- És akkor idehoznák a kutyáikat!
- Milyen kutyáikat?
- Hát a szatyorkutyákat!
- Ja, nem. – Kinyitotta az ajtaját, elindult kifelé a lakásból. – Nem. Idegen kutyát nem lehet egyik országból a másikba vinni. A bagzókór miatt. Hanem inkább itt csinálnak olyan kutyákat.
- Igen?
- Igen, csókolom.
- Jaj! – A férfi ezt hallotta utoljára.
Az utcán, ha csak tehette, megállt az állatkereskedés kirakata előtt. Sokszor eszébe jutott, hogy ez egy másfajta állatkereskedés, mint az, amelyikben dolgozik. Itt élő lényeket mérnek. Nem terítették le őket koponyába dugott drótdarabbal vagy villannyal, mint a marhákat és a disznókat. Nem tárolták hidegen a növekedés erővonalai mentén szétszedett testeket, nem töltötték a darált állatokat különféle műanyag csövekbe meg a saját belükbe. Benéz az ember a kirakatablakon, és nem azt vizsgálja, hogy szépek-e a fogva tartott lények, hanem a biztonságukat. Mert a kalickák vagy az akváriumok a természet olyan darabjai, amelyek tökéletesen óvják a természetellenesség örök körforgását. Amit kalickában nemzettek, az nem vissza, hanem ki akar jutni. Nem sajnáljuk, vagy ha igen, magunkat sajnáljuk benne. Ez azonban már hitvány érzelgősség.
Ezen a gyönyörű, világoskék reggelen, amelyik történetesen keddre esett, a vasárnapra gondolt, mert meglátta a négyezer forintot érő papagájt. Ugyanez a szomorú, de nem kevésbé ostoba tekintetű állat vasárnap reggel nyolc és kilenc között addig babrált a kalicka rácsán, amíg el nem pattant egy forrasztáspötty. Így aztán kifért a feje. A síkos tollak kicsúsztak. Valószínűleg semmit sem érzett. Legföljebb örömöt. Egy-két percig. A teste nem férhetett ki. Rabhájas volt. Egy papagájológus persze bebizonyíthatná, hogy rabháj nélkül se fért volna ki.
Ez a harminchárom éves hentesember úgy fél tizenegy körül ért a bolthoz – sétáltában. Délután ötig figyelte a madár vergődését. A szörnyű az volt, a hájjal együtt is könnyűnek bizonyult a test, így nem tudta fölakasztani magát. Nem is akarta. Már kijutni se akart. Vissza akart, be. A tollak visszafelé nem síkosak. Időnként már-már majdnem sikerült (véletlenül) szétfeszíteni a rácsot, kitámasztani a farkat, ki (be-)húzni a fejet. De mindig lecsúsztak a körmei. Egy darabig lógott, mintha (végre) fölakasztotta volna magát. Aki nézte, szerette volna, ha gyorsan elpusztul. Az aggódó közönség sürgölődőbb tagjai nem találták a boltost. Vidéken volt.
Délután ötkor unta meg a nézést. Másnap reggel másfelé ment, nem látta a papagájt, de este ott gubbasztott a kirakatban. Kissé fáradtnak tűnt. De jó volt látni, hogy él. És először fordult vele elő, hogy ha lett volna pénze, megvett volna négyezer forintért egy nem túlságosan szimpatikus állatot.
De ezen a reggelen meg az jutott eszébe a kirakat előtt, hogy ez még mindig jobb, mint a cirkusz. Ahogy ment a metró felé, át a parkon, azon gondolkozott, hogy miért éppen a cirkuszt találja a világ legszörnyűbb börtönének. Mármint az állatok szempontjából. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért rosszabb az állatkertnél. Ugyanis az járt az eszében, hogy a cirkuszban legalább ott lappang a lázadás lehetősége, a kitörés esélye. Még akkor is, ha ez mindig állathalállal végződik – dögléssel.
A mozgólépcsőn fölfigyelt egy előtte álló nőre. Lányra. Mivel többet nem látott belőle: a hajára és a seggére. Különben is ezekre volt érzékeny, pláne, ha csak hátulról szemlélődhetett.
Úgy mozgott a tömeggel, hogy a lány mellett maradjon. A lány belépett a kocsiba, ő utána, utolsónak. Mögötte összecsapódtak az ajtószárnyak. Ámbár egyszer már azt is végiggondolta, hogy mivel ezek nem szárnyas, hanem csapóajtók, mert hiszen csapnak, nem beszélhetünk ajtószárnyakról, hanem csappákról.
A lány felé fordulva kapaszkodott a függő kapaszkodóba. Fogta a fogantyút. Az arca majdnem szép volt. Csúnya volt. De ez a férfi, aki némiképp szakembernek számított a húsok megformázásában, arra gondolt, hogy amennyiben a bőr alá hatolhatna az ujjaival, egy-két megállónyi idő alatt csodát művelhetne.
„Ne tégy hirtelen mozdulatot! Előre se lépj, csak hajolj! Egy kicsit, mintha az alattad csúszó földvonzás lengetne, amikor becsukódik az ajtó, és megrándul a szerelvény. Ne legyen ideje félpillantásokkal végigfürkészni a testedet.
Feléje dőlsz, a szemed harangjával beborítod. Menekülésre sem érdemes mozdulatlanságra kényszeríted, de nem okozol fájdalmat. Előrenyújtod a jobb kezed mutatóujját, megérinted azt a fajta bőrt, amelyik túlságosan finom, már-már ízléstelenül lágy és puha.
Látja, tudja, hogy mit csinálsz. Dermedten, tágra nyílt szemekkel áll előtted. Érzi, ahogy a tiszta körmű mutatóujjad behatol a bőr lágyságába, vértelenül üti át a hártyákat, szétnyitja az erek szövedékét, csontig feslik a rész az arcban.
Maradj így. Egy percet is várhatsz, kettőt is. Mindegy, mert az ő idejét megállítottad, te pedig minden bizonnyal magadban cipeled az időtlenség nyomorúságát, és egy pillanatra sem riadhatsz meg ettől, sem a rettenetes képességeidtől, úgy kell tenned tehát, mintha mindig mindenre ráérnél, sürgethetetlen lennél, mint egy jóságos birodalom.
Nem álmodsz, valóban az arcába hatoltál. És megtehetted volna ezt a karjával vagy a mellével is, akár ruhán át is: az ujjad hegyével megérinthetnéd a tüdő szivacsát vagy a szív gumihúsát. Ne tévesszen meg, hogy a szorongó, álmos és kellemetlen illatú többiek nem vetik rád magukat, és úgy állnak ott, mintha észre se vennék. Félnek.
Ájultan áll előtted, de a szemedbe fagyva elzuhanni képtelen. Egy pillanat múlva reszket majd a rémülettől, mert érzi, hogy a visszahúzódó ujjad nem szörcsög, vér sincs, a sebnek nem marad helye, jele és hege utánad. Csak a csont tudata keményedik majd órákon át szegénybe. Amikor a hányingerével küszködve kikászálódik a metrókocsiból a peronra, megpróbál utánad sietni, a mozgólépcsőn nem téveszti szem elől a hátadat, de nem mer szatírt sikoltani. Szegény, még nem tudja, hogy megszépült.”
És ebben a pillanatban eszébe jutott, hogy nem húzta le a vécét.
Az órájára pillantva látta, hogy amennyiben öt perc alatt visszaér az előző állomásra, három perc alatt eléri a lakást, egy perc ott, három vissza a metróig, akkor még beérhet munkakezdésre.
Szerencséje volt, mert éppen akkor állt meg az ellenvonat, amikor kilépett a peronra. A két állomás között majdnem sírt dühében. Reszketett. Rohant fölfelé a mozgólépcsőn. Rohant át a parkon, föl a lépcsőházban. Annyira reszketett a keze, hogy alig talált a kulccsal a lyukba. És majdnem hányt szégyenében, amikor meglátta, hogy le van húzva a szar. Mert abban a pillanatban eszébe jutott, hogy ő húzta le.
Az ajtón át meghallotta a Vatrangy horkolását. Magában, szinte szelíden lekurvázta, aztán elindult kifelé. Ahogy csukta be az ajtót, a résen át megpillantotta a tányérja mellett hanyatt fekvő alvó kutyát. Odament az állathoz, és a sarkával a torkára lépett.
Az utcán már nem sietett.(tartalom)
Csapdalakó (Holnap Kiadó 1989)
(vissza)
Végrend
A szerelmes király
Volt egyszer egy falu, amelyikben nagyon szép asszonyok éltek, és a férfiak is nagyon szépek voltak. Boldogan éltek, sokat szerelmeskedtek. Becsületesek is voltak, meg hűségesek is, nem ismerték a haragot meg a féltékenységet. Nem is irigyelték egymást, mert mindannyian nagy szegénységben éltek. Ha meg valamelyik váratlanul pénzhez, sok-sok ételhez vagy valami kincshez jutott, hát azt együtt elmulatták. Így éltek mindaddig, amíg a falu határát egyszer el nem érte a háború. Nem haltak meg az emberek, csak a termést emésztette meg a tűz, az állatokat pusztította el a fertőzés. A falura az éhínség nehéz rettegése borult. Amíg lehetett, etették a gyerekeket, magukat szerelemmel vigasztalták. De azt mindannyian tudták, hogy ha csak egymást meg nem eszik, a tél megöl mindenkit. Már-már imádkozni kezdtek félelmükben, amikor a faluba tévedt a király. Győztes volt. A főtérre telepedett fényes sátraival. Mulatságokat, lakomákat rendezett esténként a kíséretével. Csak nézték messziről, sóvárogva, hiszen senki se akadt, aki méltó lett volna a király társaságára.
Hanem úgy harmadnap a királyban föltámadt a férfiúi erő. Mintha csak sétálgatna, végigkoslatott a házak között, hátha lát valami szemrevaló asszonyt. Hát látott is. Egészen elcsodálkozott: ahány asszony csak elékerült, mindet megkívánta. De azt is látta mindjárt, hogy ezeket ugyan el nem csábíthatja a férfiak mellől.
Egész éjszaka, egyre dühösebben gondolkozott. Aztán elhatározta: megöli őket, megöli a férfiakat. Hanem csak úgy a katonáival nem tétethette meg, mert jó király hírében akart uralkodni. Megértette, hogy cselt kell kieszelnie.
Reggel megint végigjárta a falut. Nézegette, melyik asszonyt kívánná a legjobban. Mire a falu végére ért, szörnyű kívánság támadt benne: minden asszony kellett. Mert nem tudott választani. Mindet kívánta. Király volt, és mire a sátrába ért, már mint királyi jussa felől ítélkezett: jogot látott abban, hogy mind az övé. De ez már nemcsak afféle vágy volt, hanem egy szörnyű szerelem.
Király volt, úgy számolt a férfiakkal, mint más a búzaszemmel, halálos ítéletük is csak legyintés dolga volt. Épp csak evett valamit a sátrában, és megint útra indult. Most a férfiakat figyelte. De nem sokat látott belőlük. Egykedvűen ültek a házak udvarában a pitvarok lépcsőin. Egyik-másik valami gyökeret rágott. Nem volt nehéz rájönni, hogy éheznek. Megvehetné őket? Nem, az nem elég. Odahívta az egyiket: nézd csak, mondta, a falutól nem messze van egy folyó. Nehéz átjutni rajta. Azon túl van egy tábornokom. Ha hírt viszel neki, és hírt hozol tőle, gazdaggá teszlek. Persze az ember megkérdezte, mi lesz, ha belevész a vízbe. Gazdaggá teszem az asszonyodat, mondta a király.
A férfi elindult a királlyal a folyópartra. Belevetette magát a vízbe. Úszott, vitte a király hírét egy nem létező tábornokhoz. A király csak addig maradt a parton, amíg meg nem látta a férfi halálát.
Visszament a faluba, és magához hívta a következő férfit. Az is a vízbe fulladt persze, meg a következő is, és mindegyik. A király estére végzett velük.
Hanem aztán ő is nagyon elálmosodott. Lefeküdt, és azonnal elaludt. Reggel nagy riadalomra ébredt. Az asszonyok keresték a férfiakat. A király kiment közéjük, és elmondta, hogy látta, amint meghaltak. Elvezette őket a folyóhoz, és elmesélte: látta, hogy a túlpartra próbáltak úszni, de a víz feléig se értek, belevesztek.
És akkor a király nagy ámulatára az asszonyok nem sírni és ríni kezdtek, nem jajgattak, hanem csöndben, könnyeket ejtve mosolyogtak. Mintha valami boldog fátyol szállt volna a gyászukra. És amikor a király ennek okát tudakolta, elmondták, hogy ebben a faluban az a szokás, hogy amikor egy szerelmes férfi a halálra vagy a kényszerű elválásra készül, átúszik a túlsó partra, és hoz onnan egy virágból, amelyik csak ott nyílik, az asszonyának.
A király úgy csinált, mintha sírna. Szeretlek benneteket, mondta, mert sosem láttam még ilyen nemes népet. Szeretlek benneteket, mondta megint, és nem is hazudott. Szeretlek benneteket, mondta harmadszor is, gyertek velem mindannyian, és legyetek a feleségeim.
Veled megyünk, mondták az asszonyok, de át kell menned a túlsó partra, hogy legalább egy szál virágot hozz nekünk. És a szerelmes király elindult. Erős volt, elérte a túlsó partot. Visszafelé pusztult el, a víz közepén.
(tartalom)
A béka
Ismered azt a mesét, amelyik egy székesfővárosi házmesterrel esett meg? Végre meghalt az iszonyatos felesége, és a gyászt tettető ház elől lement a pince legeslegmélyére, hogy végre egy állati nagyot röhöghessen. Ott meglátott egy borzasztó ronda varangyos békát, aki a sarokban sírt. Jókedvében volt a házmester, ezért odament a békához, de kivételesen nem rúgott bele, hanem azt kérdezte tőle, hogy: „nosza, miért sírsz, kicsi breki?”
Az meg persze megszólalt, és azt is mondta, amit ilyenkor illik: „elvarázsolt királylány vagyok, ha megcsókolsz, emberré leszek”. A házmester jót röhögött, és baromi nagy jókedvében alaposan körülnézett, magára zárta a pince összes ajtaját, aztán odament a békához, lehasalt és megcsókolta. Na, abból meg tényleg ember lett, de valami iszonyatosan randa vénasszony.
Majdnem elájult a házmester, futott is kifelé azonnal, de az öreganyakirályné utánakiáltott: „gyere vissza, csókolj meg még egyszer, fiatalabb leszek”. A házmester visszaszoszogott, mert az ereje is elment, megcsókolta, erre tüstént denevér lett az öregasszonyból. Jaj, futott az öreg, de a denevér utánakiabált: „adj még egy csókot, és szebb leszek”.
Odasomfordált az öreg, és megcsókolta, na, erre meg egy gyönyörű bőrű, hatalmas méregfogú kígyóvá vált a denevér. Sziszegett, elindult az öregember felé, az meg csak hátrált holttá válva borzasztó rémületében. A sarokba szorult, és félt. Érezte, hogy nem tud már uralkodni a testén: összemocskolta a nadrágját, ájulás kerülgette, talán még imádkozott is. A kígyó tekergett előtte egy kicsit, aztán megszólalt: „én nem tehetek arról, hogy a világ gonoszsága mindenféle csúfsággá változtatott, de már csak egyetlenegyszer kell megcsókolnod, és azzá változom, ami legelőször voltam, megjutalmazni nem tudlak, mert nincs semmim, de jót fogsz nevetni”.
A házmester összeszedte minden erejét, és négykézlábra állt, megcsókolta a kígyót. Kecskebéka lett belőle. Az öreg úgy négykézláb halálra röhögte magát.
Legyél egyszer királyfi. Indulj. Ha mersz.(tartalom)
A vénember
Volt egyszer egy ember, aki sehogy se tudott meghalni. Már száz évet is megélt, aztán száztízet, százhúszat nagy nyomorúságban. Mert semmije se volt, a teste is egy merő görcs, görbeség, csúnya seb, vak is volt már majdnem, meg siket is. De élt. Olyan kevéske élet volt benne, hogy talán egy szél is megölhette volna, de nem jött a szél, sem semmi erő, hogy ezt a kis nyomorúságos életet elvegye végre.
De az emberek ezt a vénséget nem tisztelték, mert nem volt tiszteletre méltó külleme, szolga volt egész életében, gyerekek se vették körül soha, még csak feleség se jutott neki. Ráadásul buta volt, ostoba, tanulatlan, még vitéznek se vált be.
Ez a büdös, ronda kis vénember jóformán alamizsnát se kapott senkitől. Dögölj meg, dögölj már meg, mondták neki, ha a kezét nyújtotta, ha a hályogos szemét ráemelte valakire.
- Dögöljek meg, dögöljek meg – mondogatta olyankor, aztán kivánszorgott az erdőbe valami gyökeret gyűjteni vagy madártojást lelni. – De hogyan dögöljek meg?
Mert azt gondolta, hogy meg magát nem ölheti. Erő nem sok kell hozzá, meg bátorság se. De ha már egyszer az Isten élni hagyja, és a Sátán is megfeledkezik arról, hogy érte jöjjön, szabad-e megölnie magát? Mi lesz, ha egyszer ezek a nagy urak keresik, és sehol nem találják? Megmérgednek, és elátkozzák az emlékét is.
Volt azért egy ember, aki szóba állt ezzel az öreggel. Az is vén volt persze: egy öregasszony, elmúlt már száz is. Csak az tudta, miféle nyomorúságot hordoz az az ember, aki nem tud elpusztulni.
Egyszer találkoztak az erdőben.
- Ölj meg! – mondta a férfi az asszonynak. – Úgyse tudja meg senki. Úgyse keres senki.
- Nem tehetem. Túl sokat öltem már, és félem a poklot – mondta az asszony. – Hanem te megölhetnél engem. Aztán elmennél a bíróhoz, az elküldene a királyhoz, az meg hóhér elé vetne. Így bevégeztetnénk mindketten.
Az öregember minden erejét összeszedte, fölemelt egy követ, és agyoncsapta a vénasszonyt. Meg is halt rögtön, nem volt abban hiba. Nézegette egy kicsit, rendezgette a tetemet, aztán hazament a faluba. Megmosakodott, úgy-ahogy megtisztogatta a ruháját, még egy kalapot is talált valahol. Emígy rendbe téve magát, elment a bíróhoz.
- Na, bíró uram! – mondta. – Megöltem egy embert!
- Hát aztán kicsodát? – nevetett a bíró.
Megmondta.
- Nem volt kár érte – hahotázott most már a bíró. – Eredj Isten hírével, bolond öregember.
- Azt se mondod, bíró uram, hogy a király elé küldesz?
- Minek küldenélek? De menj, ha akarsz, hadd mulasson ő is.
Elindult a vénember. Napokon, heteken át vonszolta magát a király városába. Pedig ha kétnapi járóföldre volt. Be is engedték a király elé.
- Király uram! – mondta. – Megöltem egy embert!
- Nem hiszem – mondta az.
- Agyonütöttem.
- Egy légynek se bírnál ártani, olyan gyönge vagy.
- Pedig megtettem.
- Eriggy békességgel, szegény öregember – mondta a király, és afféle áldásra emelte a kezét.
Az öreg már megfordult, ment volna kifelé, amikor két ember érkezett rohanvást a király elé. A vénember falujából jöttek.
Az történt ugyanis, hogy megtalálták az erdőben az öregasszony tetemét. A bírónak meg eszébe jutott, amit az öreg mondott, amikor elébe járult. Hát ezt mondták el a faluból jött futárok a királynak.
Így aztán a király visszahívta az öreget.
- Miért tetted? – kérdezte.
- Hogy hóhérkézre adj.
- Mire jó az neked?
- Nem tudok meghalni.
- És nem sajnáltad azt a vénasszonyt?
- Ő mondta, hogy üssem agyon. Ő se tudott meghalni. Így mindkettőnknek bevégeztetik.
- Szóval azért vánszorogtál ide, hogy halálra ítéljelek, szegény ember.
- Így van, királyom.
De akkor már sírt a király. Mert jó uralkodó volt. Tudta, mi a nyomorúság.
- Igazságos ítéletet kell hoznom. El kell ítéljelek, mert embert öltél. A legnagyobb büntetést kell kapnod. Életre ítéllek, szerencsétlen kicsi ember.
És hiába sírt, hiába zokogott, könyörgött bakóért az öreg, a király nem másíthatta meg a szavát, vissza kellett menni a falujába. Máig is ott él az az ember, aki sehogy se tudott meghalni, hacsak meg nem halt azóta.(tartalom)
Isten meg a kút
Volt egyszer három testvér. Meghalt az apjuk. Egy jókora darabka földet örököltek. Jó fekete volt az a föld, közepén egy kúttal.
A három testvérből kettő nagyon gonosz volt, egy pedig jólelkű, kemény, derék ember, aki még ezt a két gonoszt is szerette, de tudta, hogy erős kézzel kell fogni őket. Mert gyilkos fajták voltak.
Ez a legnagyobb testvér azt mondta a két gonosznak: az enyém lesz a középső rész a kúttal, én adom nektek a vizet, mert ti bizonyosan nem adnátok se nekem, se egymásnak. Nem vitatkoztak, mert tudták, hogy igaza van, és erősebb is náluk. Fölosztották hát a földet, jutott a vízből mindenkinek. Mindhárom kert gyönyörűen termett.
De egyszer csak kiapadt a kút. És hiába imádkozott a legidősebb testvér, hiába leste az eget, a föld mélyét, hiába jajgatott, egy csöpp se szivárgott a kútba.
A másik kettő nekilátott ásni. Másnap már mindketten vizet találtak. Gyönyörű, tiszta vizet kaptak a kútból.
A legidősebb először átment az egyik kertjébe, és megkérdezte: adsz-e vizet? Adok, de csak annak a felét, amennyit én kimerítek. És cserébe nekem adod minden gyümölcsöd felét. Mit tehetett? Beleegyezett. Elment a másikhoz. Az is ugyanezt mondta.
Este aztán kiment a háza udvarába, és azt mondta az Istennek: Látom, Uram, próbára teszel. Mert megtehetném, hogy pusztulni hagyom a kertet, és azért koplalok. De én inkább művelem a kertet, hiszen az a Tiéd is, így is koplalok, de legalább reménykedhetek a kegyelmedben.
Mire vége lett a nyárnak, mindenki láthatta, hogy a középső kert a legszebb. Pedig a másik két testvér is jól végezte a dolgát, de mintha több lélek lett volna annak a munkájában, aki a kegyelem reményében dolgozott. elvették tőle minden gyümölcsét.
Így volt ez a következő évben is meg a harmadikban is. Egész télen imádkozott a legidősebb testvér. Hóolvadás után odament a kúthoz, belenézett, és látta, hogy az Isten csúfot űzött belőle. Azt kérdezed, meddig bírom még? Megkísérted a türelmemet? Ma egész nap gyűlölni foglak, és estére ördögöt szarok a testvéreim kútjaiba, hogy csak vért merhessenek azok az átkozottak. Pusztuljon el az ő kertjük is, ha én már nem bírom tovább a sanyargatásotokat.
Amikor ezt kiabálta az Istennek, messziről dördülésféle hallatszott. De nem olyan, mint a mennydörgés, hanem inkább távoli, rettenetes nevetéshez hasonlatos. Mintha az Isten azon nevetne, hogy nem lehet ördögtojással terhes az, aki kellőképpen meggyűlölte őt.
Este aztán a férfi kiment az egyik testvére kertjébe. A kút szélére kuporodott. De úgy látszik, az Isten megrettent a benne bugyborgó gyűlölettől, mert szorulást küldött rá. Hiába erőlködött hajnalig. És így ment ez nap nap után minden éjjel, egy héten át. Megneszelték a testvérek, hogy éjjelente valaki a kertjükbe jár. Meglesték. És amint ott kuporgott és erőlködött, kapával és ásóval támadtak rá. De amikor rájuk emelte a tekintetét, az iszonyatos gyűlölet láttán megdermedtek. Csak azt érezték, ahogy jegesedik a vérük a félelemtől.
Megöllek benneteket, és a kutatokba dobom a hullátokat, ha megmozdultok. A félelem remegésétől kiesett a kapa meg az ásó a két gonosz testvér kezéből.
Ezentúl ingyen viheted a vizünket, ha nem bántasz minket, mondták a testvérek, ingyen viheted a vizünket, ha nem bántod a kútjainkat.
Nem kell a vizetek. Imádkozzatok az Istenhez, hogy vegye el a gyűlöletemet, imádkozzatok, hogy adjon vizet a kutamba, mert félek magamtól, sohasem éreztem még ilyen rettegést.
És az Isten látta, hogy cselekednie kell. Nem engedhet a legidősebb testvér gyűlöletének, de nem hagyhatja azt se, hogy vér kerüljön a másik két kútba. Ezért reggelre kiszárította azokat is. De sőt adott. És attól fogva minden éjszaka esett.(tartalom)
A dalnokverseny
Egy vad dalnok egyszer a fejébe vette, hogy megszökik a szigetről, amelyiken most élek. Akkoriban csak vak dalnokok és festők éltek itt. Megkérte a nagyapámat, ússzon át vele a folyó nyugati ágán, mert el kell jutnia a Szent Iván-napi dalnokversenyre. A mocskok fölrobbantották a hidat, a legkisebb csónakot is elsüllyesztették, ez a vak dalnok pedig nem tudott úszni. A nagyapám csak csóválta a fejét. Lelőnek, mondta. Lelőnek. Menjünk éjszaka! Ezek lelőnek! De a nagyapám nem afféle ember volt, aki ne tett volna meg mindent egy vak dalnokért, pláne a mocskok országlása idején. Na jó, mondta, holnap éjjel.
Kerítettek egy fatönköt, meztelenre vetkeztek, elindultak. Egy darabig a sziget partján mentek, aztán szépen. lassan, mintha csak a folyam sodrása vinné a tönköt, kijutottak a nyílt vízre. De a mocskok nem olyan emberek voltak, akik ne lőttek volna bármire, ami mozog. Talán még a felhőket is megcéloznák, ha nem tudnák valahonnan, hogy azok túlságosan magasan járnak. Lőtték a fatönköt. És pontosan céloztak. Amint azt a nagyapám elmesélte, rettenetes félelmében elvesztette uralmát a belei fölött. Pedig ez azelőtt sohasem fordult elő vele. A kis vak dalnok csak halkan nyüszített félelmében. De valamiképpen ez a kis hangocska is énekké fonódott a szájában, alig hallható gyenge kis dallammá. És amikor az egyik mocsok őrség lőtávolán kívül kerültek, a következő vette őket tűz alá, és ez így ment órákon át. Legalábbis óráknak tűnt az az idő, amíg öt őrségen átjutottak. Akkor felhő ment a hold elé. Nemsokára elérték a partot, a szigeten túl, ahol már nem vadászott őrség a kiéheztetés elől menekülőkre.
Napokig bujkáltak, mire eljutottak arra a tisztásra, amelyet a dalnokversenyre kijelöltek még a mocskok uralma előtti békeévben. Egy öregembert találtak ott, meg egy fiút. Kamasz volt, tizennégy éves talán. Az öreg elmondta, hogy a dalnok fiát megölték, de mielőtt meghalt, meghagyta, hogy menjen el a versenyre, hogy a hallgatásával képviselje. A fiú pedig a legyilkolt apja helyett jött. Ő is dalnoknak készült, de mutált a hangja. Azt mondta, inkább ő is hallgatna. A vak, akit a nagyapám a szigetről elhozott, ezt mondta: énekelnetek kell, mert ennek a versenynek mindig három győztese volt, nem engedhetjük meg magunknak a mocskok idején, hogy változtassunk a szabályokon.
Így esett ez a dalnokverseny. Később a mocskok minden dalnokot kiirtottak, így aztán ezen a szigeten se maradt egy se.(tartalom)
A bányaló
Egyszer egy ember álmában látott egy meztelen lovat. Menten fölébredt, és kirázta a hideg zavarában és szégyenében. Mert a lónak emberbőre volt és asszonyfara. Éspedig olyan takaros, hogy álmában meghágni kívánta volna.
Na, fölkelt ez az ember mindjárt éjszaka, és elment a paphoz, mert amúgy jámbor volt, szegény és szerencsétlen. A pap ablakában világot látott, hát bekocogtatott.
- Hallgass meg, tisztelendő atyám, mert valami nagy bűn van az én lelkemben!
A pap beeresztette és meghallgatta.
- Nincsen bűn a te lelkedben, fiam – mondta. – Az álmod csak azt jelenti, hogy szeretnél egy lovat meg egy asszonyt. De baljóslat is van az álmodban. Vigyázz hát, mit cselekszel. Isten azért figyelmeztetett, hogy óvatos légy.
Az ember hazament békességgel, de már nem tudott elaludni. Már kora hajnalban kint járt az utcán. Éppen azon gondolkodott, hogyan vehetne egy lovat, amikor csak egy aranya van, és az szamárra sem elég, amikor mit lát? Hát éppen arra vezetett egy férfi egy szegény kis vak bányalovat a vágóhíd felé.
Odaáll a mi emberünk a férfi elé:
- Van egy aranyam – azt mondja -, ne vidd ezt a kicsi lovat a vágóhídra, add nekem ezért a kis pénzért!
- Adom is. A vágóhídon éppen annyit adnának érte. Legalább nem kell odáig elmennem.
Átadta a kantárkötelet, elvette a pénzt.
- Hanem azt mondd meg, mire kell neked ez a szegény kis állat?
A mi emberünk erre semmit se tudott mondani. A másik csak mosolygott rá, ahogy a bolondokra szokás.
Amikor elváltak, megfogta a kötelet, és elindult a lóval hazafelé. Mindjárt eszébe is jutott, hogy most van aztán nagy bajban, mert se kertje, se istállója, épp csak megtűrték abban a házban egy kicsi szobában, ahol lakott, hát most aztán hova vigye a lovát? Bánatában, meg mert jó idő is volt, elindult az erdő felé.
Mentek, mendegéltek a fák között. Egyszer csak megáll a ló. Az ember hátranéz: hát azt látja, hogy az nagyon dobog az első lábával.
- Éhes vagy? – kérdezi az ember. A ló megrázza a fejét.
- Szomjas? – A ló megint megrázza a fejét.
- Szarnod kell? – A ló csak rázza a sörényét, ha ugyan sörénynek nevezhetjük azt a pár hitvány kis szőrszálat, ami a nyakán meg a fején lógott. Tovább dobogott a patájával. Az ember erre odament, letérdelt, hogy megnézze, hátha tüske vagy szög ment a lovacska lábába. Ahogy fölemeli, mit lát? Valami kancsó vagy cserép széle látszik a földön. Elkezdi kapirgálni. Hát kancsó volt. Benne ötven ezüst és tíz arany!
Majdnem el is ájult örömében. Ölelgette, csókolgatta a csúnya kis bányalovat.
- Azt igazán nem tudtam, hogy te egy csodaparipa vagy! – mondta. A ló meg erre bólogatni kezdett.
- Nahát! És beszélni is tudsz!
A ló megint bólogatott.
- De ne félj, cirkuszban nem mutogatlak. Nem is lenne szép tőlem, meg aztán eléggé csúnyácska is vagy.
Behúzódtak az erdőbe, hogy pihenjenek egy kicsit. Hiszen a ló öreg volt már, a mi emberünk meg nem aludt az éjjel. Amíg ez aludt, az legelészett. Telt-múlt az idő, az ember dobogásra ébredt. Látja ám, hogy ott áll a lovacska, és ugyanúgy, mint először, veri a földet a lábával.
- Csak nem megint kincset találtál?
A ló bólogatott. És nem is hiába, mert amint az ember kapirgálni kezdett a fűcsomók között, mindjárt látta, hogy ezúttal ládát talált. Tele is volt arannyal! Csak nézte, nézte, mindjárt látta, hogy ezt ugyan hazavinni nem tudja, olyan temérdek. A lovacska meg az ember együtt se bírták volna el. Inkább visszatemette, és elindultak szépen lassan, boldogan a városba.
Az ember ott kibérelt gyorsan egy házat szép istállóval, sok szénával meg zabbal. Mindjárt beköltöztek a lovacskával, mert nem is volt semmijük. Gondolta az ember, reggel bérel egy kordét, azzal ketten majd csak behozzák valahogy a kincset. Együtt aludtak az istállóban.
Úgy is lett. Nem is bérelt, hanem vett egy kordét, és kiporoszkáltak az erdőbe. Hanem a városban reggelre már híre ment, hogy a szegény ember házat bérelt a nyomorult lovával. Az egyik ordas kurva, a jó családból való ravasz fajtából, suttyomban utánuk eredt, hogy megnézze, mi járatban mennek. Kileste azt is, amikor az ember előásta a pénzt, és a temérdek aranyat a kordéra pakolta.
Több se kellett, estére már cselédnek jelentkezett a mi emberünknél. Az megfogadta, mert eszébe jutott, hogy enni is kell, tiszta ruha is kell, takarítani is kell, ha meg tudja fizetni, miért ne?
Na, harmadnapra már együtt hált ezzel a nőszeméllyel, mert az addig kellette magát. Egy hónap se telt, már feleségül is vette, mert az azt hazudta, hogy teherbe esett.
Erre a mi emberünk boldogságában vett egy palotát. De nagy kerttel, sok szolgával is, hogy ne legyen gondja többé az ő asszonyának. Azt viszont meghagyta, hogy a lovát senki nem bánthatja, az oda megy, ahova akar, ha kedve támad, a virágokat is megeheti, és ragyogjon az istállója, tiszta legyen a vize, friss a szénája.
Nagy vendégjárás volt a palotában. A város minden léhűtője mindennap tiszteletét tette, ott ettek-ittak, sőt néha éjszakára is ott maradtak.
Egy estélyen a város polgármesterének fia tréfából valami szurokkal bekente a szegény vak lovacska farkát, és meggyújtotta. A feleség ott röhögött a többiekkel, látva a kínjában fetrengve nyerítő kis állatot. Éppen akkor ért haza a férfi. Gyorsan leöntötte vízzel a ló farát, aztán bevitte az istállóba, mosdatgatta, kenegette, vigasztalta. Állatorvosért is küldött.
Amikor megérkezett, kiment a vendégsereg közé, odaállt a polgármester fia elé, adott neki egy akkora pofont, hogy az összeesett. Akkor aztán levette a nadrágját, bekente szurokkal a fiú farkát, és meggyújtotta. Na, az mindjárt fölébredt, és rémületében a szökőkút medencéjébe ugrott.
- Örülj, hogy nem vakítottalak meg! – mondta a mi emberünk, amikor az csuromvizesen, sajgó pöccsel hazaiszkolt, átkozódva, bosszúról rikácsolva.
Erre persze a vendégek is rémülten hazamentek.
De volt is nagy veszekedés aznap este a palotában. Az asszony mindennek elmondta a lovat is meg a gazdáját is. Azt mondta: - Az a büdös, ronda, világcsúfja ló fontosabb neked, mindennél és mindenkinél!
- Úgy is van! – mondta a férfi, és elment a lóhoz. Aznap az istállóban aludt.
Igaza is lett az asszonynak, mert másnap reggelre tényleg rettenetesen büdös lett a lovacska. Sok-sok nagy, gennyes seb keletkezett a farán a tűztől. A mi emberünk egész nap mellette ült és ápolgatta.
Estefelé az asszony odaállt az istálló ajtajába, és megint gúnyolni kezdte a férjét. Az meg csak annyit mondott neki: - Ha nem várnál gyereket, most megvernélek.
Mérgében az asszony a szemébe kiabálta: - Te hülye! Hát nem is várok gyereket! Csak a pénzed kellett! Becsaptalak.
Persze amint ezt kimondta, rögtön észrevette, hogy rosszat mondott, így aztán kínjában gúnyosan röhögcsélve állt tovább az ajtóban. Időnként bégetett, és kinyújtotta a nyelvét. Jobb nem jutott eszébe.
Amikor a férfi ezt megunta, fölállt, az asszonyhoz vágott egy vödröt. Az nem a fájdalomtól, hanem inkább csak rémületében a földre esett. Feküdt, de csöndben maradt.
A férje odament a lovacskához, és megkérdezte tőle: - Van annyi erőd, hogy útnak indulhassunk?
A ló bólogatott. Az asszony ezt látva elájult. De aztán fölébredt, és nyöszörögni kezdett. Amikor a férfi kifelé ment, a lovacskát kantárszáron vezetve, még egyszer belerúgott az asszony tomporába.
Mielőtt kiértek volna a városból, bekopogott a paplak ablakán.
- Tisztelendő atyám, elhagyom a várost. De itt hagyok neked ötszáz aranyat. Taníttasd belőle a szegény gyerekeket.
- Miért kell elmenned, fiam?
- Nem figyeltem eléggé az Isten figyelmeztetésére, nem voltam óvatos. Lónak jó lovat találtam, de az asszony, amelyikkel összeadtál, nem ember.
- Ja, fiam, a némber, az némber – mondta a pap, mielőtt megáldotta volna.
Elmentek a városból. Azóta se hallottak felőlük. A pap iskolát építtetett a pénzből. A polgármester fiának farkán sohasem gyógyultak be a gennyes sebek, hiába fizetett a messze földről jött csodadoktoroknak száz aranyakat az apja. A mi emberünk felesége hamar elhányta a palota árát. A végén megőrült szegény. A vágóhíd környékén mindig megpróbált szóba elegyedni aprócska, vak bányalovakkal, de azok figyelemre se méltatták.(tartalom)
A szolgaság
Volt egyszer egy szolga. Jó szolga volt. Sohase kérdezte, hogy miért, csak tette a dolgát.
De egyszer reggel fölébredt, és rákiáltott a feleségére:
- NEM ARRA SZÜLETTEM, HOGY SZOLGÁLJAK, NEM PARANCSOL NEKEM TÖBBÉ SENKI!
Az asszony nagyon megijedt. Azt hitte, megbolondult az ura. Csak nézte nagy szemekkel, dermedten.
Erre otthagyta a szolga, és elment az urához, ahhoz, akinél éppen szolgált. Rákiáltott: - NEM ARRA SZÜLETTEM, HOGY SZOLGÁLJAK, NEM PARANCSOL NEKEM TÖBBÉ SENKI!
Az is dermedten nézte. Elment hát a jegyzőhöz, aztán a bíróhoz, végül a környék legmódosabb földesurához is. Mindegyiknek a szemébe kiabálta. De egyik se mondott neki semmit. Ezért úgy gondolta, legjobb, ha elmegy a királyhoz is. Ment, mendegélt a főváros felé. Ha az úton hintóval találkozott – báróval, püspökkel, ezredessel -, mindegyik ablakán bekiabálta a mondókáját. De azok még csak arra se méltatták, hogy ostorral a nyakába vágassanak a kocsisukkal.
Eljutott a király palotájába. Az őrök megállították, de amikor az arcukba üvöltötte az ő nagy fölismerését és elhatározását, továbbengedték, és elképedve néztek utána.
Végre a trónus elé ért.
- Mi járatba vagy, fiam? – kérdezte a király.
- NEM ARRA SZÜLETTEM, HIOGY SZOLGÁLJAK, NEM PARANCSOL NEKEM TÖBBÉ SENKI!
- Hát akkor gyere közelebb, fiam! – mondta mosolyogva a király.
A szolga a trónus mellé állt.
- Hajolj csak ide hozzám! – mondta a király.
A szolga lehajolt, és abban a pillanatban kapott egy hatalmas pofont a királytól. Ettől aztán megnémult, hazatakarodott, és máig is szolgál, ha meg nem halt azóta.(tartalom)
A jó katona
Volt egyszer egy jó katona. Mindenre megtanították, amit egy harcosnak tudni kell. Csúszott, mászott, lőtt, cipelt, futott, dobott, robbantott, de még a táborrakáshoz is értett. A legjobb volt az ország valamennyi katonája közül. Azt mondták a tábornokok: na, ez a mi emberünk! Maguk elé hívták. Igaz, az egyik „pihenj”, a másik „vigyázz” vezényszót harsogott neki, úgyhogy a katona zavarban volt az első percekben, de aztán a tábornokok megegyeztek, és megengedték neki, hogy pihenvést álljon. Gondolta, talán mégse azért hívták ezek a nagyfejű emberek, hogy ugrabugráltassák. Nem is kellett soká várnia, hogy kibökjék, mi jövetben van. A tábornokok közül az, amelyik a legnagyobb váll-lapot és a legtöbb kitüntetést viselte, így szólt: fiam, meggyőződtünk arról, hogy te vagy a legvitézebb katonánk. Már csak egy próba van hátra. Az az igazság, hogy összetört az összes pálinkás- meg borosüvegünk. Mindössze tíz palack sörünk maradt. De itt a hegy mögött, átellenben vagy tíz kilométerre van egy kocsma. Ha elszaladsz oda, és hozol nekünk tíz üveg pálinkát, megjutalmazunk.
A katona elment, elhozta a pálinkát, megjutalmazták.
Máshol másképp mesélik a katona történetét. Azt mondják, a tábornokok nem ezt szánták utolsó próbának, hanem azt mondták neki, hogy már csak egy próba van hátra: embert kell ölnie. Előkészítettek neki egy gépet, ami pontosan úgy működött, mintha egy öregasszony menne egy kisgyerekkel. Azokat kellett lelőnie. A katona le is lőtte őket. Megkapta a kitüntetést, aztán kiküldték, hogy nézze meg közelről a hullákat. De amikor látta, hogy becsapták, megölte a tábornokokat.
Megint máshol úgy mesélik, hogy a tábornokok mondták, hogy csak az az igazi katona, aki a tábornoka parancsára főbe lövi magát. Megkérdezték a katonától: elismeri-e ezt? Az bólogatott, illetve „igenis”, ezt mondta. Adtak a kezébe egy revolvert, benne egy vaktölténnyel. A fejéhez emelte és elsütötte. Kitüntették, de egy óra múlva fölakasztotta magát az erdőben. A derékszíjára.
Aztán vannak, akik szerint a katonának azt mondták, háborúba kell menni, de egy utolsó kívánságát teljesítik, hiszen lehet, hogy odavész. Egy nőt akarok, bökte ki a katona. A tábornokok ezen jót nevettek. Megkérdezték, hogy mit akar vele. Meghágom, mondta a katona. Hát ezen még jobban nevettek. Azt mondták: megkapod a nőt, ha leskelődhetünk. Mert ronda vénemberek voltak azok a tábornokok. Mit tehetett volna a katona: beleegyezett. A tábornokok el is helyezkedtek lesállásaikba, meg is érkezett a nő. De mit láttak a nyáladzó vén vitézek? A katona a bérelt kurva ölébe hajtotta a fejét, és zokogott. Az meg simogatta.
Azt is mesélik, hogy a tábornokok azt kérdezték a katonától, hogy akar-e ő is tábornok lenni. Persze az rávágta: akarok. Hát melyik fegyvernemet utálod a legjobban? – ezt kérdezték tőle. Mindet, vágta rá a katona. Nincs kivétel? Hát akkor melyik fegyvernem tábornoka lennél szívesen? A katonazenekarokat meghagynám, az összes többit kiirtanám, mondta a katona. És a tábornokok megtették tábornoknak. De mivel mind öregek voltak már, és csak ez a katonából lett tábornok volt fiatal közöttük, hamarosan egyedül maradt, mert azok meghaltak. Így aztán abban az országban minden újoncot zenekarba soroznak, a hadiüzemek trombitát, dobot, cintányért meg efféléket gyártanak, és az egyetlen tábornokot úgy hívják, hogy a legfőbb tamburmajor.(tartalom)
A répa meséje
Az öreg összeszedte az egész nyomorult családját, a dagadt feleségét meg a két gyereket, ezt a hülye, vízfejű kölyköt, meg azt a kurva kis izét. Meg se bírták mozdítani. Pedig húzták, vonták egymást, a tökünket fogtuk, úgy röhögtünk. Állandóan seggre estek. De annyira hülyék voltak, hogy ezen még nevetgéltek is. Úgy csináltak, mintha ott se lennénk. Ültek a porban, és nagyon tanakodtak valamin. Aztán a kölyök elrohant, füttyöngetve. Visszajött a kutyával. Megint sorba álltak, húzták, vonták, de úgy, hogy a kutya beleharapott a lány valagába, és rángatta.
Meg se mozdult. Megint összedumáltak. Erre elment a lány cicogva, és visszajött a macskával. Az valahogy nem nagyon akart jönni, talán a rihes kutyájuk miatt, de megdumálták, vagy mi az isten, mert amikor megint sorba álltak és kapaszkodtak, a macska beleharapott a kutya farkába, és cibálta. Már mindenünk fájt a röhögéstől. De hiába, csak meg se moccant. Na, erre közösen bementek a pajtába, mind négykézláb álltak, és bekiabáltak az egérlyukakba. És mit tesz az atyaúristen: kijött egy egér. Megdumálták.
Akkor már nem annyira röhögtünk mert kérem szépen ez nem normális dolog. Ezek valamit csináltak, ami érvénytelen, kérem.
Igenis nekem jutott eszembe, amikor megint összekapaszkodtak és kérem szépen az egér beleharapott a macska farkába, hogy ezt nem lehet annyiba hagyni. És odamentem, és agyontapostam az egeret. És mi történt? A kutya meg a macska – együtt! – nekem ugrottak. Szerencsére volt nálunk szurok. Le is öntöttük őket. És gyufa is volt nálunk. A lányt megerőszakoltuk, az igaz. Idegesek voltunk. A fiút is rugdostuk. Tény. Az asszonyt a szíve vitte el. Az öregember fölakasztotta magát. Hát nem csodálkozom.
A répát? Hát azt egyedül kihúztam. A trágyadombra dobtam.(tartalom)
Mint a bálnák
Azt is mindig tudtam, hogy nem vagyok egy szerencsés ember. Van ilyen. Néha azt gondolom, hogy hiába minden. Egyszer, egyetlenegyszer tettem próbát.
Megszólaltak a légiriadó szirénái. Éppen elkészítettem a reggelimet, és hörpöltem volna az első korty kávét. Persze a szirénák hallatán a kezem megállt a levegőben. Mi másra gondolhattam volna, mint a kurva anyukájukra.
Az ember nem mehet le egy ezüsttálcán szervírozott háromfogásos reggelivel meg egy bőrönddel a légoltalmi pincébe. Amúgy is hülyének néztek már, amióta mindig magammal vittem egy kis akváriumot egy csomó vízisalátával, öt csigával meg két tetszhalott életmódot folytató tavikagylóval. Csak a gyerekek értették meg a dolgot. Aztán mindannyiunk szerencséjére legurultam a lépcsőn. Az akváriumok azonban ritkán gurulnak. Később két igen nagy alakú könyvet cipeltem magammal kényszerű útjaimra. Egy héber nyelvű Bibliát és egy Koránt – mondanom sem kell, hogy arab nyelvűt. Egyszer megkérdezték, hogy nem olvasnék-e fel nekik megnyugtatásul. Be kellett vallanom, hogy nem mozgok valami otthonosan a tulajdonomat képező könyvek szerzőinek anyanyelvében. Erre azzal biztattak, hogy nem baj, legföljebb lassan olvasom. Így aztán szégyenszemre nyilvánosan ki kellett jelentenem, hogy ezeket a betűket nem ismerem. Attól fogva nem mertem – persze a bőröndömön kívül – semmit magammal vinni. Így is állandóan attól kellett tartanom, hogy egyszer valaki megtudja: az említett cipekedőalkalmatosság a nagyapám állatorvosi szerszámait rejti, valamint török pipák gyűjteményét, egy kitömött nyestet és két ólommal töltött csövű, legalább kétszáz éves pisztolyt. De hát végül is mindenki mindig mindenfélét vitt magával a pincébe légiriadó idején. Ha én üres kézzel mentem volna, akkor azért néznek hülyének.
Tehát éppen emeltem a kávét és azoknak ott fönt az anyjukra gondoltam, amikor elkezdték. Pár pillanat múlva már hallottam a bombák robbanását. Akkor határoztam el, hogy most az egyszer szerencsét próbálok. Szépen megeszem a reggelimet.
Mit mondjak, féltem. De azért megettem. Az elején azt hittem, hogy a végére úgyis befejezik. De ez egy hosszú bombázásnak bizonyult. Szépen kivittem a piszkos evőeszközöket a konyhába, és elmosogattam. Lassan csináltam, de csak nem maradt abba odakint a robbanások sorozata. Rengett a város. Gondoltam: most már csak azért se megyek le. Pont a végén tegyem tiszteletemet? De olyan sokáig tartott az egész, hogy végül mégiscsak elindultam. A pincébe vezető lépcsőfordulónál gondoltam meg magam. Kimentem az utcára. Hátha találkozom még egy magamfajtával, vagy legalább látok valamit. És pláne – most igazán kipróbálhatom a szerencsémet.
Kimentem a térre, leültem a padra. Figyeltem, ahogy a repülők elhúztak. Összevissza dobálták a bombáikat a város különböző kerületeire. Láttam egy-két találatot is. Sokfelé égtek már a házak. Erőt vett rajtam a szomorúság. Valahogy elmúlt a félelmem. Nagyon magányosnak éreztem azt a kis nyomorúságos, szürke kabátos, bőröndös, szakállas emberkét, aki én voltam. És csodák csodájára egyszer csak lódobogást hallottam. Ló? Itt, ebben a világban?
Kentaur volt. Rögtön felismertem. Felém tartott. Azok a kevesek, akik láttak már kentaurt vágtázni, bizonyíthatják, milyen csodálatos látvány. Csak ültem és néztem. Eszembe se jutott, hogy integessek neki, vagy – pláne – kiáltozással hívjam magamhoz. De észrevett. Egykettőre előttem termett. Kicsit lihegett. Könnyes volt a szeme. A teste, a sörényébe átúszó hajkoronája hófehér volt… minek meséljem? A fölsőteste asszonytest volt, vagyis inkább lányé. Aztán megszólított.
- Szegény barátom – mondta elcsukló, de szép hangon.
- Miért lennék szegény?
- Csak megsajnáltalak.
- Szerencsét próbáltam – mondtam.
- De legalább találkoztunk. Talán ez is szerencse – kicsit elmosolyodott.
- Nem.
- Miért, sok ilyen magamfajta kentaurral találkoztál már?
- Nem. Még sohasem láttam ilyet. Vagyis… szóval te vagy az első. Igazán.
- És ez baj?
- Persze.
- De miért?
- Mert máris beléd szerettem.
Közelebb lépett – vagyis inkább lépdelt vagy léptetett -, és megölelt.
- Köszönöm – mondta. Sírt a vállamon.
- De miért sírsz?
- Boldog vagyok, hogy megtaláltalak. Más elmenekült volna ijedtében. Vagy megpróbál elfogni, hogy jó pénzért állatkertbe vagy cirkuszba dugjon.
- De hiszen te egy kentaur vagy!
- Ezt kevesen tudják mostanában. És kevesen is vagyunk mostanában a földön.
- Mint a bálnák.
- Igen, mint a bálnák. És biztosan kísérleteznének velem.
Ott álltunk egy bombázott város meg egy szürke kis park közepén, és ölelkeztünk, könnyes szemekkel, mert igenis meghatódtunk és igenis igazunk volt. A kentauroknak különösen szomorú szemük van. Éppúgy, mint a lovaknak.
Aztán kibontakozott, szelíden eltolt magától, és megkérdezte, hogy miért baj az, ha beleszerettem. Jelezte, hogy fél az olyanok szerelmétől, akik előítéleteket hordoznak magukban. Röviden elmondta azt a mesét, amelyik az antiszemita férfi és a zsidó nő szerelméről kering mindenfelé.
Hogyan is mondhattam volna el, hogy a legnagyobb szerencsétlenség ért életemben. Hiszen ha egy lovat szeretnék meg, akkor semmit sem vesztenék, ha megpaskolnám néha ott, ahol szokás. És mindketten boldogok lehetnénk szeretetünk hitvány, kockacukorízű, de emberséges kis tetteitől. Pláne ha pegazus lenne az a ló! Ha meg kentaurral találkoztam, legalább férfi volna az emberebbik fele. Vágtathatnánk ebben a világban az önkéntes tulajdonosság és a legkülönösebb barátság egybemosódó büszke lobogásában. Olyan dolgokról beszélgethetnénk, amelyeket csak mi ketten ismerünk. De nekem, gyarló és parázna emberkének mi dolgom lehet egy olyan asszonnyal, aki emberségében lány és lóságában kanca, és a legszebb és legnemesebb teremtmény, amit és akit valaha is láttam? Miféle szerelem lesz a miénk? Már csak az lenne szörnyűbb, ha én meg férfisellő lennék.
Így hát nem mondtam semmit. Csak azt kértem, hogy a hátára vegyen. És vágtattunk át a városon. A lobogó sörényhaját fogtam az egyik kezemmel, a másikkal meg a kacatosbőröndömet. A város romlásának robbanásai nesszé morzsolódtak mögöttünk.(tartalom)
Embernegyed
A kentaurvadászat legelemibb tudnivalója, hogy ennek a jeles lénynek két véredényrendszere, vagyis kétszer két vérköre van: az egyik az emberi negyedében, a másik a lóságos fertályában. Ezért a kentaurt célszerű magaslesről, de mindenesetre legalább negyvenöt fokos szögből leteríteni, szemből, mert így egyszerre üthetjük át mindkét véredényrendszert. Ha ez nem következik be, különös és egyszersmind meglehetősen rémisztő látvány részese lehet a tapasztalatlan lövész.
Amikor Korfu szigetén a fivéremmel helikopterről selejteztük a kentaurokat, a silányokon kívül kénytelenek voltunk néhány sebesült példányt is agyonlőni.
Többnyire – mivel az a nagyobb felületű és lesből is könnyebben eltalálható – a lótest volt sebesült. Az esetek egy részében már oszlásnak indult. Az embernegyed tehetetlenül, zokogva, ordítva vergődött mozdíthatatlan, rothadó koloncához béklyózva. Ezek maguk kérték, hogy végezzünk velük.
Más esetekben az embernegyed volt halott. Sokszor már keselyűk lakmároztak az előrehajló tetemen, de a lótest még ösztönösen fölállt, járni tudott, sőt vágtatott, talán szakadékot keresve, ahol végre végezhet magával. Találtunk olyat is, amelyik ilyen iszonyatos állapotban szoptatta a csikajkölykét. Ez úgyszólván tudományos felfedezésszámba ment, hiszen az agytól tökéletesen független ösztönéletre engedett következtetni.
A bérfegyverrel játszadozó turisták és a közönséges orvvadászok iszonyatos pusztítást végeztek a korfui állományban. A legveszedelmesebbek azonban azok voltak, akik fajgyűlöletből üldözték őket, mert egyszerűen nem tudták elviselni szépségüket és csodálatos kultúrájukat. Nem találtunk mentséget az ilyesfajta pusztításra. A vétkesekkel súlyos pénzbírságot fizettettünk.(tartalom)
Habitológiai ábránd
Ha minden ravaszságod, minden rezignált és zavarba ejtő nyilatkozatod, szűk környezeted előtt elsikkantgatott humorisztikus megjegyzéseid semmitmondása, tiszteletre méltó külsőd és minden hasonló, kiolvaszthatatlannak tűnő biztosítékod ellenére egy reggelen, amikor fölhúzod, sőt – hiszen teheted – fölvonod a redőnyt és kinézel az utcára, ha tehát mindennek ellenére fekete autók állnak jobb első kerekükkel a járdára hajtva, és éppen fekete kabátos és fekete kalapos és innen is jól látszik: kékre borotvált arcú férfiak szállnak ki a tavaly előtti divatú autókból, és csak a sofőrök maradnak, és még a mindig bámészkodó zöldséges is bemegy az üzletébe, mintha semmi köze nem lenne semmihez… Pedig te meg ők és mindannyian tudjuk, hogy a csümölcsösládák mögül néz.
Odalent alig észrevehetően, tehát nem széles mozdulatokkal nyújtózkodnak. Egyáltalán nem úgy, nem nyitott tenyérrel, ahogy te szoktál. Összeszorított öklökkel, mint a kiskölykök. Körülnéznek. Aztán az egyik, történetesen nem is a legmagasabb, az éppen ott söprögető házmesterhez lépve kérdez valamit.
Ne hagyd, hogy csöngessenek. Pláne: ne hagyd, hogy dörömböljenek. Addig nyisd ki az ajtót, amíg az utcán jönnek. Ha az emeleten élsz: akkor, amikor fölzúg a lift motorja.
Tárd ki az ajtót. Aztán menj a szobádba. Ülj le az asztalodhoz. Keress valami jó kis golyóstollat, papírt. Próbálj meg tigriseket rajzolni. Persze állatszelídítővel. Esetleg angyalokat karácsonyfával. De jól vigyázz, hogy mindegyik nevessen. Ne vicsorogjon, ne vigyorogjon: nevessen. Minden vonalkád tükrözze: tisztában vagy azzal, hogy igenis majdnem biztos, sőt talán kívánatos is, hogy ez legyen az utolsó vonása emberkezednek. Szemmel látható: üzenetnek szánod.
Ügyelj a farkak bojtjára a tigriseknél. De nehogy farkat rajzolj a lebegő angyalok mögé. Pláne: ne adj isten – szarvakat a fejükre. Nem is beszélek arról, hogy a szárnyak tollasak legyenek, ne pedig erezettek, mint egynémely hatlábú, szerves föld környéki repülőalkalmatosságok esetében. Ha eddig nem tartalmazták üzeneteid a szárnyakra vonatkozó nézeteidet, akkor most már úgyis késő: ezért is kell idejében megbolygatni mindenféle kifogásolható rendet.
Óvatosan igazíts egyet-kettőt a frizurádon. Hiszen lehet, hogy éjszakai vergődéseid fejmozgásai lenyalták. Netán féloldalasan. Csak úgy, az ujjaid fésűjével túrj bele. Hiszen nyilvánvaló, hogy most életednek az a… de hát minek magyarázzam, te is jól tudod. Az a korszaka jön, ami rövidsége ellenére méltán nevezhető korszaknak. Hiszen annyit öregszel, mint máskor évezredek alatt. Az a korszak, amikor csak a habitus marad. Egy frizura, meg ami alatta van.
Ők persze hangtalanul lépnek a szobádba. Ez a dolguk. Figyelmeztetlek: talán magad is meglepődsz, ha kellőképpen élsz már ösztönössége ellenére számtalanul végigjátszott, egyetlen lehetséges és méltóságos szerepjátékodban. A kezed mozgásait figyeled. Félkörben állnak mögötted. Egész életedben ott álltak. Ez a dolguk.
Ha jól játszod a szerepedet… Nem: a válladat nem érintik meg. De arra mindenképpen rákényszerülnek, hogy valamelyik… Talán az, amelyik az imént odalent a házmesterrel kokettált. Halkan, mégis erőteljesen elkrákogja magát. Akkor nyered meg az első csatát. Mert a méltóságodat összezúzta volna az ujjuk érintése valamelyik válladon. Fordulj száznyolcvan fokot a forgószékeden. Lehetőleg ne nyikorogjon az alfeled alatt.
- Uraim?
Köszönnek. Mert mondaniuk kell valamit. És nem valószínű, hogy először a nevedet kérdeznék. Köszönnek. De legalább az egyik. Ha jó reggelt mond, te jó reggelt urammal válaszolj. Esetleg jó reggelt uraimmal. Amire a többiek is bólintanak. Ha akkor megmagyarázza, hogy ugye nyitva találták az ajtót, és ha azt hazudja, hogy mintha, talán, úgy emlékszik, és mintha a házmester is mondta volna: a csöngő már hetek óta, ugye. Akkor tudd meg, hogy nyertél. Már csak annyi a dolgod, hogy hellyel kínáld őket. Egy nem túl nagy ívű, de nem is tétova mozdulattal.
- Uraim!
Félkörben ülnek. Szemben. Mindig legyen olyan lámpa az asztalodon, amelyiknek fényköre a szoba összes fénykörein túl ér. Kattintsd föl a lámpát a hajnali ködre vagy a szmogra vagy akármire hivatkozó tétova mozdulattal. Mintha engedélyt kérnél. De mégis határozottan. Minden tervszerűség látszatát elkerülve. Háttal ülj a fénynek. De úgy, hogy egyikük elől se takard el. Még véletlenül se. Amint nyilvánvalóvá válik a hunyorgásuk, kérj bocsánatot, és nyomd lejjebb a burát. Arra ügyelve, hogy azért továbbra is a szemükbe süssön a fény.
Nyugodtan, minden mondat végén egy kis urammal vagy netán uraimmal válaszolj a kérdésekre. Ők úgyis ismerik. Nem a titkot, hanem téged akarnak megtörni. Ez nem végjáték, hanem örök szertartás. Nyilván nem tegeznek, de ha mégis, ha már csak a szokásjog alapján is valamelyik erre vetemedne: ne tégy úgy, mintha nem hallottad volna a kérdést. De lassabban, kisvártatva, tehát összességében kimérten válaszolj. Ne nézz arra az emberre.
Ints a szamovár felé. Ezért jó, ha az ember minden este felkészül. Mostanában fényes nappal jönnek. Inthetsz kínálóan a szivarosdoboz felé is. De sohase adj nekik tüzet. Nem tétova, de kérdő mozdulattal megint inthetsz a szamovár felé. Esetleg fölemelheted, eléjük tarthatod a legkiválóbb angol, holland vagy kínai teával töltött tetszetős kis dobozodat. De a legrosszabb tea is lehet a márkás dobozban. Úgysem értenek hozzá. És úgysem fogják meginni a levét.
Megfordulsz. Hogy törvényesen matathass a szamovárral. Ők még mindig a szivarok celofánjaival és gyűrűivel bajlódnak. Egy-két gyönyörű rudacskát – immár teljessé vált győzelmed jeléül – persze merőben csak megszokásból a zakójuk zsebébe lopnak. Így hát nem figyelnek. Rád. Eléggé. Húzd ki a fiókot. Halkan pattintsd ki a pengét. És nagyon vigyázz, nehogy életben maradj.(tartalom)
Kegyelem
A félelem nagyokat kiáltott a sötétben, ami pár perce még nem is igazi sötét volt, hanem félhomály vagy még az se, csak valami szemnek áthatolhatatlan közeg. Hosszú, nyújtott, a végén elcsukló kiáltások voltak, üvöltésnek is nevezhetnénk, hangos nyüszítésnek, egy kicsit hasonlított a gyereksíráshoz is, meg a macskák szerelmi óbégatásához. Nem jutott el a félelem mélyéig, hogy nem szabad fölhívni magára a figyelmet, mert az efféle hangoskodás megtalálhatóvá teheti. Már ostoba és tömör tömbbé csomósodott, aminek immár csak fölszíni rezgése volt a visítozás. Sem befelé, sem kifelé nem nyitott utat magából ez a kőkemény csomó, nem keletkezhetett rés rajta, hiszen nem volt odvas, pudvás vagy szivacsos állagú, hanem olyan, mint a vas, csak sokkal nehezebb: mint a görcs. Ha megpróbáltuk volna a szemgolyón át megtekinteni, mérhetetlen mélységet látunk, hosszú folyosót, amely legföljebb csak a perspektívák törvényeinek engedelmeskedve szűkül valahol, de ez csak a látszat, hiszen valójában végtelen. A test minden bizonnyal ellen akart állni, hiszen az összes lehetséges résen át ürítkezni kezdett, a legkisebb kolonctól is megpróbált szabadulni, a szájon, az orron, a végbélen, a húgycsövön, sőt a bőr minden résén utat nyitva, és ha módja lett volna rá, talán még a fölös szőrzetet, de még az immár használhatatlan végtagokat és szerveket is sorsára hagyja. Végül a test összeesett, gyorsan, rándulásszerűen egészen kicsikére zsugorodott, vakon, süketen és üresen zihált, de aztán némi tanakodás és vita után úgy ítéltünk, hogy ez már visszafordíthatatlan folyamat. Mit kezdjünk egy magába zárult félelemmel? Legföljebb nézegethetnénk és mutogathatnánk. De arra most kevéssé alkalmas az idő. És különben is: előbb-utóbb – de inkább előbb – elpusztulna. Éhen. Így aztán tulajdonképpen szánalomból, kegyelemből lőttük le. Megesküszöm, hogy nem haragudtunk rá.(tartalom)
Bábucskák
Alig hasonlítanak az emberekre. Inkább csak bábok. Bábucskák. Apróbbak, mint a legkisebb kölyköm volt, amikor megszületett. De ugyanúgy, mint az övét, marokba lehet venni a fejüket. A szertartás rendjének megfelelően: a talpacskájuk a könyököm hajlatában, a fejükre meg ráhajolnak az ujjaim. Mintha füröszteni vinném őket. Nem temetni.
Anyám, apám, sógorok, nagyapák, elpusztult kölykeim. Idén már többen vannak harmincnál is, és csak tízzel készülhetünk el egyszerre. Pedig sietni kell.
Az arcuk töpörödött, de fölismerhető. Picike kis testük egyforma szinte, alig lehet megkülönböztetni a nőket meg a férfiakat. Mindegy, az arc a fontos.
Mi elvetettük azt a szokást, hogy eszünk belőlük, mielőtt a földbe raknánk őket. Rossz érzést keltett. Hogyan is ehetnénk az anyánk vagy a nagyapánk testéből, pláne az arcából? Persze nem vetjük meg azokat, akik másképp vélekednek.
Órákig elnézegetném őket. Úgyszólván nyomorultak, de mégis valami békesség árad belőlük. Árad? Túlzás. Egyszerűen melegek és jó szagúak, arcuk, sőt tekintetük van.
De sietni kell. A fiam kint a kert végében ássa a gödröcskéket. Nem akartam, hogy az ablakom előtt nyugodjanak, mert talán túl sokat néznék oda, talán rossz érzés támadna bennem. Várnám, hogy valami éppen ott történjék. Sietni kell, mert kihűlt testet nem szabad eltemetni. Megsavanyítaná a földet. Állítólag meg is büdösíti. A lányom süti már a harmincegyediket. Ez a nagybátyám sehogy se fért bele a tízszemélyes tepsikbe. Meg kell várjuk, amíg megbarnul és kifejezéses arcúvá repedezik.(tartalom)
György
Úgy gondolod, arcátlanság egy Szent György szentségét azon az alapon elkobozni, hogy nincsenek is sárkányok? Azt hiszem, nem érted a lényeget. Annyi minden nincs, és annyi minden nem szent, hogy amikor egy dolgot nemlevőnek nyilvánítunk és ezzel örök időkre megszentségtelenítünk, már nem is mondunk semmit. Csak éppen kinyögtük megint valamiről: nincs. Holott mindig mindannyian tudtuk. Ez a kinyögés jár következményekkel. Szegény Jó György Lovag. Most kisompolyoghat a hátulsó ajtón. Lovastul. Egészen picike kis lovacskája van. Ő is picike, különben nem lett volna kunszt legyőzni a sárkányságot. Botorkál. Megszégyenülten. Pirulna, ha nem lenne ottan nyirkos sötétség. Szabad-e félni egy Jó György Lovagnak? Pláne egy sárkánymentes világban? Egyedül. Nem fullad-e meg a nagy félelemtelenségben? Már a lovának se mondhat semmit. Különben nem igazi ló az, csak valami állat. Talán leközvitézlett hazudós? Vagy a szemeit is beszárítja a szomorúság? És hitványságában megbékülve egykedvűen léptet a csőben, a barlanggá díszített csőben, amelybe a történetünket gyömöszöltük? Mígnem: vakságán és minden setétségen átderengve parázsló pontokat lát, de legalábbis vél vagy tud valahol. Elöl. A sárkány szemei? Hát persze hogy a sárkány. Közelebb megy. Se nem lassítva, se nem szaporázva lovacskája lépteit. Megáll a szemek előtt. Beszikkadt arcocskáját előrenyújtva közéjük köp. Hacsak: a szomorúság nem szítta el a nyálát is. De akkor még mindig köpheti a fogait. Másodszorra, ami ugyan kevésbé frappáns. De mit szól ehhez az Úristen?(tartalom)
A vérbíró fiam
A vérbíró fiamat tegnap este a kertben találtam. Akasztófát ácsolt. Szépen, pontosan, tempósan dolgozott, nem tett fölösleges mozdulatokat, nem pihent, legföljebb néhány pillanatra állt meg, ha ellenőrizte művét. Közben sírt. Hangosan zokogott. Úgy, mintha a zokogás olyan lenne nála, mint másnál a lélegzés. És furcsa módon csak a könnyei folytak, az orra alja száraz maradt. Nem kérdeztem tőle, mit csinál és miért, hiszen évek óta tudtam, hogy ez a nap egyszer eljön. Sőt segítettem is neki a fát beszerezni, bakra raktam a padláson, hogy minden szál megfelelőképpen kiszáradjon, mert nincs rondább és szánalmasabb, mint egy csálé akasztófa. Ha már ide jutott, ha már ide kellett jutnia, ha már csak önmagának adhatja meg a végtisztességet, ha ugyan nem végtisztességtelenség ez, akkor legalább az eszköz ne űzzön csúfot belőle. Már akkor tudtam, hogy így lesz, amikor az első tárgyalását elmesélte. Pedig milyen szépen kiöltözött azon a reggelen! Azt hitte szegény, fontos megbízatást kapott, kivételes hatalmat, azt hitte, különös és nagy ember lett. Amikor azon a napon hazajött, a konyha egyik ajtófélfájába egy római egyest vésett, a másikba egy kettest. És az egyes alá egy keresztet. Ahogy teltek a hónapok, megtelt a keresztekkel az egyes félfa, üresen maradt a másik. Erre a másik félfán addig barkácsolt, amíg a római kettesből egyest csinált. És ott is gyűlni kezdtek a keresztek. Kíváncsi voltam, betelik-e ez a félfa is, és aztán a ház melyik ajtaját tiszteli meg? Most már sohasem derül ki. Késő este lett, mire elkészült az ácsmunkával. És akkor, a hülye, rájött, hogy elfelejtett kötelet venni. Még mindig zokogva megkérdezte tőlem: most mitévő legyen? Bementem a kis műhelyembe, kerestem egy hatalmas és nagyon hegyes szöget. mondtam, hogy verje be alulról az akasztófa végébe. Aztán, ha elkészül vele, menjen föl a létrára, tegye az állát a szögre, a többit bízza rám.(tartalom)
Féltés
Ma megbüntettem az egyetlen növényemet. A nyugatra néző ablakomban tartom. A nap egy óra körül éri el a párkányt.
Délidőben arra lettem figyelmes, hogy szirmokat bontogat.
„Szerelmes.” Azt gondoltam, hogy szerelmes.
Hagytam, bomoljon, csak bomoljon, és ahogy figyeltem, úgy láttam, mintha nőtt is volna valamicskét, bár a levelei sápadtak voltak, és talán egy kicsit roggyantak is. Megöntöztem.
A nap felé fordult. Nem felém.
Odaadóan feszítette szét a szirmait. Egészen elképedtem ettől a tökéletes, nyilvánvaló és együgyű fölajánlkozástól. Talán el is pirultam. Azt hiszem, egy kicsit szemérmes vagyok.
Sárga volt. Vakítóan és dühítően sárga. Egy pillanatig úgy véltem, megértem, miért éppen ezt a színt aggatták régen a szajhákra.
Illatokat eresztett. Tudtam, hogy lecsordogál az ablakomból, az utca kövére, a csatornanyíláson, eléri a parkot, kúszik a fűszálak között, egy másik virág felé.
Megpróbáltam minden levegőt elszippantani, majdnem szétszakadt a tüdőm, de semmit sem érezhettem meg az őrjöngő illatözönből. Nem nekem ontotta.
Megvártam, amíg teljesen kinyílik. Ott álltam mellette, könnyezett a szemem. Látta, de egy rezdülésre se méltatott. Tenyészni akart. Az ostoba.
Letöröltem a könnyeimet. Rágyújtottam egy cigarettára. Vártam, amíg kúposra nő a parázs. A kelyhének közepébe nyomtam.
Most este van. Még él.(tartalom)
Könyörület és sorsjáték
(Ezt a történetet Bágyi János és Elmer István ötleteinek felhasználásával írtam)
A falakat frissen meszelték, ettől is nehezült a levegő. A padsorokban elöl a férfiak ültek, jobbára félmeztelenül, vászonnadrágban, ahogy az ültetvényekről jöttek. Mögöttük a kölykök meg az asszonyok. A páholyokat üresen hagyták, mert a kora esti hőség a tömeg meg a hosszú, fekete szivarok illatatát fölfelé vitte. Az emberek sötét, meleg sört ittak, üvegből, a maniókáéhoz hasonló ízű lisztből készített száraz, barna lepényt rágcsálták. Mindenki hangosan beszélt, a morzsákat egymásra vagy a padlóra köpködték.
Odakint megeredt az eső. Nem csöpögött öt percig, mint rendesen, hanem mindjárt sűrű kötegekben csapkodta a hatalmas ablaküvegeket. A terem elsötétült, halkabban beszéltek az emberek.
A karám közelében valaki elordította magát, hogy gyújtsák már föl a lámpákat. Először morgolódni, aztán kiabálni és füttyögetni kezdtek az emberek, asszonyok, és gyerekvisongás kísérte a hangzavart. Akkor a bíró fölmászott a karám oldalára, és hadonászni kezdett a világosítók felé.
Csak a reflektorok gyulladtak ki. Mindhárom fénykéve a karámra csapott. A bíró jobb karját a szeme elé emelve, a ballal görcsösen kapaszkodva próbált lekászálódni a fatákolmányról. Minden mozdulatát harsány röhögés kísérte. A padok közé zuhant.
Mint annyiszor, most is Coboo, a város bolondja mászott föl először, hogy a fagerendákkal körülkerített deszkákon harsány táncával köszöntse az egybegyűlteket. A gyarmati időkben a katonáknak járta, alamizsnáért. Megtehette, mert bár a misszionáriusok átkozták és fenyegették parázna idétlenségeiért, a légió katonáinak tetszett, amit csinált. Amikor a megszállókat a szerzetesekkel együtt kisöpörték, utcai mutatványos és a menyegzők fizetett bolondja lett. A csepűrágó kopasz volt, borotvált fejű, fekte arcára obszcén jeleket – a jobbra duzzadt fehér férfi, a másikra vörös női nemi szervet – festett, az orra alá pedig kacskaringós bajuszt, úgyszintén fehér festékkel.
Csak egy mocsokszínű lágyékkötőt viselt. A farán fölbillentette a rongyot, meghajolt, mélyen és szögletesen. Körbeforgott, hogy mindenki kedvére mulathasson ügyesen rezegtetett alfelén. Aztán eltáncolta az elefánt, a párduc és a strucc szerelmét. Az elefánt impotens lett, és ezért kigúnyolta hitvese, de végül szellemes megoldást találtak ki az ormány segítségével. A párducnak „előjáték” közben pofon ütődött a heréje. A struccnémber homokba dugta a fejét az oroszlántól való félelmében. De kisült, hogy az állatok királyának jelmeze mögött egy struccifjú lakozik, aki igencsak kellemes meglepetést tud okozni a homokba dugott fejű – de kéjsóvárgástól nem mentes – imádottjának.
A nyíltszíni tapsokkal ünnepelt épületes előadás háromnegyed órán át tartott. Ráadásnak Coboo egy kuplét énekelt el először hisztérikus asszonyi hangon, imigyen: Ti csak esztek, isztok, basztok, alusztok, hogy nagyra nőjön a bajusztok – közben persze asszonyi riszatáncot járt, és vádalmasan mutogatott a képzeletbeli férfikarra. Hirtelen férfihangra váltott átlendült az ellenkező oldalra, és kidüllesztett hasát vakargatta: Eszünk is, iszunk is, baszunk is, alszunk is, hadd nőjön a bajszunk is, persze közben félreérthetetlen mozdulatokat tett a dalocska értelmezésének könnyítésére. A közönséggel együtt énekelve, az ütemes tapsban kéjelegve fejezte be: Esszünk, isszunk, basszunk, alusszunk, hogy nagyra nőjön a bajusszunk. Közben úgy tett, mintha a festett bajszát tekergetné.
Amikor végre elült az ünneplés zaja, harsány hangon bejelentette az est fénypontját.
- Városunk jótéteménye egy felvonásban!! – sipította. – A négy világtalan színre lép, hogy elnyerje a nép könyörületének jelét!! – üvöltött. – Öt semmirekellő mérkőzik a semmiért, parádés szereposztásban!!
Közben azok, akik későn jöttek és csak állóhelyet kaptak, utat engedtek a négy vak embernek. Egyformák voltak, mindannyian fekete kámzsát viseltek a fejükön. Csak az orruknak meg a szájuknak vágtak egy-egy nyílást. Egymás kezét fogva, mégis libasorban mentek a karám felé. Csetlettek-botlottak a padok között. A jókedvű emberek lökdösték és csapkodták őket. Volt, aki eléjük állt, és szivarfüstöt fújt az arcukba, a másik meg lepénymorzsát köpött rájuk. A legtréfásabbak a fütyülőjüket próbálták megcsiklandozni, nem is annyira a disznólkodás kedvéért, hanem inkább azért, hogy kínjukban eleresztve egymás kezét, testük könnyebben engedelmeskedjen a gáncsoknak.
Az emelvény széléhez érve egyenként föltaszigálták őket, persze végül még egyet löktek rajtuk, hogy látványosan átbukjanak a karám fagerendáin.
Tombolt a tömeg. De Coboo fölemelte karjait, és csönd lett. Csak két asszony hangoskodott hátul. Veszekedtek. Lehurrogták őket. Amikor végre teljes lett a csönd, a csepűrágó sorba állította a négy vakot. Meghajlásra utasította őket. Azok engedelmeskedtek. A tömeg tapsolt.
- Most forduljatok meg, és mélyebben!! Mélyebben hajoljatok meg!!
Azok négyen megfordultak, és újra meghajoltak. Mélyebben. Coboo egy pillanat alatt a hozzá legközelebb álló elé ugrott, ő is meghajolt, úgy, hogy a vak pontosan az alfelének közepéhez ütötte az orrát.
A tömeg eszeveszett tombolással ünnepelte a csepűrágót, aki ismét leintette őket. Röviden elmagyarázta a játékszabályokat, és kilépett a karámból.
Addigra az emelvény alól előráncigáltak egy jókora ládát. Hatan fölemelték. Coboo kinyitotta a csapóajtót, és a fülénél fogva kifelé ráncigálta a disznót. Az állat megpróbált hátrálni. A férfiak közül jó páran fölálltak a padokra, hogy még följebb emeljék a ládát. Végül a disznó elindult, nagyot huppanva a deszkákra esett. Reszketett. Megpróbált fölállni, de a két első lába összecsuklott. Aztán valahogy mégis sikerült. Nem volt nagy állat. Mindkét szemét kiszúrták. A vér még szivárgott, végig a pofáján.
Fölnyújtották Coboonak a dorongokat. Szétosztotta a vakok között.
- Na, azé ez a dög, ami agyonüti!! – kiáltotta, és leugrott az emelvény széléről.
Az attrakció végül is rövidre sikerült. A város négy vak koldusa mindössze tíz percig mérkőzött.
Az egyik körbetapogatódzott, mindaddig, amíg meg nem találta a disznót. A tömeg persze mindig az ellenkező irányba próbálta küldeni, de túljárt az eszükön. Amikor rátalált az állatra, az egyik sarokba terelte. Leguggolt, hátával a disznó oldalának támaszkodva várt. A dorongot a feje fölé emelte és erősen markolta.
A másik három lassan lengetni kezdte a dorongokat. Fölülről lefelé suhintottak. Döngött a deszka.
Az egyik tarkóütést kapott, és azonnal összeesett. A vére ütemesen zubogott át a kámzsa fekete szövetén. A közönség egymást lökdösve, felállva nézte.
Az, amelyik ütött, abbahagyta a hadonászást, négykézlábra állva megpróbálta megkeresni a fekvő embert. Hatalmas csapást kapott a gerincére.
Csönd lett a teremben. A harmadik vak dermedten állt a két tetem fölött, a feje fölött a doronggal. Az, amelyik a sarokban guggolt, hátát a disznónak szorítva, hirtelen fölpattant. Kinyújtott karral hatalmas köröket írt le a feje fölött fegyverével. Süvöltött a dorong. A másiknak megmoccanni sem volt ideje, úgy érte az arcát az ütés. Aztán már csak a disznó volt hátra.
*
Kis, a budai vágóhíd hentese átugrotta a karám rozsdás csőkerítését. A másik oldalon a hajtó fiú éppen rátolta a reteszt az állami gazdasági teherautó platóján. Kis kihúzta a kését a tokból. Úgy fogta, hogy a hüvelykujja három-négy centire lehetett a penge hegyétől. A másik kezében a bicskáját tartotta, ugyanígy. Mindkettőt fölemelte, és megmutatta a többieknek, akik a kerítés mögött álltak. Vigyorgott, de az arca megfeszült. Csak elment a disznó mellett. Szinte észrevétlenül döfte ki a szemeit. A vak disznó többi közé rohant. A sivítás fülsüketítő volt. A süldő ide-oda vagdalta a fejét. Állt. Aztán a betonba törölte a szemeit, mintha valami makacs mocskot akarna letörölni. Ezen jót röhögtek az emberek.
Később, ebéd után, Kis a karám szélénél állt, és figyelte a disznókat. Amikor aztán az egyik kan a kocára mászott, közelebb ment. Lassan. Amikor a kan a micsodáját bedugta, Kis egyetlen mozdulattal… De ezt már nem látta senki.(tartalom)
Ursula
Kutya kötelességem figyelmeztetni a magyar és főleg a fővárosi alvilágot (amely – mint tudjuk – nem létezik), nehogy eszébe jusson valakinek pénzszállító autó ellen fegyveres rablást elkövetni, hacsak nem akar az illető öngyilkos lenni. Tudniillik Ursula őrzi a szállítmányokat.
Nyilván akadhat olyan, aki azt hiszi, viccelődöm. Pedig ma reggel… Szóval úgy tíz óra körül, amikor ebben a dögmelegben lemerészkedtem az utcára, hogy telefonon jelentsem a munkahelyemnek, miszerint használhatatlannak minősítem magam, a Móricz Zsigmond körtéren az Országos Takarékpénztár fiókja előtt a szó lehető legmegközelíthetőbb értelmében földbe gyökerezett a lábam. Ursulát láttam géppisztollyal a kezében. Miközben mások a pénzeszsákokat rakosgatták, ő ravaszkásan szűzies pofát vágva ott állt a krimifilmekből közismert műveletet figyelő kisebb embercsoportosulás félkaréjában. Mivel történetesen pontosan az orra előtt mentem el, és mivel történetesen egyszerre emeltük föl tekintetünket, úgy tűnt, mintha ő is fölismert volna engem. Egy pillanatra meg is rémültem magamtól, mert majdnem fölkiáltottam – URSULA!! -, és ha már fölkiáltottam volna, bizonyára oda is lépek hozzá, át is ölelem, lehet, hogy puszit is adok neki, mint annak idején, amikor egyszer három órán keresztül nem tudta abbahagyni a remegést és a zokogást. Ha viszont ezt megtettem volna, esetleg lelőnek, de az biztos, hogy letartóztatás nélkül nem úszom meg. Akkor viszont hogyan magyarázom meg a rendőröknek, honnan ismerem Ursulát, mit tudok róla, és miért szeretem ennyi év után is. És ha nem is Ursula volt, vagy ha letagadja azokat a gyászos emlékű napokat az n.-i lágerben?
Persze n. nem „olyasfajta” láger volt, hanem csak katonai, az ország egyik legfélelmetesebb hírű kiképzőbázisa, ahova többnyire „b kategóriás versenyzők” – ezek Putz hadnagy szavai – kerültek: cigányok, a nyolc általánost el nem végzettek, kispapok, volt javítóneveltek és börtöntöltelékek meg én. Putz hadnagy egyszer elmagyarázta, hogy „ide, aranyoskáim, olyanok kerülnek, akikre nincsen nagyobb fizetőképes kereslet, úgyhogy csapás esetén jobb, ha mindjárt az első menetben kifinganak”. Erre aztán én az egyik atlétatrikómból rögtön csináltam egy olyan praktikus kis zászlócskát, ami igen alkalmas volt a gyalogsági ásó nyelére való föltűzésre. Ugye, sose lehet tudni. Ha kétszázalékos a túlélés valószínűsége, akkor az igyekvő embernek nincs sok választása.
Nahát Ursula azok közé tartozott, akiknek még békeidőben is kicsi az esélyük a túlélésre. Amikor először megláttam, a körlet közepén ült egy hokedlin – amit számomra máig ismeretlen okból minden katona stokinak nevezett -, és úgy szemlélte a körülötte mozgó, meglehetősen kopár világot, ahogy csak a tyúkok tudnak nézni: a gyengeség, az eltaposhatóság teljes és tökéletes tudatában, de mégis ravaszul, mozdítatlan testtel és fölöttébb kíváncsian. Hatalmasra nőtt kövér ember, száz kiló körül, de nem abból a fajtából, amelyik tudja viselni a súlyát, hanem abból, amelyiknek, ha megnyomod a bőrét, az szivacsszerűen összehúzódik, és egy darabig úgy marad. Hiába, puhány volt szegénykém, rettenetesen puhány, de még a feje is hájas. Külön istenverése volt az orra, mert kicsit fölfelé állóra sikerült. Így bármilyen képet vágott, valami pimasz alapvonás ült az arcán. Az ilyesmi, pláne ilyen testalkattal, teljességgel megbocsáthatatlan egy hadra fogható seregben.
Ursula szenvedései mindjárt egymásra nézésünk napján kezdődtek. Az történt ugyanis, hogy valami tizedes látogatást tett körletünkben. Akkor még nem idomították belénk, hogy ilyen magas rangú ember belépésekor vigyázzba kell vágni magunkat, hiszen az úgynevezett „elsőidőszakos állományhoz” tartozunk, még úgynevezettebben és egyszerűbben „kopaszok” vagyunk, akik a lehető legtökéletesebb és legalázatosabb engedelmességgel és tisztelettel tartoznak minden rendű és rangú följebbvalónak, beléjük értve az „öreg katonákat” is, akik ugyan az esetek egy részében fiatalabbak voltak nálunk, „na de hát a rangidő, elvtársak, az nemcsak a kor függvénye, faszikáim”, hogy az alkalomhoz illően Putz hadnagyot idézzem.
A tizedes betoppanásakor ugyan mi sem vágtuk magunkat vigyázzba, de történetesen éppen álltunk vagy nem látszottunk, Ursula viszont ült és látszott. A tizedes üvöltözésbe kezdett, majd néhány perc múlva elhallgatott, és suttogva közölte, miszerint ő a vaddisznó unokaöccse, és majd meg fogja tanítani az ilyen „szarfaszú bakáknak”, hogy tisztelni kell az öreg katonákat. Ezek után megparancsolta Ursulának, hogy vigyázzmenetben jöjjön elé, álljon meg tőle három lépésre, és jelentsen.
Ursulában megvolt a jó szándék. Elindult, de öt lépést se tett, a vaddisznó vitéz unokaöccse borzalmas üvöltéssel visszaparancsolta a kiindulási pontra, ott néhány jobbraátot és balraátot csináltatott vele, majd fölszólította a vigyázzmenet újbóli megkezdésére. Ursula természetesen képtelen volt arra, hog merev, kinyújtott lábakkal és mégis szabályszerűen trappoló talpakkal megtegyen tíz emberi lépést. Miután ismét megállította, a tizedes – megint halkan – közölte, hogy így a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erejének akkori főparancsnoka nem merne végiglépdelni a Vörös térre egybesereglett díszezredek előtt. Ursula ezt nem vitatta, viszont remegő hangon megjegyezte: „ami nem megy, azt ne erőltessük”.
Ez lett a veszte. Ezt rögtön éreztük, mert a levegő megjegesedett, és a jegec egyenesen a tizedes szeméből csapódott ki. „Ki mondta ezt?” – kérdezte a tizedes, miközben vitézesen megpödörte a bajuszkáját. „Lenin” – suttogta nyomorult hangon Ursula. „És tudja, mit mondott erre Sztálin?” – suttogta a vaddisznó tizedesi szintre homosapiensizálódott rokona, majd üvöltve: „Hogy ami nem megy, azt gyakoroljuk!”
Kevés időnk maradt arra, hogy elámuljunk az előttünk álló krumplivirágos, bizonytalan származású, főemlős jellegű vitéz filozófiai pallérozottságán. Kért két darab derékszíjat, majd kiválasztott két derék öreg katonát az üvöltésre időközben beszivárgók közül. Ezek az ájulás határáig rémült Ursula lábára csatolták a derékszíjakat, kivitték a folyosóra, majd sorakoztatták a teljes első időszakos állományt, egysoros oszlopban, a folyosó két szélén. Megkezdődött Ursula mintegy másfél órán át tartó kiképzése. Időnként olyan magasra emelték a lábát a szíjjal, hogy seggre esett, máskor orra bukott. A látvány szörnyű volt és felejthetetlen. A remegő hústorony végül elájult, vagy úgy tett. Mindvégig abban reménykedtem, hogy minden kínzás ellenére sem fog soha megtanulni vigyázzmenetben járni, mert ha az embert megkínozzák, legalább ne érjenek célt vele. Ez az egyetlen esélye valamiféle szerény méltóságra.
Másnap reggel Ursula eltűnt. Mint később kiderült, éjszaka bevizelt, majd ezt a mindenkinél korábbi ébredésekor észlelve, mindent otthagyva és minden szabályt fölrúgva a gyengélkedőre menekült. Onnan természetesen ki akarták rúgni, de olyan megátalkodottságról tett tanúbizonyságot, hogy a végén hagyták az ajtó előtt ácsorogni, hiszen tekintetéből és külleméből ítélve nem lehettek biztosak abban, nem őrülttel van-e dolguk. Ráadásul szerencséje volt, mert az orvos szokatlanul korán érkezett, és azonnal fölismerte Ursula szánni való állapotát.
Ez az orvos egy kivételesen tisztességes főhadnagy volt. A többi tiszt közül már a küllemével is kilógott: különös módon szakállat viselt. Elfelejtettem tőle megkérdezni, hogyan intézte el. Néhány hét múlva érdemeltem ki, hogy olvastam Robert Penn Warren könyveit, sőt magát Platónt is. Azelőtt soha nem gondoltam volna, hogy a műveltség morzsái emígy is átválthatók szabadságra. R. P. Warren minden bizonnyal sohasem fogja megtudni, hogy a nevéért cserébe havi egyhetes méla gyengélkedés járt egy eldugott kis ország még eldugottabb táborában, valahol, valamikor.
Ily módon lehetőségem nyílt Ursula megfigyelésére is. Mindenki tudta, hogy nem beteg, de senki sem mondhatott ellent a doktor főhadnagynak, akinek viszont nem volt szíve Ursulát a századához visszaküldeni. Különben is igen kiváló egészségügyi segédszeméllyé nőtte ki magát hetek alatt. Alázatosan szolgált: takarított, mosott, ágyneműt cserélt a menedékért. Kicsit szánakoztam rajta, de megértettem.
Egyszer megtudtam, hogy az apja ezredes. Orvos ezredes a belügyminisztérium állományában. Egyszerűen nem értettem, miért nem szabadítja ki a fiát. Egy este aztán megkérdeztem erről Ursulát, akire éppen a gyengélkedőn ragadt ez a név, hiszen úgy viselkedett és nézett ki, mint egy nagy testű nővérke, egy sikeres rajzfilmsorozat hőse.
- Apám azt szeretné, ha valami testőrtiszt lennék – mondta. – Az a mániája, hogy a seregben majd kemény férfit nevelnem belőlem.
- Miért, ő kemény?
- Ja, mint a faszom.
Úgy látszik, apuka nem értette meg, amit én két hónap után sejtettem, nevezetesen azt, hogy ennek az ügynek nem lesz jó vége.
Eljött a nap, amikor szegény Ursulának vissza kellett sompolyognia a századhoz, mert a főhadnagy egyszerűen nem tarthatta már tovább a gyengélkedőn. A szerencsétlen kétségbeesésében egyenesen az ezredparancsnok politikai helyetteséhez rohant. Ez az ember közismert volt arról, hogy aki panaszkodik, azt szabadságra engedi. Ursula hat napot kapott.
Természetesen nem jött vissza: megszökött. Egy hét múlva akadtak rá a rendőrök egy Buda környéki barlangban. Persze visszahozták. Harminc nap fogda.
Azt még csak ki lehetne bírni valahogy, föltéve, ha a század nem akar az emberen bosszút állni. Azonban itt a század becsülete forgott kockán, sőt már nem is forgott, hiszen Ursula szökése visszavetett bennünket a havonta ismétlődő pontversenyben. Hiába nótáztunk tehát tökéletesen és gyönyörűen a nótaszemlén, hiába trappoltunk észveszejtő eleganciával a gyakorlótéren, meg mit tudom én, mi mindennel kínlódtunk még hiába, Ursula tette a padlóra küldte a századot. Na mármost a törvény az, hogy egy mindenkiért, mindenki egyért, ebből viszont következik, hogy a katonát becsületre kell nevelni, nemkülönben példát kell statuálni a többi kopaszok előtt…
Minekutána a fogdát egybeépítették az őrszobával, a nevelésre akkor adódott kiváló alkalom, amikor a századot őrszolgálatra vezényelték. A pedagógusok vezetője ki lett volna más, mint ama erdei vadsertés kedves közeli rokona, akit ezért és más cselekedeteiért később halálra ítéltem. Ez volt az első és utolsó eset, amikor tudatosan készültem egy ember elpusztítására, és meg is voltak hozzá az eszközeim. Sőt úgy intéztem, hogy a törvény se ítélhessen el, noha mindenki tudta volna, hogy készakarva és bosszúból végeztem vele. De szerencséje volt. Nem tudtam megölni.
Ursula a fogdában egyszerű fölmosással kezdte. Szépen lassan. Aztán parancsszóra növelni kellett a munka iramát. A végén négykézláb mászott a fogda folyosóján. Közben a vizet vödörszám öntötték a padlóra, állandóan, körülbelül félpercenként. Ha történetesen az ajtó előtt súrolt, akkor a nyakába vagy a hátára ömlött a víz. Ez nem tartott tovább fél óránál. A végén fölállt, a nyomorult, hülye pofájával elmosolyodott és összeesett. Bele a padlólébe, arccal. Úgy kellett kihúzni, nehogy belefulladjon.
Persze ez nem volt elég, de az igazság az, hogy nincs is kedvem mindent leírni, ami abban a három órában vele történt, és azt sem, amit mondtak neki az anyjáról, a testéről, a különféle tulajdonságairól, az anyja testéről, az anyja picsájáról, az anyja picsájának különféle tulajdonságairól, a jövőjéről és egyebekről. De a legszörnyűbbet sohasem fogom elfelejteni: két tizenöt literes vízhordó tartályt kötöttek rá föltöltve, aztán megparancsolták, hogy lovaglóülésben foglaljon helyet a páncélszekrény kitárt ajtaján, és ott szíveskedjék úgy tenni, mintha biciklizne. Néha érdeklődtek a heréinek állapota felől. Amikor aztán onnan is leájult, már békén hagyták.
Ez a dolog és az, hogy tehetetlenül kellett végignéznem, engem is annyira megviselt, hogy rögtön másnap beköltöztem a gyengélkedőre. Természetesen Ursulát is ott találtam. Éppen a KISZ-titkárral beszélgetett. Megkérdeztem a tizedest, aki egyébként párttag aspiráns is volt, hogy tesz-e valamilyen jelentést erről az ügyről.
- Ne hülyéskedj. Egyetlen ember nem akadna, aki tanúskodna. Tudod: egy mindenkiért, mindenki…
- Egy ellen. Baszd meg. – Akkoriban általában emígy, röviden fejeztem ki az indulataimat. – Ha nincs ellene elvi kifogásod, én kilépnék a Kommunista Ifjúsági Szövetségből.
- A te dolgod, csak ne csináld feltűnően.
- Ursulának egészségügyi okokból a doktor főhadnagy javaslatára elengedték büntetése hátralévő részét, így két hét múlva visszatért a századához.
Putz hadnagy a század politikai foglalkozáson figyelmeztette a derék népét: - Most már békén hagyni, mert tanult ez a kis fasz a leckéből. Csak azt tudnám, minek sorozzák be a puhatestűeket.
Úgy hírlett, hogy az orvos magához hívatta a hadnagyot, és elbeszélgetett vele. Amikor később megkérdeztem efelől az orvost, azt mondta, hogy többet ő se tehetett.
- Ilyen a háború. Tanulj meg ölni, mert még szükséged lehet a szaktudásodra.
Ursula persze gúny tárgya maradt, és ez ellen végképp semmit nem tehetett. Adagokban kapta, mindennap, mint valami mérget. Sokszor sírva fakadt, ami persze benzin volt a tűzre. Remegett. Néha lefogták, és bekenték cipőpasztával a picike kis nemi szervét, aztán kefével kifényesítették, de ennél ne mentek messzebbre a bántalmazásban. Ezeket a tréfákat nem őrvezetők, nem tizedesek, nem öreg katonák művelték vele, hanem a „kopaszok”, akik addigra már engedelmes szolgák lettek, és arról álmodoztak, mi mindent csinálnak majd, ha egyszer ők is „öreg cetek” lesznek. Mert az ember minden seregben meztelen.
Szegény Ursula históriája a következőképpen végződött: valami gyakorlatra robogtunk egy páncélozott harcjárműnek nevezett guruló konzervdobozban. Ursula mellettem ült. Elég gyorsan mentünk. Egyszer csak fölpattant, kinyitotta a szűk kijárónyílást, és bámulatos gyorsasággal kivetette magát. Fejest ugrott a kövesútra. De a hülye elfelejtette levenni a sisakját.
Amikor megértette, hogy sértetlenül megúszta az egészet, iszonyatos hisztéria kerítette hatalmába. Le kellett fogni, és meg kellett kötözni a nadrágszíjainkkal. Egy teherautó platóján vittük vissza a lágerba. Az úton én is mellette ültem. Fogtam a kezét.
Valamilyen oknál fogva nem tudtak mentőt küldeni érte, így a doktor főhadnagy utasítására egész éjjel vigyáznom kellett erre az ágyhoz kötözött üvöltő roncsra. Aztán a doktor belenyomott némi nyugtatót. Aludt, amikor reggel elszállították.
De úgy látszik, az apuka terve teljesült valahogy. Ha nem is a testőrök közé sikerült benyomni, de legalább pénzszállítónak jó a fiacskája. El tudom képzelni, mennyi megaláztatást tűrt el azóta, hogy nem találkoztunk. Isten óvja azt, aki okot ad arra, hogy Ursula ráemelhesse a fegyverét.(tartalom)
Végrend
Fekszem. Hanyatt. A lábaimat fölemelem, hogy farbéli súlypontomra támaszkodva egykettőre átlendüljek új és egyszersmind kívánatos testhelyzetembe. A takaróval együtt lendülök, mert hiszen rohadt hideg van künsőmben. A bensőm még tart valamit ama bizonyos álom melegéből. Meg a hidegéből is.
Ülök. A lábaim végei az anyám szőtte öregecske perzsán. Jó nekik. Kezem ujjainak végei az ezüstpapírt kotorásszák és kapirgálják a cigarettáspakli egyik vége felin. Tépnek. A csudálatra méltó hüvelykujj szembeforduló és a mutatóujj hajó, a kéznek emígyen összességében csippentő mozdulatával kihúzzák a cigarettát. Meggyújtom. Gyufával.
Ülök. Félhomályban. A lábaim végeit fürkészem. Talpakból és számos ujjakból állnak. Főleg tiprásra használom szegénykéket. Lépdesés közben egy-két rétegű bebugyolálásos védelemre szorulnak, hogy a megtiport dolgok közül a ravaszabbak vissza ne tiporhassanak. Féltem őket, mert fegyverként is szolgálhatnak. Okos vagyok, mert ember vagyok. Ezért jó nekem. Néha – kedvemre – mezítláb tiprok. Az jó. Ilyenkor közvetlen, de mértéktartó kapcsolatba kerülök a fűvel vagy éppen a megfelelő hőmérsékletű földdel magával. Ez azonban zsákutca, mert tudvánlévő, hogy én nem a földből származom, csak oda vészek majd el, ha veszendőre ítélik immár élettelen testemet. A mezítláb való földtiprás mindig bizonyítja, hogy ama talpak és számos ujjak nemhogy végei, de éppenséggel kezdetei nagyra nőtt, otromba testemnek, amelyet hordanak.
Ülök. Vigyázó idegem figyelmeztet, hogy immár eljött az idő. Kapcsolatba kell lépnek a tengerrel, amelyből vétettem.
Állok. Pokrócom héjából kilépve, amúgy mezítelenül indulok, hogy az éjszakában szépen cseppenként összegyűlt vizeletemet az arra kijelölt, porcelánnal díszített, fával komfortossá tett, tetejes csatornanyílásba ürítsem. Aztán egy felületről lefelé ható húzóerő egy láncos, kétkarú emelőre, amely cseles szelepre viszi át rántásomat, és íme: a tartályból zubog a víz, viszi híremet. Végig a ház falába dugott csövön, végig a házak alá rejtett csatornákon, végig a mi nagy folyónkon. Mindig direkt nehezet és sűrűt vizelek, hogy el ne párologhasson, amíg a Fekete-tengerig ér. Így utazom én haza, naponta tán ötször is, de reggel-délben-este, mozi és színház előtt, valamint szerelmeskedés után mindenképp.
De ez mind hülyeség. Obskurus és hülye meditáció.
Állok. Ez tény. A klozet kicsi, és a szellőzőnyíláson befúj a szél. A talpam a hideg kövön. Fázik. Később majd egyszer egy hideg pincében valakik, akik nem szeretnek, egy a célra nyilvánvalóan alkalmas botszerű tárggyal fogják verni a talpamat. Először csak az egyiket veszi kezelésbe a Segédütőerő úr vagy elvtárs. Aztán az Ütőerő úr vagy elvtárs biccent egyet a fejével, hogy nosza, a másikat is! Ütik a talpaimat. Nyomorékká. Hogy soha többé ne tudjak elszaladni előlük. Ha már nem vallok eléggé gyorsan és töredelmesen, akkor legalább ne szaladgáljak. Sőt mászkálni se nagyon mászkáljak, mert az mindig célirányos. A sok célirány gyújtópontjában pedig természetes és jogi személyek lakoznak, akik könnyen konspirálhatnak egy afféle mászkálóval holmi haladás ürügyén. A természetes és jogi személyeket természetellenességgel és jogtalansággal kell fenyegetni. Hogy tudják: hol is van az atyaúristen. Meg a kesztyűbeduda.
Mindez hülyeség. Merő agyafúrt és beteges rágalom. Pláne az, ha állítani merészelem, hogy egykoron a talpaim pálcával való ütlegelése közben a heréimre is mér valamicskét a Segédütőerő úr vagy elvtárs. Mert az Ütőerő úr vagy elvtárs parancsnoki szemvillanásának hatására megfeledkezik a mindenkori istenek hallgatólagos parancsáról, miszerint halálnak halálával haljon az, aki fájdalmat mér a magzás és a születés szent testi tájaira. Merő rágalom! Békétlen intellektualista obskurantizmus azt állítani vagy gondolni, hogy minden létezik, ami lehetséges.
Megyek. Gyalog. A saját lakásomban, mint főbérlő. Még mindig meztelenül, mert a kutya se lát. Kár volt a kutyát belekeverni, mert az állatok előtt szemérmesebb vagyok, mint tulajdon fajtársaim között. A fürdőszobába köpenyt és papucsot öltök. A konyhában kávét keverek kávévisszacsináló porból, némi meleg víz segítségével. Ily módon mintegy három helyi egységnyi pénzért sem nem látó, sem nem halló, hanem ízlelő kapcsolatba kerülök egy brazíliai ültetvénnyel. De a kapcsolat az kapcsolat. Ahhoz le kell ülni, mert a magyar ember csak akkor kommunikál állva, ha muszáj, vagy ha alacsonyabb rangú.
Megyek. Leülök a szobában egy hatvanas évekbéli stílusú, tehát manapság már stílustalan csupalakk-csupanyersszín asztalkához.
Süppedek. A fotel bársonyhéja alatt a szivacs összenyomódik testem állhatatos súlyától. Aztán megint fölállok.
Megyek. A magam tervezte zseniális architektúrájú és gyönyörűen praktikus könyvespolchoz. Lekeresem Krúdyt.
Megyek. Vissza az asztalhoz. Alattam a szivacs megint megnyomorodik. Ez a dolga. Lapozom az Álmoskönyvet. „Kerner szerint: gyermekágyasság: veszteség a gazdaságban” Hülye Krúdy! Nincs is gazdaságom.
Hogyan mondjam meg a feleségemnek, aki szép és egészséges gondolkozású, és már régen elment dolgozni, hogy íme: ma hajnalban, közvetlenül ébredés után rá kellett jönnöm, hogy terhes vagyok. Ikrekkel. Fiúk. Naná, hogy fölriadtam. Félálmomban fogtam a hasamat. Mozogtak odabent. Naná, hogy még jobban fölriadtam. Mire ők még jobban elkezdtek hancúrozni. És mintha beszélgettek volna. Persze amúgy bugyborékolva, ahogy egy hasban szokás. Mondhatná erre bárki, hogy nyilván képzelődtem, vagy egyszerűen csak szarni kellett. De nem! Ott vannak most is. Erre a nyomott Krúdy meg olyanokat ír, hogy veszteség a gazdaságban. Jó, hogy veszteség!
Megint megkapom majd, hogy degenere! Meg hogy tessék: mindig is látszott a ló fejemen, hogy nem lehetek normális.
Tehetek én arról, hogy a nagyapám parázna ember volt? Ráadásul lótenyésztő. Na mármost tudvalévő, hogy a lótenyésztők szerelmesek a lovaikba. Tehetek én arról, hogy ebben a szerelemben a nagyapám egészen messze ment az egyik kancával? De úgy látszik, hogy a kancácska csak éppen barátságból vagy lóságos emberségből engedte közel a duzzanatától jajgató öreget. Bizonyára nem sárlott, amikor azt a csúnyaságot elkövették, mert a fajtalanság eredménye egy igen satnyácska kentaur lett. Pár nap múlva meg is döglött. Vagy halt. Mindegy: elpusztult.
A nagyanyám észre se vette a dolgot. Sohasem járt az istálló közelében. Utálta a lovakat. Pedig – mint minden szép asszonyban – volt benne valami paripaszerű.
Annál inkább megviselte ama bizonyos dolog, ami végül is az én lószerű fejem – mint genetikai okozat – okának tekinthető.
Az történt ugyanis, hogy a parázna és csélcsap kanca csődöre tudomást szerzett kentaur nagybátyám születéséről és haláláról. Ráadásul a konok és bosszúálló csődörök vérét örökölte valahonnan. Furfangos tervet eszelt ki a nagyapám megbüntetésére. Megvárta, amíg a gazdája elment valami kétnapos lóvásárra. És cselekedett. Az éj leszállta után elrágta kötelét, kitörte az istálló kapuját, szép emlékű nagyszüleim házához poroszkált. Egyetlen, szép ívű ugrással az ablakon át a hálószobában termett. A még ifjú, de már lószerű tomporú, paripajellemű asszony éppen vetkezett. Lófarokba gyűjtött haja combközépig hullott. sőt már le is vette minden ruháját, és pontosan a hátfelével a beugrásra szolgáló ablaknak nézve a holmiját hajtogatta az ágyon.
Sikoltani sem volt ideje, mert a csődör általvetette rajta mellső lábait, és egy szemvillanás alatt belémerítette jókora csődöri mivoltát. Nem sokat cifrázta a dolgot, hamar örömét lelte. Visszavonván immár lanyhuló csődörségét horkantott egyet, és mint volt, íveset ugratva künn termett a házból.
Így vétetett nekem apa erre a szomorú világra. És milyenek a nők? Ez az istenbüntetése fölcseperedvén kapott szeretőt. Nem is egyet. Teherben is hagyta anyámat, mielőtt disszidálván elnyargalt volna Amerikába. Azt hallotta, hogy ott meg egy kentaur kancát mutogatnak. Mendel tanai alapján úgy gondolta, hogy azzal a csudalénnyel végre megtörheti az átkot. Hiszen nagy a valószínűsége, hogy vagy igazi ló, vagy igazi ember származhat nászukból.
Anyám jó asszony volt. Amíg meg nem keményedett a fejem, megpróbálta kisebbé és tetszetősebbé gyúrni. De mindhiába. Csuda nagy fogaim és hegyes, mozgatható füleim nőttek. Akár jópofának is mondhatnám. Ezt örököltem az én külországba szokott lófejű apámtól.
Persze ez az egész hülyeség. Ordenáré hazudozás.
De kell valami egy ilyen rohadt, hideg téli reggelen, egy ilyen rohadt, szemét és unalmas világban, miközben iszom a kávémat, ezt a rohadt, nyomorúságos kis löttyöt, szívom ezt a rohadt, drága és rossz cigarettát. Kell valami, hogy összetartsa a végtagjaimat, meg ami köztük van. Kell valami, mielőtt elmennék abba a rohadt, szemét hivatalba, kartotékokat rakosgatni a tűz- és víz- és atom- és betekintés- és hatalombiztos páncélszekrényekbe.
Én azóta szeretek élni, amióta megtanultam álmodni. Aztán a végtelenségig tobzódni minden kis álomcafattal. Fölfújni és szétpukkasztani! Az álmaim ártatlanok, amiként én is az vagyok. Bár néha megrettenek.
Tegnap például annyira megijedtem az álmomtól meg attól, amit utána végiggondoltam, hogy a hivatalban, ebédszünetben végrendeletet írtam.
Senki sem tud arról, hogy én miféléket álmodom meg gondolok itt, ha van egy csöppnyi időm. Senki, még a feleségem se. El is hagyna, ha rájönne, hogy én itt, ebben a mi kis jólétünkben egyszerre két világban élek. És egyre inkább abban a másikban, amelyikben ő csak epizódszereplő. Egyébként jóravaló, derék asszony. De a jóravaló, derék asszonyoktól semmi sem áll távolabb, mint az ilyen különös perverziók. Félek.
Félek, hogy egyszer csak végleg átlendülök, és nem leszek többé hajlandó kilépni az ágyamból, magamból. Néha azon kapom magam, hogy már a hivatalban is. A villamoson is.
Most még egyszer elolvasom ezt a végrendeletet, aztán összetépem. Hangosan olvasom, mert az olyan, mintha imádkoznék. Amikor – még kölyökkoromban – imádkoztam, az mindig megszabadított a gonosztól. Néha a fél éjszakát átkönyörögtem. Egymás után hadartam magamban vagy félhangosan a miatyánkokat, az üdvözlégyeket meg a hiszekegyeket. Csak azért, hogy elkergessem azt a sátánt, amelyik féreg képében bennem él azóta is. Persze akkor még csak sátánpete volt. Hamarosan elfogyasztja az agyamat. Egyszer csak összeesem. Fölnyitják a koponyámat. Megállapítják a tumort. És disszertációt ír majd a professzor arról, hogy íme: fekete tumort talált.
Tessék. Megint belemerültem ebbe a sátános hülyeségbe.
Na, te rohadt végrendelet, most összetéplek, és veled gyújtom meg a tükeralágyújtóst. Nézni fogom, ahogy elhamvadsz.
Végrendelet. Amelyet tudatom és éleslátásom teljes birtokában írtam, az Úrnak és az idő számításának 1981. esztendejében, Budapesten.
Tudatom a következőket. Ma reggel úgy ébredtem, ahogyan szoktam. Tudniillik a konkrét ébredés után még – rendszerint fél óráig – úgynevezett félálomban vagyok. Vagyis inkább: tartom magam. Ilyenkor tudatosan folytatom azt az álmot, amit a természet ébresztő kényszere megszakított. Nem nagy trükk. Szerintem – pláne, ha jót álmodik – mindenki így csinálja. Zsenge ifjúkoromban például nőkkel való álmosásos cselekedetekkel a testemben ébredtem imigyen. Mondanom sem kell, hogy ez hova vezetett. (Nem szégyellem.)
Most már, meglett férfikoromban úgyszólván sohasem álmodom nőkkel. Ez kiegyensúlyozott házaséletre enged következtetni. Ha néha álmodom velük, akkor is rosszat.
Az álmaim egyébként is rosszak. Mégis tovább tartom magam félébren.
Ma reggel – félébren – egy hirdetésfelvevő hivatalban találtam magam. Ezt írtam a formanyomtatványra: „30 éves, egészséges, közepesen kvalifikált, viszonylag jól szituált, nős, háromgyermekes férfi állást változtatna. Érdeklik: hivatásos besúgó, ügynök munkakörök. Fürkész jeligére a kiadóba.”
A kisasszony természetesen még álmomban is visszadobta a papíromat azzal, hogy ne hülyéskedjen, kérem! De nem tudtam szabadulni.
Tudatom a következőket. Szeretnék végre besúgni valakit. Bárkit, bármiért és bármikor. De lehetőleg a barátomat, valamelyiket a legjobbak közül, ha lehet, politikai dolog miatt, lehetőleg karácsony előtt néhány nappal. Boldog szenvedés ez. Ha rágondolok, lassan szétmászik testemben a mámor. Valahonnan lentről, a zsigereimből indul az egész. Aztán eléri a fejemet, egészen a tetejéig kúszik. Még a bőrömet is bizsergeti a hajam alatt.
Üres óráimban azon kapom magam, hogy előttem állnak – persze vigyázzban – a barátaim. Kedvemre mazsolázgatok közöttük. ECPEC te mész ki! Mindannyian, szépen, sorban elszavalják a véleményüket. Kezdik a világpolitikával. Aztán nézzük csak a belpolitikát. Beszélgessünk csak az értelmiség szerepéről. Nagy Vezetőinkről. Sorban szépen. A munkásosztály mosolygós és deli hatalmáról, amely a dolgok természetéből vétetett. A pártról. Meg amiről akartok.
Hallgatom őket, és legszívesebben a szemükbe világítanék. Egy kis hokedlire ültetném őket. Kedveskéim! De nem lehet! Ők semmit sem tudhatnak. Sőt: még én sem tudhatom.
Aztán majd bemegyek. Jó napot kívánok! Erőt, egészséget! Hol lehet itt, kérem szépen, besúgni? Nem, kérem, nem viccelek. Van mondanivalóm. Jó napot kívánok! Erőt, egészséget! Szeretném kérem szépen elmondani, mert állampolgári kötelességem, hogy. Azért nem közöltem kérem szépen tisztelettel névtelen levélben, mert én kérem becsületes ember vagyok. Köszönöm, hogy meghallgatott, uram, illetve elvtárs. Ön segített megszabadítani. Majd ha nem alkalmatlankodom, visszajövök.
Tudatom a következőket. Micsoda hülye álom! De miért pont a besúgó ne bujkálna bennem? Meg az alázat. Szeretnék egyszer, végre alázatos lenni! Mint egy ügynök. Micsoda titokzatos szó! Egy ügy nöke. Egy szervezeté. Vagy legalább egy Hatalmasé! Aki semmiképpen sem kisebb nálam. Termetre. Aki kövérebb még nálam is. És mélyebb a hangja. Egy Hatalmast akarok! Akinek megnyílnak az ajtói előttem. Nagy szárnyú, párnás, bőrrel borított ajtók! És leültet az íróasztala elé. Kávét hozat, meg olcsó konyakot! Olcsót: de nekem! És a végén éberségre int. Adjatok nekem valakit, aki előtt megbokrosodik az alázatom! Aki előtt magától hajlik a derekam. És csak az ő szerénysége nem engedi, hogy a kezére hajoljak. Adjatok nekem valakit, akiről tudom, hogy eltapos, ha nem kellek már! Akinek az ellenségeit ingyen és jó kedvvel gyilkolhatom. Az ellenségei gyerekeit is. Az asszonyaikat is. Persze megbecstelenítés után. A jó megbecstelenítéshez alázat, derű és egészséges akarat kell. Alkalmas vagyok!
Egy embert! Akinek, ha kell kitisztítom a cipőjét. Mindet. Megpucolom az önvédelmi fegyverét. Vezetem a Mercedesét. Támogatom a részegségét. Lemosom a hányadékát. Megtörlöm a szemüvegét. Lenyírok egy-két szálat a bajuszkájából. Meghúzom a fűzőjét. Tüzet adok neki. És ígérem: mindig tartok magamnál valamiféle amerikai cigarettát. Hátha az Övé elfogy. Nem jegyzem meg a szeretői arcát. Pláne a küllemüket. Mert direkt elhomályosítom a szemem, ha feléjük kell néznem. Nehogy a vágy gyanúja is felvirradjon bennem! Kielégítem a feleségét, ha kéri. Megsétáltatom, pisiltetem, födöztetem a kutyuskáját. Elmegyek a szülői értekezletre. Engedjétek meg, hogy szolga legyek! Mert félek egyedül.
Tudatom a következőket. Hamarosan véget vetek életemnek. Örökösen újabb rétegeket fedezek fel magamban. Mindaz, amit fentebb leírtam, egyszerűen megvalósíthatatlan. Mert lusta vagyok. Amit egyszer már végigálmodtam, értelmetlen végigélni is. Úgysem lenne szebb, jobb vagy igazibb, mint maga az álom. De egyre többet fekszem. Sokszor már délben kelek. Betegnek tettetem magam. Talán az is vagyok. Tudom, hogy eljön az idő, amikor többé nem kelek fel. Akkor talán megszabadulhatok az örökségemtől.
Ez esetben: tudatom a feleségemmel és gyerekeimmel, szerető szüleimmel, minden rendű-rangú hozzátartozómmal, barátaimmal, ellenségeimmel, hogy szerettem őket. És csókolom azt, akit illet. Szerettem élni.
Guggolok. Két g-vel. Na, te hülye végrendelet! Nézni foglak, ahogy elhamvadsz az én kis jóságos cserépkályhámban. Fölemelkedsz, immár pernyeként. Elindulsz fölfelé, a ház falába rejtett csövön, a kémény tetejéig, aztán ki abba a rohadt, szemét, hideg világba.
Ülök. Még egy kicsit, mielőtt indulnék.(tartalom)
Álom-bákom
A dolog, amivel szembe kell néznem, az arcom előtt van. Nem tudom pontosan, milyen távolságra, mert nem tökéletes a fény. Valószínű, hogy a dolog nem él, mert akkor éreznék valamilyen szagot vagy légmozgást. Sőt bizonyára leheletet éreznék, mert arcnak tűnik. Lassan megállapítom, hogy ez kép. Ide tették, hogy rémületet keltsenek bennem, és megmérjék a rémületem vagy a rettegésem fokát.
Az a különös, hogy el sem szörnyedtem, amikor fölébredtem és megláttam. Csak kíváncsivá tett.
A képen minden valószínűség szerint egy női arc részlete látható. Lehet fiatal is, de inkább öreg. A száj formájából gondolom, hogy nő lehet. Bár az ajkak barázdáltsága inkább egy talp szélére emlékeztet. Mintha nemcsak az idő sérüléseit viselnék. A száj nyitott, de benne sötét van. A fogak se látszanak. Az áll, sőt a száj egyik sarka is lemaradt a képről. A bőr ragyás, vagy inkább sömörös, homokszerű. Az orr alatti vágatban sötét van. Amivel meg akartak rémiszteni, az maga az orr. Nem sok látszik belőle, inkább csak a likai. Nagyon mélyen beléjük látni. És legbelül két takonycsöpp ül. Csillognak. De nem úgy, mint a víz, hanem mint valami üres tekintet. Rám néz a két orrlik. Kígyóra, valami halfélére, talán murénára emlékeztet. Gonoszul figyel a két orrlik.
Mást nemigen látni az arcból. Nem szabad félnem. Minden kísérletet értékelhetetlenné vagy mérhetetlenné kell tenni. Tűk és drótvégek vannak a testemben. A karjaim és a lábaim le vannak szíjazva. Nem kínoznak fájdalommal, de nem tudom, mikor vesznek belőlem és mikor nyomnak belém anyagmintákat. Nem tudom, kik teszik ezt velem, hol, mikor és miért. Tudom, hogy ember vagyok, és épelméjű. Tudom, hogy meg fognak ölni. Nem akarok félni. Ennyi maradt a méltóságomból. Egy légy száll az arcomra. A szájam szögletére, a bajuszom alá mászik. Lehet szeretni egy legyet is.
Egy városon megyek át. Autóval. Lassan. Nagyon jó autó. Meleg van benne. Zene is szól, a magnóból, mert valamiféle zavarok miatt egyetlen adó sem fogható. Ezt nem vélem baljós jelnek. Pedig az. A városban égnek a lámpák, pedig kora délután van. Minden bolt zárva, pedig nincs vasárnap. Ember sehol. Csak kutyák. Azokat is csak a visszapillantó tükörből veszem észre. Pontosan olyan lassan jönnek mögöttem, mint ahogy én gurulgatok. Amint elhagyok egy kereszteződést, kirohannak a mellékutcából, és beállnak a sorba. Percenként húsz-harminc vagy talán ötven is. Gyorsítok. Nem maradnak le. Megint gyorsítok. Egy cseppet sem maradnak le. Pontosan öt méterre mögöttem jön az első sor, aztán a többiek. Ez lehetetlen. Ilyen sebességgel nem futhat egy kutya. Pláne ennyi. Nyilván csak vízió az egész. Biztosan félek, csak még nem tudom. Hiszen hányszor vonultam már be rettegve a legyőzött városokba? De ezt a várost senki sem győzte le. Én éppen csak áthajtatok rajta. Hátranézek. Látom a kutyákat, tehát nemcsak a tükrök játszanak velem. Nem ugatnak, csak zihálnak. Lassítok. Ők is. Megállok. Ők is. Várok. rágyújtok egy cigarettára. Állnak sorban, mint valami had. Előveszem a kesztyűtartóból, amelyben még sohasem volt kesztyű, a pisztolyomat. Kibiztosítom. Hülyeség: hat lőszer ezer kutya ellen. Gyorsan indítok, hiszen ez az autó tíz másodpercen belül éri el a száz kilométeres sebességet. Hátrapillantok: követnek. Fékezek. Megállnak. Izzadok. Hidegen és büdösen. Sőt kifejezetten kutyaszagúnak érzem magam. Figyelem a házak ablakait. Talán mégis figyel valaki. Mintha mégis mozdulna valami az ablakok mögött. De lehet, hogy csak a szél. Indítok. Pár métert megyek előre, aztán hirtelen, egyetlen kormánymozdulattal megfordulok egy kereszteződésben. Szemtől szemben állunk. Lassan elindulok. Megfordulnak, és futnak előttem. Gyorsítok. Gyorsítanak.
Ülök a vízparti homokban, és nézem, ahogy egy nő távolodik tőlem és a tótól, át egy füves, kopott nádcsomós, itt-ott homokfoltos földdarabon, távoli házak felé. Az egyikbe bemegy majd, és amúgy fürdőruhásan, pántosan, tömésesen, egyáltalán nem kívánatosan szétvetett lábakkal heveredik az ágyára, hogy kizokogja magából konok és undorító mivoltomat.
Mert nem szeretem. Számos nőt időnként nagyon sokáig nem szerettem, de csak mostanában kaptam rá arra, hogy ezt minden kertelés nélkül megmondjam nekik.
Megy. Kissé nagyra nőtt húsdarabjait cipeli két lábon járva a földön. Fölegyenesedve. Megpróbálja büszkén, mert tudja, hogy látom, nézem, és méltósággal akar levonulni a porondról. Nem fog megfordulni, mert az vereségszámba menne.
Nem gyűlölöm, csak nem szeretem. Érzem, ahogy hűlni kezd a testem. Ha nincs nő a közelemben, kétszer annyi energiát fogyasztok, mégis egy fokkal csökken a hőmérsékletem. És félek.
Megy. Vonul. Már egészen kicsike pont. Nem nézem tovább. Szánakozom, mert nem érdemelte meg, hogy meg kelljen ismerkednie az én játékom szabályaival. Nem bántott, nem tett semmi rosszat, nem undorított. Jó volt vele. De nem vagyok kíváncsi a lelkére.
Süt a nap. Szél sincs. A nádas alig rezdül. Halakat keresek a vízben. De csak egy madártoll úszik. Szürke. Galambé lehetett. A hiány fázni kezd bennem. Meglátom a feneke nyomát a homokon. Nagy nyom. Két testes medence, köztük lepusztult dombsággal. A dombság nedves. Pedig nem is fürdött. És a nedvességből hirtelen fehér kukac mászik elő.
Népes családom nőnemű tagjai a délelőtti verőfényben a kert minden arra alkalmas ágára, szögére, de még a lakatpántokra is macskákat akasztanak. Nem szorítják meg a zsinegeket, és nem rántják meg az állatok farkát, így azok élve maradnak. Az istenverte hangoktól már harmadszor hánytam, de mégis bizakodva állok a fürdőszoba ablakában, mert még mindig abban reménykedem, hogy csak játék az egész. Az én népes családom és különösen a nőnemű tagjai fékevesztett módon vonzódnak a bizarr muzsikához, és reggel eltűnt mindkét magnetofonom, tehát van okom föltételezni, hogy csupán macskazenét vesznek föl. És amilyen csudálatos lett a világ, még nyerhetnek is valamilyen pályázaton. Állok az ablakban, és megpróbálok mosolyogni. Az az érzésem, hogy a hányás a szakállamra csöpögött, de szerencsére nem néznek rám. Dehogynem: a macskák. Nem egyszerre, hanem szépen lassan, sorban vesznek észre. Mind engem bámul. És abbahagyják a jajgatást vagy óbégatást, mit tudom én, minek lehet a borzalmas hangjukat nevezni. Amint ezt a családom hölgytagjai észreveszik, szépen sorban elkezdik rángatni a macskák farkát. Nem nagyon, éppen csak annyira, hogy fájjon. De az állatok némák maradnak. Néznek. Hirtelen megint öklendezni kezdek, de már csak savó jön a számból, a klozet fölé se érdemes hajolni. A hölgytagok keresik a némaság okát, de mintha megegyeztek volna, egyik se mer rám nézni. Gyufával meg öngyújtóval próbálkoznak. A macskák rángatóznak, de némák maradnak. Engem néznek. Érzem, amint lassan kimegy a fejemből a vér, az izzadság csípi a szememet, a félelem már a heréimbe markol. De olyan erővel, hogy a gatyámban hideg nedvességet érzek. A fürdőkádban áll a puskám. Karnyújtásnyira. Nem is tudom, hogyan kerül a kezembe. Fölemelem. Reszket a célkereszt. Mielőtt a görcsbe fagyott mutatóujjamat mozdulatra kényszeríteném, arra gondolok, bárcsak lenne Isten.
Egy nagy, lompos fa alatt állok, és egy esőtől csatakos kövesutat nézek. Az első meleg, az út porsara itt-ott fölhabzik. Erek, patakocskák és vízgyűjtő tócsácskák szivárognak egymásba. Meleg nyári eső. Egy temető szélére látok. Észreveszem, hogy egy férfi feje emelkedik ki a bokrok közül. Körülnéz, megigazítja svájcisapkáját, kilép az útra. Úgy néz ki, mintha zsákban járna: ormótlanul vastagnak. Ha más lenne a feje, télikabátba bújtatott hátsólábú fókának nézném. De ember. Lassan, állandóan körbe-körbevizsgálódva jön, de valahogy engem nem vesz észre. Megrémül, amikor ráköszönök. Pedig, hogy ne féljen, azt mondom: békesség, uram. Megnyugszik, látván fegyvertelenségemet. Lassan végigmér, kétszer is. Az arca vörös, borostás, a szemeiben vastag erek. De vastag az orra, a vörös szemöldöke, a nagy, húsos fülei, amelyek a svájcisapka alá betűrve előrehajolnak. Aztán köszönés nélkül azt kérdezi, „hol van a fiad?”. Gyorsan, hadarva megmondom neki, hogy régen elvesztettem minden kölykömet. „Megették őket?” – kérdezi. „Nem, akkoriban még csak úgy öltek…” Aztán megkérdezi, hova tartok. Én megmondom, hogy sehova. Azt kérdezi, van-e mit ennem. „Van, de dög. Nagyon rossz. Varjú.” Azt kérdezi, adnék-e belőle. „Persze, mindet, de a belsőséget sajnos már kiettem.” Azt kérdezi, akarok-e még élni. Legyintek csak erre. Azt mondja, jó lenne, ha akarnék élni, mert akkor egy nagy ajándékot adhatna. „Hát persze hogy akarok” – mondom, de nem kapzsiságból. És akkor végre elmosolyodik. Barátomnak szólít, és átszellemült arcot ölt. Kicsit vár, aztán kiböki: ő két gyereket cipel a kabátja zsebeiben évek óta. Az egyiket nekem adná, mert már túl nagyok, és járni is alig bír tőlük. A lányt adná. Neveljem föl magamnak, feleségnek. Aztán azt kérdi: van-e jó zsebem? Amikor megmutatom, azt mondja, forduljak el. Gyorsan beledug egy meleg rongycsomót, és könnyedén szökdécselve elszalad.
Halott gyerekemet viszem át katonák sorfalán. Egyik se lehet több tizenhat évesnél. Nem a karjaimban viszem, amint az szokás, mert az egyik hiányzik. Könyökből. Ezért a hátamon viszem, mintha csak fatuskót cipelnék. Lelóg a feje, lógnak a karjai. De mereven, mert kihűlt már. A katonák nem néznek ránk, illetve rám, mert már csak én vagyok. Fölemelt tekintetük elkerüli a szemben lévők tekintetét, egymás fölé néz a két sor. „Országom rabolják, / Népemet rongálják. / Nincs ki felváltson / Katona rabságból” – ezt éneklik, halkan, lassan, szinte suttogó lányhangon. És közben sírnak. Mind. Mindnek két patakban folyik a könnye. És mosolyognak. Nehéz a gyerekem, pedig nagyon picike. És a hosszú sor közepén hirtelen úgy érzem, megzavarodtam. Ezen nem csodálkozom, csak botladozni kezdek, remegni. Meg kell állnom. Nem jut eszembe, milyen nemű gyereket cipelek. Lecsúsztatom a vállamról. Óvatosan. A földre fektetem, és fölemelem a vásznat, amelyikbe csomagolták. És amikor meglátom, szédülök, az izzadság és a hideghullám egyszerre borít el, öklendezni kezdek: nemtelen a kölyköm. Térdelek előtte, térdelek ivartalansága fölött. És megtalálom a vonásaiban az összes lányomat és minden fiamat. Sírok. A katonák nem néznek rám. Énekelnek. És megmozdul a kölyköm. Fölül. Mosolyog. És énekelni kezd. Aztán föláll, lehajol, megcsókolja az arcomat. Ahogy rám tekint, az az érzésem, mintha a halál nézne ki a pupillái mögül. De nincs időm: fölpattan, és futólépésben a sor végére ér. Katonaruhában áll, és énekel. Megpróbálok fölállni, hogy utánamenjek, de kiesik alólam a bal lábam. Fekszem a földön, és mellettem a bal lábam, nadrágszárastul. Megint indulni próbálok. Leszakad a jobb lábam, ugyanúgy. A fél karommal meg nem tudom én hányad karommal próbálom hason csúszva húzni magam, de azok is letörnek. Mielőtt elvesztem az eszméletemet, a katonák énekét hallom.
Egy lárvaarcú rendőr előtt állok. Nincs a kezében fegyver. A kutyáját nézem. Az meg engem. Nem ugat, nem vicsorít, csak néz. Ahogy lassan vigyázzba csúszik a testem, elfordítja a fejét, félrenéz, de nem mozdul. A rendőr nem magasabb nálam, mégis fölülről néz. Egyre följebb emelem a tekintetemet. Nem látom, csak tudom, hogy a háta mögött a fal golyó ütötte résektől koszlott. A rendőrnek nincs is arca. A homlokáig húzta a sapkát vagy csákót vagy minek nevezzem. A műanyag szemellenző majdnem az orrára simul. Alóla néz. Nem beszél, csak néz. Megpróbálok egyenletesen lélegezni, de nem nyugszom meg, csak abbahagyom a zihálást. Egyre keményebben szorítom magamhoz a karjaimat, egymáshoz a bokáimat, egyre görcsösebben nyújtom előre az államat, és ugyanakkor a tekintetemet is. Mintha nemcsak a belém tenyésztett és vert fegyelem dolgozna bennem, hanem egyre kisebb felületemet akarnám mutatni. Szinte elvékonyodom. Valami zene szól. Egy hitvány induló. A hátam mögött mintha masíroznának. A rendőr nem követi őket a tekintetével. De mintha az áttetsző fehér bőre megpirosodna egy kicsit. Néz. Egészen megrémülök, amikor rájövök, hogy nincs szemöldöke, nincs szempillája, a szemében mintha savó úszna. Néz. Bárcsak láthatnám a kutyát. Megáll mögöttem az induló. Egyre hangosabb. Félek. Már nagyon félek. Érzem, hogy matat a mellemen. A szívem fölött. Megértem, hogy kitüntetést akaszt rám. Közben néz. Kicsit megnyugszom. Abbahagyja az ingem piszkálását. A katonazene elindul. Ellép előlem a rendőr. Érzem, hogy lassan előredőlök. A fal golyóvágta résein csúszik le az arcom, miközben elájulok. Csak a testem csuklik össze. Hallok mindent. Hideg az agyam, sárga és vörös csillagok mászkálnak a szemem előtt. A katonazene elhal. Újra erőt érzek az izmaimban. Fölállok, körülnézek, megvizsgálom a ruhámat. Foltokat látok és bűzt érzek. De nem tudom eldönteni, hogy a rendőr volt-e, a kutya, vagy magam vizeltem le magamat.(tartalom)
(Magvető Kiadó 1989)
(vissza)
Apokalicka
2. Folyóparton ültem, az alkonyt vártam, hogy átúsztassak a lovaimmal. Gázló nem volt. A halottakat úgy hordta a víz, mintha ősz lenne, és az árterületek embertermő fái a sodrásba vesztették volna gyümölcseiket. A fény a délutáni eső csöppjeit szárogatta a füveken. Egy órácskára elnyertem szívemnek békességét, mert a madarakat számoltam, ahogy hang nélkül, riadtan és gyorsan röpülnek mind-mind nyugatnak, mintha kelet lángba borult volna, vagy dögvész fertőzné ott a levegőt. Amint a madarak elmentek, és tudtam, egy se jön már, a túlparti erdőt figyeltem. És zsiráf képében rám tört a szerelem.
Először csak a fejét láttam meg. Szarvacskái csorba koronának tűntek a nyugatról laffogó fényben a fák között. Aztán kilépett a homokfövenyre, és méltóságteljesen, mégis idétlenül ügetett a víz felé. A hátán egy lányt cipelt. Úgy tűnt, mintha szabad akaratából tenné, hisz sem gyeplő, sem nyereg, sem semmiféle méltatlan szerszám nem béklyózta testét. A lánynak hosszú haja volt, göndör, szőke, fehér ruhát viselt, ami középen, egészen a szemérméig szétnyílt. A lábai szépek voltak, miként az egész teste, de ez nem érdekelt. Csak a zsiráfot néztem: fölálltam, hogy jobban lássam különös futását.
A lovaim megvadultak, talán mert sohasem voltak még zsiráf közelében. De nem vágtattak összevissza a parton, hanem egy helyben, mereven és habzó pofával remegtek. Nem törődtem velük. Akkor sem, amikor lassan, egyenként térdre vagy az oldalukra estek, és horkanva kimúltak.
A lány lekászálódott a zsiráf hátáról, a folyóhoz ment, és az arcát mosta. Az állat mellé állt, és szétvetett lábakkal ivott. Egyszerre látták meg a zajló halottakat.
Megértettem, hogy most már mindig ezen a parton maradok.
4. A fogaim úgy lógnak a számban, mintha a koponyám kupolájában lennének hosszú szálakra függesztve. Amikor beszélek, böfögök vagy sikoltok, a kiáramló levegő meglendíti őket. Egymás mellett indulnak, aztán vissza, aztán megint oda és megint vissza, amíg kettő össze nem csapódik. Aztán a többi is, és a koccanások összekuszálják az egész lengő sort.
Ilyenkor a fájdalmat fönt, a koponyám sötét és hideg kupolájában érzem. Ott, ahol hosszú, vékony szálakon függnek. Aligha lehetnek ezek pókfonálnyinál vastagabbak. Persze félek: nehogy elszakadjanak, nehogy hiányos legyen az én gyönyörű fogsorom. Ezért suttogok mostanában.
Jobb lenne, ha a sikolyomra vadászók békén hagynának. Harapni ilyen különös fogakkal úgysem tudok. Így hát bárkinek bármikor engedelmeskedem. A félelem már réges-régen szétömlött és megmerevedett az összes sejtjeimben.
Izomlázhoz hasonlatos ez az állapot, csak éppen kiűzhetetlen. Sem borogatás, sem kímélő torna, sem pihentetés nem segít. Most már így maradok.
Ülök a székemben, nem kényelmetlenül: majdnem egész nap a már mésszel is kifehéríthetetlen fal felé fordulva. Egy tükörbe nézek. Százéves lehet, több is. Még nem vakult meg egészen, csak elhályogosult: arcom minden grimaszát homályos és titokzatos árnyjátékká szelídíti. Így akár azt is hihetném, hogy szép vagyok. Nem mintha érdekelne.
Néha összeszedem minden erőmet, és keresek egy tárgyat. Egy perzsa tálat, egy kancsót, cserép hamutartót vagy akármit. Visszaülök a székemre és az utolsó cirádáig, az utolsó hajszálrepedésig végignézem és fogdosom őket. Boldog az, aki hajszálrepedéseket alkot. Ilyesmiket gondolok. Szeretek élni.
6. Tégy minket meztelenné, add, hogy egy napon apró, szerelmes kis állatkává zsugorodjam, és fényes szőrű testemet a tenyerébe rejthessem, és úgy szorítson, ahogy a csöndet markoljuk majd vénségünk vége felé szánalmas kis szégyenünkben, ha majd végképp áldatlanokká tettél minket, és csak ennyi marad nekünk,
és szerelmének bozontos öblébe zárhasson,
vakká és siketté ölelve, hogy a többi teremtményeidtől megóvjon,
és hajnalra az álmaiba göngyöljön, hogy
napodnak kelte ne bántson, és vágyainak fényt izzadó, gyönyörű lüktetése világra hozza ébredésem,
mert most szánakozva élek, és már régen nem járnak bennem ódon ingaórákként a békék és a harmóniák: teremtett mocskaid az arcomba verődtek, vergődéseim szégyene sötét ráncokat roncsolt a homlokomra, ahova szántad őket,
mert láttam, amit láttam, megbékélni nem volt erőm, hacsak gyűlöletem nem ad egyszer akkora hatalmat, hogy megengedhetem magamnak a szomorúság békességét, nincs esélyed arra, hogy meg nyissam előtted hajlékom ajtaját, ezért üzentem mindig derék szolgáiddal: Uram,
nem vagy te arra méltó, hogy a hajlékomba jöjj, és ha mégis megszánnám nyomorúságodat, és engedélyt adok arra, hogy teremtett mocskaidat a lábaidról lemosva, megpihenj a pitvaromban, próbáld meg befogni a szádat,
ne nagyon mondogass te semmit, mert úgysem gyógyul meg az én lelkem.
Már csak az hiányozna.
7. Ha ebben a vasárnap délutánban egyszer csak esni kezd, én fölállok majd hosszú asztalunktól, és valamelyik ablakhoz lépek. Előttem sűrű, szürke fonalkötegekben csapódik a víz, át a rozsdás vasrácson, és szétkenődik. Újra megállapíthatom: már régen be kellett volna tömni a réseket, mert a víz lassan, csöppenként kúszik át a kopott ablakkeret lécei alatt. A pöffös szél egy kicsi, fejletlen, de már vöröslő levelet nyom az üveghez. A nyálkás, áttetsző nedvességen lassan lejjebb és lejjebb csúszik. Eléri a léckeret festékvedlett, barna fáját. Begyűrődik, mert ősz van, és nem rugalmas már.
A fiaim semmit se vesznek észre. De honnan is tudhatnák, hogy egy kicsi, fejletlen, de már rőt foltokkal ékes juharlevelecske rám hozta a szerelmet.
A tölgyfa szekrénykémhez lépek. Testemmel takarva minden kézmozdulatomat, a legtitkosabb rekeszéből előveszem azt a sapkámat, amelyiket akkoriban kaptam, amikor immár jócskán megsokasodott kölykeim közül a leghitványabbakat nemzettem. Fülig húzom, úgy, hogy a szemeimet is félig betakarja. Visszaülök az asztalfőre. A szolga fiamnak szivarért intek: abból a dobozból, amelyikkel anyám ajándékozott meg, amikor a karibi szigetekről hazatért, szemének szögletében egy minden valószínűség szerint halálos szenvedéllyel.
A fiaim rám pillantanak, de semmit sem vesznek észre éledő, szerelmes pózolgásomból. Talán azt gondolják, azért kell most a sapka, mert az időváltozástól fölsajdult a régi, vitorlarúd ütötte homlokrepedésem, és csak a melegtől múlik el. Tovább motyognak a szétmarcangolt szárnyasok csontocskáit szopogatva, át az asztal fölött vagy maguk mellé, a púpos fiam az óriás fiamnak, a sánta fiam a varacskos arcúnak. Csak a siket fiam üldögél a jobbomon egykedvűen, és néha kitátott szájjal, hangtalanul fölnevet, mintha pontosan értene valami beletévedt üzenetet.
8. Hallom, a hátam mögött lassú tottyanásokkal érnek a vizek az ablakból a padlóra. Az esőt kirázod a hajad közül, dorombolsz, aztán a "Három varjú kaszál" kezdetű népköltést dünnyögöd. Ettől egy kicsit szomorú, talán azt is mondhatnám: nyomorkás emlékek nőnek bennem. Aprócska, merőben csak üdvözlésre termett, de azért kicsit szétnyíló ajkú csókod letörli hülyére sikerült mosolyomat. Megszagolom a füled tövét, és minden bizonnyal kedvedre való módon megharapom. Aztán lassan otthagyom egymásra dőlt ölelésünket. Kimegyek valami jó kis edényt keresni. A fürdőszobában rátalálok egy amolyan bilikék bilire. Családunk három, sőt, ha jól számolok, már négy generációjának lányait és asszonyait hordta a peremén, fölfogva reggeli ébredésük biztos és harsogó jelét. De mire visszaérek, már eláll az eső. Azért az ablak alá rakom. Csak nevess.
Zavaromban az üvegen túlra mutatok, szerencsémre éppen akkor, amikor az esőhozta párák emelkedésétől fölbillennek a föld szagaira borult szerelem csücskei, és a látvány varázslatától hirtelen meg nyílnak a ruháid rései. Mélyen és reszketve szívom magamba kitárulkozó öled illatát, mint a víz szagát a hetek óta szomjazó állatok.
Megérintelek, és a gerinced két oldalán menekülő kígyóként fut végig a borzongás, már a tarkódon jár, és ki tudja, miképpen férkőzött a hajad alá, már a fésűdért kellene nyúlnod, és mindez elképesztő és sohasem volt, bár azelőtt is tudtál valamit az ujjak érintéséről. Az arcomba markolsz, és a szakállam mélyén végigszántva a körmeiddel illeted titkos sebhelyeimet, aztán szemmel vert szemeim pilláit, hogy nádszél-lassúsággal hintázó ujjaiddal átkot oldj. A tenyereddel megáldod orrom görbületeit, hogy érezzem könnyű álmaidnak illattengerét, és harapásaim fölszakítsák végre mély ereidnek az idők kezdete óta sóvárgott, tiltott barázdáit.
10. Tegnap éjjel részegen jöttem haza. Görög konyakot ittunk. Lefeküdtem, és hamarosan azt álmodtam, hogy egy vénasszony megátkoz a háborúkban elkövetett hitványságaimért és a többi becstelenségeim közül azért, amit egyszer Arábiában tettem egy lánnyal, aki leköpött. A vénasszony azt mondta, legyek nő, és én persze rögtön azzá lettem, aztán azt kiabálta, hogy essek teherbe egy olyan átkozottól, amilyen én vagyok. Úgy is lett. Ez egy különös átok volt, mert soha életemben nem éreztem még olyan gyönyörűséget. Hiába tudtam, hogy ami óráról órára növekszik bennem, az az én szégyenletes megbecstelenítettségem gyümölcse, hiába tudtam, hogy elátkozott kölyök lesz, és talán engem is elpusztít, ha lesz elég ideje és szerencséje hozzá, féltettem, és boldoggá tett éledésének és tökéletesedésének minden jele. Naphosszat feküdtem, a hasamra tettem a tenyereimet. Figyeltem velük. Átvilágították a testem összes rétegét és burkát, így láthattam a gyerekemet. Szép kis kölyök volt. Fekete, göndör hajú, sasorrú. A szemét nem láttam, mert mindvégig csukva tartotta. A száját sem figyelhettem meg, mert sűrű, tömött bajuszt és szakállt viselt. Az egész teste szőrös volt. Nem állati módon, de nem tudom megmagyarázni, hogy az a fekete, néhol vörösbe csillogó szőrzet miért volt emberi. Mindig kora délután leltem a gyönyörködésben nagy gyönyörűséget. Olyankor besüt a nap az ablakomon, és amint meztelenül feküdtem a pamlagon, a fény átvilágított: mintha mosolygott volna mindig. Aztán egyszer megjöttek a szülés fájdalmai. Lefeküdtem a padlóra. Vártam. Nem mertem a hasamra tenni a tenyereimet. Aztán mégis. Talán a fájdalomtól tévedtek oda. Azt látták nekem, hogy a fiam a szájába veszi a hüvelykujját, és leharapja. Aztán a mutatót is és a többit, szépen, sorban. A kezét, a lábait, mindent. Lassan, méltósággal, mosolyogva zabálta meg magát. Hát így esett.
11. Hideg marad utánad a lepedő, illatod sem illan a pokrócomról, és ha jól látom, ahogy hordod a tested: ámyékod sincs. Hiába próbálok szétszéledni benned meleg, nedves, de mégsem túlságosan kellemetlen mérsékelt égövi párafoszlányként, ha a közeledbe engedsz. Amikor egyszer
a tengerparton kergettelek, hogy kedvemre való módon elgáncsoljalak, hanyatt vesselek, és a fövenyre kikúszó tengerlengés ritmusában szaggassam szét szemérmed mélyeit,
meg kellett állnom, mert láttam, hogy lábaid nem hagynak nyomot a sárga homokon. Leültem,
hagytam, hogy elfuss, de aztán te is megálltál, gyanakodva, menekülésre készen a közelembe jöttél, nem értetted, miért röhögök a homokra borulva. Pedig ha egyszer is rendesen megöleltél volna, tudhatnád : nem dobog bennem semmi, nem eszem, nem alszom, nincsenek végtermékeim, csak
a lépteim döngenek, ha járok, a markom árkaiban szétroppan, amit megfogok, de üres vagyok,
mint egy kiszürcsölt hordó, egy kukacjárta dió, palack a szellem hasában. És ha nem
lennék konok és állhatatos, szétrágna valami rozsda, vagy holmi szapora gombafélék csócsáltak volna seszínű maradékká. Ezért
nincs más választásod, mint hogy az esélytelenek szomorúságával feküdj jöttöm elé, apró nyílt sebként kitárva vágyadnak lüktetését. Ne félj, nyomot hagyunk majd. Legalább akkorát, mint amekkorák nem vagyunk.
12. Mint egy partot valami folyadék, úgy mossa hordalékká a szerelmedet a szerelmem. És a testedben mintha roggyannának az ívek, és sokat is hallgatsz mostanában, a szemed meg szomorú, és mintha félnél is, úgy látom,
pedig sajnállak, szánlak, meg is sirattalak tegnap este, a földön ültem és féltem, és bőgtem, mint egy rettegő kiskölyök, és dübörgött bennem a reszketés,
hideg volt arra vártam, hogy megjöjj, hogy az öledre húzz, mint amikor valaki a testével akar forróvá tenni egy takarót, hogy aztán azzal a másikat óvja a hidegtől vagy valamitől, mindegy, mitől, és mindegy, mit és kit, és mindegy, hogy takaró vagy, vagy betakarnak, vagy te vagy a takaró is meg az is, amit be kellene végre borítani valamivel, ami puha és nemcsak emberszagú, látod,
sírtam, pedig férfi vagyok, és mindig adtam arra, hogy ne bőgjek, mert így neveltek, és ha féltem, inkább öltem vagy legalább akartam, és jó volt ölni,
bár utána üres lettem, és szomorú, és a hitványok magányossága költözött belém, de ki ellen fordulhattam volna tegnap este, mit tettem volna jóvá, ha erővel várlak, látod
most is inkább a falnak fordulva fekszem, és figyelem vetkőző árnyékodat: kisebb lettél, mint tegnap voltál, és az árnyékod is halványul, mint valami jószagú emlék, és ahogy most lehajolsz, egészen parázna,
nincs jobb szó erre, egészen parázna a combod íve, rá kell néznem, pedig minden pillantásom, ha végigmossa a bőröd, mint a partot valamiféle folyadék, úgy roncsol benned mindent hordalékká.
13. Én nő vagyok, te pedig férfi. Mégsem szeretjük egymást, és most már nem is fogjuk sohasem, hiszen izzadunk, ha magunkra nézünk, és már nincs mit tagadnunk azon, hogy romlik a testünk, tényleg,
mostanában egyre többet alszom, és az izmaim, mint holmi meglazult húrok, néha az az érzésem, hogy a legkisebb széltől is elkezdhetnek lengeni, de ezt
csak neked mondom, hogy megértsd: már nem a te szerelmedet féltem, hanem a sajátomat, hogy elmúlik, mielőtt egyszer, legalább egyetlenegyszer eljutottam volna odáig, hogy egy tengerparton, egy völgyben, a sivatag kellős közepén annyit és olyan sokáig szeretkezzem, hogy csak az utolsó előtti pillanatban jusson eszembe: ez már öngyilkosság, és most kellene abbahagyni, amikor már nem lehet,
ezért félek, soha többé nem érinthetlek meg úgy és annyira, hogy összenőjenek az ujjaink, legalább egy percre, és vér, valódi vér fakadjon, amikor megrettenve burjánzó és őrjítő képességünktől szétszakadunk, és mintha te is
olyan lennél mostanában, mint aki nyáron is jobban örülne a hideg fényű napnak, és a virágokat sem eszed meg, elzabálva a nektárt a méhek elől, mint régen, amikor még tudtad, hogyan kell a tenyeredben hordott kövekből izmaid lassú, mindent mozgásra kényszerítő pulzálásával vizet fakasztani, ezért,
de ezt tényleg ne mondd el senkinek, mostanában sokat gondolkozom azon, hogyan halhatnék meg idejében, mellőzve minden teátrális hatást, látványosságot és minden mást, ami téged és a többieket zavarba hozhatna. Szeretnék egyszer megfürödni, hajat és fogat mosni, kinyomni a pattanásaimat, fölvenni azt a fehér ruhámat, amelyiket tőled kaptam, és ismeretlen helyre távozni szerdán, alkonyat körül.
14. Mentem át az erdőn. Botorkáltam. Fényt kerestem, akármilyet. Mondjuk a mesebeli rablók lakának mécsesfényét. Féltem. Az ágak örökösen az arcomba csaptak.
Pedig kölyökkoromban sohasem féltem. Bátornak tudtam magam, egy szelíd farkas bőrét álmodtam a testem köré, aki megvédi bárányságra ítéltetett lények seregét az igazi ordasok rémséges éhétől.
De hiszen más vidék volt az: nyírfaerdő. Ez meg bogáncsos és sűrű.
Mentem át az erdő éjszakáján. Egyszer csak éreztem, valami mozog előttem. Közelebb lopóztam. Hallottam, hogy sír.
Egy anyácska volt. Szinte lány még. Reszketett. Megpróbált elmenekülni. A haját fogtam, és magamhoz öleltem. Azt hittem, így csillapíthatom a félelmét.
Sikoltozott. Megerőszakoltam, hogy a kedvébe járjak, hogy megnyugodjon végre. Üvöltött. Fölriasztotta az erdő madarait. De még a szárcsákat meg a varjakat is. Rettenetes rivalgás támadt.
Gyűlölni valónak és tehetetlennek éreztem magam hirtelen. És különben is fáztam. Elvágtam hát a torkát.
Hajnalig virrasztottam a kis teste mellett, és sirattam magam. Aztán a fényben megláttam a zöld haját, a háromujjú levelibéka-kezecskéit meg azt, hogy nem hullott ki a vére a késemtől.
Ő volt hát az, aki kölyökkorom kertjében a szamócásban énekelt alkonyatkor és hajnalodtán, és közben apró madarakat röptetett a feje körül. Aki szelíd farkasságomat szólította, ha valódi vadak illatát tolta a keleti szél a ködök előtt. És mielőtt elföldeltem, meg kellett látnom az átlátszó hasa alatt összetekeredett, kimúlt kis magzatát. Már egy sikolynyi erő se maradt bennem, pedig mindig azt hittem, hogy a jó katonának mindig van utolsó ereje.
16. A tábornok fiam ma délután az ozsonnánál kihirdette, vagyis inkább bejelentette a szükségállapotot. Először azt hittük, viccel, pedig magyarázott valamiféle erkölcsökrő1, magasabb szempontokról meg közérdekekről, de mi a többi fiammal éppen a tarbogánvadászat rejtelmeiről beszélgettünk, és nem nagyon figyeltünk oda. A tábornok fiam erre üvöltözni kezdett, és majdnem el is sírta magát, mindenféle polgároknak titulált minket, azt firtatta, miért kell neki rühellnie az összes fivérét meg az apját. Nem mondtunk semmit, egy csészét se vágtunk hozzá, mert láttuk, hogy reszket a félelemtől. Magamhoz húztam, az ölembe ültettem, a fejét simogattam, és lehunyt, kicsit megduzzadt, könnyes szemecskéit puszilgattam. Hálásnak mutatkozott. Adtam neki egy süteményt, megengedtem, hogy egy kortyot igyon a borocskámból. De úgy látszik, ez is megártott neki, mert fölpattant, az asztalra szökkent, és ott kezdett üvöltözni a becsületről, anarchistáknak meg civileknek mondott minket. Egy kicsit untuk már, bár ha nem éppen a tarbogánvadászatról beszélgetünk, talán mulatságos is lehetett volna az én tábornok fiam. Mondtam neki, hogy most már hagyja abba, ha jó lesz, kap egy kis málnaszörpöt. Na, erre előrántotta a pisztolyát, figyelmeztető lövéseket adott le a sapkámra, és végül valahányunkat a fal mellé parancsolt. Ott persze terpesztett lábakkal meg fölemelt karokkal kellett ácsorognunk. Föl-alá mászkált mögöttünk, és azt magyarázta: ő ugyan nem akarja, csak mi kényszerítjük rá, hogy internálótáborba küldje a famíliáját. De jó is ez így, mert hogyan néznének rá a többi tábornokok, ha nem tenné meg. Ő ugyan nem akarja, de kénytelen egy kicsit megkínoztatni minket, mert a becsület oltalma nem engedi meg a kivételezést. Éppen a részrehajlástól való tökéletes mentességének magasrendűségét ecsetelte, amikor szerencsére hazaért a fivérem, adott neki három pofont, és elvette a pisztolyát. Most kint sír a spájzban, mert megsértődött, amikor leköptük.
18. Azon a holnapi fényképen, amit majd délután négykor készítesz rólunk, és hétre már meg is szárad a papír, hogy együtt nézegethessük a következő háromszáztizenkét évben, ameddig együtt maradunk, illetve azután is együtt maradunk, csak véletlenül elég az a felvétel, az az összefogdosott, agyonkarcolt, unokanyálas meg légyköpéses papír az erők martalékává lesz, mert valamelyik leszármazottam, amelyikben korán fölvillannak a tőlem örökölt kíváncsiság jelei, négyévesen egy mikrohullámú sütőbe dugja, becsukja a védőajtót, és ráereszti a villanyt. Majdnem megverem, de aztán megölelem, mert igazán példás dolog, ha valaki négyéves sincs jóformán, de már ilyen kitűnően kezel egy bonyolult szerkezetet. Hülyeség. Örökösen képzelődöm. Magyarázd meg egyszer nekem, miért kell reggeltől estig nem létező emberek, dolgok meg mindenféleségek között vergődnöm. Miért nem tudtok itt tartani? Miért kell nekem ma egész délután arra a rohadt holnapi fényképre gondolnom? Nincs is fényképezőgépünk. Egy képre, amit ráadásul úgyis elrontasz, mert valamelyik barátom mond valamit, röhögni kezdesz, és megremeg a kezed, így a papíron minden homályos lesz, minden áll és mégis mozdul, az arcok fölismerhetetlenné válnak. Legföljebb az akár tájnak is nevezhető háttérből derül ki, hogy itt valaki Budapesten tartott valamit, pláne valakiket megörökítésre méltónak. A falon golyónyomok látszanak majd. Dehogy látszanak. Nincs is város. Kövek vannak, és azok a lehető legtermészetesebb módon időnként összeütköznek más anyagokkal. Többnyire az utóbbiak mozognak, és néha gépfegyverekből mozognak elő, sajátos üzenet gyanánt. A találkozás nyomot hagy. Mindegy. Ebből az egészből csak az a fontos, hogy holnap kellene valami fénykép, mert itt lesznek a barátaim. Olyan vigasztaló, mint amilyennek magamat szeretem föltüntetni. Az a fontos, hogy ne idegeskedj. Meg az, hogy holnap délutánra kedvezőek legyenek a fényviszonyok. Utálom a kedvezőtlen fényviszonyokat.
25. Csak azt tudnám, hogyan tudtál magadnak ilyen tökéletes betonvermet építeni. Ez nem is verem, hiszen teljesen zárt. Kivéve azt a kis lyukat, amelyen örömömre táplálkozol és ürítkezel. Néha az az érzésem, hogy már nem is vagy benne. Kiszöktél, pedig az lehetetlen: körbejártam. Nincs nagyobbacska rés. Akkor pedig benne vagy. Pedig hány acélprotézist ejtettem be a lyukon?! Szétszedhető volt mind, hogy kedvedre állíthasd és az ínyeid közé dugdosd a fogakat. Hallgatóztam, amikor egyenként bepottyantottam őket. Nem koppantak. Puhára estek, tehát bent voltál. Egy hetet kaptál arra, hogy kirágd magad. És hallottam is valami zajt. Sőt mintha dudorásztál volna odabent. Nem tudom másképp elképzelni: alighanem a nyáladban termelődik a cement. És mindig, újra meg újra körbeköpködöd a vermedet. Mivel a cement nem nagyon kopik, és az ürülékedet is hiába morzsolom, szemcsétlen és nem szürke, úgy vélem, egyre szűkül a hely körülötted. Vigyázz, mert cement leszel. Tudom, a hallgatásod is fenyegetőzés. Néha legszívesebben csákánnyal esnék neked. Csak attól tartok, hogy héjad vesztetten szétterülsz, mint egy lemeztelenített tavikagyló. Féltelek. Hiába kiabálok beléd, mindig azt visszhangzod vissza, ami neked jólesik. Ugyanarra a kérdésre hét napon át hét különböző választ adtál. Kíváncsivá tettél: vajon a nyolcadikon mit mondasz ? Erre megsiketültél. Vagy egyszerűen csak röhögsz magadban. Vagy alszol. Ámbár aki alszik, az közben nem zabál és nem vedel ennyit. Nem bánom, ha életem végéig egy betonvermet kell tisztán tartanom, de legalább tudnám, mit gondolsz, miféle pofákat vágsz odabent. Őrnek, szolgának, küblihordónak elsőrangú vagyok, hiszen szerzetesek neveltek. Csak az a baj, hogy az unalom szárnyakat növesztett bennem. Tájékoztatásul közlöm: ezek nem nagyok, de takarosak. Először nem vettem észre a dolgot, de mostanában már maguktól is verdesnek. Tegnap például azon kaptam magam, hogy egy méterre emelkedtem. Talán mégis ki kellene rágnod magad. Nincs utolsó lehetőség.
27. Milyen szépek vagyunk ma, talán a gravitációval lehet valami. De az is lehet, hogy egy hintán ülünk, állunk, lépünk: valaki viccből láncokra függesztette ezt a lakást, és ide-oda himbál mindent a melegfront hideg szele. Mert az biztos: nem földrengés ez, nem is ágyúznak sehol a környéken.
Hosszabbnak látszol, mint amekkora vagy, az ujjaid is megnyúltak, vigyázz, le ne ejtsd azt a kávéscsészét, kár lenne érte. Bár talán lassan érne földet. Látnánk, ahogy a kiömlő barna csöppök lemaradnak, és megtört, ázott selyemlegyező képében a konyha kövére tottyannak. Na és a nyakad: milyen szép és hosszú lett, sohasem láttam még ilyennek. Ne félj, nem érintem meg, még összetörne, vagy örökre lehajlana. Ne is mozdulj, várjuk ki ennek a dolognak a végét. Ne menj a fal közelébe, mert hátha rád dől, és ki tudja, föl tudok-e emelni tíz tonna betont, ha alákerülsz.
Maradjunk így, mozdulatlanul, egy lépés vagy egy ölelés kényszerének lakattalan, de furfangos módon bezárt kalodájában. Ha véletlenül megmerevednék, és hűlni kezdenék, kösd föl az államat, és a bajuszomat is úgy fésüld, hogy ezek bele ne lássanak a számba.
Vagy mégis, ha már így állunk ezzel a gravitációval, talán mégis ugrani kellene egyet. Vagy kettőt. Ha ketten ugrunk egyszerre, az hány ugrás? Megfognánk egymás kezét, lassan leguggolnánk, aztán egykettőháromra nekilendülnénk, félelmünkben kinyitnánk a szánkat, és azzal sem törődnénk, hogy a szabad röpülés közepette menynyire veszedelmesek a kerekre tágított szemek. Elszakadnánk a súlyunktól: lassan, mintha a hasadni vágyás rágná szét az erőtereket. Csak hát mit szólnának a barátaink meg a szerelmeink, ha látnák, hogy egy méter magasan rekedtünk, és nem eshetünk le soha többé?
29. Már hajnal óta viszketett a szárnyam helye, és délben, amikor a sárkányokról beszéltünk, ki kellett mennem a fürdő szobába. Legalább öt percig ültem a szennyesládán, aztán a föltámadó rettegéstől öklendezni kezdtem, és majdnem a bidébe hánytam.
Amikor visszajöttem, azt mondtátok, már megint mohó volt képzeletem, és ennek nem lesz jó vége, mert az ilyenek, amilyen én vagyok, az akaratuk erőtlenségétől szenvednek, és ahelyett, különféle típusú légjáró szerkezetek építésén törnék a fejüket, csupán álmodoznak, így végül olyanokká válnak, mint a fák.
Rám ügyet se vetve tovább diskuráltatok a szél irányairól, a nekifutás kedvező mértékéről, a leszállás veszedelmeiről. Amikor a hason lebegve röpködés előnyeiről és hátrányairól volt szó, rájöttem: ti sohasem érthetitek meg a dolog lényegét, mint ahogy azok a kismesterek sem tudtak semmit, akik szárnyakat is, meg kezeket is föstöttek az istenek angyalainak. Sajnos ti úrrá akartok lenni a természet erőin, én pedig már tudom: abból vétettem, és a körülmények szerencsés találkozása új erővé tett. Tehát attól a pillanattól, amikor a viszketésből állandó fájdalom lesz, a növekedés fájdalma, sorvadni kezd a karom.
Nem lesz értelme szélről, emelkedő meleg légörvényekről és effélékről beszélni. A röpülésről pedig nem kell többé szót ejteni, mert én