bemutatja:
A legújabb: A folyó, a tó és a tenger
"A papa pihen", mondta Matildka, amikor bekopogtam és megkérdeztem tőle, hogy beszélhetnék-e az apjával. Kijött a tornácra, megtörölte a kötényében a lisztes kezét, aztán intett a szemével, hogy nézzek balra, ott van a fa alatt, és vélhetően alszik, mert ha nem, akkor nyilván meghallotta volna, hogy jövök, és valamit tán mozdul is azért, hogy észrevegyük: beszélni akar velem.
Ezt már eljátszottuk. Legalább százszor.
Egy fenyő alatt ült a vas karosszékben, bundában és takarókba tekerve. Csak annyi látszott belőle, hogy ember lehet a rongycsomó alatt, de hogy csakugyan alszik, vagy éberen leselkedik, azt senki meg nem tudta volna mondani olyan nagy távolságról.
Egyszer már meg is kérdeztem Matildkát, hogy honnan tudja majd meg, ha egyszer csak úgy meghal. Csak úgy álmában, téli napozás közben. Mert én például azt szeretném, ha még meleg lenne a testem, amikor megmosnak, és gyolcsba tekernek.
"Nem lesz már teste", mondta erre talányosan, de annyira természetesen, hogy nem mertem tovább kérdezni.
Amikor novemberben először láttam, hogy kiültette, azt mondta, "kell ám a jó levegő, meg a téli napfürdő az öreg embernek is". Eszembe jutott, de azt se kérdeztem meg, hogy miféle napfürdő az, amit takaró alatt veszünk.
Február végéig szinte minden nap meglátogattam, és talán ha tízszer beszéltünk. Illetve - ha így utólag meggondolom - tízszer beszéltem. Ő meg inkább hallgatott. Bár egyszer nyíltan megkérdeztem, miért nem láthatom az arcát, ha délután a kertben pihengél vagy napfürdőzik.
"Mert megijednél, fiam."
Talán azért nem kérdeztem tovább, mert megzavart azzal, hogy a fiának szólított. És ez nem az a régi, de szép formula volt, hogy az öreg ember a fiának szólíthat bárkit, még az ilyen ötven éves öregedőt, sőt a neki kedves nőket is, hanem mélyen, a zsigereimben éreztem, hogy a pokróccsomó igenis fiat látott bennem. De ő mégis válaszolt arra a kérdésre, amit föl se tettem:
"Elillanóban vagyok."
"És mi jár egy elillanóban?"
Kicsit meglepődhetett arcátlan kérdésemen, mert megmoccant. Ámbár föltűnő volt, hogy ettől a takaró szinte behorpadt. Úgy, mintha csak lufikból lenne oda valami emberfélére formázva, és most hirtelen megtöppedtek volna a ballonok.
De aztán valahogy visszanyerte a formáját az a tér, amit én az öreg barátomnak gondoltam.
"Szerelmek járnak az elillanóban."
"Valóságosak, vagy álmok?"
"Valóságos álmok."
Megpróbáltam mélyebbre hajolni, hogy belássak a fejét is beborító csuklyaszerű pléd alá, de nem láttam semmit. Két, kicsi tüzes tekintetet se.
Aztán már nem mondott semmit.
"Odamehet hozzá", mondta Matildka. A maradék lisztet is beletörölte a köténybe. "Aztán jöjjön be, hogy palacsintázzunk." Ezt majdnem úgy mondta, mintha az valami szerelmes játék lenne.
Ahogy közelítettem, egyre nagyobb izgalom vett erőt rajtam. Azt éreztem, hogy most már aztán végére kell járnom ennek a dolognak. Akár így, akár úgy, de bizonyosságot kell szereznem. És azt is tudtam, hogy ezt csak egy lendülettel tehetem meg: le kell rántanom a leplet. Vagyis a pokrócokat. Ha palacsintát süt, Matildka se tud az ablakból figyelni.
Abban a pillanatban, amikor odaértem - még a köszönéssel se húztam az időt -, lekaptam róla a takarókat. Ott ült mosolyogva, parázsló szemmel. Csak éppen fele akkora volt, mint amikor utoljára láttam teljes valójában. Nagy párnákon ült. Nyilván azért, hogy nagyobbnak lássa az, aki arra jár, és odapillant.
"Mondtam, hogy elillanok." - belenevetett a szemembe.
"De mitől? Hogyan?"
"Elemészt a szerelem."
(Szép Szó)
(tartalom)
Az öregasszony olyan lassan megy, hogy szinte nem látom a mozgását. Nekem fáj, annyira görbe. Nem lehet, hogy ne fájjon, ha valaki mélyebbre hajol járás közben, mint a dereka. És a lábai is annyira görbék, hogy folyamatosan azt képzelem: egyszer csak úgy, maguktól eltörnek, mert még azt a pille, semmi súlyt se bírják, ami maradt abból az asszonyból. A botja nem nagyobb egy fakanálnál. Ha rátámaszkodik - mindig támaszkodik - szinte a kezéig süpped a hóban. Fekete parasztasszony-ruhája annyira megszürkült, hogy ott, ahol már piszkos a hó, talán valaki széltől mocorgó rongydarabnak nézné, ha elesne.
Bozsa azt mondja, hogy valaha az egyik legszebb nő volt a faluban. Magas, egyenes járású, büszke asszony. Amikor férjhez ment, ingyen fotózta Maskara fényképész, hogy aztán a képét a kirakatába tehesse. "Örökre ott állhat." - ez volt a szerződésben. S úgy is volt, amíg a háború után Maskara fényképészetét el nem szövetkezetiesítették, ott volt a kép, majdnem méteres nagyításban.
Amikor a férje hazajött a háborúból, rajtakapta egy Márkus nevű falubelivel, akit azonnal meg is ölt, tizennégy késszúrással. Az asszonyt csak megverte, de annyira, hogy attól kezdve meggörbülten járt, és egyre tovább görbült és fonnyadt, míg aztán hatvan éves korára az orra már a dereka alá lógott.
A férje ötvenhatban tört ki a börtönből, hazajött, és a feleségét egy bizonyos Bogár nevű ember társaságában találta. De nem úgy, hanem csak beszélgettek. Bogár a konyhában ült, és éppen valami lábas fülét próbálta megjavítani. A féltékeny férfi meg akarta ölni, de Bogár gyorsabb volt, egyetlen szerencsétlen ütéssel a földre küldte. Valahogy beverhette a fejét is, mert soha nem ébredt föl, egy éves halálos kómába esett. Bogár - aki amúgy a görbe asszony gyerekkori szerelme volt - öt évet kapott. Amikor kijött, a családja szépen visszafogadta, és nem csak a gyerekei, a felesége is megbocsátott neki. Ahogy a falu se találta bűnösnek.
A börtönben - ami inkább kényszermunka volt - megfázott, minden izülete megkeményedett, végül húsz év múlva már alig tudta fölemelni a lábait. Előbb bottal, aztán botokkal, később mankókkal járt. Többen állítják, hogy hallották a templomban, amikor Istenhez könyörgött fájdalmában: vegye már el végre az életét.
Isten nem vette el. Hanem inkább megölte a fiát, akit egy autó ütött el, aztán a feleségét, aki szívbajt kapott, aztán a cukorbaj a szemére, a magas vérnyomás az agyára ment. Öt évig szenvedett, mire elpusztult.
A temetés után Bogár már mankóval se tudott járni, járókeretet kapott. Az egyetlen, szép lassan alkoholistává vedlő vénlányával élt együtt.
Minden nap átjárt a görbe asszonyhoz, akármennyire fájt is. Az enni adott neki, és talán beszélgetek is. De az is lehet, hogy csak hallgattak. Bozsa azt mondja, hogy ez az a két ember, akire rosszat senki nem mondott még a faluban. Talán babonából: nehogy úgy járjanak, mint ők.
A görbe vénasszony annyira lassan megy, hogy ha esne a hó, nem maradnának lábnyomok utána. Megáll a sarkon, kicsit oldalra fordul, hogy ne kelljen fölemelni a fejét, amikor benéz a Petőfi utcába. Áll és szemmel láthatóan vár. Olyan sokáig, hogy arra gondolok, oda kellene menni, hátha valami baja lett. Görcs állt abba a görcsbe, ami ő.
Egyszercsak a harmadik ház kapuja kinyílik. Először a járókeret jelenik meg, aztán bólogatva, inogva kitotyog Bogár bácsi is, és elindul az asszony felé. Ő észreveszi, a falnak támaszkodik és fölemeli a botját. Nem lengeti, nem mozgatja, csak fölemeli. Nyilván üdvözlés gyanánt. Ámulom a szétfolyó időt, ámulom, hogy lehetséges a lelassulás: több mint tíz perc kell, hogy Bogár bácsi megtegye a harminc métert a görbe vénasszonyig.
Amikor már majdnem eléri, a kerítésem takarásában közelebb megyek hozzájuk, mert tudnom kell, mit mondanak, mit beszélhetnek egymáshoz.
- Már megint késtél, drágaságom. - Ezt mondta az az asszony.
(Szép Szó)
(tartalom)
A jégcsapok szinte szemmel láthatóan növekedtek. Minden kétség kizárva: ez egészen különleges természeti jelenség volt. Az egyik oldalról a Nap sütött, olvasztotta a tetőhavat, a másikról a hideg szellő fújkált, vagy talán éppen pont nulla fok volt, a szelecske meg nem engedte fölmelegedni az árnyékban a levegőt… Amikor már méteresre nőttek, az iskolából hazatérő gyerekek mind ott álltak Pozsa bácsi házának sarkánál és szinte csöndesen figyelték a már-már baljós jégnyúlást.
Úgy látszik, Pozsa bácsi véletlenül kinézhetett a mindig csaknem egészen leeresztett redőny mögül, mert egyszercsak kijött a kertbe.
"Mit bámultok itt, kicsi mocskok?"
A gyerekek nem válaszoltak, mert féltek tőle, és a faluban amúgy se beszélt vele jóformán senki. De nem is kellett, mert az öreg észrevette a méteres, vastag jégcsapokat.
"Azt a…" - közelebb ment, szinte az eresz alá. Már olyan mélyre értek a függelékek, hogy a botjával elérte őket. Emelte is, nem ütésre. De azért az egyik gyerek vékony hangon rákiáltott: "Haggya má!"
Az öreg megfordult, lassan végignézett a gyerekeken, és valami olyasmit dünnyögött, hogy "a kis rohadékjai".
Egyszer megkérdeztem tőle, miért gyűlöli a kölyköket. Azt mondta, hogy gyerekkorában is utálta a gyerekeket, mint ahogy nyilván én is, csak ő ezt nem felejtette el. Mástól tudom, hogy állítólag folyamatosan szekírozták, mert az apja börtönben volt. Különös bűnügy miatt: megölte a szomszédját, akire egy nappal a halála után találtak rá a csűrben, a széna alatt, de ezt igazából soha nem bizonyították rá. A fegyvert se találták meg. A szomszéd nyaka volt átszúrva.
Miután elhurcolták, nem is látta többé a fiát, mert két éves vizsgálati fogság után belepusztult a rabságba. Elemésztette magát. Így mondták.
"Takarodjatok haza, mert letöröm a jégcsapokat" - mondta a gyerekeknek.
Ettől aztán különös választásra kényszerültek: vagy hazamennek, és akkor megmentik a jégcsapokat, bár nem csodálhatják azokat, vagy maradnak, és akkor az öreg leveri őket. Ebben biztosak voltak.
Pozsa bácsi feléjük fordult, fölemelt bottal várt.
A gyerekek lassan, nagyokat sóhajtozva, morogva, de elindultak.
Az öreg állt még egy darabig, figyelte, hogy nem jönnek-e vissza, aztán elindult a ház bejárata felé. De egyszercsak mégis megtorpant, visszafordult, mert észrevette, hogy a szembeszomszédját, Makkos urat a felesége éppen akkor tolja ki a kapu elé. Nem tolókocsiban, mert olyanra nem telt volna nekik, hanem egy olyan talicskafélén, aminek az elejére egy karosszéket szereltek. Azon ült naphosszat, legalábbis jó időben.
A szerencsétlent májusban ütötte meg a szél. Azóta se járni, se rendesen beszélni nem tud. A jobb kezét föl bírja emelni. Ennyi maradt neki.
Nem csoda, az alkohol ette meg az agyát, az ereit, a testét. És persze előtte már a jellemét is. Az utolsó években már csak ordítani és inni tudott. Inkább itatta mindenki, hogy fogja be a száját.
Pozsa bácsi gyűlölte. Állítólag azért, mert annak idején, azt mondta a rendőröknek: el tudja képzelni, hogy az öreg Pozsa ölte meg a szomszédot, mert egy engedély nélkül épült ól miatt pörlekedtek, és néha tettlegességig is fajult a dolog.
Miután Makkos urat jól betakargatta, és a napon hagyta a felesége, Pozsa bácsi még állt egy darabig mozdulatlanul, aztán odalopakodott a tuja mögé és onnan figyelte a szembeszomszédot. Egyszercsak előugrott, és a nyelvét nyújtogatta, szamárfület mutatott neki, és - bár halkan - vén szaros nyomoréknak csúfolta.
Nem vette észre, hogy figyelem. Lankadatlanul csúfolkodott. Makkos úr majd megpukkadt mérgében. Kivörösödött, az egyetlen mozdulni képes keze rángatózott. Attól féltem, hogy elpusztul.
Jó nagy zajt csaptam, mielőtt kiléptem az utcára, hogy Pozsa bácsi idejében be tudja fejezni a csúfolódást. Visszabújt a tuja mögé - azt hitte, nem látom.
Odamentem Makkos úrhoz, és megkérdeztem, segíthetek-e.
Azt láttam, hogy nagy izgalomban van. Nem a tuja felé, hanem Pozsa bácsi házának sarkára tekintgetett. Valamit akart mondani. Mozgott a szája, de nem jött ki hang.
Megfogtam a kezét, és kicsit simogattam a fejét. Úgy látszott, lassan megnyugszik. Aztán nyögve, hörögve kimondta: "A fegyver…"
Nem értettem.
" Jég…csap volt a fegy…ver."
(Szép Szó)
(tartalom)
A könnyű
Könnyű testű nő volt. Olybá tűnt, mintha itt se lenne, csak az árnyéka szálldosna közöttünk. De nem úgy, mint valami szélhordta, tépett, de gőgős lepke, hanem csak, mint amikor a semmit lengeti a szél. Lengeti és forgatja. A semmi semmivel telt árnyékát.
Nem hozzá nyúlni kellett, miként más némberekhez, hanem csak érezni, hogy itt van. Nem is itt, hanem csak erre. Valahol. A térben, ahol vagyunk. De jó, ha körénk lengeti valami szellő, még ha hűvös is.
Az arcára jártak a város homorú fényei. A legmélyebb sötétben is fénylett, vagy legalább derengett a bőre. De még a legerősebb napsütésben is, valahogy mélységes volt az arca. Nem ráncok vagy időnyomok voltak azon, hanem csak úgy elmélyültek benne a színek.
Nem voltak idomai. Segge semmi, a mellei is ilyen éppen csak, a szőrzete pedig elveszett. Nem beretválta, nem illette késsel vagy pengével, nem égette gyertyalánggal, hanem csak úgy eltűnt, vagy ki se nőtt, amikor ideje lett volna. A haja is inkább csak jel volt arról, hogy a nőnemű embernek ott szép hosszú szőre nő, többnyire.
És ettől nekem mégis fájtak a heréim. Ha csak láttam, megsajdultak. Kicsit. Éppen csak. De olyan az a fájdalom, hogy azt gondolod, ha holnap is így lesz, meg azután is, egyszercsak rohadni kezdenek. Bűzük lesz, meg förtelmes színük. És azt gondolod olyankor, hogy vagy magad teszed próbára, hogy élet van-e még bennük, vagy valami fekete nyamvadék, vagy meghágod azt, aki ezt tette veled. Még ha tudod, hogy nyomorult lesz, fájdalmas és undok az egész, akkor is.
Senkise gondolt róla semmit. Akik látták, nem vágyták, ám mégis, nem láttam olyan férfit, de nőt se, aki nem nyúlt felé, hogy megérintse. Észrevétlenül persze, legalább a szerteszálló fátylait, amelyek nem eltakarták a testét, hanem valahogy semmissé tették: nem volt alattuk testség. A finomabbak, és a gyávábbak csak a közelébe férkőztek, és véletlenül érintették, a faragatlanabbak belemarkoltak. De ezek jártak a legrosszabbul. Elsápadtak és kiverte őket a víz, aztán vörösödtek. Végül le kellett feküdniük, vagy legalább ülni. Soha, senki nem beszélt arról, hogy mit éreztek. Csak egyszer, egy Margot nevű kósza némber mondta ki, de ő is csak halkan, rettegve - Ez csak annak testesül meg, akit szeret.
Nekem testesült. Nem is kívántam meg. Hanem csak nem bírtam, hogy itt van, és ha nem látom, akkor is, ha nem hallom, akkor is. Kellett valami bizonyosság. Nem is megfogtam, csak utána kaptam. És lefoszlott róla minden kelme. Mint valami uszadék, úgy tűntek el a fátylak.
Amikor leszálltam róla, nevetgélt. Közel hajoltam hozzá, az arcába néztem, hogy féljen. De csak nevetett, tovább, csiklandósan, mint valami hülye kis madár. Aztán azt mondta, ugyanolyan hangok öklendenek majd ki belőlem, mielőtt megölöm magam, mint amikor belé élveztem.
Ettől a szótól, vagy talán az alpáriságától megint megkívántam. De aztán inkább megütöttem, hogy csöndben legyen végre.
Hát ennyi volt. Egyetlen kicsi ütés. Még annak se mondanám. Csak pofonka volt.
(tartalom)
Nem volt olyan sejtem, pláne szervem, amit ne ólom húzott volna. De nem csak lefelé, ami a gravitáció miatt normális lenne, hanem hátra is. Kora délután volt, valahogy mégis sötétedett. Nyomasztó homály és magány növekedett, de inkább bennem, mint kívülem. Megálltam a sarkon, de csak egy pillanatra, mert nem volt mit tenni, be kellett fordulnom az iskola utcájába. És még hatvanhárom lépés…
Furcsa módon ötvenhét lépésből megtettem a kapuig, ami sohasem sikerült volna a nyár előtt. Arra gondoltam, visszamegyek, újra végiglépem, mert hátha elszámoltam magam. De aztán nem mertem, mert megláttam az igazgató bácsit. Delejes ember volt, de rossz erőkkel töltve. Jobban féltem tőle, mint apámtól, sőt jobban, mint a Haragudós Bözsi nénitől, akitől pedig annyira rettegett mindenki az utcában, hogy ha csak megláttunk rejteket kerestünk. Szegény alighanem egy rendes asszony lehetett, csak kancsal volt, ezért nézett úgy, mintha állandóan mérges lenne.
Az igazgató bácsi terpeszben állt, hátratett kezekkel, és minden egyes gyereket jól megnézett magának. Akin valami hibát talált – például nem volt nála tornazsák, vagy köpeny nélkül merészelte megközelíteni a bejáratot – azt megállította, és iszonyatos ordítással közölte vele, hogy ha holnap is így jelenik meg, hazazavarja, igazolatlan lesz a napja, sőt még intőt is ad neki. És ráadásul a gyerekeket fölszólította, hogy jó hangosan mondják meg a nevüket: mindenki hallja, kik az iskola délutános osztályainak szégyenei.
Nekem ugyan kifogástalan volt a ruházatom is meg a fölszerelésem is, ám egy hatalmas kötés volt a fülemen – a nyaram legsúlyosabb balesete, egy fejesugrás miatt.
Ösztönösen lassan mentem, és magam elé néztem, mert már akkoriban tudtam, vagy éreztem, hogy agresszió ellen ez a legjobb magatartás. De az ember kiszámíthatatlan: az igazgató rám üvöltött:
- Nem tud köszönni a félfülű?!
- Megálltam, ránéztem, és azt mondtam: – Csókolom…
- Jó napot kívánok! JÓ NAPOT KÍVÁNOK!
- Jó napot kívánok igazgató bácsi!
- Emlékszem rád a múlt évről! Megjegyeztem ám az arcodat!
…
- Mondd csak a nevedet, jó hangosan!
Mondtam a nevemet. Jó hangosan.
- És tedd hozzá, hogy AZ, AKI TÖLTŐTOLLAT LOPOTT A TANÁRIBÓL!
Teljesen tanácstalanul álltam, és azt éreztem, hogy azonnal elájulok. Valamiért ránéztem. Talán megérzett valamit, mert halkabban mondta: az, aki töltőtollat lopott a tanáriból…
Nem is láttam, inkább éreztem, hogy már nagyon sokan vesznek körül minket. Meg azt is, hogy mindjárt elönt a sírás. De valahogy megembereltem magam, sőt bátorság támadt bennem. Nem is akartam mondani, de kijött belőlem:
- Én nem loptam…
- MIT NEM LOPTÁL?!
- Töltőtollat a tanáriból.
Úgy látszik megzavarodott attól, hogy valaki egyáltalán szólni mer a közelében, mert kivette a kezeit a háta mögül.
- Na menj a dolgodra! – mondta. – Rajtad lesz a szemem.
Zavarodottan mentem a termünkbe. Néhányan megszólítottak, de nem is értettem, mit mondanak: fojtogatott a sírás. Az első órán, ami olyan osztályfőnöki beszélgetés volt, és például elosztottuk, ki melyik padban ül majd, fölállt egy Dóri nevű lány, aki az akkori idők legszebb kilenc éves nője volt az országban, és aki addig soha figyelemre nem méltatott, noha a szomszéd házban lakott:
- Én mellette szeretnék ülni. – És rám mutatott.
Nem tudom, hogy komolyan gondolta-e, de a tanítónő ettől rám nézett, és megkérdezte, mi a bajom.
- Fáj a fülem. – mondtam.
- Nem igaz! – mondta erre Dóri.
- Nem fáj a füle?
- Lehet, hogy fáj neki, de azért ilyen szomorú, mert az igazgató úr azt kiabálta rá, hogy töltőtollat lopott a tanáriból. Én tudom, hogy a Szabóka lopott a béből.
- Igen. – mondta a tanítónő. – A Szabó…
- Akkor miért fogta rá az igazgató úr?! – Itt jegyzem meg, hogy életemben először hallottam, hogy valaki urazza az igazgató bácsit.
- Az igazgató elvtárs kicsit ideges az iskolakezdéstől. – mondta a tanítónő. – De majd beszélek vele.
Dórit mellém ültette. Persze aznap már egy szót nem szólt hozzám. Én meg éreztem, hogy szép lassan belázasodom. Nem tudtam pontosan, hogy Dóritól, a szégyentől, vagy a fülemtől.
Két óra múlva kifordultam a padból, mert elájultam.
Nem vesztettem el egészen az eszméletemet, csak sötét volt minden. Távolról hallottam hangokat. Azt is tudtam, hogy a tanító néni áthívta a szomszéd osztályból a tornatanárt, hogy segítsen levinni az orvosi rendelőbe.
A tornatanár fölkapott és vitt. A tanítónő mellette lehetett, mert beszélgettek:
- Ez a rohadt igazgató megalázta mindenki előtt. Letolvajozta a bejáratnál.
- Meg van veszve.
- Ez egy állat. Az rendben van, hogy minket baszogat, de gyerekeket békén hagyhatná.
- Az állat jobb.
Az orvosiban fölébredtem. A tanítónő elmesélte a nővérkének, mi történt velem. Ő megvizsgált, megmérte a lázam, megitatott, elmeséltette velem, mi történt a fülemmel, aztán rám parancsolt, hogy maradjak fekve, amíg nem jönnek értem. Telefonált anyámnak, aki ott is volt negyed óra múlva.
Sírt persze. A nővérke leültette és elmondta neki, amit a tanítónőtől hallott.
Anyám abbahagyta a könnyezést, és azt kérdezte: - Hol az a féreg?
- Ha tanácsolhatom asszonyom, akkor nem most keresse meg, mert…
- Mikor keressem?
- Hát…
- Mindenki fél tőle?
- Hát… Igen. Mindenki. Pártkáder. Lebukott valami nőügyön, aztán iderakták büntetésből.
Anyám fölkapott, és meg sem álltunk a tanáriig. Éppen szünet lehetett, mert tele volt. Anyám megkérdezte, melyik volt az a szemét, én meg nem láttam sehol. Erre valaki az igazgató ajtajára mutatott. Anyám berúgta. Nem beszélt sokat, és egyáltalán nem hangosan:
- Te rohadék, most kiállsz ide az ablakba, és kikiabálod, hogy a fiam nem tolvaj.
- De…
- Fél percet kapsz.
- De… a…
- Fél perc múlva elindulok a pártbizottságra, és följelentelek.
Az igazgató fölállt, vörös volt, levegő után kapkodott, szemmel láthatóan ordítani akart, de nem jött ki hang belőle.
Csak a nyitva maradt ajtó felé mutatott.
Anyám addigra már teljesen nyugodt volt.
- Rendben van. Elmegyek, de te nem leszel sokáig igazgató.
Kimentünk. Soha nem felejtem el azokat az arcokat a tanári szobában. Akkor tudtam meg, hogy a fölnőttek minden nap úgy rettegnek, mint ahogy én, egyszer, az iskola bejáratánál a tolvajozó igazgató színe előtt.
Anyám nem jelentette föl. Természetesen soha senkit, pláne pártbizottságon. Átvitt egy másik iskolába. Az egészben persze az volt a legszomorúbb, hogy az akkori idők legszebb kilencéves nője alig néhány óráig volt a padtársam.
(Eső)
(tartalom)
A hó északról jött, a szél átfújta a ház fölött. Nem pelyhekben esett, hanem szálakban, és olyan volt, mintha a szálakat a ház fölé húzta volna valami erő, hogy védjen minket, ha kiállunk az ajtó elé. Mert néha ki kellett menni a sötét szobákból meg a mégsötétebb konyhából. Az bátyám köhögött, és nem tűrte, ha odabent dohányzunk.
Magamra vettem a kabátomat és két pokrócot, a füles sapkámat. Először csak az orromat dugtam ki, aztán a kezemet, végül kimerészkedtem. Akárhogy undorodtam már tőle, gyönyörű volt a hó. Békességet éreztem a süket csöndben. Leültem a karospadra.
Szelja kijött utánam az ámbitusra, és akkorát szellentett, hogy összerázkódtam. Vagyis nem szellentés volt, hanem dörgedelem. A kutya azonnal belenyomta az orrát a fenekébe, és jó sokáig ott is tartotta.
„Azért ez túlzás.” – mondtam.
„Ez az állatom reggeli csemegéje.”
„Ez a csemege a másik túlzás. Nincs is ennél undorítóbb szó.”
„Nyafogsz.”
Elfészkeltem magam a padon, néztem Szelja testét, ahogy a hó és közém feszül. Arra gondoltam, hogy hidegebb lehet a hónál. Egyszer volt egy hidegszájú nőm. „Olyan lehet ez is. De mindene.” Egészen kicsikére kuporogtam, hogy a legkisebb felületet adjam magamból. Aztán elővettem egy cigarettát, de ahhoz már nem volt erőm, hogy az öngyújtót is megkeressem a ruha és pokrócrétegek között, mert rámtört a hidegrázás. Annyira fájt, annyira rázta a gerincemet, annyira kilátástalanul kiszolgáltatott voltam, hogy azt éreztem: azonnal meghalok.
Szelja meg csak nézte, ahogy ülve, kuporodva táncolok a padon. Nem mozdult, nem szólt, de még csak egy gesztusa se volt. Hogy óvna, vagy valami.
Megpróbáltam minél mélyebbre húzódni magamban, megpróbáltam minden izmomat keményen tartani, de nem enyhült a rázkódás.
„Ez epilepszia?” – kérdezte. Aztán szépen óvatosan a párkányra tette a cigarettáját, benyitott a házba és elrikkantotta magát, hogy rohamom van, és jöjjön ki a bátyám.
Kijött, úgy kapott föl, mintha valami kicsike ember lennék, bevitt az ágyba és minden föllelhető takarót rámpakolt. Kicsit dögönyözött is. És kérdezte, hogy jobb-e már. Aztán jobb volt. Látta.
Szelja, amikor elszívta a cigarettáját, utánunk jött és a bátyámtól is megkérdezte, hogy ez-e az epilepszia.
„A kurva anyád.”
„De…”
„Takarodj ki innen!”
Akkor már ahhoz is volt erőm, hogy egy kicsit nevessek.
„Borzalmas némber.” – mondta a bátyám, amikor kiment.
„Borzalmas.”
„És milyen kellemetlen hangja van.”
Mielőtt elaludtam, arra gondoltam, hogy nincs is kellemetlen hangja, csak akkor, ha kérdez. Láttam magam előtt a testét a hó és köztem, és nagyon kellett vigyáznom, nehogy megint rám törjön a hideg.
Arra ébredtem, hogy a bátyám még mindig az ágy mellett ül, de aztán rájöttem, hogy már megint, mert gőzölgő tea volt a kezében. Valami mákonnyal selymesített fahéjas-mandulás. Egy kilót kaptunk belőle az apánktól, amikor két napra hazajött Amerikából az anyánk temetésére.
„Ne dugd ki a kezed.”
Kivette a zsebéből a lámaszőr kesztyűmet, amit még anyám kötött. Egy szétszakadt pulóverből fejtette ki a foszlós, puha szálakat, aztán nagyon óvatosan kötötte a kétujjas kesztyűket. Mert ötujjasat nem tudott. Igyekezett, de nem volt tehetsége az ilyesmihez.
A bátyám gyorsan fölemelte a takarókat, hogy egy másodpercre se érintkezzen a bőröm a levegővel, és bedugta a kesztyűket. Én meg a kezeimre húztam őket. Aztán óvatosan kinyúltam, megfogtam a bögre fülét, és sikerült úgy innom, hogy nem jött rám újabb hidegrázó roham.
„Orvoshoz kellene menni.” – mondtam.
„Fürdő kellene. Olyan meleg, hogy kiolvadjon belőled a maradék zsír is. Mind. Hogy száraz legyél belülről is.”
De hát szárazak voltunk, mint a fagyott tapló. Akkor már egy hónapja koszolódtunk. Nem is vettünk elég fát, ami meg volt, azt annyira betemette a hó, hogy éppen csak az egy napra valót tudtuk alóla kikaparni. A vízvezetékek befagytak. Szerencsénkre a pincében volt egy kerekes mélykút, de az is éppen csak annyit adott, amennyi inni, meg az ürülékünket öblíteni elég. Áram két hete nem volt a faluban, mert a vezetékeket leszaggatta egy hajnali jégpárásodás. A villanyosok meg se próbálták rendbe tenni, mert az út csak egy sávon volt járható, arról is az árokba csúsztak, amikor segíteni próbáltak.
A bátyám valami öreg patikustól szerzett egy kicsi szeszlámpát, azon főztük a teát spiritusszal. És melegítettük a konzerveket.
A boltban csak konzervek voltak, meg hetente kétszer kenyér. Így éltünk. Nyilvánvaló volt, hogy még pár hét, és el kell indulni a város felé. Meg az is, hogy ha jön a tavasz, találunk majd halottakat a házakban. Nem lehet, hogy ezt minden öreg túlélheti.
„Hát ez volna a halál.” – mondta egyszer Szelja, amikor az ablakból néztük a mindent maga alá rejtő havat, amire ráhullott egy döglött rigó.
Egyszer meg a bátyám, amikor pár percre kisütött a nap, azt találta ki, hogy „időjárás van!” Ezen jót nevettünk.
Nem egyik napról a másikra ébredtünk arra, hogy ebbe akár bele is pusztulhatunk, hanem úgy volt, hogy egy darabig jókat nevettünk azon, hogy a kertben a mellünkig ér a jeges vízdara, aztán a nyakunkig, és egyszercsak nem nevetgéltünk, hanem káromkodtunk, dühöngtünk. Aztán meg már csak csöndesen vártunk.
„Akárhogy is, egyszer valahogy vége lesz.” – Ezt tudtam mondani vigasztalásul.
Szelja adta föl legelőször. Arra ébredtünk, hogy behozza a teát, de bakancsban, sapkában, a hátán zsák.
„Elindulok.” – mondta.
A bátyám hallgatott.
„Hova?” – kérdeztem, csak hogy kérdezzek valamit.
„Haza. Anyámhoz.”
„De miért?”
„Mert a bátyád már utál, te meg csak meg akarsz kúrni.”
„Így van.” – mondta a bátyám.
„Hát akkor: szasztok!”
Elment.
Aztán visszajött. Három óra múlva, mert az utat elfútta a hó.
Feküdtünk az ágyon és kesztyűben ittam a teát. A bátyámon láttam, hogy erősen gondolkozik.
„Emlékszel a fürdőskurvákra?” – kérdeztem sokára.
„Ja: Matildka és Bözsike.”
„Ja.”
Egy darabig hallgattunk. Nyilván ő is összeszedett a fejében mindent, amire a fürdősökről emlékezett.
Gyerekkorunkban, abban a faluban, amelyikben születtünk, új fürdőház volt. Amikor még nem éltünk, egy másik szolgálta a népség testkultúráját. Az abból állt, hogy szombaton a férfiak jártak fürödni, az asszonyok meg vasárnap. Délután. A gyerekekkel persze. Bár azokat inkább otthon mosogatták, teknőben vagy lavórban. Az a régi fürdőház nem is a faluban volt, hanem a falu fölötti erdőben. Talán azért építették oda, hogy legyen mindig akác a tűz alá.
Ott két asszony segédkezett. A régi erdészlakban éltek. Hozták a fát, hozták a törölközőt, állítólag megmosták a hátát is annak, aki kérte. Az volt persze a hírük, hogy amikor még fiatalabbak voltak, hát bizony mást is megtettek a fürdővendégekért. A nagyanyám egyszer azt találta mondani, hogy hiába kuksolnak, meg ájtatoskodnak mostanában a templomban, bizony büdös egy kurvák azok. Ez persze fölkeltette az érdeklődésünket, elmentünk megnézni őket. Két kicsit foszlottas, kövérkés asszonyt láttunk a régi erdészház kertjében kapirgálni. Az egyik nagyobb volt, mint a másik. Nem találtuk nagyon öregnek őket, de persze fiatalnak se. Hanem hát: semmilyennek. Amilyenek voltak.
Amikor már olyan kamaszfélék lettünk, nem is a bátyámnak, nem is nekem, hanem egy Kohász Józsi nevű kölyöknek jutott eszébe, hogy ha ezek kurvák voltak, akkor az nem múlik el. Mi lenne, ha odamennénk hozzájuk azzal, hogy egyszer fűtsék föl nekünk a fürdőházat, legyen törölköző, esetleg gyógygőz, meg talán még masszírozásra is rávehetnénk őket. Aztán majd meglátjuk.
És oda is ment hozzájuk.
„Egy százas. Fejenként.” – mondta a termetesebb asszony. „Szombat délutánra.”
Már nem emlékszem, miért, de a Józsi nem jött, hanem csak mi ketten, a bátyámmal.
Jó, illatos gőz volt a házban. Az egyik asszony fűtött, a másik a padlót csutakolta. Mi csak álltunk ott, néztük őket. Fehérbe öltöztek, mint az ápolónők.
„Na, csak vetkezzetek!” – mondta az egyik.
Nekiláttunk. A fürdőgatyát már otthon magunkra vettük.
Ahogy ott álltunk az, amelyik fűtött, ránk szólt: na az itt nem kell. A fürdőgatyára nézett.
Gyorsan levettük és belecsusszantunk a nagy tölgykádba.
Hogy minél láthatatlanabb legyek, azt játszottam, hogy a víz alá merülök, és meddig bírom. Jó forró volt. Az bátyám meg csak feküdt.
Az egyik asszony hozott egy edényt. Olyan volt, mint amibe a tehenek tejét fejik, csak fából. Az bátyám mögé állt, és hátulról locsolgatta rá a vizet. Aztán elővett valami kenyőcsöt és szétnyomkodta a fején, és azzal mosta a haját. Én hol alámerültem, hol fölbukkantam. Egyszercsak azt láttam, hogy az asszony egy nagy fehér törölközőt hoz, szétnyitja, a bátyám föláll, az asszony betekeri a törölközővel, a bátyám kilép a medencéből, és elmennek egy függöny mögé. Ott valami fülkeféle volt.
A másik asszony nem nagyon törődött velem. A padlót törölte vizesrongyos fával. Aztán hirtelen letette, fölvette a faedényt, mögém jött, elkezdett locsolni, és megmosta a hajamat. Aztán ugyanúgy, mint az előbb a másik, elment törölközőért, szétnyitotta, aztán mögém állt, jelezve, hogy álljak föl, mert rám tekerné. Én meg csak néztem rá.
„Nem akarsz masszírt?”
„Nem.”
„Miért?”
„Csiklandós vagyok.”
Az asszony elnevette magát. Leeresztette a törölközőt. Egy pillanatig tanácstalanul állt.
„Pedig a malackádat is megvakirgálnám.”
Egy pillanatig meg se értettem, amit mondott, aztán megszédültem. De nem ájulósan, hanem ellebegősen. És még a malackám és elkezdett ott lenni. Nem mertem megmozdulni.
Az asszony összehajtogatta a törölközőt, nevetve elindult a fülke felé. Aztán megfordult, és azt mondta:
„Pedig már az apátok is ide járt.”
Amint eltűnt, kipattantam a vízből, a vizes testemre húztam a ruháimat. A cipőbe már a ház előtt dugtam a lábamat. Az erdő szélén a cigányok farakásai mellett vártam meg a bátyámat.
„Gyáva vagy.” – mondta.
Ebben maradtunk. Aztán soha nem beszéltünk erről. Bár gyanakodtam, hogy néha eljárt még a fürdőházba.
A tea lassan kihűlt. A bátyám kissé elmélázva nézett a bögréjébe.
„Kérdezhetek valamit?” – kérdeztem.
„Nem.”
„Az a fürdőskurva megvakirgálta a malackádat?”
Erre a bátyám úgy elkezdett nevetni, hogy megijedtem. Szelja is benézett azonnal, de nem kérdezett semmit.
„Ha nem lennél olyan gyáva, megtudtad volna.” – mondta a bátyám nekem.
„Mit?” – kérdezte Szelja.
„Hogy a fürdőskurva megvakirgálta-e a malacomat.”
„És? Meg?”
„Hozzál teát!”
„És az miért jó nekem, ha hozok teát?”
„Akkor közénk fekhetsz.”
Szelja egy pillanatig mereven maga elé nézett, szinte látszott, hogy számol magában.
„Jó, de csak akkor, ha beengedhetem a kutyát.”
„A konyhába.”
Szelja kiment, hallottuk, ahogy beengedi a kutyát, aztán a sarokba parancsolja. Aztán csörömpölt a teáskannával, aztán bejött, aztán közénk feküdt, a hideg fenekét azonnal a combomhoz nyomta, én meg arra gondoltam, hogy megint gyáva leszek, és hatvan éves korunkban, egy havas napon a bátyám megint kiröhög majd, amikor azt kérdezem, hogy csakugyan jéghideg volt-e Szelja bensőséges vége, vagy csak én képzeltem.
(Alibi)
(tartalom)
A nyár utolsó szabad napján, a teraszon ültünk, és arról beszélgettünk, hogy holnap vissza kell mennem az internátusba, amikor a kertkapunál megjelent. Megdöbbentő módon meg se állt a kutyák ugatására, pedig azok acsarkodva álltak előtte, amikor kinyitotta a kaput. De aztán elkushadtak, csöndesen követték. Hátra se nézett, de még csak egy gesztusa se volt. Mások legalább a kezüket nyújtják az ebeknek, megszagoltatják magukat, vagy mondanak valami nyugtatót.
Nem lehetett nem nézni, ahogy közelít. Sudár volt, úgy ringott, mint egy gyönyörű fa, és lépdelése inkább vonulásnak tűnt.
Apró kalapban érkezett, ami azért volt föltűnő, mert az két, parasztosan a fejére tekert copffonat tetején virított. Virított, mert szalmából volt, tele kicsi, színes szalmavirággal. Sőt, két kis madár is pihegett az apró kalap apró karimájában, mintha csak valami szalmafészek lenne, és az egész az élet maga, viselője pedig az egész Földet vinné a fején, a maga nagy természetével. Ez volt az első, amit észrevettem rajta, mélységes, szívdöngető ámulatom után.
Akkora bőröndöt hozott, amibe legföljebb egy váltás fehérnemű fér, azt cérnakesztyűs kézzel fogta, de valahogy nem marokra, hanem, mintha csak éppen csippentene az ujjaival.
Olyan kékfestő-féle parasztruhában volt. Más nők testét az ilyen holmi inkább takarta, de őt, talán a különösen hosszú lábai, és hatalmas mellei miatt olyanná tette, mintha egy tegnap, hirtelen megnőtt lány a tegnapelőtti ruháját vette volna föl.
Reggeliztünk. A kanalak és a kések megálltak a levegőben. Olyan csönd lett, amit sem lélegzet, sem pisszenés meg nem zavarhat, hanem csak átharapni lehet.
- Isten áldja kendtek gyönyörű napjait, én vagyok az új cselédlány, akit a Péter páter küldött, jó kívánságaival.
Ezt valami olyan istenverte tájhangokkal mondta, amiktől lehetett ugyan érteni, de csak úgy, ha az ember minden szót átgondolt. („Isstenn óggya kendtek gyünyürü naptyait, een vadjok, az új cselédleány…) Már csak ezért is csönd támadt, vagyis immár kettős csöndben ültünk.
A szemem sarkában láttam, hogy az anyám mindjárt elröhögi magát, a nagyanyám megtörli a száját, holott nem is evett, a nagyapám pedig föláll, közelebb lép a lányhoz, meghajol… Egy pillanatra talán úgy is volt, hogy kezet csókol neki zavarában - amint azt tette szinte minden érkező nővel -, de aztán ez szerencsére elmaradt.
Aztán anyám is fölállt, mindjárt letegezte és megkérdezte, hol a csomagja. Azt a választ kapta, hogy lent hagyta az állomáson, mert ugyan mindjárt akadt két dülledtfejű hetyke legény, akik elhozták volna, de ő nem akarta.
A nagyanyám is letegezte, de azon nem volt mit csodálkozni, mert minden cselédlányt tegezett. Nem kivagyiságból, csak azért, mert így volt szokás.
Aztán bekísérte a konyhába, megmutatta neki a házat, a szobáját.
Mi meg ültünk tovább a kerti asztalnál és nem nagyon mertünk egymásra nézni, mert tudtuk, hogy hangos vihogás lesz a vége. Legalábbis anyám biztosan rákezd, ám a nagyapámról hangoskodás elképzelhetetlen volt.
- Ez egy gyönyörű nő – mondta aztán az anyám.
- Azért nem teljesen hibátlan. – közölte a nagyapám. Ezen meg is lepődtem, mert még soha nem hallottam, hogy emberre megjegyzést tett volna.
- Ha nem parasztnak születik…
- Már értem, hogy Péter páter miért ajánlotta olyan meleg hangú levélben.
- Biztos istenfélő.
- Hacsak az meg nem ment minket…
A nagyanyám, aki igen kíváncsi természetű volt utána is érdeklődött. Csakugyan: Péter páter, nagyapám gyerekkori barátja teljesen beleszeretett a cselédjébe. De annyira, hogy – meglesték – éjszakánként az oltárnál hangosan imádkozott, hogy az Úr vigye el a közeléből az ördögöt. A lány semmit nem tett ezért, kifogástalanul viselkedett, Péter páter sem ért hozzá egy ujjal se, mégis véget kellett vetni ennek a háztartási viszonynak, mert szegény jó pap beleőrült volna.
Ezt már akkor tudtam meg, amikor az ősz közepén anyám meglátogatott az internátusban. Tulajdonképpen senki másról nem mesélt, csak a lányról, aki után úgy mászkáltak a falusiak, de még a nők is, mint a bagzó rókák... Még a majdnem nyolcvan éves, mankós Mikulka bácsit is rajtakapták, hogy bemászott a kertbe és a cselédszoba ablakrácsán át leselkedett.
A nagyanyám retteg tőle, de nem tud belekötni, mert a lány előbb kel, mint bárki, és később is fekszik, a házban olyan tisztaság van, mint még soha, úgy főz, hogy megszaporodtak a vendégek, néha csak azért benéznek a régi ismerősök, hogy kóstoljanak. (Bár ez alighanem csak ürügy.) De még a zoknikat is bestoppolja, anélkül, hogy erre bárki, bármikor kérte volna.
A dédanyám is megérkezett őszi szállásra, imádja ezt a lányt, mert népdalokat énekel neki, meg meséket mond, sőt esténként együtt imádkoznak. A lány nem tud hibázni, tehát a nagyanyám egyetlen egy módon szabadulhat tőle: ha férjhez adja.
Ja és engem is félt tőle, mert ez a nő maga az ördög.
- És te is féltesz?
- Dehogy! Bár csak ilyen szép, tiszta nő lenne az első szeretőd.
Nem tudom, miért mondta ezt anyám, de rosszul tette, mert elkezdtem álmodozni. Legalább száz lehetséges változatát képzeltem el annak a pillanatnak, amikor a karácsonyi szünetben a mi cselédünk mégiscsak úgy dönt, hogy kell neki valaki, és pont én lennék a legjobb.
A végén már teljesen belebetegedtem a képzelgéseimbe, és meg is értettem, mit érezhetett a jó Péter páter, ha én meglehetős távolból is meg tudok bolondulni.
Anyám még egyszer meglátogatott a karácsonyi szünet előtt, és arról az elhatározásáról számolt be, hogy nem hiúsítja ugyan meg nagyanyám férjezési tervét, ám úgy gondolja, hogy nem valami falusihoz kell egy ilyen különleges kincset adni, hanem egy igazi úrhoz, de előtte ki kell kupálni. Azon, hogy anyám egyáltalán férjhez adásra gondol, kicsit csodálkoztam, hiszen annyira utálta a házasságot, hogy már tizenhat évesen úgy nyilatkozott, miszerint ő elvált asszony szeretne lenni, ami aztán sikerült is neki.
- Csak nem azért menjen férjhez, hogy elvált asszony legyen belőle?
- De. Jó, hogy mondod.
Kiderült, hogy már meg is kezdte a kupálást. Nem kis összeget áldozott arra, hogy a városban új ruhákat és cipőket vegyen a cselédünknek.
„Képzeld el, hogy nyáron bugyit se hord! Csak télire meg ünnepnapra volt neki”. „Máris úgy néz ki, mint egy dáma.” „Kibontattam a haját és kicsit meg is festettük.” „Már nőnek a körmei.”
Kiderült, hogy anyám nem csak a nemi élet minden titkába vezette be, hanem gyorsított házi főiskolára járatja. Délelőtt a konyhában angolul tanulnak. Este, mivel a lány már úgyis bestoppolt minden zoknit, olvasni köteles. De nem ám képeslapokat, mint eddig, hanem Jókait, Mikszáthot, sőt már egy kis Hemingway is jutott neki.
Remekül halad. Élvezi. Az a csuda, hogy nem kérdez semmit, mindent ért, és ráadásul meg is jegyez. Kezdi elveszteni a tájszólását.
Ezen kívül már háromszor voltak színházban – „Na, azt láttad volna, amikor bevonult estélyiben.” – Moziban is, a városban. Mondhatni, teljesen barátnők lettek.
Én már csak arra voltam kíváncsi, hogy a lány nem kérdezi-e meg tőle: mire ez a nagy igyekezet.
- Dehogynem. Megbeszéltük. Azt mondtam neki, hogy értékesebb annál, mint hogy itt vénüljön meg a cselédszobában. Nyáron, Kenesén megtaláljuk neki az igazit. Egyetemista lesz, de az is lehet, hogy tanár. Egyetemi.
- Vagy művész.
- Vagy az.
- Filmszínész.
- Esetleg.
- Világhíres író.
- Az is lehet.
Akkor árultam el anyámnak, hogy világhíres író leszek. Örült neki, de szemmel láthatóan még nem tudta magát abba beleélni, milyen lehet, ha valaki egy világhíres író anyja, mert lekötötte a cselédkupálós szerepe. Vakságában nem értette meg a célzásomat sem.
Amikor elment, arra gondoltam, hogy nem kellett volna megemlítenie azt, hogy bugyit se viselt, mert ezzel fogok álmodni. Azonnal eszembe jutott, hogy tömjénfüstbe zárt szellem vagyok, és a templomban a szoknyák bodrai között keresem a megfelelő, langymeleg helyet a megtestesülésre.
Meg arra is gondoltam, hogy hátha mégse valami hülye egyetemista kell annak a némbernek. Csakugyan nagyon jók például a nagyobb reménységre okot adó fiatal írók is.
Az internátusban külön fölhívták a figyelmünket arra, hogy ne nagyon essünk szerelembe a téli szünet idején, mert érettségi előtt fél évvel az nem szerencsés.
Amikor hazaértem, nem volt otthon senki, csak a lány. Nem az, amelyiket hónapokkal előbb megismertem, nem az a kissé komikus csodanősténység, hanem a világ legszebb nője. Egyszerűen letaglózó volt a látványa. A konyhában ült, amikor beléptem és Platont olvasott. Ez kicsit meglepett, mert anyám nem is szerette. Fehér vászonruha volt rajta, de olyan, annyira egyszerű, és mégis annyira ravasz, hogy nem takarta, hanem megmutatta a testét. Félmagas sarkú cipője volt, a szeme kifestve, de éppencsak. A haja olyan volt, mintha a szélcsöndben is lobogna.
Nem is tudom, miről beszéltünk. Csak arra emlékszem, hogy hiába próbáltam, nem tudtam levenni róla a szemem. Soha nem éreztem még azelőtt ilyesmit. Mint ahogy azt se, hogy valóságos erőtér valóságos örvénye kapott el, és nincs menekvés.
Ráadásul, amikor enni adott, megkérdezte, hogy nagyon fárasztó volt-e az utazás, én meg azt mondtam, hogy nem, csak a hátizsákom megrántotta a vállamat, mire ő elkezdett masszírozni. Nem is tudom, hogyan bírtam ki ép elmével.
Soha nem szedtem még össze minden bátorságomat, hogy valamit kimondjak, és az volt a különös, hogy nem is kellett, mert a lehető legtisztább természetességgel közöltem vele:
- Amióta elmentem, minden este rólad álmodtam.
- Tudom – mondta csöndesen. Tudom én azt kedves úrfi. - Én is gondoltam magára.
Aztán nagyot sóhajtott és ezt mondta:
- De most már gondolni sem lehet.
Nem tudtam megkérdezni, hogy miért nem, mert megjött az anyám és a nagyanyám. Én meg, miután illő módon köszöntöttem őket, kimentem a kertbe, biciklire kaptam, és dacára annak, hogy szállingózott a hó, elvágtattam hét határba, hogy meg ne bolonduljak.
Sőt, úgy határoztam, hogy előre hozom, amit újév utánra terveztem: másnap átmegyek a szomszéd faluba Pime bácsikámhoz azzal az ürüggyel, hogy föl kell készülnöm az érettségire Adyból. Ő többet tudott Adyról, mint amennyit maga Ady tudhatott. Így kapok pár nap haladékot. Elég, ha Karácsonykor, délután hazatérek.
Úgy is lett, bár reggelig tépelődtem, magam is meglepődtem azon, hogy hallatlan önuralommal és józansággal el tudtam hagyni a házat.
Azt nem mondom, hogy Piménél minden figyelmemet le tudta kötni Ady élete és munkássága, de azért valamicskével okosabb lettem. Talán.
Karácsony délutánján gyanús csönd fogadott a házban. Aztán mintha szipogást hallottam volna. A konyhából. De a konyhában nem találtam senki, tehát a cselédszobából jött. Bekopogtam, és be is nyitottam. A lány ott feküdt az ágyon. Meglepetésemre a nagyapám ült mellette, és fogta a kezét.
Kihátráltam.
Körbe jártam a lakást, hogy megtudjam, hol lehetnek a többiek. Meglepetésemre a nagyanyám a szobájában feküdt, szipogott, az anyám meg az ágy mellett térdelt és fogta a kezét. Ő is szipogott.
Persze az derült ki – és ezt már előttem sem titkolták -, hogy a lány teherbe esett a nagyapámtól. A nagyanyám először ragaszkodott a váláshoz, de miután a nagyapám közölte vele, hogy a dolgot úri módon és diszkréten kellene elintézni, ezt visszavonta.
Anyámra maradt, hogy az úri mód és a diszkréció szabályait kitalálja, és az esetre alkalmazza. Végül úgy határozott, hogy mivel ő amúgy is évek óta vágyott egy gyerekre, csak férjre nem, a lányt dehogy viszik küretre, hanem neki fogja megszülni azt a kölyköt. Az pedig úgy lesz, hogy megfelelő helyen megfelelő gondoskodásban részesül, miközben ő lassan elkezdi párnafélékkel tömködni a hasát, aztán egyszercsak hazajön a gyerekkel. A népek majd hümmögnek egy kicsit, de az elvált asszony mégsem lányanya… A lány meg majd visszamegy a falujába és ha látni akarja a gyereket, elvisszük neki vendégségbe.
A nagyanyám eleinte hallani sem akart erről, de aztán valahogy belőle is előtört az anya, meg különben is megértette, hogy ha az anyám a fejébe vesz valamit, az úgy is lesz – kivéve, ha közbe jön valami -, a nagyapám is megbolondult, így aztán ő könnyen mindent veszíthet semmiért.
A Szent Este természetesen elmaradt, bár én arra gondoltam, hogy mégiscsak kaptunk valamit.
Így született a húgom.
Az anyját soha nem láttam azután. Miután a gyereket örökbe adta anyámnak, többé életjelt se adott magáról. Anyám persze résen volt, mert tartott attól, hogy egyszer visszajön és elveszi a gyereket, néha megtudott róla ezt-azt.
Először a faluja orvosához ment feleségül, aki otthagyta miatta a családját. A fővárosba költöztek, ahol a lány egyetemre is járt. De nem sokáig éltek együtt, mert az orvos meghalt. Állítólag öngyilkos lett, a furdalásai miatt és féltékenységében. Később a lány hozzáment egy jónevű operaénekeshez, de az csapodárnak bizonyult, és ezért otthagyta. A bortányaikról számos képes beszámoló jelent meg a német női- és bulvárlapokban. Ezeken egy gyönyörű nő, egy valóságos dáma látható a neves dalnok oldalán. A válás után persze külföldön maradt, talán Amerikában. Néha azt álmodom, hogy egy világhíres író felesége lett, és én irigy vagyok és magányos, de meg is érdemlem. Olyankor álmomban ki akarom mondani a nevét, de aztán mégse teszem, mert a nagyanyám egyszer s mindenkorra megtiltotta. És azért annyi mégiscsak jár neki, hogy ezt tiszteletben tartsuk.
(Alibi)
(tartalom)
Egy kopott kis emberke ült velem szemben, menetiránynak háttal, és nagyon szomorúan nézte a Déli-pályaudvart. Már amit azon egyáltalán lehetett nézni. Futkosók, cipekedők, sokpótkocsis targoncák, kalapácsos vasutasok, mozgóárusok, semmi érdekes. Le nem vette volna a szemét az ablakról, de láttam rajta, hogy nem látja, mi történik odakint. Túlnézett az embereken, át rajtuk, mintha ott se lettek volna.
Szürke, kiskockás zakót viselt, piros nájloninget, barna nadrágot, sötétkék zoknit, félrekopott, már szinte kifordult zárt barna szandált, és volt nála egy nagyon öreg, nagyon elvásott bőrű aktatáska is. Jól megtömve. Annyira érdektelennek, annyira semmilyen embernek tűnt, hogy fölkeltette a kíváncsiságomat.
A forgalmista, vagy mit tudom én kicsoda, akinek ez a dolga, megnyomta a dallamkürtöt, aztán bejelentette, hogy a mi vonatunk azonnal indul. Akkor ez a férfi fölpattant, magához kapta a táskáját, elindult, szinte ugrott a kupéajtó felé, mintha menekülne, aztán megállt, mint akit rajtakaptak valamin, legyintett, és visszaült a helyére. És szinte szégyenkezve összehúzta magát, becsukta a szemeit.
Nem néztem rá, mert nem akartam zavarba hozni, ha mégis kinyitná. Hogy jövök én ahhoz? Még szerencse, hogy csak ketten ültünk a kupéban.
A vonat hamarosan az alagútba ért, sötét lett, nagyon figyeltem azt az embert, de mozdulatlan maradt, pedig nem lepődtem volna meg, ha abban a pár percben elmenekül, és a vonat másik végén keres magának menedéket. Talán én így tettem volna, ha túl sokat engedek megtudni magamról egy idegennek, akivel órákat kell majd együtt töltenem, és aligha kerülhetem el a magyarázkodást.
Amikor kiértünk az alagútból, azt láttam, hogy sír. Csöndesen, csukott szemmel, mozdulatlanul. Kövér érben folytak le az arcán a könnyei.
Nem akartam ránézni, nehogy az legyen, hogy amikor kinyitja a szemét, észrevegye szemérmetlen vizslatásomat. De persze, miközben a jól ismert épületeket, köztük egykori iskolámat néztem, a tekintetem fénykörének szélén ott volt az arca. De nem volt mit észrevenni rajta. Csak azt, hogy szakadatlanul folydogálnak a könnyek.
Arra is gondoltam, talán nekem kellene átköltöznöm a vonat másik részébe, és hagyni ezt az ember békességben. De eszembe jutott: hátha valami szörnyű tragédia érte, és kárt tesz magában, kiveti magát az ablakon például, ha nem vagyok vele.
Máskor talán bosszantott volna, ha ilyen helyzetbe kerülök, ha hirtelen felelős leszek valakiért, akit azelőtt soha nem láttam, és ha láttam volna mégis, semmivel nem keltette volna föl a figyelmemet. Sőt, ha nem kerülök kényszerű összezártságba az ilyenekkel, kerülöm, kikerülöm őket, hiszen lerí róluk a nyomorúság, és azt fertőzőnek gondolja az ember. Bár ez a férfi nem volt tolakodó, még a tekintetével sem kért segítséget. Sem ő, sem én nem tehettünk arról, hogy a sorsunk néhány órára a kényszerű együttlét.
Azt vártam, hogy esetleg Kelenföldön megint fölpattan, kitör, leszáll a vonatról. De nem mozdult, ült tovább ugyanúgy, és sírdogált csöndesen. Sokan szálltak föl, reméltem, hogy senki nem ül be hozzánk, mert valahogy szerettem volna, ha ez az ember békességben sírhat akár a Balatonig, ha az jó neki. Nem éreztem gyengédséget iránta, mégsem akartam, hogy egy csomó ember, pláne gyerek előtt szégyenüljön.
Amikor Kelenföldről elindult a vonat, megérintettem a térdét, és megkérdeztem, segíthetek-e. Nem nyitotta ki a szemét, ami azt jelentette, hogy nem ijedt meg az érintésemtől, sőt talán várta is. Megrázta a fejét, de mondani semmit nem tudott, mert abban a pillanatban kicsapódott az ajtó, és belépett egy férfi. Nagyon kiáltva jó reggelt kívánt, a csomagtartóra dobta a két bőröndjét, még állva kezet nyújtott nekem, valami Steve-nek mondta magát, és közölte, hogy ő bizony Ausztráliából jött, ötvenhat után most látogatott először haza, és két napra lemegy a Balatonra, mert látni akarja a szép idők emlékhelyeit. Megfordult, hogy annak a másik embernek is kezet nyújtson, de az még mindig magába zárkózva, csukott szemmel ült. Ettől Steve keze megállt levegőben, felém fordult, és csak az arcával, a tekintetével kérdezte, hogy mi van. Én vállat vontam, talán valami grimaszt is megengedtem, amitől azonnal árulónak éreztem magam, mintha valami családtagomat gúnyoltam volna ki. Steve is megrántotta a vállát, aztán leült mellém, és csöndesen nézte azt az embert.
De nem nyughatott sokáig.
- Tizenöt éve nem ültem vonaton.
Bólintottam, hogy értem: Ausztráliában nyilván autóval járnak, vagy esetleg repülővel, nagy ország, a vonatokon inkább bányatermékeket szállítanak, láttam én ám erről egy filmet… De ezt nem mondtam, csak gondoltam.
- Ausztráliában csak autóval járunk. Hehe.
Megint bólintottam.
- Nekem három van. Egy limuzin, egy terepjáró, meg egy kicsi az asszonynak, hogy legyen mivel bevásárolni. Hehe.
Ismét bólintással jeleztem, hogy értem én. Közben nem vettem le a szememet a másik emberről. Hátha ez a derék Steve észreveszi, hogy jobb lenne, ha csöndben maradna, mert valami baj van, ez most nem a hetvenkedés ideje.
- Nekem aztán olcsó a benzin, mert van három benzinkutam. Hehe.
Ettől a mondattól kicsit megmérgedtem: - Az egyik a limuzinhoz, a másik, a terepjáróhoz, a harmadik meg az asszonykának… - mondtam.
De nem vette észre, hogy gúnyolódom, figyelmeztetem, mert azt mondta erre, hogy nem, ő abból él, hogy vannak neki benzinkútjai. Szépen meggazdagodott. Nyaranta lejár az óceánra, cápára vadászni, és ha megadom neki a címemet, küld csomagban egy igazi cápaállkapcsot.
Mondtam, hogy anyám örülne, mert kedveli az ilyen dolgokat.
Hát akkor ő feltétlenül küld neki egy jó nagyot. Megengedheti magának. Akinek van annyi esze, hogy beáll az eresz alá, amikor esik, ott meggazdagszik. A magyarok majdnem mind…
Na, ekkor szólalt meg a síró ember. Nem nyitotta ki a szemét, csak halkan megjegyezte:
- Rohadt Ausztrália.
Steve majdnem fölpattant, de rátettem a kezét a térdére. Intettem, hogy most maradjon csöndben. Pisszenés nélkül néztük a kopott férfi arcát, aki már nem sírt, és nyilván tudta, hogy várunk tőle valamit, néhány szót, esetleg.
Végre ránk nézett.
- Bocsánat – mondta Steve-nek -, nem akartam megbántani. Csak ide Fehérvárra megyek, mindjárt leszállok.
- Semmi baj. – mondta csöndesen Steve.
Szinte biztos voltam abban, hogy soha nem tudom meg, mi történt ezzel az emberrel, miért sírt itt fél órán át, és miért pont Ausztráliával van baja.
Steve arcán meg azt láttam, hogy kicsit dühös, mert úgy látszik tolakodó harsánysága dacára volt benne annyi tapintat, hogy nem kérdezett semmit, de majd megpukkadt a kíváncsiságtól.
Hogy szóval tartsam, megkérdeztem mikor ment el, merre lakik, hány gyereke van, milyen arrafelé az időjárás, sok-e a kenguru meg a koala, ha már cápaállkapcsot küldd, legyen kedves és tegyen mellé egy kis eukaliptusz-mézet is, mert olvastam valahol, hogy az milyen finom, és sehogyse jutok hozzá…
A férfi nem szólt egy szót sem, nézett kifelé az ablakon, de úgy látszik, becsületes ember volt, talán érzete, hogy tartozik nekünk - de legalábbis nekem - valamivel, mert egyszercsak maga elé kapta a táskáját, kinyitotta, kivett belőle egy borítékot, abból egy csillogó kicsi tárgyat és elénk emelte.
- Ez itt egy asztrálgyémánt. – mondta.- Látott már ilyet? – kérdezte Steve-től.
- Nem.
- Pedig Ausztráliából való.
- Nagy érték lehet. – mondtam, hiszen a kő akkora volt, mint egy kisebb mogyoró, szépen csiszolt élei csillogtak a napfényben.
- Ja, hatalmas kincs. Bűvös varázsereje van neki. Megmutatja, hogy mekkora hülye az ember. Nézzenek csak bele, hátha maguknak is mondd valamit.
Néztük, hümmögtünk. Persze semmi mást nem láttunk, csak egy kristálykövet.
- Na akkor, ha már eleget nézték, akkor hagyjuk, hogy más is boldog legyen tőle.
Fölpattant, lehúzta az ablakot és egy jó nagy mozdulattal kihajította az ablakon.
- Na! – mondta Steve.
- Találja csak meg más is.
Kicsit döbbenten ülhettünk, az az ember meg nézett minket. Már nyoma sem volt a szemén a sírásnak, de nem is nagyképűen bámult az arcunkba, hanem csak szomorkásan.
- Az apám küldte Ausztráliából. – mondta. – Tíz év után jelentkezett. Ha kíváncsiak, elolvashatják a levelét.
Mi persze kíváncsiak voltunk, és ezt észre is vette, mert kutatni kezdett a táskájába, amibe így beleláttunk. Papírszalvétába csomagolt szendvics, kis üveg tea volt abban, meg két könyv, és valami pulóver. Aztán megtalálta a levelet, becsukta a táskát. Kihajtogatta a papírt, nekiállt olvasni, de azonnal patakokban kezdtek ömleni a könnyei.
Átnyújtotta nekem a levelet. Géppel írta valaki:
„Kedves Fiam! Tiz eve hagytam el a hazamat, nem a sajat akaratombol. Sok szemvedest hozott ram ez az ido, mert soha nem birtalak elfelejteni, sem Tegedet, sem Edesanyadat. Azert nem jelentkeztem eddig, mert nem akartam zavarni az eleteteteket. Dolgoztam, kuzdottem, mindig nagy szeretettel gondolotam ratok, es az vezetett, hogy egyszer majd boldogga teszlek tegedet meg Anyadat is. Akkor is, ha mar elfelejtettetek. Most vegre megjott a szerencsem, gazdag lettem, es azt akarom, hogy te is az legyel. Meg azt, hogy sose felejtsel el. Ezert kuldok neked egy asztralgyemantot, ami talan sok millio Forintot er. Soha nem mutasd meg senkinek, rejtsed el, es csak akkor add el, ha mar tenyleg nincs mas valasztas. De semmikeppen ne add olcson, es ne hidd el, ha valaki lebecsüli.
Most gazdagga tettelek, es ha soha nem is talalkozunk, talan megorzol szep emlekeidben. Talan egyszer majd hazalatogatok, de addig is azt akarom, hogy tudd: szerencses ember vagy. Szeretlek. Apad.
1967. Majus. Noosa, Aust.”
Csödben ültünk. De akkora volt a csönd, hogy még a vonatkerekek kattogását is elnyomta. Steve-ből se jött ki egy pisszenés se. Talán azon gondolkozott, hogy a véletlenek micsoda összjátéka kell ahhoz, hogy ő pont ezen a vonaton, ebben a kupéban üljön, ezzel az emberrel, akinek az apja talán éppen vele együtt menekült.
- Tíz évig rejtegettem ezt a rohadt követ. Most beteg lett a feleségem, kellett volna egy kis pénz. Elvittem egy pesti ékszerészhez. Nem hittem el, amit mondott. Hogy ez üveg. Elvittem egy másikhoz, az meg ki is nevetett. Agyon bírnám verni az apámat.
- Ha gondolja, megkeresem. – mondta Steve, alighanem zavarában.
- Vigye el cápát nézni, aztán felejtse köztük.
Egy darabig hallgattunk, aztán Steve megjegyezte: - Nem mindenki ilyen szemét ám Ausztráliában. Ha kisegíthetném egy kis pénzzel…
A kopott férfi elmosolyodott és intett, hogy nem, erre semmi szükség. Steve keresgélt a pénztárcájában, de a férfi rátette a kezét, jelezve, hogy úgyse fogadja el. Aztán föl is állt, elbúcsúzott, elnézést kért.
Fehérváron kihajolva integettünk annak a szegény embernek.
Mielőtt elindult a vonat, odalépett alánk és azt mondta Steve-nek, hogy mindenképpen küldje el nekem a cápa állkapcsát. Meg az eukaliptusz-mézet. Hogy legalább nekem legyen szerencsém.
(Alibi)
(tartalom)
A fiam, akinek nem nőttek csontjai, akit vízben tartunk harminc éve, tegnap kitalálta, hogy kihúzza a dugót, és lemegy a csatornán, hogy egy kicsit körülnézzen. Csak azt hallottam, hogy zubog a víz, bugyborékolnak a bűzdugók. Kellett pár pillanat, mire megértettem, honnan jöhet a zaj, de mire a gerinctelen fiam kádas szobájába értem, már örvény sem forgott ott, ahol eltűnt. Gondolhattam volna, hogy ez egyszer így lesz, mert már kölyök - vagy ahogy ő mondja tréfálva: „ebi” - korában azt találta ki, hogy vegyek neki egy átlátszó műanyag hordót, tegyem valami kerekes jószágra, és úgy vigyem sétálva világot látni, minden nap, ahogy az ember gyerekének jár.
Erre nem tudott rávenni, mert féltettem a szemektől, a tekintetektől. A csodálkozóktól, a tolakodóktól, a borzadóktól. A dühtől, amit a látványa kelt, a botránytól. Honnan is tudhatta volna, hogy az emberek gonoszak, és még a nyomorultat is gyűlölik, ha csak egy percre is nagyobb figyelmet kap, mint amennyit megérdemelni gondolnak.
Mit tudhatott volna az emberekről? Halacskákat vettem neki, játszani Schőn kereskedésében, a piacon. Az öreg nem értette, minek viszek, szinte naponta újabb és újabb halakat. Magyarázhattam volna el, hogy van egy csudálatos kölyköm, aki a kádjában játékból versenyt úszkál velük, de valahogy a nap végén megeszi mindet. Ösztönösen. Talán.
Egyszer hoztam neki tavi kagylókat meg csigákat, de lassúnak, tehát érdektelennek találta őket, és az ízüket is utálta. Azt mondta, rossz azokat szájba venni, olyan, mintha magát enné. Bár a héjukat irigyli.
A házból nem vihettem ki a világra, hát bevittem neki. Vettem televíziót is, vesztemre. Mert alighanem abból tudta meg, hogy minden víz valami másik lébe folyik, meg azt is, hogy a polip mire képes: egészen keskeny csöveken átkúszik. Megteheti, mert nincs benne csont.
Hozatott velem mindenféle csöveket azzal, hogy játszani, bújócskázni akar. Szemmel láthatóan jól is érezte magát abban a labirintusban, amit gyereknek való strandjátékokból sikerült fölépítenem. Ijesztő volt sokszor, annyira eltűnt. Néha csak abból tudtam, merre kúszik, vagy hol bújik meg előlem, hogy bugyborékolt örömében. Eszembe se jutott, hogy a világgászökést tervezi és gyakorolja.
Nem mondanám, hogy azért tört rám zokogás, amikor észrevettem, hogy elment, mert féltem. Tavasz van, nem fagy meg, élelmet is talál, csigát, férget biztosan. Ha nem sebezte meg a szennyvízátemelő aprítója, akkor a langyos tóba jutott. Remek egynyári víz az egy olyan lénynek, amelyik csak egy kicsi szabadságra vágyott.
Ha meg többre, akkor leszivárog valami titkos erecskén a folyóba. Esténként lemegyek a partra, a nagy fűz alá és juharszirupba vert nyers tojásokat öntök a vízre, mert azt szerette mindenek fölött. Néha bugyborgást hallok, szörcsögést, vagy amit szeretnék.
(tartalom)
Világvége
Komolyan elhittem, hogy a világnak van vége, és egyszer el is megyek oda. Készültem az útra. Kicsi gyerekbőröndbe tettem kekszet, orvosság gyanánt elloptam az apám aranyér ellen való kenyőcsét a vécéből, valamint ismeretlen oknál fogva betettem egy csomó jelvényt. Úgy képzeltem, hogy megállok a világ végén, ami olyan, mint egy nagy hegyen valami hatalmas szakadék széle, de ha lenézünk, nem látunk ott semmit. Csak valami messzit. De nem úgy, hogy messzire van valami, hanem csak a messzi van. Nagy kedvet éreztem ahhoz, hogy ezt lássam. Már nem tudom, miért nem indultam el. Azt hiszem, hiba volt. Mert talán némi eltévedés és egy nagyobb verés után leszoktam volna a kalandozásról. És pláne: nem álmodnék a világ végével. Nem repülnék éjszakánként kitárt karokkal vasúti pályák fölött, mert meggyőződésem, hogy a világvége közelében kell lenni egy vasútállomásnak. Nem a szélén, csak a közelében. Országúton pedig nem lehet megközelíteni. Fogalmam sincs, hogy álmomban honnan tudom, vagy miből gondolom ezt, de biztos vagyok abban, hogy a vasutat kell követnem, mert a világ végéhez más út nem vezet. És igazam is van mindig. Leszállok a világ vége előtt pár méterrel. Noha repülés közben semmiféle fáradtságot nem érzek, éppen csak elvánszorogni tudok a szakadékig. Aztán csak állok, ott, és várom, hogy mögöttem fölkeljen a Nap. Vagyis a világ vége Nyugat felé van. Álmomban sokszor gondoltam arra, hogy a világeleje meg Kelet felé. Azért kell a fény, hogy belenézhessek a semmibe. A messzibe. És persze arra gondolok, hogy úgy tudhatom meg, mi van ott valójában, ha belevetem magam. Az eszembe se jut, hogy de hiszen röpülve jöttem a vonatpályák fölött, tehát tudok röpülni, vagyis tehetnék egy kicsi kört is a semmi fölött. Vagy egy nagyot. Mert álmomban is tudom, hogy ha az csakugyan a semmi, akkor nem is lehet röpködni benne, legföljebb csak zuhanni. Azt meg nem merek. Még nem. Amikor fölébredek, többnyire azon gondolkozom, hogy ha álmomban belevetem magam, fölébredek-e még valaha a szerelmem mellett, vagy csak egy üres, még langyos üreget talál a takaróm alatt.
(tartalom)
Kerestem a tökéletes csöndet. Elmentem a temetőbe, szélcsöndben, párás délutánon, amikor sűrű volt a levegő, de annyira, hogy akár meg is állhattak volna benne az innen és onnan hatoló hangok. Üldögéltem a dédanyám sírján, füleltem, és amikor elhallgattak a madarak - talán, mert róka járt arra -, akkor is maradt valami pisszegés.
Az erdőben, egy tisztáson olyan csönd volt, hogy már gyanakodtam. De aztán mocorgás lett: a fű növekedett, pisszegve.
Lementem a kútba, kötélen. A mélyén találtam egy tölgydeszkát, azon ültem. Vártam, hogy ne halljam a szívem dobogását se. Aztán egy homokszem hullott alá, és olybá tűnt, mintha csobbanna a víz alattam, és bár alig mozogtak, apró hullámok kúsztak a partok felé, aztán vissza, és megint.Kerestem homokmezőn, hómezőn, hegytetőn, hiába. Megértettem, hogy soha nem hallhatom meg a csöndet. De tegnap, amikor a szerelmem hasára tettem a fülem, csak úgy, mert fázott, vagy mit tudom, miért... mert szeretek a fülemmel is hozzá érni, meghallottam. És azonnal tudtam, hogy mire emlékezem: a háromszor három hónapig tartó vörös éjszakára, ahogy lebegtem a szörcsögő csöndben egy dobogó szív alatt.
(tartalom)
Sok halált láttam, de a legszebb azé a lányé volt, aki a falum fölötti kanyarban éppen húsvét vasárnapján egyszer kiszállt a kocsiból, mert vezetés közben látta, hogy valami olyasmi állt össze az út mentén, és pláne a túlsó oldalán, ami a lelkébe telepedhet, akár napokra is, és úgy lehet, hogy boldoggá teszi, vagy legalább megterít a harmóniáknak. A parkoló, vagyis inkább pihenő fölött ültem egy kövön, a biciklim mellett, semmit tettem, mint mindig, amikor ráérek, nem sietek, vagy nem vagyok rákényszerítve, hogy úgy tegyek, mintha érdekelne valami. Nem a rétet néztem az út túloldalán, hanem a hangyákat a lábam előtt, ahogy egy döglött darazsat próbálnak szétharapdálni, és amikor ez nem sikerül, elkezdik vonszolni, valahová, ahol majd nyilván komposztot érlelnek belőle. Jól dolgoztak, mondhatni zseniálisan. Éppen azt számolgattam, mennyivel lehet nehezebb egy darázs egy hangyánál, amikor megállt mellettem az autó, és azonnal kiszállt belőle a lány, akiről legott megállapítottam, hogy nagyon ronda, formátlan, alaktalan lény, tehát nem billent majd ki a nyugalmamból, bár jó mulatságot ígér, hogy öt perc múlva mindent tudok róla, amit tudni érdemes, és ez nem kell majd nekem semmire. Legkésőbb tíz perc múlva pedig elmegy, és nem lesz soha többé, és az is lehet, hogy annyira megsemmisül az időben, hogy soha semmikor eszembe se jut. Azon gondolkoztam, nem vetemedtem-e odáig, hogy azokat szeretem legjobban, akik nem jutnak eszembe egyszer sem életem maradékában. Mert azért az már mégiscsak a vég lenne, és ki tudja, vissza lehet-e jönni egy ilyen állapotból. A lány rám nézett, és ezzel megzavart. Sőt, köszönt, de nem azt mondta, hogy jó napot, hanem azt, hogy hát ez csodálatos. Én meg azt kérdeztem tőle, hogy hát mi. Hát mi csodálatos? Ez itt, mutatott körbe, de leginkább a rétre az út túloldalán. Leszállt ide az Isten, semmi kétség. Ez az ígéret földje! Furán beszélt: pösze volt. Amikor érezhette, hogy nem nagyon lelkesedem, és csak most emelem föl az arcomat, hogy lássam az Isten rétét, kicsit félreállt, hogy lássak, meglássak. De nem bírt magával, meglepetésemre elkezdett pörögni, táncolni, de úgy, hogy közben széttárta a karjait és föl is emelte őket, a Nap felé. Így aztán nem nagyon tudtam a rétet figyelni, bár ahhoz egy pillantás is elég volt, hogy lássam: valóban kivételesen gyönyörű az a virágözön, ami a tocsogók mellett virít, és valahogy a fény is jó szögben zuhan a tájra: hogy is nem vettem eddig észre? De nem tudtam figyelni, annyira lenyűgözött a plüssállatszerű nőnemű alaktalanság tánca. Egyre gyorsabban keringett maga körül, és egyszercsak elindult az országúton át a rét felé, pörgött az út közepén. A kamion olyan gyorsan jött, hogy én se vettem észre. Nem is kellett utóbb lelassítanom a pillanatokat, mint valami filmet: tisztán láttam a boldog, csukottszemű arcot, és azt, hogy a karját éri el először a teherautó vasa, a feje fölé nyomja, aztán eléri a testét is, aztán lecsapja az úttestre. Talán egy perc is kellett, mire meg tudtam mozdulni. Amikor fölé hajoltam, valamiért hangosan kimondtam, mintha jegyzőkönyvbe diktálnék: Meglepő, de nem vérzik, viszont mosolyog. Sose láttam még boldogabb halált. A zokogó sofőrt megnyugtattam, aztán visszaküldtem a kamionba. Amíg a rendőröket várva a lány testére vigyáztam az út közepén, néztem a földet, és arra gondoltam, hogy talán megmentettem volna, ha jobban figyelek, és azt mondom neki, hogy ez itt nem az ígéret, hanem az igézet földje.
(tartalom)
Amikor ölni tanítottak, embert persze, akkor volt ott egy ember, akinek az volt a mániája, hogy nem hagyatkozhatunk mindig a fegyverekre, mert azok elromolhatnak, elveszíthetjük őket, de szégyenszemre még a kezünkből is kicsavarhatják bármelyiket, és akkor ott állunk, puszta kézzel, és akkor mi van. Mi lenne? Meghalunk. Van olyan. Aki ilyesmibe keveredik, az tudja. Jobb, ha tudja. De ez az ember bizonygatta, hogy nem szabad így gondolkozni, mert igenis van megoldás.
Sorba állított minket, aztán félkörbe rendeződhettünk, pihenjt mondott, és előhozatott egy disznót. Kissé nevetséges volt, hogy ketten a fülét fogták, egy meg a farkát, az a szerencsétlen állat pedig visított. Végig az úton, amíg a laktanya ólaitól elénk hozták. Száz méter se volt az egész. Érdeklődve figyeltük. Az egyik cipelő ember övében volt egy hatalmas kés, ami arra engedett következtetni, hogy az orrunk előtt ölik majd meg az állatot, de hogy mivégre, mire jó ez az egész, azt ki nem tudtam volna találni. Lőttünk már agyon disznót, sokat is, hogy lássuk, hogyan pusztul el egy lény, ha lövedék éri. Eleinte kicsit visszataszító volt, hogy olyankor a mellső lábaira hurkot vetettek, aztán fölhúzták egy keresztgerendára két fa közé, hogy úgy álljon, mint egy ember. Nem szenvedtek sokáig, mert megkapták a szív-, a máj-, a gerinc-, vagy a fejlövést, és többnyire másodpercek alatt elpusztultak. Ahogy az ember, pont úgy.
Így aztán semmi meglepő nem volt abban, hogy kötél került a disznó lábaira, aztán fölhúzták. Visított a szerencsétlen, de aztán elhallgatott, talán mert nem kapott levegőt. Hüppögött, röffentett, ahogy az ember is szokott, kínjában. A kiképző katona széles terpeszbe állt, oldalvást kinyújtotta a karját, ökölbe szorította a jobb kezét, aztán kinyújtotta a középső ujját, megfeszítette a testét, szépen, lassan odament a disznóhoz, és egy hihetetlenül gyors mozdulattal belecsapott mellkasi tájékon. Szíven szúrta a középső ujjával. Az állat azonnal összecsuklott, párat verdesett, aztán elpusztult. Azok, akik a fülét meg a farkát fogták, amikor elénk cipelték, levették a kötélről, és a katona, amelyiknek kése volt, elvágta a torkát. Hogy kivérezzen. Nyilván. Hogy meg tudjuk enni, ne vesszen kárba a hús. Miként ahogy a lelőtt disznókból is ebéd lett mindig.
Hát ezt így kell csinálni, mondta a kiképző, ezt fogjuk gyakorolni, mert meg kell tanulnunk életben maradni. Nem azért, mert olyan fontos az életük, hanem mert szükség van magukra. A húsukra meg az agyukra. Ezt gyakran mondta, hogy ne képzelegjünk: nem hősök vagyunk, hanem egy hatalmas agresszív közlény szervei, amelyek elveszhetnek. A cél az, hogy ez a massza győzzön egy másik massza ellen, és akkor győz, ha minél több szerv marad épen. „Mondhatnám, hogy ti vagytok a haza faszai, de az félrevezető lenne, mert az erőszak tárgyai nem a nők, hanem a férfiak. Ha majd legyűritek a férfiakat, beszórhatjátok magjaitokkal a maradékot.”
Tulajdonképpen nagyon intelligens ember volt, mondhatni: költő. Hónapokig gyakoroltuk a középső ujjal való gyilkolást, én utáltam is, nem voltam jó ebben. A végén, a disznópróbán eléggé jól szerepeltem, bár nem az ujjdöfés volt halálos, hanem egy kegyelemütés: akkorát csaptam az állat orrára, hogy az, vagyis a sok csont betolódott az agyába, és azonnal belepusztult.
A kiképző soha nem vezetett minket harcra, sohase tudtam meg, komolyan gondolja-e, hogy győzelem után megerőszakolhatjuk a nőket. Arra gondoltam, ha ez előfordulna, simán megölném, hátulról, a középső ujjammal. De nem a szívénél, hanem az öreglukon át hatolnék a testébe.
De végül nem én öltem meg, és nem is harcban pusztult el szegény. Egyszercsak azt vettük észre, hogy az a nagydarab ember egyre soványabb és egyre bánatosabb lesz. És mintha a vérszomja is csillapult volna. Azt mondták, szerelmes, persze reménytelenül, mint majdnem mindenki ezen a világon. Nem voltunk beszélő viszonyban, bár néha arra gondoltam, megszólítom, és mondok neki valamit arról, hogy a szenvedés nem értelmetlen dolog, de olyan, mint a háború. Aki belekeveredik, az nem tehet úgy, mintha nem tudná, hogy bele lehet pusztulni. Úgy lehet megmenekülni, ha megkeményítjük a szívünket. De nagyon. Hogy sebesüljön meg legalább, aki meg meri érinteni. Ha tehettem volna, azt is kifejtem neki, hogy bizonyám: megfelelő szívtornával talán még a nagyujjas csapás ellen is lehet védekezni. Már szépen kiterveltem, mi mindent mondok neki, ha egyszer lesz bátorságom megszólítani, amikor egy reggelen halva találtuk. Az irodájában ült, nyitott szemmel, az asztalára dőlve, félig meztelenül. A jobb kezének középső ujja a mellkasába szorult.
(tartalom)
Derkemama azt mondta, Csipikének azért lettek pipaszár lábai, azért megy két bottal, mert amikor kicsi volt, járni kezdett, az anyja térdig beleásta a földbe, hogy ne zavarja a kapálásban. Egyszer reggeltől estig ott ült a krumpliföld szélén, a föld mélyéről fölkúszott a hideg, megsatnyította a húsát. Amikor este az anyja kihúzta a földből, tele volt féreggel. Az apám erre azt mondta, hogy nem igaz, ez ostobaság, Derkemama olyan buta, hogy ha térdig fölbe ásnák, az befogadná, és nyakig ölelné estig. Csipike egy fertőző betegséget kapott, járvány volt. Még örülhet, hogy járni tud. Sokan meghaltak, vagy úgy élnek, hogy lélegeztetik őket.
A nagyanyám nem mondott ilyet, hanem csak azt, hogy „ezt beszélik”.
A vörös kanász azt állította, hogy ez igenis igaz, mert őt is beásták gyerekkorában, csak neki szerencséje volt, mert meleg földbe dugták. Trágyásba.
A szomszéd Péteri néni tudott egy nagyon régi történetet: amikor ő még kislány volt, egy gyereket beástak a pocsolyás legelő mellett oda, ahol a föld alatt fosóhomok van, és mire délben mentek volna megetetni, elnyelte. Soha nem találták meg. Kérdeztem persze, hogy nem azért mondták-e ezt a gyerekeknek, hogy ne menjenek a pocsolyás közelébe, de azt mondta, hogy nem, nem, ő igenis emlékszik arra a gyerekre. De az is igaz, hogy soha nem ment a pocsolyáshoz, mert azt is beszélték, hogy a kölyök lelke lidércként bolyong a réten.
Csipike szebb volt, mint bárki a környéken, csak hát a lába. Nem is én voltam szerelmes belé, hanem az öcsém. Mindig hazahozta a táskáját az iskolából, néha tologatta egy babakocsiban a kicsi testét, elvitte az iskolabálba is. Üldögélt vele a büfé mellett. Néha – szinte csak véletlenül – fogta a kezét.
Az apám azt mondta, nem örül ennek, mert látott már olyat, hogy kölyökkorban belehabarodik valaki egy lányba, aztán úgy marad örökre. Becsületből veszi el, hiába nyílik ki a szeme.
Anyám erre azt mondta, ijesztően hangosan, hogy apám egy állat. Megérdemelné, hogy egyszer kitörjön az összes lába, és mankóval járjon. Aztán pofázzon. Egy hétig se bírná ki.
Különös, de mi az öcsémmel tudtunk beszélni a szerelemről. Szégyen és vihogás nélkül.
Azt mondta, hogy olyan szép, azért szereti. És szép is volt, az igaz.Egyszer megkérdeztem tőle, beszélt-e Csipikével arról az elásásról. Azt mondta, hogy dehogy.
Pedig jó lenne.
Talán egyszer majd megkérdezi. De ezt nem kijelentette, hanem csak úgy, merengve mondta.Sohasem kérdezte meg, mert Csipike azon az őszön meghalt. Elesett, nagyon megütötte magát, tüdőgyulladást kapott. Az anyja azt mondta, egy hét alatt meggyógyul, de még aznap éjjel elaludt.
Beszélték, hogy egy ér repedt meg benne.
Hat év múlva, amikor az öcsém már az érettségire készült, egy nyári reggelen kiment a kert végébe, és ásott egy gödröt. Kihívott, és azt kérte, temessem be, de jól tapossam meg a földet. Beleállt a lyukba, és én betemettem.Nem kérdeztem, hogy mire jó ez, mégis megmondta: ideje megszabadulni. És jöjjek vissza érte este.
De az apánk talált rá, délben. Kirángatta a földből, kicsit meg is rugdosta, és ordított vele. De aztán egyszercsak zokogni kezdett. Annyira erősen tört rá a szenvedés, hogy a földre kuporodott. Anyánk kijött a házból, csak nézte, sokáig, aztán leült mellé a földre, és a fejét simogatta.
(tartalom)
Márta néni reggel nyolckor kiáltott anyámért, de ő még a boltban volt, én mentem be hozzá. Csak azt mondta, fiam, meghalok. Dermedten néztem, mozdulni se bírtam, csak álltam fölötte. Mereven nézte a plafont, aztán abbahagyta a lélegzést, kettőt rándult.
Tudtam, hogy tényleg meghalt. Máig nem tudom, honnan tudtam, hogy ilyenkor le kell fogni az ember szemét, vagyis a tekintetét. De a testem úgy működött, hogy én benne voltam, a kéz meg tette a dolgát. Belül egy megfagyott kis gyerek voltam, a kéz, a kezek meg már férfié vagy inkább asszonyé: kihúzták a takaró alól Márta néni kezeit, összekulcsolták az ujjait.
Melegek voltak még. Sem undort, se félelmet nem éreztem. Hanem amikor azt láttam, hogy az egyik karján, majdnem a csuklónál tetoválás van a bőrben, valami különös érzés fogott el. Nem rémület volt, hanem olyan, mint a csodálkozás: nahát akkor most már tudom, miért nem vett magára könnyű nyári ruhát, rövid ujjú blúzt. Mintha valaha is észrevettem volna, hogy nem vesz, nem hagyja fedetlenül a karját.
Nem mertem kimenni, menekülni, hanem letérdeltem mellé és imádkoztam, mint mindig, ha féltem. Daráltam magamban a Miatyánkokat, az Üdvözlényeket meg a Hiszekegyeket, mintha penitenciára lennék ítéltetve. És néztem Márta nénit, nem bírtam róla levenni a szemem. És csak, amikor azt gondoltam, hogy milyen szép, sokkal szebb, mint amikor élt, akkor kezdtem el sírni. És reszketni, de úgy, mint amikor a gerince fázik az embernek. Lassan oldódott a bensőm vashidege. Arra gondoltam, nem tudom róla levenni a szemem. Így őrzöm.
Amikor végre megjött anyám, fölemelt. És - biztos zavarában - azt mondta, menjek ki játszani.
(tartalom)
A bringás fiamnak valahogy az lett a mániája, hogy nem szabad a földhöz érni, mert.
De sose bírta megmagyarázni. Mondott mindenfélét a földpárákról meg az erőterekről, meg hogy az emberen és az emberben is vannak olyanok, és nem nagyon férnek össze. Hiába mondtam, hogy egyrészt házban élünk, padlón, másrészt cipőben, és még zokni is van ott, azt mondta, nem értem én az egészet. Görkorcsolyával kezdte, összeszántotta a padlót, olyan már az egész, mintha valaki kísérletezne, és arra lenne kíváncsi, merre járkál egy lakásban egy ember, vannak-e teljesen fölös, sohase használt terek. De egyszercsak azt mondta, nem elég, túl közel van a talpa.
Hozott egy bringát, összetört mindent, az ajtókat, a virágokat, alig maradt bútor sérületlen. Pedig bringás zseni. Képes úgy megfordulni, hogy mellső kerekét fölemeli, lendül egyet, képes úgy pisálni a kicsi klotyóban, hogy le se száll, egy órát is elbeszélget a konyhában, támasztás nélkül, úgy hogy a lábával nem érinti a földet, de még csak nem is remeg a bringa. De mégis kínos az egész, nem lehet így élni. Mondtam neki, hogy egy éve tűröm már, mi lenne, ha valami mást próbálna. Azt mondta, értsem meg, irtózik a föld érintésétől, nincs az a hatalom, ami rávenné, hogy egy percnél tovább a földön járjon.
Adtam neki egy pofont. Leesett a bicikliről. Az ölembe vettem, kivittem a kertbe, levettem róla a görkorcsolyáját, megint kapott két pofont és leállítottam egy fa alá, ahol fű se nő. Megpróbált elfutni, de kapott három pofont, zokogva, nyüszítve, mint aki parázson áll, úgy maradt ott.
Na, most lépj! De nem mozdult. Belerúgtam, de úgy maradt. Megpróbáltam lökni, cibálni, de nem mozdult. Sírt.
Odaragadt, azt mondta. És tényleg nem mozdult. Odaragadt. Leültem és néztem, de alig láttam, mert könnyezett a szemem. Aztán azt mondtam neki, hogy akarjon.Mit? Lebegni, akarj lebegni.
Láttam, hogy akar. Már nem sírt. Behunyt szemmel akart. Előbb vinnyogott, aztán egyre halkabb lett, már csak dünnyögött, morgott, valahonnan nagyon mélyről. A hasából, vagy a talpából.
És egyszercsak elemelkedett.
Mondtam, hogy jó, akkor most beviszlek. Tegnap minden ablak kitört, nem maradt ép váza, csésze, semmi. Nem tud még megállni, ha egyszer elindul. De boldog.
(tartalom)
Hallom, hogy a vak fiam befordul az utcánk sarkán. A botjával veri a falat. Amúgy csöndben jön. Tudom, csak én hallom, minden este, amikor más senkise jár. De azt is, ha két vagy négy utcával arrébb megy szegény.
Jó, hogy jön már. Azt hittem, sose látom többet. Sose szagol meg engem, sose matatja az arcomat.
Csak hat utca van ebben a városban erre is meg arra is, majdnem pont a közepén élünk. Minden éjjel hallom, amikor megáll, mert kihagy a botütem, aztán a kattanást meg a szusszanást. Mint amikor egy vagy kétnapos, már olyan szuszis a zsömle, ha összenyomod, és a füledhez tartod, olyan az a hang.
Aztán megy tovább. Koppan a bot. Megint koppan és megint. Megáll. Kattanás és szusszanás.
Tízig énekel a kocsmában. Kivéve szombaton. Mert akkor a vasárnapi misére készül. Hajnaltól estig. Minden szombaton. A szünetekben, amikor tejbe kavart tojást hörpöl, Szent Ceciliáról, a szűz vértanúról olvastat velem. Vagyis már nem is olvasom, mindent, kívülről tudok a szerencsétlen lányról.
Azt a részt szereti nagyon, amikor Mark Aurél elrendeli a keresztények vérirtását, Cecilia holtakat temet, ezért meg akarnák ölni a fürdőházában.
Kérdeztem már vagy százszor a vak fiamat, hogy most akkor elképzeli, ahogy ölik azt a nőt, és szép az, vagy minek mondatja velem.
- De hiszen nem sikerült ott megölni. - mondja, és rögtön rázendít egy dalra, Ceciliáról. Az a vége, hogy „maradjon Uram szívem, testem szeplőtelen, hogy meg ne szégyeníttessem.”
Aztán még elemesélteti velem azt a részt, amikor a bakó hármat sújtott a szeplőtelen nyakára, de mégsem tudta megölni, otthagyta hát vérében fetrengve.
Mondtam a vak fiamnak, hányszor mondtam, hogy ilyesmit normális ember egyszer se hallgat szívesen. De ő csak mosolygott, aztán énekelt.
Aztán kiköveteli azt a szívszaggató részt, amikor három napig vérzik ez a nyomorult szűz, az ágyát keresztények állják körül, meg Orbán pápa, aki a szobáját mindjárt templommá avatja.
Minden szombaton.
Este meg elmegy, tíz után, hogy körbejárja a várost. Az egészet, minden utcát és minden lámpát. Kopog a kis botjával. Kattanások, szusszanások.
Ma elkísértem a templomba. Követtem. De úgy, észre ne vegyen. Hogy meghallgassam. Le se ültem, leghátra álltam, nehogy meghallja a lélegzésemet, nehogy megzavarja, ha tudja, ott vagyok.
A hangjával, ami inkább férfitestének gyönyörű mélymorgása volt, előbb megteltek a padsorok, a lelkek, aztán az egész templom, a kupola, minden, és már azt éreztem, hogy mindjárt megreped a tető, robbannak az üvegek. Aztán egyszercsak női hangon kezdett énekelni, de úgy, mintha a mélymorgás valami köd lenne, abból, mint egy nyíl törne ki Cecilia sikolya, minden szenvedése.
Talán zavaromban, fölnevettem. Meghallotta. A nyílhang megtört, de pontosan úgy, mintha a levegőben törne szét valami ismeretlen erőtől egy vessző. Pár pillanatig némán állt az én fiam, aztán forgolódott, a fülével keresett. Fölálltam, kimenekültem, és bár futni még sohase hallott, tudom, fölismerte a lépteimet.
Mise után nem jött haza. Ebédre se. Délután se. Most jön. Mindjárt éjfél. Már itt kopog az utcában. Megértette, nincs mit megbocsátani azon, ha én tudom, szent akarna lenni. A vak lámpaoltogatók védőszentje. Talán.
(tartalom)
A vándor fiam megállt a kapuban. A vicsorgó kutyáimat nézte. Állt mereven. Csak bámulta a nagyobbikat, a kant. Amíg az félre nem fordította a fejét. Aztán a farkát is megcsóválta, aztán félre mozdult, aztán lekushadt. Pedig egy szót se szólt a fiam.
Egyenes derékkal jött, apró batyut viselt a hátán. Mint amikor elment, amikor visszajött és megint elment. Megint vissza és megint el. Évente ha egyszer. A batyu se nagyobb nem lett, se kicsikébb, csak kopottabb. Talán.
A botja is. Göcsörtös, nehéz fa. Vassal a végén. Fényes lett. Soha le nem tette. De ha házban ült, akkor se. Csak mintha kicsikébb lett volna. Vagy a fiam nőtt.Ki tudná, merre járt. Talán magas vidékeken, és a Föld nem húzta annyira, mint minket, akik a mélyföldeken maradtunk.
Az ajtóig jött, megállt. Bentről láttam, hogy vár. Nem kopogna, nem szólna, de még csak köhögés, jelzőhangok se jönnének ki a torkán. Még csak azt se mondhatnám, hogy befelé nézett az ajtó ablakán, hogy zavarba hozzon valakit. Nézett, de csak valahova, bele a térbe, de a nézés mégis belül maradt, miként ahogy az éhezők tudnak nézni. Meg a szemesvakok.
Nyitottam az ajtót, nem köszöntem, meg nem öleltem, csak megérintettem a tenyeremmel a karját, a könyökét, mintha tényleg nem látna, és mint ahogy a vakokat, nem húztam és nem vontam, csak vezettem, tereltem, semekkora érintéssel.
- Látsz? - megkérdeztem. De talán csak azért, hogy halljam a hangját. Volt úgy, hogy valaki évszakokig járt, erdőkben, felföldeken, egyedül, elhagyta a hangja, de jól megvolt a csöndjében. Hagyni kell az olyan embert, amelyik már nem feszül neki a hangok falának, hogy átpréselje a végeit.
Bólintott, vagyis inkább csak rebbentett a fejével, hogy igen. Igen, lát.
Azt gondoltam, akkor jó, mert hall is. Mert vannak a vándorok között, akik bejárván már minden vidéket, magukban kezdenek vándorolni. Az ember meg belülről olyan, hogy nincs ott tér, behúzza hát kiálló tagjait. Nincs ott fény, minek lásson, hunyt szemmel tör előre, és van úgy, hogy a szem héjainak húsa összeforr. Láttam embert, akinek a szemei helyén csak két pillasor maradt. És a fül is odalehet, mert hang sincs ott, emberi semmiképp. Olyan mintha lenne fül, mégsincs. Hall mindent, csak amit ember mond, azt nem.
A konyhába vittem. Kölyökkorában mindig, bár volt ágya, a kemencepadkán aludt. De csak télen. Nyáron a kertben, mint az állatok. Azt mondta mindig: ha álma előtt a Tejutat nézi, látja, ahogy forog a Föld. És csak akkor jött be, nyáron, ha azt érezte, túl gyorsan forog, és egyszercsak súlytalanul elröpülhet. Attól félt, semmi mástól. Hogy súlyaveszett testtel röpül a földek fölött, és soha többet nem húzza magához semmi, csak a szél terelgeti élete fogytáig és azután is.
Ezért visel mindig szöges bakancsot. És ezért a kampó a botján, vas a végén, kötél a derekán.
A kemencepadkára ültettem. Előtte álltam és a tenyereimben tartottam a fejét. Hogy egy kicsit nézhessem az én fiamat.
- Miért lett ilyen barna a bőröd? - Azért kérdeztem, mert tényleg, ahányszor láttam, mindig sötétebb lett, de nem csak az arca, az egész teste, ott is, ahol ruha takarta. És a haja is, a szeme is.
- Cigány lettem.- mondta. A szemembe nézett, de már élt a szeme. - Cigány lettem. - mondta megint, és csodálattal láttam, hogy könnyezik. Sohase sírt. Gyerekkorában se, ha ütötték, akkor se, pedig ember nem ment el úgy mellette, hogy ne ártson neki. Az állatok szerették.
- Vernek?
- Nem. Csak félek. - Sose láttam még olyat, hogy valakinek tényleg patakokban folynak a könnyei. És ahol a csöppök átgördültek, kifehéredett a bőr. - Bújtam. Árnyékban vándoroltam.
De hát, már kölyökkorában is úgy volt, hogy ha látni akartam, este kerestem a kertben. Nappal valahogy beolvadt valamibe. Résekbe és árnyékokba. És ha arrébb ment a Nap, új alakot öltött. Vagy átlopakodott, nesztelen, a tér új rejtekébe.
Mindig, mindenki véletlenül látta meg. És megrémült, aki előtt egyszercsak ott lett. Ezért is verték, félelmükben.
Attól féltem, egyszer meghal, és sose találom a testét. Úgy kell élnem a maradék időmben, hogy tudom, ott van, és beleőrülök.
- Maradj itthon. - mondtam.
Nem is mertem remélni, mégis bólintott.
Vizet forraltam, lefejtettem róla a kabátját meg minden gúnyát, a dézsába állítottam, és ahogy a szappannal mostam, hát egyre fehérebb lett a bőre. A végén, mielőtt megtöröltem és álomba tettem volna, már szinte színtelen, áttetsző volt. Az erek olyanok voltak a bőre alatt, mint a patakok a térképeken. Az izomkötegek meg, mint a hegyek és köztük a völgyek. Arra gondoltam, hogy ennek az embernek hegy- és vízrajza lett. Az én cigány fiamnak.
Ahogy a kemencepadkán aludt, kopogott a botja vasa a földön. Megpróbáltam, de nem bírtam kivenni a kezéből.
(tartalom)
Avram egyszer állt kivégzőosztag előtt. Még a szigorú időkben, amikor a bírák a mérlegelés minden lehetősége nélkül ítélkeztek emberölés dolgában. Egy asszony, akit az ellenséges katonák erőszakoltak meg, olyan fiúcskát szült, akinek sohase nyílt ki a szeme. Egyszerűen benőtt a lyuk. Később rájött, hogy siket is. És néma lesz. Hívő asszony volt, de vélte, hogy ha Isten így ítélkezett a kölyke fölött, akkor neki is megadta az ítélkezés jogát. Megfojtotta hát a fiúcskát. Aztán megpróbálta magát is megölni, de nem sikerült. Amikor fölépült, bíró elé hurcolták. Csak azt kérdezte tőle, hogy csakugyan megölte-e a gyerekét. Persze igent mondott, mert mit mondhatott volna. A bíró azonnal kimondta a halált.
Senkisem örvendezett. Még azok se, akik oda hurcolták.
A bíró, akiben volt jó emberi érzés, megkérte Avramot, mint afféle lélekembert, hogy kísérje a túlvilág kapujáig ezt a szerencsétlent. Mondjon neki valamit, vagy csak hallgassanak együtt egy órácskát, mert ő mégsem teheti, hogyan nézne az ki. Tán joga sincs.
Avram csak annyit kérdezett, hogy ha semmihez sincs joga, akkor miért nem menekül a szerepéből. Erre azt válaszolta, hogy még mindig jobb, ha ő ítélkezik. Avram erre széttárta a karjait, az égre tekintett, mintha azt mondta volna: Uram, Uram, miért hagytál el minket?
A bíró annyit mondott, hogy úgy látszik, szavak nélkül is lehet káromkodni. Nem, pontosabban azt mondta: „káromolni”.
Avram a siralomudvaron megkérte az őrkatonákat, hogy menjenek távol, legyenek háttal legalább. Azok annyira megértőnek mutatkoztak, hogy elhagyták az udvart. Biztos leskelődtek valahonnan, de ezt Avram nem látta, nem is érezte. Leült az asszony mellé a padra, és csak annyit mondott neki, hogy ne féljen. Aztán arra gondolt, hogy micsoda disznóság ilyet mondani.
Meglepődött, amikor az asszony válaszolt. Hogy hogyan gondolná, hogy félhet. Isten őt már régen agyonbüntette, bár már sohase tudja meg, hogy miért. Megölték az apját, az anyját, hibbanttá kínozták a bátyját, aki aztán öngyilkos lett, őt megerőszakolták, számszerint tizenketten, egymás után, és még teherbe is esett, vak, siket és néma kölyköt szült, és még meg se halhatott úgy, ahogy ő akarta. Mindig fázik. Évek óta, mindig fázik. Nem tudja, mit akar még tőle az Isten, de biztos szüksége van még erre az órácskára. És tegye meg ő, Avram, hogy átöleli.
Az asszony teste meleg volt, és Avram jó illatúnak találta. Kifejezetten mézillatúnak. Arra gondolt, hogy a mézillatú dolgokat nem szabad elpusztítani. Hülye kis gondolat – gondolta.
Nem is beszéltek aztán már semmit. Csak ültek a padon Avram és a megbilincselt kezű asszony Avram szürke vászonkabátja alatt. Békességben. Nem imádkoztak, mert már nem volt kihez. Legalábbis Avram erre gondolt.
Az asszony azért került kivégzőosztag elé, mert egyszerűen nem találtak kötelet a bíróság környékén. Vagy az is lehetett, hogy a városban kutakodó bírószolgáknak nem adott senki, mindenki letagadta, hogy van pár méternyi kötele, vagy erős zsinege. A végén már drót is jó lett volna. De kinek van fölösleges drótja háború idején?
A bíró erre azt mondta, hívják a lövészeket, és azok jöttek is, szinte azonnal. Amikor elérkezett az idő, az egyik őrszolga odament a padhoz, és megkérte az asszonyt, hogy induljanak. Az asszony kérte Avramot, hogy ölelje meg még egyszer. Közben megcsókolta az arcát. Vagyis a szakállát.
Hármasban mentek a kivégzők elé.
Később Avram nem is értette, hogyan, de egyszercsak eszébe jutott: az asszony elé áll, és megkéri a lövészeket, hogy helyette őt terítsék le. Meg is tette. Odaállt és beszélt. A bíró kilépett a lövészek mögül, és azt mondta Avramnak, hogy érti, de ezt nem lehet. De hiszen én bűnösebb vagyok, mint ez az ember! - mondta Avram. Sajnálom, mondta a bíró, és visszament a lövészek mögé, aztán intett a parancsnokuknak, aki tűzparancsot adott. Avram ott állt a puskák és az asszony között, amikor eldördültek a lövések. Aztán a hatalmas csöndben azt hitte, hogy meghalt, csak nem érzi. Hátra nézett, és látta, hogy az asszony meghalt. Őt meg nem érte golyó. Mesterlövészek voltak az osztagban. Átlőttek a kitárt karjai alatt. Vagy valahol.
(tartalom)
Viszlanov, a sekrestyés, miután mindent rendbe rakott, kiment a templom elé, de éppen csak azért, mert ki akarta tárni a kaput. „Szellőztetés végett.” Meg volt valami érzése is. Mégis, csodálkozva látta, hogy az emberek ott állnak a lépcső előtt, szinte félkörben, a kapu felé, vagyis rá nézve, csöndesen. Valami olyasmit kérdezett, hogy „hát ti?”.
„Avram szavát akarjuk hallani!” – mondta egy nő. Bár inkább lány volt, lánykásan csengő hangú.
A sekrestyés visszament a templomba, aztán megint kijött a kapun, és azt mondta a népeknek, hogy Avram imádkozik, hagyják békén.
„Megvárjuk.” – mondta a lány.
És meg is várták. Egy órát is ácsorogtak, mire Avram kibújt a templom sötétjéből. Kicsit hunyorgott, kicsit csodálkozott, mert Viszlanov egyáltalán nem mondta meg neki, hogy várják, és mit akarnak tőle. „Miről beszéljek?”, kérdezte, amikor megtudta, mit akarnak tőle.
„Magadról!” -, mondta valaki.
Olyasmit motyogott, hogy „ugyan, mit mondhatnék magamról”, de aztán összeszedte magát, becsukta a szemét, fölfelé, az ég, az estvébe forduló Nap felé nézett, széttárta a karjait, aztán csak állt ott, percekig, nagyon hosszú percekig. A népek csak nézték, figyelmesen, tulajdonképpen ámulva, figyelték a száját, hogy megmozdul-e. Beszél-e legalább magában?
De nem mozdult, még hosszú percekig. Aztán mégis: leeresztette a karjait, aztán a jobb kezét maga elé emelte, ökölbe szorítva, aztán kiengedte, kinyújtotta a középső ujját, éppen úgy, ahogy egynémely nációk jeleznek valami csúnyát. Hogy izéld meg az anyádat, például. A népek mindenesetre értették, így értették, mert szinte minden torokból kitört egy jókora sippantás. De nem lett belőle kiabálás, átkozódás, mert Avram kinyitotta a szemét, lejjebb eresztette tekintetét, nézte az ujját, aztán végre megszólalt, nagyon hangosan: - Olyan egyedül vagyok, mint az ujjam.
Hogy aztán valami kozmikus magányra gondolt, vagy így akarta kimondani, hogy ő bizony személyesen, emberként, pláne férfiként magányos, netán az Isten hagyta el, nem derült ki, mert a lány, akit amúgy Aszinykának hívtak megszólalt.
- De hiszen nincs is egyedül az ujjad! Ott van még mellette négy!
A népek ámulattal néztek a lányra, aztán Avram is, aki olyan képet vágott, mintha akkor ébredt volna. Aztán minden átmenet nélkül elnevette magát. Pontosabban: hangosan röhögött. Fulladozott. Amikor végre megszólalt, csak annyit mondott: - De jó, hogy van nekünk egy Aszinykánk.
Aztán visszament a templomba, a népek meg haza széledtek. Némán mentek, de aztán heteken át szinte semmi másról nem volt szó a faluban, mint arról, hogy Avram mozdulatának és szavainak, valamint Aszinyka beszólásának volt-e valami mélységesebb értelme.
(tartalom)
Avram többnyire dél körül imádkozott a kolostor kápolnájában. A térre nyílt, az ajtaja mindig, de csakugyan mindig, éjjel is és nappal is nyitva volt, bárki, bármikor beléphetett. Avram mindig ugyanott, a gyertyák előtt, a saját térdeplőjén imádkozott. A térdeplő kopott volt, nagyon kopott, évszázados. Egy Marion nevű megszállott, kicsit szent szerzetestől örökölte.
Ha ugyan azt imádkozásnak lehet nevezni, amit Avram művelt, hiszen hangosan beszélt, órákon át. Szép mély hangja volt, és ha nem volt értelem abban, amit maga elé, alá, vagy mit tudni hova mormogott, akkor is jó volt hallgatni. Ebből aztán az lett, hogy a népek szépen, lassan beszivárogtak a kápolnába, és afféle divat lett Avramot figyelni.
Valójában nem imákat mondott, legföljebb foszlányokat, hanem Istennel beszélgetett. Néha, mintha gyónt volna. Furcsa vallomások voltak ezek. Kérte Istent, hogy nézzen a lelkébe, legyen csönd, de akkora, hogy féljen a megsiketüléstől, ömöljön rá fény, de ne kívülről, hanem a bensőjéből, tisztítsa őt fénnyel és csönddel. És az emberek azt állították, hogy kisvártatva igenis csönd lett a kápolnában is, mert igenis kiáradt a csönd Avram lelkéből, vagy a testéből. Azért gondolták, hogy mégis inkább a testéből, mert igenis fényt láttak a feje fölött. Az meg olyan volt, mintha a hajszálainak végén apró pontok gyúlnának. És honnan máshonnan kapnák a fényt, mint Avram fejéből?
Nem is volt ez olyan ritka jelenség. Szinte hetente láttak ilyesmit. Mint ahogy azt is, hogy Avram fölemelkedik a térdeplőről, miután Istent kéri, hogy tegye őt könnyűvé. De igazából ezt már el se hitték az emberek, pedig sokszor látták a saját szemükkel. Furcsa, de megegyeztek abban, hogy ez nem lehet igaz, és aztán hiába látták a saját szemükkel, tudták, hogy becsapják magukat.
Imája betöltötte a kápolnát. Volt, aki azt állította, hogy látta, legalábbis valamiképpen észlelte, hogy a hangok elmennek a falig, a szentélyig, aztán ott fölkúsznak a kupoláig, aztán széthullnak odaföntről. Borzasztó, mondta valaki. Hátborzongató! Megesküdött arra, hogy ha Avram száz évig tenné ezt, akkor elkopnak a szentély ikonjai. Legalábbis lenne ott egy sáv, olyan, mint egy rovarcsapás.
De hát Avram nem tette száz évig, éppen csak egy esztendőt imádkozott a kolostor kápolnájában. Aztán jött a háború, és a határ olyan közel volt, hogy az ágyúzás minden nap és minden éjjel áthallatszott. Az emberek sokatlanul nagy számban gyűltek minden délben a kápolnába. A végén már alig fértek el.
A háború idején – ameddig a kolostorban maradhatott – nem beszélt imádság közben, hanem énekelt. Bár ez így nem pontos, mert tulajdonképpen csak hangokat hallatott. Az ima kezdetekor egy darabig csak térdelt, némán, lehunyt szemmel, aztán egyszercsak kijöttek belőle a hangok. Igazából az volt a rémisztő, hogy nem esett semmiféle révületbe, nem látszottak csodálatos átváltozások, nem lebegett, nem fénylett – valaki a szerzetesek közül erre azt mondta, hogy abbahagyta a bohóckodást -, hanem gyerekek, asszonyok, férfiak, sőt állatok sírtak a torkából. De ez mégsem rémisztő volt, hanem szinte ének. Valaki azt mondta, hogy az Isten megállt a határ innenső felén és itt siratja a lényeket.
Egy Anaszi nevű okos paraszt úgy vélte: Isten soha nem avatkozik be az emberek háborúiba, mert tanult a teremtés rettenetes tévedéseiből, és fél a saját cselekedeteitől.
Azokban a hetekben egyetlen egy csoda történt. Avram imádkozott, és egyszercsak hatalmas fényözön zúdult a kápolnába, mégpedig a kupola üvegborítású világítórésén át. Az egész nem tartott egy percnél tovább, de a népek mind elvakultak, rémületükben a padlóra borultak.
Ezt még maga Avram is jelnek vélte. Másnap fölkerekedett, átment a határon, bele a háborúba, azzal a tervvel, hogy Istent maga mögött hagyja. Az Úr ettől magányos lesz, és utána indul.
Egy hétbe se telt, elfogták és az n.-i fogolytáborba hurcolták. Egy éjszakán aztán, a priccsen – az egy EU-raklap volt, szálkás fából, valami ronggyal és szalmával takarva -, ahol másodmagával feküdt egy Sohopin nevű szegény kicsi éhenhaldoklóval, megállapította, hogy Isten nem követte.
Elmondta ezt Sohopin mérnöknek, aki kinevette, és azt mondta, hogy nincs is Isten.
Pedig jelet adott nekem, mondta Avram, és elmesélte a nagy fényességet.
Sohopin megkérdezte, hogy pontosan mikor volt az, és melyik templomban. Avram elmondott mindent. A mérnök elmagyarázta: azt a templomot úgy építették, hogy bizonyos számú esztendők elmúltával a napéjegyenlőségek idején, amikor délben a Nap a kupola fölé ér, illetve a Föld ráfordul a Napra, akkor beárad a ragyogás. De ennek pontos idejéről csak a papok tudnak, hogy elkápráztathassák a népet. Neked meg kedves Avram, elfelejtettek szólni.
Igenám, de Avram emlékezett, hogy nem délben volt az a dolog. Sohopin kicsit gondolkozott, aztán azt mondta: dehogynem, csak amióta ezt a hülye nyári időszámítás bevezették, minden összezavarodik. Csillagászatilag biztosan délben jött az a fényesség. Aztán Solopin elaludt, nem is ébredt föl soha többé, mert álmában éhen halt. Avram sajnálta, hogy nem tudta imádsággal vagy legalább énekkel átkísérni a másik életbe. Akkoriban kezdett el olyasmiken gondolkozni, hogy aki éhen hal, annak a lelkében marad-e elég energia ahhoz, hogy föltámadjon a Túlvilágon. Nem csak Solopin üdve miatt aggódott – tudta, hogy az ő istentelen lelke Isten elé kerül, ha lesz ereje, mert jó ember volt. Hanem maga miatt is kétségek gyötörték. Az járt a fejében, hogy talán jobb, ha az ember mégis inkább idejében agyonlöveti magát.
Amikor Avrammal kiszabadultunk a táborból, és már olyan messze jutottunk, hogy megállhattunk, letérdelt a földre, a porba, és imádkozott. Azokért, akiket megöltünk. Nem követtünk el bűnt, pláne ő, aki természetesen senkire nem emelt kezet, de még én sem, hiszen nem tudtam ölni. Beteg voltam és erőtlen. A barátaink, akik helyettünk pusztították el az őröket, mind meghaltak, így hát Avram magára vette a terhüket. De nem értük imádkozott, mert szerinte nem volt miért, hiszen bátor és igaz emberek maradtak halálukban is, hanem az ellenségeinkért.
Mondtam neki, hogy egyrészt jobb lenne, ha tovább mennénk, mert mit lehet tudni, hátha követnek, másrészt még jobban venném, ha valami erdőbe jutnánk végre, és mondjuk egy patak mellett pihennénk. Tán még aludni is mernék. Fölváltva. Erre azt mondta, hogy alhatunk mindketten, akár ott a porban is, mert Isten kezében vagyunk. Ha ő nem akar megvédeni minket, vagy direkt elleneink kezére ad, akkor hiába bujkálunk. Ha meg életben akar hagyni, akkor akárhol lehetünk.
Meglepett, hogy még mindig hisz Istenben. Néztem a megnyomorított, csontsovány, gennyedző, büdös, kínban kelt sebekkel borított, korbács- és szögesdrótnyomos, majdnem meztelen testét, és megpróbáltam megérteni, miért nem kérdez Istentől valamit, legalább. Ha én hittem volna, már csak kérdésem maradt volna.
Ám hitének révülete már nem volt a régi: azért hagyta abba az imádkozást, mert meglátott egy sáskát, gyorsan elkapta, és a lábainál fogva, tulajdonképpen a körülményekhez képest illedelmesen a szájába vette és elrágta.
„Látám, hogy jó vala,” – mondtam – „az étvágyad.”
Igazán elégedetten mosolygott.
„Legjobb a sáska.”- mondta.
Aztán mentünk tovább a távoli erdő felé. Hol ő támogatott engem, hol én használtam őt valami mankóféle gyanánt. Közben arról is beszélgettünk, hogy milyen jó lenne valami bibliai földön sáskajárásba keveredni. Mindenki odaveszne, mi meg föltűnően pufókásan vonulnánk ki a pusztából a Vöröskereszt csodálatára.
„Menjünk inkább Tibetbe.” – mondta Avram.
Mondtam, hogy jó, így aztán már nem csak „úgy” araszoltunk tovább, vakon bele, hanem egyenesen Tibetbe. Nem volt nehéz engem erre rávenni, mert régóta készültem oda. Olvastam, hogy arrafelé egynémelyek befalaztatják magukat, de úgy, hogy csak egy kicsi lyuk marad az ajtó helyett, amin ételt adnak be, meg a küblit cserélik, és így elmélkednek akár tíz éven át. Teljes némaságban.
„Izgalmas lenne.” – mondta Avram, és tudtam, hogy ezt nem tréfából mondja, hanem azért, mert átfutott rajta, hogy ez aztán az igazi, nagy kaland. Tíz év egy lyukban. Úgy, hogy senki se szól feléd. Kijössz és többé semmi, pláne senki nem zavarhatja meg az elmédet. Átlátsz a kőfalon is, nemhogy az emberen.
„Kár, hogy nincs már tíz évem.” - mondtam. Erre Avram hangosan röhögni kezdett. Azt motyogta, hogy „dehogynincs, dehogynincs, ha innen kijöttél már nem is halhatsz meg”.
Nem kijöttem, hanem kiszabadítottak, gondoltam. Az nem ugyanaz. Még ha mindazok életereje belém költözik, akik ott pusztultak miattam, az se elég. Én már ráfordultam a halálra. Avram is. Ez olyan, mint amikor a magzat úgy izeg, hogy a feje idejében bejusson a szülőcsatornába.
„Talán Tibetben rendbe jövök.”
„Jakvajon és jó teán.”
„Jó levegőn és imádságon”.
„Te nem is tudsz imádkozni.” – mondta Avram.
Ebben maradtunk, mert nem akartam vele vitatkozni. Egy éven át nyüstöltem azzal, hogy mennyire hiábavaló minden, mennyire nem hat semmit a sok istenes hókuszpókusz meg ráolvasás. Agyonverik vagy éhen halasztják az embereket. Isten meg nincs sehol. Vicces, hogy a semmiben is ő van, de nem is akarom ezt megérteni. Nem igaz, hogy a lélek hizlal.
Megálltunk, hátra néztünk, és úgy tűnt, mintha meglepően gyorsan haladnánk. Pláne ahhoz képest, hogy fölfelé tartottunk. Azt láttuk, hogy mintha hamarosan egy sziklafalhoz érnénk, ott már csak föl kell mászni a repedéseken, föl a hófoltokig, aztán át valami hegygerincen, és nyilvánvaló, hogy azon túl már Tibet van. Mi más?
„Istenem, látni a Himaláját!” – mondtam.
„Egész életemben arra vágytam.” – vallotta be Avram is. – „A látványa is elég ahhoz, hogy örökre tudd, mekkora vagy.”
Elhatároztuk, hogy kicsit gyorsabban szedjük a lábunkat. Pláne, hogy csakugyan valami erdőbe kell érni éjszakára, jó avart is kereshetünk, hogy legyen miben aludni. Különben megfagyunk. És valami bogyó is kellene. Vacsorára.
Elképzeltem, milyen jó lenne egy egész napon át avarban heverészni. De úgy sose érünk Tibetbe.
Akkor hirtelen meghallottuk a harangszót. Vékony kis kolomp volt inkább, de biztosan tudtuk, hogy toronyból, vagy afféléből jön, és templom is van ott. És mintha szemből jönne. Csak azt nem értettük, honnan, mert hogy előttünk a meredek sziklafal volt. Húztuk magunkat tovább, és egyszercsak kutyák ugattak, aztán emberek jöttek elő. Katonák voltak, előre – persze ránk – tartott gépkarabélyokkal.
„Állj!” – mondta az egyik.
Megálltunk, és föltettük a karjainkat. Amilyen magasra csak bírtuk.
„Ezek meg hogy néznek ki.” – nem kérdezte, mondta a katona, amikor mellénk ért. -„Szökevények vagytok?”
„Persze. És milyen országban vagyunk?”
„Most léptétek át a határt.”
„Tibetét?” – kérdezte Avram.
„Inkább csak Bulgáriáét.” – mondta nevetve a katona.
(tartalom)
Valami szösz szállt a levegőben. Talán nyár, talán fűz. Köhögtem tőle, de nagyon. Pont a kocsma előtt lettem annyira szomjas, amit már nem lehet kétszáz méteren át kibírni. Bementem, köszöntem, óvatosan. Mert ott hírtelen rájöttem, hogy azoknak az embereknek, akik ott ücsörögtek, én többnyire csókolomot mondtam addig, de az ember mégsem köszönhet egy kocsmában így, férfiaknak, még akkor se, ha először tért be. Hivatalosan. Mint fölnőtt. Attól lettem fölnőtt, hogy munkából jöttem. Az erdőből, ahol gallyat szedtünk a többi szünidőssel meg a cigányokkal.
Szép kocsmánk volt. Balog Péter, aki építette, járt Írországban, vagy hol, és elhatározta, hogy olyat csinál, mint amit ott látott. Vagy legalább hasonlót. Nagyon jó fával borított mindent, szépek voltak a képek, fénylettek a csapok, nagyok és kényelmesek az asztalok, szinte fölemelhetetlenül nehezek a székek. Persze láttam én ezt már, mert küldtek néha kocsmába, ha ritkán is, ha csak cigiért is. Körülnézhettem. Már akkor föltűnt, hogy egyet nem sikerült Balog Péternek: nem ültek egy asztalnál az emberek. Hanem mind, külön-külön. Szinte. Mondta is, sokszor, hogy kár ebbe a népbe ilyen jó hely.
Jónapotot motyogtam, nehezen szokta a szemem a félhomályt, a pulthoz mentem, sört kértem. Keményen.
- Na már csak ez hiányzik! – hallottam meg apám hangját a hátam mögül.
Megfordultam, és láttam, hogy csakugyan ő ül ott. Kicsit takarásban volt.
- Haggyad má! – mondta valaki.
- Miért hagyjam? Első munka, első munkanap, miért ide jön, miért nem a moziba?
- Mert szomjas. Meleg van.
- Akkor kérjen málnát!
- Férfi má! Vedd má észre!
- Majd ha a veres kurva férfinak nézi, akkor lesz férfi. - mondta az apám.
Erre aztán csönd volt. Forró csönd.
- Kérek egy málnát. – Mondtam zavaromban Balog Péternek.
Megittam, fizettem. Kifelé menet jó nagy csókolommal köszöntem, és amint elmentem mellette, megsimítottam apám hátát. Vén hülye, azt gondoltam.
Úgy fél óra múlva jött haza. Leült a tornácra, mellém, és úgy tett, mintha ő is újságot olvasna. De elnézett a papír fölött. Messze, a kerten túl, a fákon túl, tán még a falun is túl.
Tudtam, hogy kinyilatkozik nemsokára.
Én meg azon gondolkozzam, megkérdezzem-e, hogy azt a nőt, akit a szájára vett, miért hívják vörös kurvának, ha egyszer fekete.
Úgy egy éve jött a faluba. Tanított. Képesítés nélkül. Büszkén járt, egyenes derékkal. Soha senkivel, pláne férfival még beszélni se láttam az utcán.
Megkérdeztem.
- Megtudod, ha magához enged.
- De nem is kurva.
- Hát nem. Azért mondom, hogy akkor leszel férfi.
Ebben maradtunk.
Később, amikor már a városban, kollégiumban voltam, sokat gondolkoztam azon, hogy apám a minden más férfi iránti irigységében nekem szánta-e a falu legszebb nőjét, vagy az küzdött benne, hogy ha már az övé úgyse lehet, hát legyen a fiáé, mert ez a világ szép rendje.
Egy kávéháznak mondott presszóban láttam meg, az ősz vége felé. Öt másik lánnyal ült egy asztalnál. Kicsit mulattam azon, hogy a székeket, az ajtókat, de még a falakat is szemmagasságig vörös műbőrre borította a belső építész, a berendező, vagy akinek ez a dolga. Elég ronda volt. Ők meg mind feketét viseltek. Biztos valami ádáz, forradalmi korszakukat élték.
„Veres némber, vörös háttérrel” - egy képre gondoltam, amit soha nem festek meg.
Akkor már tudtam, miért hívják úgy. Valaki elhíresztelte a faluban, hogy a szőre vörös. Csak ott, odalent.
Figyeltem. Szép volt, nagyon szép. Kicsit változott, amióta nem láttam. A haja, a fekete holló haja mintha meghízott volna. Ha van ilyen. És beszélt. Vagy inkább csacsogott. Nevetett, gesztikulált. Nyoma sem volt a merev, méltósággal teljes tartásának. Sőt, talán még egy kicsit közönségesnek is tűnt, hogy néha a nevetése betöltötte a teret.Fél óra után észrevett, és rám biccentett. De úgy, mint aki tudja, hogy látott már valahol, csak nem tudja hol és mikor. Amikor aztán már kifelé ment, köszönt, látszott: már emlékszik.
Amikor legközelebb találkoztunk, ugyanott, egyenesen leült az asztalomhoz. Meg is szédültem. Érdeklődött, mivégre élek a városban. Megmutattam az egyetemi jegyzetet, amit éppen tanulmányoztam. Érdektelen dolgokról beszélgettünk, hosszasan, de nem unalmasan.
Kétszer, vagy talán háromszor is, kifejezetten félrefordított fejjel, mosolyogva nézett rám. És ez jó érzést keltett. Nagyonis.
Egyszer meg, de nyilván csak véletlenül, a kezemre tette a kezét, amikor magyarázott. Már nem tudom miről. Akkor se tudtam.
Hirtelen azt éreztem, hogy meg kell tőle kérdeznem, mi az igazság. Mert az lehetetlen, hogy ne tudjam meg, de az is, hogy azért bármit alakoskodjak. Még akkor se, ha nincs nagyobb vágyam, mint a végsőkig, őszintén alakoskodni egy ilyen nővel. De nem mertem, persze, hanem inkább aziránt érdeklődtem, hogy rosszul érezte-e magát a faluban.
- Nem. Vissza is megyek. Lesz állásom az iskolában, ha végzek.
- És a pletykák?
- Milyen pletykák?
- Hát, mit tudom én, egy magányos tanítónő, mindenki lesi, találgatnak.
- Ja, a vörös kurvázásra gondolsz?
Azt hittem, megfulladok.
- Hát…
- Hülyeség. Nem igaz. De jól hangzik. Nem?
- Hát, itt most jobban hangzik, de Balog Péter kocsmájában nem annyira.
Láttam magam előtt, mekkora vörös retekféle lehet a fejem. Vörös pasi, vörös háttérrel.
Aztán szinte rendszeresen találkoztunk, de szinte semmi nem lett köztünk. Pedig szerettem volna. Pedig magányos volt, ahogy magányos voltam én is. Van úgy, hogy nem jönnek össze a dolgok. Többnyire soha, de ez akár másképp is lehetett volna.
Karácsonykor hazamentem. Végig az ünnepek alatt szorongva vártam, hogy apám rákérdezzen. De talán el is felejtette az egészet. Hogy eszébe juttassam, utána mentem a kocsmába.
Nem ültem le mellé, hanem sört kértem a pultnál.
- Málnát! - kiáltotta apám. Nevetett.
- Sört. - mondtam hátra fordulva.
- Nem mondod!?
- De.
- És?
Fölálltam, vagyis lekászálódtam a bárszékről, és szépen, lassan, mintha egy amerikai filmben lennénk, hátramentem hozzá.
- Sose tudod meg, drága Papa.
Először rémülten nézett, aztán úgy nevetett, mint soha azelőtt, és soha azóta. Azt hiszem, boldogan.
(tartalom)
Gizi a kávézójában egyszercsak arra lett figyelmes, hogy beállt a hangharang. Az az állapot, amikor mindenki beszél, egyáltalán nem hangosan, semmit nem lehet érteni, mert a hangok egyhanggá állnak össze, ami szinte hullámzik, leng a térben, amit betölt, de belátható időn belül biztosan nem lesz csönd. Elégedetten nézte a vendégseregletet, mert tudta, hogy ez a biztos jel: a népek belakták az ő megvalósult álmát.
Tévedett. De csak abban, hogy a hangharang lengése sokáig tart, mert egyszercsak csönd lett. Egy férfi állt a bejáratnál, méghozzá zöld frakkban, cilinderrel a hosszúkás fején, hatalmas, pörge bajusszal az orra alatt. Kifestetlen bohócnak látszott. A karjait fölemelte, széttárta, így jelezve, hogy valamit akar.
Bűvész vagyok a fővárosból, mondta. Megtisztelnének, ha bemutathatnám legújabb mutatványomat. Mélyen meghajolt, de fura módon nem esett le a fejéről a cilinder.
A népek azt mormolták, hogy „mutassa”, „miért ne?”, „rajta”.
A bűvész Gizi felé fordult. Kicsit, de egyáltalán nem bántóan alázatos módon felé is hajolt. Így jelezte, hogy tőle kér külön engedélyt és megerősítést.
Gizi éppen csak biccentett, szinte ösztönösen, mint aki röstelli, hogy valakinek a szabadsága rajta múlik, mert mégiscsak ő itt a tulajdonos, vagy micsoda. Mosolyogva bólintott.
Bevezetés gyanánt a szokásos trükköket mutatta be: kendők lendültek a semmiből, hogy aztán virággá váljanak, majd összeomolva eltűnjenek valahol. Volt kártya, bot, minden. Végül lekapta a kalapját, amiből galamb röpült elő. Teljes csönd lett, amikor a madár a kijárat felé szállva egyszercsak eltűnt a levegőben. A vendégek körülnéztek, aztán egymásra. A bűvész megvárta, amíg végre őt lesik, fürkészve, és olyan porondmesteres hanghordással megkérdezte: akarják, hogy vissza is repüljön a semmiből?
Gizi arra gondolt, hogy mi lenne, ha bekiabálná, hogy nem, de mire végiggondolta, hogy milyen kínba hozná ezzel a viccel a bűvészt, a vendégek már követelték a galamb visszatérését. A bűvész nem csinált se hókuszt, se pókuszt, csak teátrálisan széttárta a karjait, és a galamb máris megjelent a térben ugyanott, ahol eltűnt. Jó másfél méterre a bűvésztől. A kezére szállt, és visszatette a cilinderbe.
Tapsot kapott, de volt abban valami visszafogottság, talán félelem, mert a vendégek csakugyan nem tudták, miképpen lehetséges ez.
És akkor most engedjék meg, hogy csakugyan világszámot mutassak be: a repülő nyúl eltűnését.
Rázott egy kicsit a cilinderen. Belenézett, a lyuk peremén egy pillanatra látni lehetett a galamb ragyogó, fehér fejét és piros szemeit, de aztán eltűnt. A bűvész belefújt a kalapba, megrázta, és mindenki rémületes ámulatára kirepült belőle egy szárnyas nyúl.
Miként pár percre a galamb, a nyúl is elindult a kijárat felé, nyilván azért, hogy valahol félúton oly talányos módon eltűnjön a semmiben. Ám éppen csak hogy megindult, amikor kicsi féknyikorgással megállt a kijárat előtt egy autó. A leeresztett ablakon Gizi sógornőjének papája nézett ki - valami íróféle -, mindenkit köszöntött, majd rémülten húzta össze magát, látván a felé röpülő nyulat. De a nyúl is megijed, meg is állt egy pillanatra, verdesve, aztán visszaindult a bűvész felé. De ő meg valami rossz mozdulatot tehetett, mert az ijedt állat megint más irányba indult. Végülis elég nagy sebességgel, a falak mellett suhanva elérte a kijáratot, és az autó fölött kiszökött a térre. Ott cikkázott egy kicsit, aztán nyugodt tempóban körözött.
A bűvész kétségbeesetten kirohant, cuppogni kezdett, ami nyilván valami módszer a röpködő nyulak visszacsalogatására. Leállt a tér közepére, nem hadonászott, csak kitárta a karjait, és - legalábbis látszólag - csukott szemmel várt.
De a nyúl rá se nézett, csak konokul körözött a tér fölött.
A vendégek kiszivárogtak Gizi kávézójából. Az autó mögé bújva lesték, hogy mi történik, mi lesz a vége a mutatványnak.
Mivel a nyúl rá se hederített a bűvészre, abbahagyta a kitárt karokkal ácsorgás, és odaszólt a vendégek felé, hogy mindenki nézze meg a csomagjában, de még a ridikülökben is, hogy nincs-e bennük lepkeháló. Az emberek nem mozdultak, mert tudták, hogy nincs a csomagjukban lepkeháló, sőt talán soha életükben nem tartottak olyasmit.
A bűvész kicsit meghajolva, csak annyit mondott: kérem!
Erre a vendégek megfordultak, visszamentek Gizi kávézójába. Kutattak, keresgéltek, és nagy meglepetésükre találtak lepkehálót. Sőt, pici, teleszkópos botot is, amire egy praktikus bilinccsel rá lehetett akasztani a hálót.
Kimentek, mutatták a bűvésznek, mijük van. Ő meg erre csak azt mondta: álljuk vadászláncba!
Az emberek ösztönösen kört alkottak a téren, éppen a nyúl önmagába érő röpíve alatt és megpróbálták úgy tartani a hálókat, hogy a nyúl azokat szájbarepülje. De ez nem sikerült, mert fantasztikus akrobata tehetségről tanúbizonyságot téve átcikázott a hálók között.
De - szerencsére - fáradni látszott, amire nyilván az a magyarázat, hogy az efféle állatokat nem hosszú röpülésre tervezte a Teremtő, vagy a természet. Egyre alacsonyabbra került. Az emberek megérezték, hogy az a legjobb megoldás, ha állva maradnak, és a hálók száját a körben befelé nézve tartják. A nyúl valóban a körön belül maradt.
A bűvész odaszólt Gizinek, hogy szíveskedjék kihozni a cilindert. Amikor megkapta, fölemelte, cuppogott a nyúlnak, aki szépen, lassan szinte kolibris szárnyrezegtetéssel a fényes fejfedő fölé szállt, majd megállt, lebegve körülnézett még egyszer, és belehuppant.
A bűvész körbe járt, mindenkinek megmutatta a cilindert, bele lehetett nézni, és látni, hogy nincs abban semmi. Aztán megint a tér közepére ment és halkan fölszólította a népet, hogy amennyiben szánnak neki ezért a szerény szórakoztatásért pár pénzdarabot, ő a maga részéről hálás lenne. Annyira, hogy ha lesz új mutatványa, el is jön még egyszer. Ha nem bánják. Nem bánták: hullott a pénz.
Aztán a bűvész meghajolt, majd odament Gizihez, kezet csókolt neki, és elindult. Eléggé rémisztő módon az előtte megnyíló embereket elhagyva eltűnt a semmibe.
A népek egy kicsit még nézegették a semmit, aztán visszamentek Gizi kávézójába.
Sokáig csönd volt. Csak azután kezdődött megint a mormogás, amikor valaki megkérdezte: na jó, de a hálók hogy kerültek a ridikülökbe?
(tartalom)
Gizi kávézójába egyszer beszökött a halálos tavasz. Nem az, amelyikben Karády Katalin játszott, hanem csak egy olyan egyszerű, mondhatni hétköznapi halálos tavasz, amelyik bármelyik pillanatban előbukkanhat, télen is, a hideg, ám mégis fülledt párából. Az ősz meg különösen veszedelmes időszak. Mondhatni, légből kapott, vagyis inkább légből kapható dolog a halálos tavasz. Arról lehet megismerni, hogy az emberek egyik pillanatról a másikra megváltoznak, robbannak az érzelmek, a lelkek megcsavarodnak, aztán fölfúvódnak, és ez természetesen nagy hatással van a testekre is. Szebbek lesznek, többnyire. Kivéve azok, akik püffedésre hajlamosak.
A halálos tavasz érkezését, mint rendesen, senki nem vette észre azonnal. Az amúgy is olyan dolog, amit az emberek sokszor csak utólag fedeznek föl önmagukban és másokban, pláne abban a kisebb csoportban, amelyikben éppen vannak a halálos tavasz beköszöntésének pillanatában, és abban a néhány félórában, ameddig az velük, bennük marad.
Még Gizi sem vette észre azonnal, pedig ő aztán figyel a pult mögül, hiszen ez a dolga. Nem mintha intenének az emberek, ha akarnak valamit, például egy italt, de a jó vendéges félmozdulatokból is ért: hozhatna egy hamutartót, kiürült a pohár, és hiába néz bele a szomjas, nincs annak a mélyén semmi, le kell törölni az asztalt, mert kicsöppent valami. Egy csöpp nem sok, kivéve, ha a szép ruhánkban belekönyökölünk. Így aztán Gizi figyelme soha nem lankadhat.
Azt is észrevette, ahogy a halálos tavasz bekúszása kezdődött, bár gyanútlan volt: megállt egy ember a kávézó előtt, a fonott asztalok között és nézelődött. A falat vizsgálta, a fölkúszó vadszőlőt, aztán az asztalok, székek és padok alá pillantott, majd bement a kávézóba és ott is kutatott a tekintetével. Valahogy nem vette őt észre senki. Erre figyelmet kért, és amikor elcsöndesedtek az emberek, ezt kérdezte: - Nem látott itt valaki egy elbitangolt kígyót?
Nem. Nem látott senki. De nem az volt, hogy fölpattantak volna, benéztek volna a székek alá, a sarkokba, a hangszórók mögé, vagy bárhová. Nem is az, hogy a nők sikoltozva fölkapják a szoknyájukat, és mindent földöntve kirohannak a térre. Hanem csak úgy ültek, ránéztek arra az emberre, és azt mondták: „nem”. Nem, és kész.
Az ember odament Gizihez, átnyújtotta a névjegyét, és megkérte, hogy ha mégis látna egy kígyót, ami kicsit kockás, kicsit zöld, kicsit sárga, akkor hívja föl. És ne próbálja senki megfogni, mert nagyon mar és nagyon halálos. Na erre mondta Gizi azt, viccesen persze, hogy akkor ez biztosan tavaszkígyó.
Az is lehet, hogy ez a szó, ez a „tavaszkígyó” mászott bele az emberekbe, a fülükön, és elkezdett bennük rágni, vagy legalább matatni. Izgalomba jöttek. Vannak kúszó érzések, amik akkor is jófájdalmasak, ha nincs tárgyuk. Nem kell ahhoz szerelem, hogy az összes sejtünk megrezdüljön, és ettől afféle izomlázas állapotba kerüljön. Ezt érezték, hirtelen, mindannyian.
Kivéve Sahin Jánost, a költőt, aki már régóta nem érzett semmit. De annyira nem, hogy ha a parazsat a tenyerére teszik, meg se rezzent volna, akkor se. Amióta csalta és elhagyta a szerelme, a tárgyakkal is úgy volt, hogy látta, ott vannak, léteznek, ha akarná meg is érinthetné őket, de minek. A teste működött, de mégsem, ízeket nem érzett, szagokat sem, a bőre nem érzett, meleg nem volt, hideg se. „Legalább nem kell fűteni meg enni. Szaglásszanak helyettem a kutyák.” - mondta egyszer barátjának, Áronnak, a festőnek, aki iránt nem érzett semmit, mert a barátság képessége is elmúlt belőle. „És a puncit?” - kérdezte Áron.
„Benőttek.” - mondta Sahin csöndesen. „Nyomtalanul.” Ezen aztán Áron nem nevetett, mert tudta, hogy csakugyan benőttek, mind a hárommilliárd a Földön. Ideiglenesen, biztosan.
Ahhoz, hogy ez a minden bizonnyal lokális halálos tavasz megnyissa a benőtt réseket, nem volt se idő, se elegendő réspopuláció Gizi kávézójában, de az kétségtelen, hogy a kávé illatába belenehezedett valami édeskés, puha és pihe nyomelem - valójában feromon -, permet, amit csak az vesz észre, aki keresi az orrával, vagy nem keresi, csak rájön, hogy mitől bolondult meg hirtelen és minden előjel nélkül egy perc alatt. Megalázó, tulajdonképpen, hogy a dolgok meg a sorsok ilyesmiken múlnak. De azért ez nem egy olyan nagyon rossz megaláztatás.
Még azok is megvágyakozódtak, akikben már nyoma sem volt ilyesminek, és örültek is ennek, békésnek gondolták hátralevő idejüket. Mindenki mindenkit nézett, fürkészett. A nők a férfiakat, és persze viszont, kivéve azokat, akik hirtelen nem tudták titkolni, hogy bizony férfi létükre férfira vágynak, asszony létükre meg nőkre. „A fene egye meg!” mondta hangosan egy Ágnes nevű asszony, akit régebben sokan szerettek, de egy napon, bevásárlás közben, teljesen megmagyarázhatatlan módon egy pillanat alatt elvesztette a vérmeit. „A fene egye meg, ki csinálja ezt?”
„Mágneses vihar.” - mondta Gizi.
„Azelőtt nem voltak ilyenek.” - mondta Ágnes.
„Voltak, csak nem tűntek föl, mert delejes voltál egész nap, és pláne éjjel.” - mondta Áron.
„Sahinka, érzel valamit?” - kérdezte Gizi kedvenc költőjétől.
„Semmit.” Kicsit gondolkozott, ízlelgette az állapotát, vagy mit csinált vele: „De még a semmit se érzem. Máskor szoktam. A hiányt.”
„Pedig most bírnálak szeretni.” - vágta rá Ágnes, mintha attól tartana, hogy mondjuk Gizi megelőzi. - „Most nagyon bírnálak.”
És akkor Sahin János elvörösödött. De annyira, hogy még azok is felé fordultak és az arcába néztek, akik eddig háttal voltak neki. Ő meg azt kiáltotta, hogy „Jézus!”, aztán lassan lenézett a lábai közé. Aki csak közel állt vagy ült, követte a tekintetét. Olyanokat sikkantottak, hogy „Úristen”, meg „Atyám”, „Teremtőm” - vagyis szavakat, amiket amúgy nem nagyon szoktak kimondani.
Sahinnak éppen a lábai között, a gatyájában, mozgott valami. Úgy is, meg nem is úgy, mint az, ami máskor is ott volt.
A kígyó. Két órába telt, mire a kígyászember, akit Gizi persze fölhívott, mentős orvos társaságában kimenekítette az állatot Sahin gatyájából. Nem marta meg a költőt, sőt jót tett neki. A hidegverejtékes félelemben megértette, hogy ha félni tud, akkor szeretni is. Talán. De addigra a halálos tavasz már seholse volt. Elrebbent, mint valami pille.
(tartalom)
Gizi kávézójába egyszer bejött egy cigány, egy néger meg egy kínai. Mindhárman Meghajoltak a bejáratnál, és nagy szemekkel tekintettek Gizire. Az arcuk se rezdült, csak tekintettek. De annyira szép volt a szemük, hogy Gizi egy pillanatra úgy érezte, valamelyikbe belezuhan, ezért meg se mozdult. De aztán rájött, hogy ezek, szegények tulajdonképpen helyet akarnak, és nyilván úgy, hogy ő jelölje ki. Intett az egyik asztal felé, és a három ember szépen le is ült. Gizi kiment a pult mögül és illedelmesen megkérdezte, mivel szolgálhat. Forrásvizet kértek. Mást nem? Nem, mi nem élünk mással, mondta a kínai hibátlan magyarsággal.
Hanem, mondta a fekete ember, hozhatna nekünk egy kis edényt, amiben vízzel illethetnénk a kezünket, vagy legalább az ujjainkat.
Nafene, rikkantott egy Balta nevű huszárfestő, az egyetlen vendég, aki a rikkantásairól volt híres, és amúgy háttal ült nekik: még jó, hogy lábat nem akarnak mosni! Közben megfordult, és a mondat végét szinte lenyelte, mert belenézett a három ember szemébe.
Utólag aztán sokat gondolkozott ezen, mert nem értette, hogyan tudott egyszerre három pár szembe nézni, de bizony úgy volt, bizonygatta magának is: egyszerre nézett. És érezte, hogy baj van, mert ha nem kapaszkodik a székbe, bizony bele is esik, zuhan, oda. Hova is? A biztonság kedvéért a lábait is az asztalhoz kulcsolta. Nem mintha nem lett volna mindegy: mit tart egy nádasztal?
Gizi meg csak állt, és egyszercsak azon lepődött meg, hogy már percek óta nézi azt a három embert. Vagyis inkább a ruhájukat. Olyan volt, mintha egyszerű, szinte sportos lenne az öltözetük, de ha az ember figyelmesebben nézte, hát azok az elegáns zakók bizony arannyal átszőtt kelmékből készültek. Nem csillogtak, hanem valami fénylő tónust adtak. Aurát, talán.
Amint Gizi megébredt a látomásból, behátrált a pult mögé, és eszébe jutott, hogy forrásvíz, forrásvíz. Hirtelen rájött, hogy nem értelmezheti másképp a rendelést, csak úgy, hogy ásványvizet visz nekik. De mivel nem kérdezte, hogy buborékosat, vagy buboréktalant, hát úgy döntött, hogy mindkettőből tesz a tálcára. Már indult volna, amikor eszébe jutott, hogy micsoda marhaság: ki látott már buborékos forrásvizet? Visszatette a palackot, mire azonnal eszébe jutott, hogy de, bizony, Erdélyben igenis vannak szénsavas források. Megint visszatette a palackot, és elindult.
Balta eközben fölállt, és meghajolt a három ember felé. Balta vagyok, huszárfestő, mondta.
Meglepetésére a három férfi érdeklődve nézett rá. A cigány szóvá tette, hogy érti ugyan, hogy mi a huszár és mi a festő, de nem érti, mit kell festeni a huszárokon, akik már nincsenek is. Befesti ezeket a nemlétező embereket, vagy emlékezetből képeket fest róluk, vagy mire vélje ezt a foglalkozást.
Ólomkatonákat festek. Tisztelettel. Huszárokat. Magyar huszárokat.
Aha, mondta a cigány. Az szép. Nagyon szép mesterség. Irigylem, uram.
Balta kivett a zsebéből egy lovas huszárt és odaadta a négernek: ajándék, emlékbe, szuvenír.
Jó lesz a kölyöknek, mondta a cigány.
Ön netán munkanélküli, bátorkodott megkérdezni Balta.
Nem. Soha nem tettem olyasmit, ami munkának nevezhető.
És, ha szabad megtudnom, mivel foglalkoznak, amúgy.
Beteljesítjük a jövendölést.
Gizi már fölöttük állt, és bár eléggé sután, de valahogy úgy intett, hogy jelezte: lehet választani a palackok, vagyis a vizek közül.
Mindhárman a buboréktalanra mutattak. Gizi öntött nekik.
Lassan ittak, mint akik élvezik az ital ízét. Bár inkább úgy tűnt, mintha több lenne ez nekik egyszerű ivásnál. Legalábbis Gizi is, Balta is később úgy mesélték, hogy látszott rajtuk: jóllaknak. Mintha a víz nem ital lenne nekik, hanem üzemagyag.
Aztán egyszerre fölálltak. A kínai Gizi felé fordult és azt mondta, nincs pénzük, de tömjénnel vagy mirhával tudnának fizetni.
Semmiképpen, mondta Gizi.
Pedig az jó, ha ilyesmi van a háznál, mondta a néger.
Semmiképpen, ismételte meg Gizi.
Meghajoltak és kimentek az ajtón. Aztán ácsorogtak a kis téren. Néztek erre, néztek arra.
Úristen, elfelejtettem a kézmosó vizet, mondta Gizi.
Tudod kik ezek, kérdezte Balta.
Tudom. De nincs is Karácsony.
A három ember az eget kémlelte. Gizi hirtelen megértette, miért, hamar kilépett a kávézó elé, és azt mondta, és mutatta is:
- Arra van Jeruzsálem! Vagyis Betlehem.
A három férfi egyszerre hajolt meg, aztán el is indultak, de nem délnek, és nem is délkeletnek, hanem az autójukhoz. Egy Lada volt, úgy a hetvenes évekből.
Na ezzel kell fél év, hogy a zsidóföldre jussanak, mondta Balta rikkantva, nevetve.
(tartalom)
Gizi kávézója előtt egy szomorú kis ember állt, háttal a bejáratnak, háttal a vendégeknek. Csak állt, és nézte az utcát. De az is lehet, hogy nem is nézett semmit, akár csukott szemmel is állhatott, mert az arcát nem látta senki.
Egy darabig susogott és zsibongott a közönség, a tíz vendég, de aztán csönd lett. Mindenki a kicsi embert nézte. Hogy ki nézte először, az talány. Nyilván valaki ránézett arra, aki először nézte meredten, vagy inkább csak merengve, mindenesetre némiképp mozdulatlanul. Lehet, hogy azt nézték a többiek, hogy ez az első néző mit néz, aztán észrevették a nézés tárgyát… Jaj, hogyan lenne tárgy egy ember… vagyis a nézés személyét, és ők is úgy maradtak.
Először Gizi mozdult meg. Fölvett a pultról egy hamutartót, és elindult kifelé, de a kávézó teraszán, az utolsó asztalnál megállt, kicserélte a hamutartót, és mintha nem mert volna tovább menni. Pedig, éppen csak két lépésre volt a szomorúnak tűnő, álldogáló embertől.
Körülnézett, szinte mindenkire, egyenként rátekintett, mintha tanácsot kérne. De az emberek, nem biccentettek, nem bólintottak, még csak a fejüket se ingatták, hogy nem, ne, ne menj oda, ne nézd meg, hogy mi van vele.
Talán azt gondolták, hátha megijed, talán azt, hogy mi közük, talán kivételesen nagyon tapintatosak lettek, mert az is lehet, hogy például sír az az emberke, mert a szerelmét vesztette, és pont most jött rá, a kicsi tér meg a macskaköves utca látványától. Mit lehet tudni, mi van egy lélekben, mi tör ki belőle, és mitől.
Gizi vissza is vonult, a pult mögé, de nem csinált ott semmit, nem is matatott a sörcsappal vagy valami pohárral, hanem állt és figyelt.
A kicsi ember nem mozdult.
Egy Gábor nevű festő - nappal állítólag vezetékszerelő, de soha senkise tudta kideríteni, miféle vezetékekkel matat - hirtelen megtörte a csöndet, és halkan, mégis nagyon jól hallhatóan arról beszélt, hogy ő már látott ilyet, amikor katona volt. Az egyik barátja búskomorságba esett, kiment a laktanya udvarára, észre se vették, csak este, amikor létszámolás volt, akkor hiányzott. Keresték, valaki meglátta az ablakból. Egy fa alatt állt, nem is messze. Kiáltottak neki, de nem válaszolt, kimentek érte, ketten, de már halott volt, állva dermedt meg.
Hülyeség, mondta valaki. Már megint hazudsz! Nem is voltál katona.
Az emberek nem nevettek. Feszülten figyelték azt az embert.
Ettől Gábor ideges lett, talán csak azért, mert ha legalább egyetlen-egy ember mégis méltatta volna egy kicsiny mosolyra, akkor nyughatott volna, de így, hogy senki, hát ettől annyira ideges lett, hogy puffogva fizetett, lerakott a pultra egy ezrest, összekapta a holmiját, és köszönés nélkül elindult kifelé. Persze hogy hazudott, de mégis. Mi az, hogy ő hirtelen nem hazudhat? Egy ilyen kis kataton törpe miatt.
Csakhogy amikor a kataton törpe mögé ért, akkor megállt, és nem tudott tovább menni. Egyszerűen elszállt az ereje.
A rohadt életbe, mondta a Doktor, aki a környék háziorvosa volt, és minden este bejött egy kávéra. Soha mást nem kért, és el se fogadott. Egy kávé, és kész. Lefekvés előtt. „Hogy lebegő legyen az álma”, magyarázta, ha valaki szóba hozta. Ezen kívül még az volt a szenvedélye, hogy tévéből, rádióból, újságokból gyűjtötte azokat az eseteket, amelyek bizonyságot adtak az emberi természet találékonyan borzalmas mivoltáról. De csak olyanokat, amelyeket még ő se tudott volna kitalálni. Szemmel láthatóan attól jött izgalomba, hogy most talán élőben találkozik egy eredeti „hogymikvanással”.
Fölállt, szinte úgy, mint aki hivatalos személyként intézkedni készül, és véget vet ennek a feszültséggel terhes, hosszúra nyúlt pillanatnak. Megfejti és föloldja a rejtélyt, hogy mégis mivégre áll ott az a szerencsétlen kicsi ember, mit néz maga elé, és miért bénul meg tíz ember ettől… Már szinte elindult az utca felé, amikor mégiscsak megállt, mert átfutott rajta, hogy ha beavatkozik, akkor meghamisítja a történetet, és mivel nincs közvetlen életveszély, nincs hivatásbeli intézkedési kötelessége, maradhat veszteg.
Visszaült a helyére.
És abban a pillanatban Isten beavatkozott: hírtelen jött gyönge záport dobott az utcára, a kávézó két utcai asztalára. Immár nem volt más választás: Gizinek ki kellett mennie, hogy összeszedjen minden eláztathatót. Újságot, alátétet, hamutartót, párnákat a vesszőfotelekről.
És a kicsi ember is ezt a pillanatot találta a legalkalmasabbnak arra, hogy megmozduljon. Hátra fordult, intett Gizinek, hogy viszlát, tett két lépést, aztán megint megfordult, mint aki megérezte, hogy magyarázattal tartozik.
Ott ment egy sün. - mutatott a terecskéből nyíló egyik utcácska torkára.
Minden este arra megy. - mondta Gizi.
Hát ez csodálatos. - mondta a kicsi ember, és elindult végre. A fenébe, ahová hirtelen kívánták a vendégek.
(tartalom)
Avrammal domboldalról, megbújva figyeltük, hogyan végzik ki az embereket. Teherautókon hozták őket, tízet-húszat egyszerre.
Szépen leszállították mindet, egyenként a platóról, föltett kézzel evickéltek ki a ponyva alól, aztán úgy is maradtak: fej fölé tett karokkal vártak a sorukra. Nem mindegyik tartotta magasra, volt, aki a koponyája fölött összekulcsolta. Se bilincs, se kötél, se lánc, sem bőrszíj nem volt rajtuk. Két ember őrizte, terelgette őket, és három állt, kicsit arrébb gépkarabélyokkal. És még volt ott egy markológép a kezelőjével. Aztán a két ember sorba, embersorba állított, indulást vezényelt, majd - a markolóval - előre megásott gödrök felé kísérte a rabokat. Úgy tíz méterrel előtte megállították a sort. Aztán az egyik a gödör széléig taszigálta őket, kettesével.
Nem volt értelme a lökdösésnek, mert a rabok békésen odamentek, még csak meg se torpant egyik se. Amikor már szépen álltak, a három várakozó fegyveres laza lőállást vett föl, és belelőtte őket a gödörbe. Rövid sorozatokkal. Így, kettesével. Nem volt vezényszó. Jól összedolgoztak. Annyira takarékosak voltak, hogy csak minden ötödik páros kivégzés után kellett tárat cserélni a karabélyokban.
Senki nem védekezett, nem próbált elfutni, de még csak a kezüket se tették le. Mondtam Avramnak, hogy az állat nem viselkedik ilyen békésen, ha tudja, mi vár rá. Aztán ránéztem, és láttam: fuldoklik a sírástól.
Az jutott eszembe, hogy ha vége lesz, már csak mi szenvedünk ettől, de mi aztán életünk végéig. Mert azok, akik idehordják, kivégzik, bekaparják ezeket a nyomorultakat, biztosan nem.
Avram azt kérdezte, le tudnám-e lőni őket.
Erre azt mondtam, hogy persze, de aztán sajnos azt is kimondtam, ami először jutott eszembe: először talán mégis a foglyokat lőném le, hangtompítós puskával, ezek az állatok meg nem értenék, mi történik, összezavarodnának, aztán, amikor már eléggé félnek, rettegnek, akkor őket is. Szépen, egyesével, ahogy totyognak rémületükben.
De hát, azért kellene megölni őket, hogy megmentsük a foglyokat, mondta Avram. Aztán hozzátette: te barom. Állat.
Nekik mindegy, mondtam, úgyis megölik mindet. Elmenekülni se mernek. Ha most hírtelen őrzők nélkül maradnának, megvárnák a következő szállítmányt.Azért ezt nem hiszem, mondta Avram.
Pedig így van. Ha most lelőhetném a gyilkosokat, lemennénk, bejelentenénk, hogy szabadok, föl kellene őket pofozni, hogy megértsék: menekülni kell, azonnal.
Olyan kétszáz ember legyilkolását néztük végig, az egész nem tartott tovább három óránál.
Amikor láttuk, hogy a gyilkosok betemettetik a markolóval az utolsó gödröt is, aztán elmennek, lelopakodtunk. Avram imádkozott. Hangosan.
Figyeld inkább a földet, hátha mozog, hátha él még alatta valaki, mondtam.
És akkor, szinte a szavamra megmozdult a föld, pont úgy, ahogy néha előfordul, hogy megölt állatok, főleg halak teste mozdul egyet. Éppen csak egy rezzenés volt. Arra gondoltam, biztos csak a föld mozog, magától, helyezkedik. És így lesz ez még évekig, ahogy elszivárognak, összeszáradnak, vagy férgekké enyésznek a testek. És csak akkor nyugszik végre, amikor már csak a csontok maradnak.
De megint rezzent. Avram nem látta, mert égre emelt szemekkel imádkozott. Bár amennyit értettem belőle: Istenhez pörölt, szidta is talán.
Oda mentem, ahol megmozdultak a rögök, letérdeltem, és szépen óvatosan ásni kezdtem a kezeimmel.
Egy olyan tizenöt éves forma, sovány kisfiú volt. Nem tért észhez, amikor kiemeltük. A vállát érte a lövedék, szét is roncsolta rendesen a csontokat, de nem vérzett nagyon. Kifektettük a fűbe, Avram vizsgálgatta a pulzusát, a szájüregét, hogy lássa: érte-e a golyó vagy valami csontszilánk a tüdőt. Úgy látta, hogy nincs vér a torokban. Aztán kulacsból locsolta az arcát, amitől a fiú lassan fölébredt.
- Élsz. – mondtam, és valami csodás, bódítóan fölemelő érzés tört rám. Elkezdtem zokogni. Annyira, hogy nem értettem, mit mond a fiú, amikor megszólalt.
Közelebb hajoltam. Megsimogattam az arcát.
- Papa, Apuska…- mondta. Kinyitotta a szemét. - Hol van?
- Meghalt. - Mondtam, és azonnal elmúlt belőlem az az érzés, ami akkor tört rám, amikor azt mondtam, hogy "élsz".
A fiú visszaájult. A vállamon vittem be az erdőbe. Aztán Avram vette át, aztán megint én vittem. Tízpercenként váltogattuk egymást, mire aztán egy biztonságosnak látszó helyre jutottunk, ahol kicsi patak is folydogált. Avram avart szedett a gyerek alá, aztán kimosta a sebét. Meglepve láttuk, hogy amíg a hátunkon cipeltük, már bele is petézett valami légy.
Megaludtunk az erdőben, úgy, hogy fölváltva őrködtünk. A gyerek egész éjjel nyöszörgött. Magas láz gyötörte. Reggel megpróbáltuk patakvizes inggel hűteni. Kicsit fölébredt, megint az apját vagy a nagyapját kereste, aztán visszaájult. Hamar elindultunk, hogy estig a kolostorba érjünk.
Meglepetésünkre, a fiú annyira könnyű volt, hogy szinte megállás, pihenés nélkül meneteltünk - fölváltva vittük persze.
Már dél után a kolostorba értünk, ahol egy Szpiridon nevű szerzetes, aki azelőtt orvos volt, meg is operálta a gyereket.
- Hol találtátok? - kérdezte előtte.
- Kiástuk egy tömegsírból. - mondtam.
Avram meg arra figyelmeztette, hogy nagyon vigyázzon, mert a gyerek muzulmán, és ez alkalom arra, hogy Istennek megmutassuk…
- Mit?
Avram nem tudott válaszolni.
- Maradjunk annyiban, hogy megmutassuk.
A "műtő" előtt úgy őrködtünk Avrammal, mint valami szülészet előtt, és mintha a közös gyerekünket várnánk. El is aludtunk a padló hideg kövén.
Már éjfél is elmúlt, amikor a jó Szpiridon megrugdosott és közölte, hogy a műtét sikerült, a gyerek talán életben marad, de nyomorék lesz, ha nem jut két héten belül egy rendes kórházba.
Amikor, úgy három nap múlva annyira rendbe jött, hogy föl is kelt, mielőtt megint útnak indultunk volna Avrammal a halált kilesni, a kertben beszélgettünk a fiúval. Az apja után érdeklődött, és amikor mindent elmondtunk neki, zokogott persze. Senkije nem volt már, csak az apja. Kicsi, öreg ember, vele együtt lőtték a gödörbe, emlékszünk-e. Nem emlékeztünk.
Azt mondta, hálás nekünk, és nem tudja, hogyan adhatná vissza azt, hogy megmentettük az életét.- Ne nekünk add vissza, hanem mindenkinek. - mondta Avram.
- Hogyan?
- Ne állj bosszút. Ne ölj.
A fiú megértette, nem csodálkozott, nem is volt kérdése. Megöleltük, fölvettük a pakkjainkat - egy levágott csövű puskát is engedélyezett a kolostor, kivételesen -, és elindultunk. Már majdnem kijöttünk a quadrumból, amikor visszafordultam, mert eszembe jutott, amit kérdezni akartam a fiútól:
- Miért nem védekeztél, miért nem próbáltál elfutni? Legalább.
- Nem tudom. Az egész olyan volt, már ott, amikor a teherautóról leszálltunk, mintha a túlvilágon lennénk. Nem hittem el, hogy az én vagyok. Azt se, hogy az lehetséges, ami mindjárt megesik velem.
Az erdőben, az úton Avram azt mondta, nehogy le merjem lőni a foglyokat, ha úgy adódik.
(Élet és Irodalom)
(tartalom)
(vissza)
Beszélések
A botoló
Lement a partra, szépen végigjárta a nagy háztól a gátőr viskójáig, nehogy ott legyen valaki. Nem mintha ismerte volna az embereket, de mégis: nem akart szégyenkezni se és megbotránkoztatni se.
A folyó fölé hajolt és szürcsölt a vízből. Tudta, hogy ez nem valami egészséges dolog, mégis szokásává lett azóta, hogy egyszer, éve már, egy nyári napon, a borzasztó melegben beleivott. Arra gondolt, talán szerencséje lesz, és nem jut valami szörnyű fertő a belébe.
Hetente egyszer jött a partra. Amikor a fájdalmai már csomókban álltak a testében és tudta: ha nem ordít egyet, legalább egyet, akkor meg is fulladhat.
Nem a teste fájt, de a magány és az elveszettség már a sejtjeibe férkőzött. Úgy érezte.
Megkereste a kedves fát, egy nagyon vén, odvas botoló füzet, amit a kosárfonók tán évtizedek óta csonkítottak. Azt gondolta, ebben a fában már annyi fájdalom lehet, hogy ordítani szeretne ő is, csak neki aztán végképp nincs szerencséje.
„Mennyi romantika – gondolta -, mennyi szenvedély!” De nem nevetgélt magán.
Ha átölelte a fát, mindig azt érezte, mintha valami villany töltődne belé, éppen ott, ahol a tenyerei érintik a kicsit iszapmocskos kérget. Nem volt ez erős áramlás, nem is gyors, mint az igazi villany, még csak nem is bizsergető, hanem csak olyan, mint egy éppen csak izgató érdes simogatás.
Átölelte, egészen szorosan, és arra gondolt, hogy talán most mégsem a folyó felé ordít, hanem bele a fa odvába. Nagy levegőt vett, az arcát a résbe fúrta, kitátotta a száját, de nem jött ki hang, hiába akarta.
Aztán megint megpróbálta, aztán megint, mindhiába. Fulladt, könny folyt a szeméből. Fejét a fa kérgébe verte. Szorongó dühében arra gondolt, hogy most, azonnal fejszét hoz és kiüti ezt a nyomorult botolót. Bosszúból. Mert túl sok fájdalmat töltött belé.
Elengedte a fát, a folyó felé fordult, ordítani próbált, de hiába.
Már nem fért ki a száján a lelke.
(tartalom)
A ragyogás
A fiaim közül az, amelyik ragyogó tekintetet visel, és sokáig nem emlékeztem, ki szülte, azt meséli, hogy egyszer biciklizett a hegyek között egy erdei úton. Vizelnie kellett és megállt egy tisztásnál.
Csönd volt és a fények is úgy estek, hogy a meleg szellőben mézillatot érzett, és amikor lehunyta a szemét látta is maga előtt. Az alkonyi borostyánragyogást, ami elárasztotta a szívét. Mert hirtelen mintha ráborult volna valami harang vagy egyszerű búra.
De nem fémből, hanem fából. Méghozzá körtéből.
Sose tudta megmondani, miért éppen körtére gondolt. Magyarázgatta, hogy csűrcsavarodó ereket érzett a fában, és ettől mindig a körte jut eszébe.
És mintha vízben lebegne, azt érezte. Szétömlött a szívében az a borostyánragyogás, mert tudta, hogy az anyja illatát érzi és már semmi más dolga nincs, mint nyitott orral járni.
De aztán valahogy fölébredt, és eszébe jutott, hogy tulajdonképpen vizelni állt meg. Nekilátott, de közben nem a földet, nem is a kezét figyelte, hanem az eget nézte, ahogy kibujkált a faágak közül.
Az ég vörhenyes rózsaszín volt, azt mondta. Olyan... ilyet láthat a kölyök tátott szemmel az anyja hasában, ha az meztelenül nagy fénnyel sütteti magát.
És akkor, még mielőtt a leve kihullott volna, hirtelen megérzett valamit. Lenézett a földre és tisztán látta, hogy egy jókora erdei hangya poroszkál éppen ott, ahova pisálni akart.
Úgy igazította a vesszejét, hogy a sugár máshova vetődjön.
Amikor aztán eltette és megint a biciklijéhez ment, azt mondja, addig soha nem érzett még akkor megelégedettséget. Mintha nem is egyszer, hanem kétszer világosodott volna meg egyetlen perc alatt.
És olyan az, mint szerelmeskedés után. Csak nem olvad ki a szemedből.
(tartalom)
A sellő
A férfi azt gondolta, legszívesebben ráfeküdne a vízre, hagyná, hogy a szellők meg az áramlások a folyó közepére vigyék, ott aztán a hátára feküdne, behunyná a szemét… De aztán rájött, hogy ezt csak úgy lehet, ha vizes lesz, és kínos az egy hűvösödő őszi délutánon. Aztán tovább képzelte, ahogy fekszik a vízen, anélkül, hogy nedves lenne a ruhája, a lány meg csak nézi, nézi, amíg el nem tűnik örökre, dél felé, valami kanyarban.
„Valahogy méltóképpen kellene meghalni” – gondolta.
„Mostanában.”
Aztán nevetett ezen, csak úgy magában. Mint mindig, amikor az önsajnálata valami képes fordulatot vett.
A lány meg észrevette és megkérdezte, mire gondol.
- Semmire. - mondta a férfi, ahogy az szokás.
- Mégis?
A férfi eszébe jutott, hogy gondolhatott volna valami szépre is, például arra, hogy egyszer ugyanitt, ugyanezen a parton volt a lányaival meg a lányai barátaival. Szép fiuk, szinte férfiak voltak, és gyönyörűek a lányai is. Ő meg hozott magával egy kihúzhatós távcsövet és egy darabig azon át nézte őket. Valahogy, amikor a lencse elé kerültek, lelassult a mozgásuk, olyanok voltak, mint valami szép őszi filmben. Pedig nyár volt.
Ezt elmondta a lánynak.
Hallgatta és közben apró virágokat dugdosott az éjárnyú hajszálai közé. Ahogy szaporodtak, olyan lett, mint valami tündér. Amilyennek a férfi kölyökkorában a tündéreket képzelte.
„Na még ez is.” – gondolta. Eszébe jutott, hogy talán egész életében olyan tündérre vágyott, amelyikkel szerelmeskedni lehet. Vagy egy angyalra. De legfőképpen egy sellőre. Egy kicsi dundi sellőre, mint amilyen a lány lenne, ha hirtelen átváltozhatna. De aztán rájött, hogy nehézkes a hideg őszi vizekben egy sellővel szerelmeskedni. Meg különben is, hogyan kell azt?
„Ezt még majd ki kell dolgozni.” – gondolta.
Nézte a lányt, ahogy az arcát súrolják az alkonyi fények. Látta, hogy látta, hogy nézi, de éppen csak egy vonásnyit elfordítja a fejét, és csak aztán néz bele a szemébe.
„Már megint nem engem szeretsz.” – gondolta a férfi.
- Szeretlek. - mondta a lány, mintha válaszolt volna.
- Tudom. - mondta a férfi, mert csakugyan tudta, de aztán arra gondolt, hogy egyszer már meg kellene mondani, mi mindent tud róla. Hogy éjszakánként néha az előző szerelmét szólítja. Hogy szerelmeskedés közben belehall a lelkébe. Hogy érzi a lány fantomfájásait. Olyan, mintha macsétával lecsapta volna a régi, beszorult szerelmét, amikor őt választotta. Mint valami lábat. Néha különös fájdalmak jönnek. Jók is meg szégyenletesek is.
De ettől az ő lába is sorvadni kezd.
„A lelkem lába.”
„Jaj!”
„Csak nehogy féllábú gyerekünk legyen.”
„Hülye barom!”
„Ezért kell megmondani.”
„Talán ma este.” Aztán meg azt gondolta, talán mégse jó, ha a szerelme tudja, hogy néha belehall a lelkébe. Hogy amióta egyszer megkínozták, villannyal, ütlegekkel és valami vegyszerrel, azóta van a fejében valami, ami szépen, lassan, talán csak a bálnákéhoz hasonlítható hangokon elismétli neki azt, amit az gondol és érez, akit éppen figyel.
„Csak fél majd tőlem.” – gondolta. Nézte a lányt, ahogy egy veres csipkebogyót széttép. Az egyik szőrös magot egy halom kutyaszarra dobta, hogy biztosan kikeljen. Meg is mondta, hogy ezt találta ki.
„Úgyis kimúlik majd egyszer belőle.”
„És ha nem?”
„Akkor majd elhagy, és neked megszakad a szíved.”
„Minő poétikus vagy ma!”
„Sose volt még ilyen boldog szerelmem.”
„És elengednéd?”
„El, mert szeretem. És nem tehet semmiről.”
A férfi azt érzete, hogy mindjárt könnybe lábad a szeme, és arra gondolt, hogy hülyét csinál magából. És ez már biztosan látszik is rajta.
A lány fölszedett valamit a homokból, a tenyerére tette, és megmutatta.
- Valami fa magja.
- Ültessük el. - mondta a lány. - Hogy legyen egy fánk.
- Már nem fér el több fa a kertünkben.
- Ki beszélt arról, hogy a kertünkbe ültessük?
- Hát, hogy legyen egy fánk, azt mondtad.
- De azt nem, hogy attól a miénk egy fa, ha a kertünkben van.
A lány szomorúan mosolygott.
A férfi is. Fölállt, megfogta a lány kezét, föl-, magához húzta, hogy induljanak. Az arcával megérintette az arcát, aztán megdörzsölte a hátát, hogy ne fázzon. És arra gondolt, hogy mégse kellene elengedni, ha menni akar.
Csak, ha nagyon.(tartalom)
A falevél
Egyszer megkérdezte tőle valaki: mi volt a legszomorúbb dolog, amit életében látott?
Hosszasan, órákig, sőt napokig kutatott abban, ami magából még megmaradt. Arcok jelentek meg, szerelmek, halottak, akiket szeretett, amíg éltek, meg utána is az emléküket. A háborúra is gondolt, aztán a sorvadás éveire is, amikor embereket látott az utcákon pusztulni, gyerekeket is, sokat, és állatokat is... Mindent, ami sokáig élhetett volna, ha nincs az az átok.
Mégis, végül úgy találta, hogy a legszomorúbb dolog, amit valaha látott, az volt, amikor hajlékának ablaka előtt a barackfán a tél beállta után is maradt egy levél. Valahogy a tetején, egyetlen ágon, egyetlen száron, egyetlen egy levélke. És megjött a hó, jöttek a szelek, süvöltősek is, de az a levél csak kalimpált ott, le nem esett, azértse. Tartotta magát. És ő minden nap megnézte. Örült, hogy ott van, hogy bírja még.
Aztán elállt a szél, fölkelt a Nap, a tavasz öblöstorkú üvegharangként borult a kertre, nagy csönd lett, és az a barackfalevél elengedte az ágat.
Ámulva, könnybe lábat szemmel nézte, ahogy még áll egy hosszú pillanatig a levegőben, aztán lassan, pörögve lehullik az ősz többi szemete közé.
(tartalom)
A szárnyas
Fiam, a börtönparancsnok a börtönkapu elé állt és meglehetősen ünnepélyes arcot vágott. A tömeg abbahagyta az izgést és a mozgást. Ha nem is fegyelmezetten, ha nem is vigyázzban, de csöndesen álltunk. Voltak köztünk, akik majdnem egész életükben erre a pillanatra vártak. Némelyek már hetekkel ezelőtt a kapu elé jöhettek. Amikor meghallották, hogy esetleg nyitás lesz, összeszedték minden motyójukat. Zsákokat, takarót is, hogy legyen min aludni. Mert egyesek azt híresztelték, hogy nem mindegy, ki jut át először a kapun. Ez nem volt ellene a tapasztalatainknak, hiszen pontosan tudtuk: már annyi ember van a világon, hogy mindenhol helyszűke lett. Nincs olyan város, ház, szoba, ahol ne vívnának ádáz harcot egy fekhelyért, vagy bármiért, ami az élethez állítólag kell.
Fiam, a börtönparancsnok mondott mindenfélét a szabadságról. Hogy azért élünk, hogy az mozgat mindent, mármint a vágy, hogy szabadok legyünk. De nem mindegy, hogyan érjük el. Csak a választott szabadság az igazi.
Lám, mondta, itt van az apám, itt van a tömegben. Rám is mutatott.
Itt van az ő apja, akinél nem ismer szabadabb embert. Erős akaratával szárnyakat növesztett, bármikor átrepülhette volna a börtön falát. Akár éjjel is, amikor az őrzők és a védők legföljebb a szárnysuhogás után lőhetnek. Az ő szabad apja ezt mégsem tette. Azt állította, azért, mert az ő szabad apja nem akart visszaélni a tehetségével, az akaratával és a kegyelemmel, ami neki a szállongás képességét adta. És különben is, az ő apja azt mondta, hogy azok a szárnyak annyira gyönyörűek, hogy hitványság lenne őket röpdösésre használni.
"Hülye vagy, fiam", motyogtam magamban. És arra gondoltam, hagyná már abba ezt a sok pofázást, adna már nekünk végre szabad utat, hogy szabadon választhassunk.
De még egy fél órát beszélt. Ettől nem idegesek lettünk, nem kezdtünk el mocorogni, hanem valahogy inkább meggémberedtünk. A szárnyam is, mintha zsibbadt volna. Ez akkora kínt okozott, hogy majdnem meglengettem. De persze visszafogtam magam, nehogy bárki, pláne a fiam, provokációnak vélhessen egy könnyű suhogtatást.
Szinte fölébredtünk, amikor azt vettük észre, hogy csönd van végre.
Az én börtönparancsnok fiam odament a kapuhoz, és a saját parancsnoki kezével megnyitotta a szárnyakat.
Meglepetésemre egyáltalán nem tülekedtünk. Még nagyobb meglepetésemre mindenkinek jutott cella.
(tartalom)
A Duna
Találtam egy öreg fényképet szegény anyám kacatjai között. Olybá tűnt, mintha nagy fényben vették volna le azt az embert, aki csak áll valami folyó mellett. Egyenruhában. Kicsit peckesen, de nem nagyon. Néz. Senkire, csak át. Nyilván a folyón.
Mintha erővel sütne a Nap. De annyira, hogy a sok fény már fátylat borít a folyóra, meg a sziklákra a túlparton.
Mintha valami hajón állna az az ember. Csónak is kötve van a hajóhoz. A csónakban horgony. Van ott még pár ember a háttérben. Ülnek vagy állnak, azt lesik, hogyan veszi le a fényképész azt a katonát.
Alighanem százados. Legalábbis három csillag van a parolin. De semmi kitüntetés. Nem kard lóg az oldalán, hanem bot van a kezében. Ami azért eléggé különös. Sétabot. Talán valami nádból.
Hirtelen az az érzetem támadt, hogy nagyon otthon vagyok azon a képen. Mintha, de persze csak mintha és nagyon mintha: magam állnék ott. És csakugyan: megpróbáltam lefejteni a csákó homloktakarását, a kissé hetykére pödört bajuszkát. A hunyor-ráncokat az arcon. De ez se volt elég, percekig kellett nézni a fotográfiát, mire rájöttem, hogy bizony én állok ott, mai testemnél kicsit fiatalabban, mondjuk kilencszáznegyvenben, netán negyvennégyben. De talán mégsem negyvennégyben, mert ahhoz túl békés, túlságosan napfényfátyolos az egész.
De hát biztosan akkor is voltak jó napok.
Arcra borítottam a képet és kimentem a konyhába, mert csak ott dohányozhatok. Lassan szívtam, révülten, mert nyilvánvaló volt, hogy közeleg valami fölismerés. Annak hagyni kell időt.
Tudtam, persze, nem kellett rájönni: az a Papa ott. Most éppen arcra borulva. Azon gondolkoztam, hogy ha egy képet, amin emberarc, embertest van, lefordítunk, az olyan-e, mint amikor arccal a föld felé temetnek tetemet. Akasztás után. Például.
A Papa. Katona. Nyilván szabadságon.
Aztán hirtelen az az érzés költözött belém, hogy ellebegek, otthon vagyok valami közegben, csak nem tudom, hol. Visszarohantam a szobába, az asztalhoz, fölemeltem a képet. És akkor azonnal tudtam, hogy az ott a Szabadságról elnevezett híd, amit azelőtt Ferenc Józsefnek hívtak. Az meg Szent Gellért hegye, átellenben. És a Papa nem hajón áll, hanem a rakparton. És én már sokszor, túlságosan is sokszor voltam azon a helyen, éppen azon. Kicsi gyerekkoromban a Mamával.
Minden vasárnap.
A Mama minden vasárnap, ebéd után elvitt oda. Csak álltunk, csöndben. A Mama fohászkodott magában. Szemmel láthatóan. Aztán keresztet vetett. És elindultunk. Haza. Mindig haza. Soha sehova máshova.
Tizenhét éves voltam, amikor a Mama megmondta, hogy az apám onnan vetette magát a Dunába. Egy nyári napon. Ezerkilencszázötvennyolcban. Ebéd után.
Sose találták meg.
Megint kimentem a konyhába és megint rágyújtottam. És hírtelen összeállt: ez a kép igenis negyvennégyben volt. Amikor hazajött a frontról. Egy kicsit megnyomorodott lábbal. A Papa. És a fényképész ott állt a parton. Valami kis pénzért levette a vitéz urat. A Papa Mamája kedvéért. Dehogy volt százados. Legföljebb főtörzsőrmester. Vagy szakaszvezető.
Akkor a Mama még nem is ismerte. Csak később tudta meg, hogy a Papának mindjárt, amikor hazajött és az asztalhoz ült, elmondta az anyja, hogy a szerelmét a Dunába lőtték. Nem a Szabadságról elnevezett hídnál, hanem jóval följebb.
"Pedig nem is volt zsidó." Ahányszor csak mesélte nekem, ezt mindig belefűzte a Mama.
A Mama megvárta, amíg megkapom a diplomámat. Aztán lefeküdt és meghalt. Nem mert a Dunába ugrani. Nem volt már hely ott neki.
(tartalom)
A kapitány
Az apám a végén annyira picike lett, hogy mindent megbocsátottam neki. Jött föl a lépcsőn a pici kis botjával. Egyszer már tíz centit levágatott belőle. Annyira lassan jött, mint egy apró állat, mondjuk lajhárféle. Ha járna olyan két lábon és bottal.
Csakugyan úgy emelte a lábacskáit, mint egy lajhár. Két lépcsőről volt szó. Mondtam, hogy segítek, de intett, hogy nem.
- Ez nekem a sport.
Arra gondoltam, bemegyek, megiszom a kávémat, mire visszaérek még mindig csak az ajtót csukja. De azt mégse lehet. Hát álltam ott és vártam. Csak néztem. Igazából röhögni lett volna kedvem, mászkált is bennem, mint valami tüsszenet, de visszafogtam magam. Csavarta a lelkemet. Kicsit gúnyolódtam, hogy pattanjon má' meg szökkenjen má'. De hát ez rossz vicc volt. Aztán megfenyegettem, hogy elveszem a botját, nekitámasztom a falnak, és akkor ott marad, örökre.
Nevetgélt, de nem nagyon.
Aztán eszembe jutott miket mondogatott nekem kamasz koromban. Hogy az ember egy kis akaraterővel szárnyakat is növeszthet. Ezt úgy havonta egyszer elmondta, ha lankadni látta… a becsvágyamat. Mondjuk.
"Az ember egy kis akaraterővel akár szárnyakat is növeszthet."
Megállt. Szomorúan rám nézett. Aztán lehajtotta a fejét, és azt mondta:
- Ez igaz. Talán az akaraterőm lett oda. Tudtam repülni. Te meg sose.
Miután túljutott az ajtón, elindult és meglepően gyorsan tört előre. Pedig úgy képzeltem, hogy már annyira gyönge, a légellenállást se bírja.
Valaha magasabb és testesebb volt, mint én. Most meg akkora, mint a kölyköm volt kertitörpe korában. Az emberi idő átkozott sorvadás. Még hogy relatív! Az idő! Olyan közönséges, annyira kiszámítható, hogy az már igazán csak szánalmas.
Beért a konyhába, megállt a közepén, készítettem neki a széket az asztalnál. De körülnézett, meglátta: a szobában egy csomó ruhát terítettem ki, hogy amelyik nem kell, azt kidobjam… vagyis a szegényeknek adjam. Ami meg kell, azt szellőztessem, napoztassam egy kicsit. Ha nem jön az eső.
Megállt a szoba ajtajában és szépen, lassan körülnézett. Szinte éreztem, ahogy a tekintete végigjárja a pulóvereket, a nadrágokat, a trikókat. Mintha a nézéstől megváltozna a hőmérsékletük. Csak azt nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy melegszenek vagy hűlnek.
- Az ott az én egyenruhám? - kérdezte.
- A kapitányi?
- Az.
- Nem.
A bátyám első kapitányi egyenruhája volt. Szegény anyám tette el, nem volt erőm, hogy odaadjam valakinek. De különben akár az apámé is lehetett volna, még termetes korából.
- Fölpróbálnám - mondta.
- Kicsit nagy lesz.
- Nem baj.
Betotyogott a szobába. Hihetetlenül lassan leült egy fotelbe. Vagyis, valahogy belepottyant.
- Légyszíves, segíts levenni a cipőmet!
Letérdeltem. Nem mondom, kicsit meglepett, hogy ilyen szokatlan pózban találtam magam, hirtelen.
- De ne csomózd ki a fűzőt, hanem csak vedd le, mert aztán nem lesz kényelmes.
Arra gondoltam, megkérdezem, miért nem kötteti be minden nap a feleségével, de aztán inkább nem kérdeztem. Minek? Még megmagyarázza. Különben se szoktam ilyesmit embertől kérdezni.
Lekaptam a cipőit. Vigyáztam, hogy ne érjek a zoknijához. Olyan vékonykák voltak a lábai, mint valami botocskák. Nem is voltak már abban izmok. Csodáltam is, hogy nem törnek össze, amikor rájuk áll.
Aztán lehúzta, és maga alól kirángattatta a nadrágját is. És fölhúzatta a pilótaegyenruha nadrágját. Meglepően gyorsan túljutottunk az egészen.
Hagyta magát kicsit megemelni. Erősen nyögött, de aztán lábra állt. Ráadtam a kabátot. Meghúzogattam, hogy fessen álljon, de olyan volt, mint egy hülyegyerek, aki a papája holmiját próbálgatja.
- Sapka? - kérdezte.
- Valahol megvan.
- Szedd elő!
Emlékeztem, hogy talán a spájzban, a rongyos dobozban megvan még. Szétrágta valami, azért dugtam oda.
Kimentem és persze ott volt, csak undok dohszagot árasztott. Mintha egy nagy kék gomba lenne, aranyzsinórral, spórafelhő venné körül, ami a legkisebb légmozgástól az orrlikamig emelkedhetne, ha nem vigyázok. Kicsit röhögtem magamban azon, hogy ez a szag nem jön majd ki egyhamar a fejéből, a hitvese napokig szaglássza majd a maradék kis frizuráját, aztán hajmosásra kényszeríti.
Rátettem a fejére a sapkát, vagy csákót. Az orráig beesett, olyan picike lett a feje. Szopott. Szegény anyám szopott fejűnek mondta az ilyen embert.
Kihúzta magát, jelentőségteljesen rám nézett.
- Na? - kérdezte.
- Na! - mondtam, mert nem jutott jobb az eszembe.
- Nincs itt egy tükör?
"Hát van, de jobb, ha nem nézed meg magad"- gondoltam.
De aztán addig nyaggatott, amíg be nem hoztam a fürdőszobából. Mondta, hogy álljak a szoba sarkába. Egészalakos tükörképet akart.
Csak nézte-nézte magát. Arra gondoltam, hogy na, végre egyszer sírni látom az apámat. De egyszercsak annyira elkezdett nevetni, hogy mindjárt fuldokolt is tőle.
Csak tartottam a tükröt és nem tudtam nevetni. Pedig nagyon szerettem volna.
Megtántorodott és azonnal hátra is esett. Szerencsére a fotelre, ahonnan fölállt.
Odamentem, megfogtam a kezét, hogy fölhúzzam. Annyira nevetett, hogy nem tudott beszélni. Csak a fejet rázta, hogy nem, nem, nem kar fölállni.
Percek múlva szólalt meg:
- Menj ki a kocsihoz. A kesztyűtartóban van a fényképezőm.
Amikor visszaértem, már állt. A tükör előtt. Vagyis nem állt, hanem valahogy pörgött, táncolt. De úgy, mintha fölszállni akarna.
Arra gondoltam, egyedül hagyom, egy fél órára, mondjuk. Hátha elröpül nekem a kis akaraterejével. Vagy boldogan átszállong az egeken át a túlvilágra.
(tartalom)
Sellők szárnyán
A fiam korán kel, mindig, megeteti a pegazusát. Az nem is olyan könnyű meleg időben, mert felhőt eszik.
Leviszi a kuktát az istállóba. Desztillált vízzel tölti, rezsóra rakja és vár, hogy fölforrjon. Közben a szerencsétlen lényt mosogatja.
Ahhoz a két lábára kell állítani. Mert a mellsők szárnyakká fejlődtek. Nem is tud állva aludni, mint a közönséges lovak, forogni se bír álmában, mert a könnyű szárnya megtöredezne és elkopna, hason fekszik szegény, nyúlt nyakkal, mint egy döglött kacsa.
Így aztán a pegazus nemigen él meg ember nélkül. Még szerencse, hogy könnyű, ha a fiam a nyakát átfogja, pillanat alatt a vállára emeli, aztán a feje fölé. Aztán így kimennek az istálló elé, együtt nekifutnak. Amikor már jó gyorsan mennek, a kölyök hasra veti magát, a pegazus meg vagy rátapos, vagy nem, mielőtt elszáll. Csak az a baj, hogy a fiamnak még sose sikerült a hátára jutni.
Mert, ha a nyakába kapaszkodik és onnan próbál, szinte tornárként föllendülni, annyira lehúzza ennek az állatfélének a fejét, hogy az képtelen elemelkedni. A végén mindig a kerti lejtő aljára gurulnak és mindenki jókat nevet rajtuk. Én nem.
Próbáltuk azt is, hogy én emelem a pegazus fejét, ő a hátára mászik, aztán én futok a lejtőn az istállótól a kert végéig, de ez se megy. Alighanem túl pici ez a szárnyas ló, a fiam meg két méter is meglehet, testes, hála Istennek.
Csak hát szomorú ez így. Valahogy kitenyésztette ezt a csodát, aztán csak kínlódnak együtt, meg szomorkodnak.
Talán annyi öröme maradt a fiamnak, hogy száraz időben gőzt fejleszt, pláne télen gyönyörű, ahogy az a törékeny lény magába szippantja a vastag párát.
A fiam még cigarettázni se enged az istálló közelében. Mondja, hogy az igazi ló se iszik bele az olyan vízbe, amelyikbe csak egy szalmaszál is esett. Az ő lénye meg már olyan lett, hogy fogai sincsenek, a pofája megnyúlt, a szája elkerekedett, hogy jobban bírjon léget legelni. Trombitára emlékeztet. Ilyen lehet az angyalok szája is. Azokon sincsenek karok, mert hiszen szárnyakká lettek, viszont naphosszat harsonáznak az Úr dicsőségére.
Ha borul az ég, akkor fölengedi. Legelni. A pegazus röpköd egy kicsit a házunk fölött, aztán följebb és följebb, nagy körökben kering, a fölszálló áramlatokra terül. A végén belefúrja magát a felhőkbe. Néha egészen nagyocskákat is fölfal, főleg azokból a koradélutáni könnyű, fényes gomolyokból.
Szeretem nézni.
És a fiammal rettegek, amikor a hülye vadászpilóták tréfából ráröpülnek. Kergetik, de azt hiszem, csak játékból, szeretetből. Ha lőnek is rá, készakarva mellé céloznak. Nekik is kell valami. Évek óta nem volt már itt háború, miféle életük lehet.
*
A legkülönösebb lény akkor lesz, ha a pegazuscsődör megkívánja a kentaurkancát.
Sose támadja meg azonnal, hanem órákig röpköd és kering fölötte. Először a kentaurkanca megijed, rémülten vágtat ide-oda, forgatja asszonytestét, hogy hova bújhatna, fölkaptat mindenhova, aztán le vízmosásokba, vagy fák, cserjék aljában keres menedéket, de valahogy seholse érzi magát biztonságban. Vagy nem is akarja, az is lehet.
A pegazuscsődör húz fölötte, nem nyerít, hanem trombitál, harsonál, nem tudom, fú az biztos. Nem dallamot, hanem valami elnyújtott, mindig távoli hangot, ami aztán ide száll, oda száll, talán mindenhonnan visszaverődik, el mégsem veszik, ezért végül betölti az egész vidéket. Olyankor a parasztok megállnak, révedt szemekkel hallgatják, órákig is, pedig szorgalmas, derék népek, csak hát vannak dolgok, amik beleférkőznek az ember lelkébe, és fogva tartják a testet is.
Amikor a pegazus szerelmes, harangozni se szabad. Nálunk a barátok a kolostor templomában püspöki engedéllyel szegik a pápai parancsot.
Csak száll fölötte, kering, órák is beletelnek, mire ráröpül, zuhan, szinte megérinti, de az utolsó másodperc utolsó másodjában fölemelkedik. Tízszer, hússzor is. Akkor a kentaurkanca már sose áll fa alatt vagy cserjésben, hanem mezőn vagy réten, talán a harsonahangtól a lepkék mind fölszállnak és köré. Szinte lepkefelhő borítja, abba száll bele a pegazuscsődör.
A tizedik vagy a húszadik után különös mozdulatot tesz. Úgy röpül rá a kentaurkancára, hogy a szárnyait előretartja, és azokkal a finom és gyönyörű tollakkal végigsimítja a testét. De csak az emberfelet. A hátát is, a mellét is, a szemét is, mindent, egy pillanat alatt. És ezt is vagy tízszer. És akkor a kentaurkanca lassan elindul, futni kezd, utána lendül a lepkefelhő, és a pegazuscsődör mögötte száll lassan, finom, mégis erős szárnycsapásokkal. A kanca egyre gyorsabban vágtat, a csődör meg lassan rászáll, és amikor eléri, akkor már nem lengeti többet a szárnyát, mégis, amíg együtt vannak, mintha elemelkednének.
Semmi, egy perc sincs az egész.
A kölykük meg, a csikajuk vagy minek mondjam, hát olyan gyönyörű lény nincs is.
*
Ilyenkor nyár végén mindig lemegyünk a kentaurokkal a tengerpartra, egy öbölhöz. Alighanem rituális fürdőt vesznek, bár semmit sem tudunk arról, miféle vallást követnek. A fiam azt mondja, egyszerűen csak arról van szó, hogy vannak olyan pici élősködők, amelyek éppen a nyár végére fejlődnek ki és nem bírják a sós vizet.
A fiam olyankor a pegazusokat is megröpteti az öböl fölött. Ki tudja, meddig tarthatjuk titokban ezt a dolgot, mikor kapnak ránk a riporterek, aztán a turisták. A parasztok meg a halászok hallgatnak, mert megfenyegettük őket. Pláne, hogy a sellők is megfenyegették a halászokat, hogy nem marad hálójuk épen, ha fecsegni mernek.
A sellők úgy délben érkeznek, együtt. De mind eljön a környékről.
Az embereket kerülik, engem is, évek telnek, mire valamelyik szóba áll velem. Mindig messziről, de vagy tíz méterről beszélnek. Néha kérnek ezt-azt. Fésűt, jóféle szappant, hajfestéket, napszemüveget. Egy éve az egyik - nagyon szép volt - melltartót akart, de megtagadtam. Isten ellen való csúfság címén. Istenről még nem hallott, de a csúfságtól nagyon megijedt.
Mondtam neki, hogy nem értem, miért utálnak minket, amikor mi meg szerelmesek vagyunk beléjük, nincs ez jól így.
Azt mondta, azelőtt sokat szerelmeskedtek az emberférfiakkal, de már nem lehet. Azért is nem beszélnek velünk, nehogy vágy támadjon bennük, mert minek szenvedni.
De miért, azt kérdeztem. Miért, hogy az éneküket se hallani évek óta.
Mert büdösek, azt mondta. Büdösek a sellők.
És nem halszaguk van, mint gondolnám, hanem valami penetra telepedett a bőrükre. Hiába hozzuk a legjobb szappanokat.
Régen, ha találkoztak egy férfival, csak a csúfabb csigákat kellett kifésülni a hajukból. Most meg, mielőtt az öbölbe jönnének, két napig is sikálják magukat, valami fekete lepedék van a bőrükben. A hajuk meg összeragad és csomós. Büdösek, nincs erre jobb szó. Maguk is utálják magukat. Azért is nem jöhet közelebb.
Azt is mondta, nem tudják biztosan, de gyanakszanak, hogy erről mind az ember tehet.
Egy kövön ültem, ő meg a vízen lebegett, nem a kentaurok dagonyázását figyeltük, se a pegazusok röptét, hanem egymást néztük. Súlyos lett minden csontom, minden izmom és az összes sejtem. Fájt.
És akkor eszembe jutott, hogy volt egy ember, hallott-e róla, aki nem akart beléjük szerelmesedni, az árbochoz köttette magát, úgy hallgatta az éneküket.
Nem hallott róla.
Az az ember megparancsolta az embereinek, hogy viaszdugót illesszenek a fülükbe, nehogy beleszerelmesedjenek a sellőkbe.
Nem mesélte neki senki.
És akkor összeszedtem minden bátorságomat és megkérdeztem tőle: mi lenne, ha viaszdugókat dugnék az orrlikaimba.
Zavartan nézte a vizet, aztán lassan fölemelte a tekintetét és azt mondta, de akkor már mosolygott is, hogy egy esztendő múlva legyen nálam abból a viaszból. Aztán elment. Most egy éve.
(tartalom)
A parton
A parton, ahova évekig minden nyáron fürödni, úszni jártam, reggelente megjelent egy fiú meg egy lány. Szerették egymást, nem volt kétségem felőle. Ahogy teltek az évek egyre szebbek lettek, de annyira, hogy miután a lány a fiú asszonyává lett, ránézni se mertem soha többé. Nem akartam volna rabságban élni. A magányomban legalább szabad voltam, mert nem vágyakoztam.
Teltek évek, és férfivá hízott a fiú is. Egyre nagyobb lett, de még nálam is kövérebb. Az én lompos testem alighanem szinte már szépnek tűnt volna mellette, ha valaha is kívülről tekinthettem volna meg magunkat.
Ha sütkéreztek volna ott mások is, pláne éppen csak néhány napra a városunkban felejtkezett idegenek, ha azok mondjuk, gyerekekkel jönnek, hát biztos csöndben szörnyedve, ujjal mutogatják. Vagy ha van bennük némi emberség, hát csak mondanak rá valamit. Pusmogva, összezárt fogakkal. Ahogy azok beszélnek, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy nem udvariasságból teszik így, hanem félelmükben. Pedig gúnyolódhatnának akár hangosan is, mert az a zsírtorony úgyse érti. Legföljebb a gesztusokból, hogy tőle borzadnak. Ha ugyan érdekelné.
És akkor már biztosan azt is megbeszélték volna, hogy mit keres mellette ez a gyönyörű némber. És akkor már a kamaszgyerekek is a tekintetét keresték volna, a férfiak, férjek biztosan, de talán még az asszonyok is kikezdtek volna vele, mert egy ilyen üres parton jár ennyi kaland. És jogalap is van bőven: hogy jön egy ilyen állat ahhoz, hogy egyáltalán nője legyen? És akkor tele lett volna a part jégbálványokkal, és a koraőszi vendégek közül a vérmesebbek tavaszig maradtak volna, mert a szakértők nyilván úgy okoskodnak, hogy a fagyba zárt élő testeket nem szabad mozdítani: csak a kikelet oldhat akkora átkot, olyan titkos jelenséget, mint amilyen a mi városunk fürdőöblében megesett.
Mert én meg, régről átkozott, ha néha, havonta egyszer, teljesen véletlenül az asszony szemébe láttam, a hideg végigrángott a bőrömön, és biztosan nem attól, hogy a szél fújt vagy leégtem volna a tűző napon.
Egyszer odaült mellém a padra, ahol írogattam. Nem kérdeztem tőle semmit - de hiszen soha nem is beszéltünk, hogyan is mertem volna megszólítani - egyszercsak azt mondta: - Elment tojni.
Olyan elemi erővel hatott rám ez a szó, hogy éreztem, miképpen kel bennem a röhögőgörcs. Hirtelen elképzeltem a férfi tojócsövét, a tojásait, ahogy kotlik, ahogy vezetgeti a csibéit, ahogy aggódik a kányáktól meg attól, ha azok az édes, pihés kis apróságok a víz közelébe mennek. De szerencsére az asszonytól, a szerelemtől való rettegés egyensúlyt teremtett bennem, csak valahol a mélyemben rángtam egy kicsit. Persze nem mondtam semmit, mert hogyan is mertem volna. Csak úgy maga elé mondta tovább:
- Ez naponta ötször jár. Ahányszor csak étket vagy italt vesz a szájába.
Ránézni se mertem, nemhogy válaszolni.
- Ez egy szarzsák, semmi más. - mondta.
Aztán már csak hallgatott. Egy kicsit ült még ott mellettem és visszament a pokrócukra. A férfi megjött, lefeküdt és elaludt a napon. Nyilvánvaló volt, hogy a teste olyan rendszer, amit csak táplálni és üríteni kell, a napfény, a szél, de még a hideg se zavarhatja. Ha viszont mondjuk, gyorsan megölném, talán már estére elpárologna - az ilyesmihez se kell más, csak megfelelő időjárási viszonyok.
Másnap megint jöttek, dél körül, rendesen. Egy óra múlva ettek valamit, aztán a férfi elment. Nyilván ürítkezni.
Az asszony mellém ült és azt kérdezte, hogy élet-e ez, az övé.
Azt mondtam neki, hogy jótól kérdezi, hiszen nagyjából én is olyan lettem, mint az ő embere. Bár nem nagyon eszem, mert már az étkek és italok iránt is elvesztettem az érdeklődésemet.
Aztán azt kérdeztem, hogy szereti-e, vagy legalább akartja-e még szeretni ezt az embert. Közben véletlenül belenéztem a szemébe, és annyira megfagytam, hogy nem is mertem többé semmit se kérdezni, se mondani.
Nem válaszolt, hanem visszament a pokrócra. Gyönyörű volt, ahogy járt. Mint egy vékonyra rajzolt, repülni hajlamos paripa. Aztán jött a férje is. Lefeküdt és elaludt.
Másnap és még két hétig esett az eső. Csak a nyár utolsó napján találkoztunk. Amikor az asszony mellém ült, azt mondtam neki, hogy ne többször, csak naponta egyszer mosolyogjon. És ne csak az arcával, hanem a szemével is. Közben nem kell ránézni arra a lényre, az is jó, ha csak úgy maga elé. Az is jó, ha csak úgy, a sötétben. Tudom, hogy már nem szereti azt az emberfélét, és már látni se akarja, nemhogy szeretni.
- Akkor meg minek? - azt kérdezte.
- Magadat tanuld meg végre szeretni.
Télen, karácsony után láttam őket megint. Egy cukrászdában. Krémest ettek és az asszony mosolygott. Nem mindig, de nem is egyszer. A kirakat üvegén át sokáig lestem őket. Arra voltam kíváncsi, hogy csak a férfi hagyja el kisvártatva a helyiséget vagy az a kicsit pufók, kedves asszonyka is.
(tartalom)
A naposcsibe egy napja
Délelőtt, nyolc óra harmincnégy perckor föladta. Ezt onnan tudom, hogy ránézett az órájára és pontosan megjegyezte élete vége kezdetének pontos időpontját. Aztán megmondta nekem. De csak este.
Pontban nyolckor meg kellett volna jelenni a munkahelyén, föl is kelt rendesen hatkor, ahogy szokott. Lezuhanyozott, még fürdőköpenyben megitta a kávéját, elszívott három cigarettát. Mindezt a konyhaablakban tette, nézte a fákat, azon gondolkozott, hogy egyrészt miféle lehet az a fa a szomszéd kertben, és meghalt-e vagy csak gyanakszik, még nem mer életre kelni, amikor már az orgonák is kivirágoztak. Na, az se egy normális dolog, hogy május helyett már áprilisban kezdték. És cserebogarat is milyen korán látott!
Hat óra harminckor már a vécéből is ki kellett volna jönnie. Az nem lett volna baj, ha elszív még egy cigarettát a konyhaablakban, de nem egyet szívott el, hanem legalább hármat, egymás után, láncban. És amikor elnyomta a csikket, akkor se jött el onnan, nem ment be a fürdőszobába megfésülködni, fogat mosni és fölöltözni, hanem ott állt tovább. Csak nézett kifele. Semmit se nézett, csak nézett.
Hétkor a felesége kijött, és megkérdezte, mi van, de ő nem válaszolt. Aztán mégis motyogott valamit, és a háta mögött is látta, hogy a felesége rálegyint és bemegy a fürdőszobába. Tudta, hogy fél órát lesz ott, legalább, tehát már semmiképpen nem jut be időben a munkahelyére, mégse mozdult az ablaktól. Viszont tévedett, mert a felesége kijött és megkérdezte, hogy rosszul van-e, de nem válaszolt, csak megint morgott valamit, amit úgy is lehetett érteni, hogy nem, dehogy.
Nem akart ránézni a feleségére. Egészen biztos volt abban, hogy ha soha többé nem látná, az lenne neki is meg mindenkinek a legjobb. Nem utálta, csak nem akarta volna többé látni. És nem azért, mert este azt mondta neki, hogy fogyókúrázzon, mert behízott a feje. Ezt a szót használta és azonnal eszébe jutott, hogy tulajdonképpen egyetlen ilyen szó is elég, hogy soha többé ne akarjon látni egy embert, még ha az a felesége is. Arra gondolt, hogy úgy is lehet valakit nem tekinteni a feleségének, ha soha többé nem tekint rá. Ezen majdnem elmosolyodott, de aztán megőrizte a komolyságát. Hogy kinek meg minek, azt nem tisztázta magában.
Már fél nyolckor tudta, hogy baj lesz, ez a nagy nézgelődés élete fordulópontja, és ha nem hagyja abba, nem megy el valahova a lakás másik sarkába, akkor már beletéved ebbe a szerepébe és talán nincs visszaút. Mégsem mozdult.
Akkor se, amikor pontban háromnegyed nyolckor a felesége kijött a fürdőszobából, megint érdeklődött, hogy valami baj van-e, megint morgott neki valamit, mire a felesége megkérdezte, hogy befizette-e már a huszonkétezer forintos számlát meg a tizennégyezres számlát meg odaadta-e a házmesternek a hétezer tizennégy forintot vízre és kukára, meg...
Nem, még nem, ezt mondta, meg azt is, hogy légyszíves hagyj magamra. Mire az asszony jól becsapta az ajtót, és magára hagyta. Még csapkodott a lakásban egy darabig, de aztán jól becsapta a kijárati ajtót, sőt még a kocsija ajtaját is, és még a szokásosnál is nagyobb gázzal indult. Viszont utána úgy érezte, hogy csönd lett és békesség az egész világon.
„Ilyen lehet, amikor lebombáznak egy várost, aztán leszáll a por, de még senki nem mer előbújni.” - ezt gondola. Ezen egy kicsit majdnem elnevette magát, ami elég lett volna ahhoz, hogy kiessen a szerepéből. Végre eljött az ablaktól, sőt egészen a telefonig jutott. Érezte, hogy ő már ugyan föladta, de volt annyi esze, hogy hátha ez mégse tart örökké. Fölhívta a munkahelyét, de csak a főnöke titkárnője volt bent. Azt mondta neki, hogy rettenetesen kínos helyzetbe került, fél órája görcsöl a bal lába, és ha öt perc múlva se múlik el, kihívja az orvost, vagy mi a fenét lehetne ilyenkor csinálni.
A titkárnő azt mondta, hogy vegyen forró fürdőt, tegyen a vízbe sót, és ő majd kimenti a főnöknél, maradjon nyugodtan otthon.
„Úgysincs ma semmi fontos”, mondta.
„Úgysincs”, mondta a titkárnő.
Ült a telefon mellett, a kagylót elfelejtette lerakni, csak tartotta a kezében. Tudta, hogy elfelejtette letenni, és a kagyló ott van a kezében, de direkt nem mozdult, bár hálát adott, hogy nem a fülén tartja, mert lássuk be, hogy azért az nevetségesebb póz lenne. Még ült így egy darabig, élvezte, hogy nem tud megmozdulni, és ez mégsem okoz semmiféle fájdalmat. Aztán mégis megmozdult, a kagylót a helyére tette, szép lassan fölállt, és úgy, mintha egy lassított filmben lenne, de olyan lassan, hogy még egy infrasugaras betörő-érzékelő se tudta volna fölfedezni, hogy ő ott mozog, visszament a konyhába.
Megint csinált egy kávét. Azon gondolkozott, hogy most akkor mi van vele. Na jó, föladta. De örökre vagy csak egy pár órára? Mert akkor úgy kell berendezkedni.
Ha például örökre adta föl, akkor jó lesz már most visszafogni magát: kevesebb cigaretta, kevesebb kávé. Nem mintha a felesége fizetéséből nem futná majd ilyesmire, de nehéz lesz az a hónap, amíg ki nem rúgja. Mármint őt a felesége. Minek neki egy ilyen behízott fejű mihaszna? Bár akkor meg lefogyna, és ismét megkedvelné ez a gyönyörű némber.
A kávéval megint a bámészkodó ablakhoz ment. Annál is inkább, mert erős csipogást hallott. „A naposcsibe”, gondolta mindjárt.
És csakugyan: ott volt a naposcsibe a kerítés mellett és önfeledten ordított. A naposcsibe úgy került oda, hogy a szomszéd gyereke húsvétra naposcsibét kapott. Szám szerint egyet. Ennek nagy jelentősége van az ügy szempontjából. Ugyanis szerencsétlen állat hamarosan elpusztult. A gyerek éppen óvodában volt, ezért nem vette észre. Az anyja meg délután azt hazudta neki, hogy Csibike valószínűleg elbújt valahol. A kölyök egész éjszaka zokogott, elment ugyan az óvodába, de délben érte kellett menni, mert belázasodott. Ebből aztán az lett, hogy a szomszéd apuka kénytelen volt egy városközeli csirkenevelő telepen másik naposcsibét beszerezni. Kora estére meg is lett, a gyerek azonnal fölgyógyult. A naposcsibe csaknem egy hétig bírta, aztán elbújt - persze ő is a kukában, kissé hűvöskés testtel. De a kölyök másnap déli hőemelkedése következtében ismét megtalálták, persze megint a keltető telepen.
Most az ötödik csibénél tart a család, noha elmagyarázta az apukának, hogy a csirkék halálát a magány okozza. Egyszerűen nem bírnak egyedül élni. Az apuka erre azt mondta, hogy választhat: vagy lesz itt ebben a villanegyedben egy tyúkudvara, vagy elmegy hetente egy csibéért. Ő inkább ezt választaná.
Szóval nézte az éppen egy napja érkezett ügyeletes naposcsibét a kerítésnél, hallotta a kétségbeesett sipítozását, látta, ahogy jön a macska, ahogy elroppantja a nyakát és aztán, ahogy a cica falatozni kezd az állatkából. Mindezt cigarettázgatva, egy kávéscsészével a kezében. De meg se rezzent, még csak az ujjai se remegtek.
„A naposcsibe egy napja”- gondolta. Ezt viszont hihetetlenül viccesnek találta, de annyira, hogy elkezdett ordítva röhögni. Leöntötte magát kávéval. Na, ettől meg dühös lett, de azért még mindig röhögött. Egy idő múlva már a saját röhögésén.
Mivel ilyen csúfosan kiesett a szerepéből, úgy gondolta, mégis inkább majd egy másik alkalommal adja föl. Nem ment be a munkahelyére, hanem tévét nézegetett, újságot olvasott.
Később meg is fürdött, sós vízben, mert miért ne próbálná ki, amit a titkárnő oly kedvesen javallt.
(tartalom)
A maci
Egy nem is olyan szép reggelen Júlia fölkelt az ágyából. Illetve még ült egy darabig a szélén, mert...
Mit mert? Csak úgy ült. Reménytelenül szürke szemekkel nézett bele a reménytelen szürke reggelbe. Régóta és sokszor arra gondolt, hogy így lesz már örökké: a közlekedővilágok elve alapján, kövérkés teste addig köteles az ágy szélén ülni és szürke szemei kövérkés fejéből addig kötelesek bámulni a szemben lévő ház falát, amíg a künső szürkeség bele nem ömlött a lelkébe... Vagyis ő meg volt győződve arról, hogy egyáltalán nem is a lelkébe ömlik a fény, vagyis a fénytelen fény, hanem egyenesen bele a testébe. Mert "nincs is lelkem", azt gondolta.
Fölállt, kióvakodott a szobájából, hogy a férje föl ne ébredjen. Elment az ajtajáig. Az emberből való hangokra finomult fülével az ajtón át is meghallotta Ernő horkolását. „Csak aludnál egész nap”, azt gondolta.
Már régen nem szerette a férjét. Mint minden ostoba, szókimondó asszonyság, ezt ki is mondta. Csak magában. Valami rettenetes öröklött kényszer hatására állandóan tisztázta a tárgyakhoz, a lényekhez de még az önmagához való viszonyát is. Ebből aztán az lett, hogy ha akarta, ha nem, ki kellett mondania, hogy például „nem szeretem ezt az embert”. Pedig, ha ilyesmire vetemedett mindig meg is kérdezte magától, hogy „ki kérdezett?”
Bár ezt az ítéletet nem volt nehéz kimondani, hiszen évek óta nem aludt vele, jóformán meg se érintette. Jó embernek gondolta, de már nem tudta szeretni a tohonya testét. Hogy abból egy ideje nem illatok, hanem szagok jönnek. Hogy úgy eszik, mint egy magányos állat, hogy már semmi se fontos annak az embernek, csak a munkája, mert fél. Attól, hogy tovább öregszik és egyszercsak kiszolgáltatott lesz. És ettől napról-napra kétszer olyan gyorsan öregszik, mint ha nem lenne gyáva. Júlia néha azt gondolta, talán ettől, pláne ezért még szerethetné is azt az embert, de már nem megy. Nem utálja, csak nem szereti.
„Asszonyi mivoltomtól ment el a kedvem.”
„Hova ment el?”
„Arrébb.”
És azt is minden áldatlan reggelen megállapította, hogy másik embert se kíván. Mintha untalan meg kellene győződnie arról, hogy még mindig nem kelt föl benne a vágyakozás. Néha elhatározta, fut majd, vagy bármit kitalál, csak szabaduljon az önőszinteségi rohamoktól. De persze soha nem futott, még odáig se merészkedett, hogy alkalmatos sportruhát nézzen magának valami butikban. Aztán egy reggelen szembesített: magát magával. Ítélkezett: megérdemli a sorsát, hiszen tudhatta volna, az anyja is ilyen volt. Bár, talán rosszabb: a szembe hangosan mondó asszonyságok közül való.
Júlia számtalanszor rendre utasította. Olyankor nagy, sértődéses veszekedés kerekedett, mert a Mamuska azzal jött, hogy „de hiszen én egy igazságos asszony vagyok, mindig megmondom az igazat...” mire Júlia: „az igazság mindenre való csak arra nem, hogy örökösen szembe mondjuk...” És így tovább. Mindegy már.
Ja és Júlia azt is tudhatta volna, hogy így lesz a férjével, mert az anyja már menyasszony korában, naná, hogy a vasárnapi ebéd közben közölte Ernővel, hogy „fiam, te egy tohonya vagy, melletted elhervadnak a kővirágok is”.
„Vegyen nájlont - mondta Ernő -, azt csereberélgetheti.”
Soha többet nem ebédelt együtt az anyósával. „De ez már régen volt - gondolta Júlia -, az egyik halott, de a másikban sincs már élet.”
Hallgatózott Ernő szobája előtt, aztán kiment a konyhába, teát főzni, magának. Föltette a vizet, de mégis lekapta, mert eszébe jutott, hogy mi lenne, ha gyorsan betenné a mosást. „Ráér”, mondolta magában, de úgy látszik, erről meg kellett győznie magát, mert legyintett is hozzá. Ettől viszont annyira megijedt, hogy azonnal kiment a fürdőszobába, kiborította a kákából vagy miből font szennyeses hombárt. Nem nagyon szeretett Ernő viselt ruháihoz nyúlni, de úgy adódott, hogy nem volt más választása - csak akkor jött össze egy programnyi ruha, ha az övét is beleteszi.
Ahogy az ujjai hegyével, csippentő mozdulattal emelte a férfi nadrágját, azt látta, hogy a zsebében dudorodik valami. Ezen meglepődött, mert ismerve felesége fóbiáit, Ernő mindig kiürítette a papírkendőket, de még a könnyű zsebpiszkot is.
Először kívülről tapogatta, de el nem tudta képzelni, mi lehet az. Valami puha, de mégis egyben való dolog. Mint mondjuk egy összegyűrt bugyi. „Úristen, egy bugyi.”
Óvatosan fölemelte a nadrágot és szétnyitotta a zsebet. Egy maci nézett ki belőle. Egy ötcentis szőrből való játékállat.
Júlia szépen, óvatosan kivette és érezte, ahogy elönti az arcát a pír. És tudta: most támad benne a féltékenység.
A macit a fülénél fogta, úgy vitte a férje szobájáig. Rányitotta az ajtót, ettől Ernő fölébredt. Nyitott szemmel feküdt, amikor Júlia - mint valami asszonykarikatúrában - az egyik kezét csípőre téve megállt fölötte.
- Kitől van ez, te...
- Vettem. - mondta Ernő nyugodtan.
- Vetted? Te! Ezt?
- Vettem. Megláttam egy kirakatban és megvettem. Magamnak.
- A negyven éves fejeddel?
- Hát ha egyszer negyven éves lettem, mire végre találtam egy megfelelő macit.
Júlia a férfi mellére ejtette a kis állatot, aztán az ajtófélfának dőlt és várta, hogy mindjárt zokogni kezd. Sőt egy pillanatig azt gondolta, hogy ami rázza, az már a sírás. De aztán meglepetéssel érezte, hogy magában, belül, nevet. Sőt, röhög.
- Istenem... ha legalább barna lenne. De ez kék!
Ernő erre úgy fordult, hogy a hátát mutatta Júliának. A macit a könyökhajlatába tette és betakarta a paplan csücskével.
- Volt rajta egy rózsaszín masni is, de azt levettem. - mondta.
Júlia kimenekült a szobából. Nem annyira a saját röhögésétől félt, hanem attól, hogy a haragot, a végső méltóságát elveszti.
„Még a végén megszeretem ezt a barmot”, gondolta, vagyis mondotta magában kint a konyhában, amikor megint melegíteni kezdte a teának való vizet.
(tartalom)
A tölgy
Nem azt mondom, hogy némulj meg örökre, vagy legalább életed végéig, hogy is kérhetnék ilyet.
Bár a hegy alatt találkoztam egyszer egy emberrel, ha ugyan azt találkozásnak lehet mondani. Egy vén tölgy alatt ült, a kezét a háta mögött tartotta. Köszöntem neki, de nem válaszolt, sőt annyira boldog pofát vágott, hogy mindjárt gyanakodtam: ez nem is lehet más, csak egy néma ember. Megörültem, hiszen negyven éve vártam, hogy egy ilyenre leljek.
Mert Pime bátyám, mielőtt meghalt, mesélt nekem egy néma ember hangjáról. Nagyon kicsi voltam, nem emlékszem pontosan, de mintha Oroszországban esett volna meg vele, hogy ment valami erdőben, őrjáratban, és egyszercsak ott ült előtte egy ronggyá foszlott katona. Meglőtte, mert hiszen az ellenség egyenruháját viselte. De nem halt meg azonnal. El se dőlt, úgy maradt, ülve, ahogy meglátta.
Pime azt mondta, nem sírt, nem jajgatott, hanem csak hunyt szemmel volt ott. Hiába szólongatta, meg se rezdült. Amikor már kiabált vele és a vállánál fogva rázta, akkor se. Azt mesélte, úgy érezte, mintha a csukott szemeivel nézne az a sebesült ember, és minél sápadtabb, annál messzebbre látna.
És ahogy Pime bátyám egy kicsit közelebb hajolt, hangot hallott. Az a ronggyá tépett ember egy asszonyt hívott a saját nyelvén. De vénasszony volt, talán az anyja lehetett. És mielőtt meghalt, eljött, odaért hozzá, mert nem sikoltott a katona a semmibe zuhanva, hanem dorombolt, igenis dorombolt, mint egy boldog kis állat.
Az én emberem, akit a hegy alatt egy tölgynek dőlve találtam, hagyta, hogy egészen közel hajoljak hozzá. De nem hallottam semmit. A háta mögé néztem és azt láttam, hogy az ujjait a fa réseibe dugja. Biztos azért, hogy valami erőt nyerjen. Kirántottam onnan az ujjait, erre víz kezdett dőlni a fa kérge alól. Tiszta volt, de dohos, öreg hordók illata áradt...
Az ember se nem rezdült, se nem nyitotta ki a szemeit, csak üldögélt. Hiába hajoltam hozzá olyan közel, hogy az arcom már a bőrét érte, nem hallottam semmit.
Gondoltam, megsebzem. Hiszen, ha lőfegyverem nincs is, kést mindig hordok magamnál.
Kipattintottam a pengét, a hasához nyomtam, mert utálom a széles, teátrális mozdulatokat, ha emberre kell támadnom.
Ahogy lassan toltam a kést, valamiben elakadt. Én meg úgy vagyok, hogy kétszer sose szúrok emberbe.
Ezért lenne jó, ha megnémulnál, az se baj, ha nem örökre.
(tartalom)
Az ártatlanság
Láttam az ablakból, hogy a bátyám beszélget egy paraszttal, vitatkoznak. Aztán bejött, fölvette a kabátját, és a vállára akasztotta a puskáját.
- Vigyél el! - mondtam.
- Most nem.
- De megígérted.
- Igen, de... Na, jó, de aztán ne vinnyogj.
Fölültünk a szekérre. A paraszt hajtott. Kértem, hogy engedjen egy kicsit engem is, de az is azt mondta, hogy most ne.
- Hova megyünk?
- Le kell lőni egy lovat, fiam - mondta a paraszt.
Nem rémültem meg, csak arra gondoltam, hogy lovak vannak előttük.
- De te állatorvos vagy.- mondtam a bátyámnak.
- Megvadult. - mondta a paraszt. - Embert ölt.
- A ló?
- Igen.
Értettem, de soha nem gondoltam arra, hogy ló embert ölhet. Sőt, amikor a Kovách Máléka egyszer a lovuk alá került, az az állat szemmel láthatóan vigyázott, rá ne lépjen.
Aztán meg arra gondoltam, mi van, ha ez a két ló hallja, mit beszélünk. Úgy tesznek, mintha megbokrosodnának, fölborítják a szekeret, aztán egykettőre végeznek velünk. Akkor én mondanám nekik, hogy engem ne tapossanak meg, mert gyerek vagyok. És lehet... talán megkegyelmeznének. Ló gonosz nem lehet. És akkor én nem is árulnám el őket. Mert végülis a bátyám meg ez az ember meg akartak ölni egy másik lóvalakit.
- Csak egyet rúgott? - Kérdezte a bátyám a paraszttól.
- Egyet. De azonnal meghalt a Jóskagyerek.
- Látta?
- Ja.
- Csak azért, mert nem engedték át a kancához?
- Ja.
- Taposott rajta?
- Nem tudom, mert jöttem a doktor úrért.
- A rendőrök?
- Mit bánom én a rendőröket. Ha az az állat kiszabadul, még öl.
Aztán hallgattak. Csak paraszt mondta néha nagyon mély torokhangon, hogy nyeeé. Arra gondoltam, miért beszélnek ilyen rondán a lovakkal. Azoknak van annyi eszük, hogy értenék, ha azt mondaná ez az ember, hogy gyerünk, vagy siess. Nyeeé! Amikor majd odaérünk, azt mondja majd nekik, hogy hooó. Hoooó!
Azt is mondta. És intett a fejével, hogy ott van. A karám egyik sarkában állt. És tényleg ott feküdt egy másik sarokban az ember. De valahogy egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha az a ló még kedvét lelné valami taposásban.
- Maradj itt - mondta a bátyám. De láttam, hogy bajban van.
- Lőjön innen doktor úr - mondta a parasztember.
- Nem Mihály, még ezek is megvadulnak.
- Akkor inkább én is leszállok.
A bátyám rám nézett, láttam, hogy hallja, amit mondtam, de valahol belül volt.
- Jó.
Egészen közel mentünk. Megtöltötte a puskát, aztán célzott. De a ló belenézett a szemébe.
Nem úgy, mint az ember, mert ló úgy, szemből nem nézhet, hanem oldalt fordította, és magasra vetette a fejét. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy tudomása van a fenyegetettségéről. Farkasszemet nézett. Lószemet.
Erre a bátyám lejjebb eresztette a fegyvert. Aztán gyorsan fölrántotta. Célzott.
Fölütöttem a puskát.
Rám nézett, de nagyon üres volt a tekintete. Visszakézből ütött meg.
- Barom. - mondta. - Takarodj innen!
Megfordultam. Amikor háttal voltam, akkor lőtte le az állatot.
Aztán ők ketten bementek a karámba, hogy megnézzék a halott embert. Úgy vizsgálta, mint egy emberorvos.
Még élt. Megpróbálta élesztgetni, de mondta a parasztembernek, a Mihálynak, hogy reménytelen.
Arra gondoltam, mi lenne, ha bekiabálnám: lődd agyon azt is, hogy ne kínlódjon. De aztán kiszenvedett. Leesett az álla.
Megvártuk a rendőröket. De a bátyám nemigen tudott mit mondani nekik.
Egész úton hazafelé egy szót se szólt. De én se. Előttem ment. A puska csövét lehajtotta, úgy himbálózott a vállán. Aztán csak a lábaimat néztem, ahogy a kitaposott gyalogúton a fűszálakat tapossák. Mintha röpülő lenne a fejem, azt gondoltam.
Aztán dörrent a puska, aztán még egyet. Alig kaptam levegőt, úgy megijedtem.
Két kutya feküdt előttünk. Egyformák voltak, farkasok. Az egyik még nyivákolt meg hentergett, a másik azonnal kimúlt. A bátyám megint töltött és megint lőtt. Csönd lett.
Elővette a bicskáját, szépen levágta a kutyák orrát.
Nem is kérdeztem, mert tudtam, hogy töltényt kap értük. Kóbor dúvadak.
- Öljünk még le valamit. - mondtam, amikor már majdnem a falu határában, a házunknál jártunk.
Megint adott egy pofont. De nem is fájt.
*
A bátyám soha többé nem vadászott.
Most, hogy anyánk születésnapjára lent voltam a faluban, egyik este félrevont és megkérdezte, emlékszem-e Boga Mihályra.
- Nem.
- Huszonöt éve, amikor azt a lovat kellett...
- Emlékszem.
- Most halt meg.
- Boga Mihály?
- Ja. - Nem nézett rám, úgy mondta: - Hagyott maga után egy levelet. Hogy a lelkét kiszabadítsa, abban megvallotta, hogy ő ölte meg azt az embert. A Kobrán Jóskát. Valami doronggal, hasba verte, mert meglopta.
A semmibe nézett, magából, ahogy szokott. Aztán, talán mert ki kellett mondani, hozzátette: - A ló ártatlan volt.
(tartalom)
Aljasa meg a Mumuska kölyök
A faluban volt egy bolond gyerek, meg egy aljas. Az aljas aljassága annyira nyilvánvaló volt mindenki előtt, hogy tréfából Aljasának hívták emberemlékezet óta. Vagyis nevezték, senkise hívta. A bolond gyereket meg Mumuska kölyöknek, de nem azért, mert hogy ő lett volna rémisztő, hanem az anyja. Meg a nagyanyja is. Soha olyan ronda némbereket nem láttam.
A Mumuska kölyök védelem alatt állt. Nem mintha a nép fiaiban egy szemernyi kegyelem lett volna, hanem olyan kabala volt. Például, ha bárki elment mellette, megsimogatta az istenverte tüsire sikerült haját. Babona lett ebből. Boldog volt tőle a kölyök is. Olyan tüsiséget én még amerikaiban se láttam, pedig azok aztán mindenre képesek, ha hülyét kell csinálni magukból. Kényeztették is a Mumuska kölyköt. Tulajdonképpen bárhova, a falu bármelyik házába bejárása volt. Kárt nem okozott, legföljebb megevett valamit, de senkise bánta. Az iskolába is bejárt, tanítás alatt. Néha negyedórácskát elücsörgött valamelyik osztályteremben. Különösen az énekórákat szerette. Beszélni nem tudott, énekhang se jött ki soha a torkán. Hallgatta a kornyikát, mosolygott, lóbálta a testét, verte a ritmust, néha hangtalanul, egészen rémisztő arccal nevetett. Aztán fölállt és ment tovább. Vagy egy másik osztályba, vagy az óvodába, vagy a templomba. Ha osztályban volt, soha nem várta meg a csöngetést. Láttam, amikor egyszer, valami próbariadó miatt bekapcsolták. Úgy szenvedett tőle, mintha villannyal bántanák.
A Mumuska nyanyáknak nem sok dolguk volt vele.
Ha az erdőbe mentünk, mindig jött. Ma se értem, honnan tudta, mikor indulunk. Egyszercsak megjelent és velünk kullogott. Egy különös szenvedélye hajtotta: szerette a hangyatojást. Illetve imádta.
Ha hagytuk elöl kullogni - mert úgy ment szegény, mint egy egykedvűen himbálódzó majomféle -, ha hagytuk vezetni magunkat, csak az erdőig ment az úton, csapán, aztán letért és nyílegyenesen eljutott a legelső népes hangyabolyig. Ha egyet kirabolt, soha nem fordult elő, hogy egy-két hónapon belül újra fölkereste volna.
Mindig ámulva néztük, ahogy leguggol, kacska karjain lengő lapát tenyereivel arrébb söpri a hangyavárat, meg se rezdül a katonák harapásaitól, attól se, hogy fölhorgadó potrohukból savat lövellnek felé, szép lassú söprögetéssel eljutott a tojásokig, és szépen, lassan, egyenként ujjacsippentve a szájába dugta őket.
Mi meg csak néztük, sohase lankadó ámulattal. Undort nem keltett, már csak azért se, mert mindannyian kóstoltuk a hangyatojást, és jó éteknek találtuk. De abból a fajtából, amelyik békeidőben egyszer untig elég.
Egy nap két bolyt soha nem bontott volna meg. Rendszerint fél órán belül befejezte az eszegetést, fölállt és elindult. De akkor már sohasem elöl, hanem mindig utolsó előttinek kullogott.
Mi rendszerint az erdei halastóra mentünk. Fürödni, horgászni. Sohase jött velünk a vízbe, csak ült és hallgatta a neszeket. Ha madár szólt, ámulattal figyelt. Az arca megváltozott, minden vonása elernyedt, a szemei tágra nyíltak, mélyen és lassan lélegzett, aztán mosolygott és hajlongott. Amikor a madár abbahagyta, ő még úgy maradt. Ha madár egy percig szólt, ő három percig ringatózott, ha három percig, akkor ő kilenc percig.
Ma már tudom, illetve arra gyanakszom, hogy egy különös képességgel áldotta meg az Isten: a hangok bejutottak a fülén át az agyába, de az agy nem úgy hallotta a hangokat, mint a miénk, hanem lassított felvétellel, vélhetően pontosan háromszor lassabban. Ezért ő majdnem úgy hallotta a madárfüttyöt, mint mi egy kis hangszeres játékot.
Amúgy volt a testében valami madárszerű. Nem azért, mert a tenyereit leszámítva minden testrésze fejletlen és vékonyka maradt, hanem inkább az arcában. Nagy orra lett, de nem az a fajta, amilyet örökölni lehet, hanem az, amelyik kitenyésztődik, mert kell, és azért nagy, hogy sok levegőt nyelhessen. A száj a meg, mint valami csőr, puha csőr, ami nem ormányszerű, csak majdnem az. Nem lepődtem volna meg, ha hangyászkodás közben pörge nyelv csusszant volna ki belőle.
Ma már azt is tudom, hogy szagról találta meg a hangyákat, és azért nem ment kétszer ugyanoda, mert emlékezett a boly illatára, talán pontosan annyi ideig, amennyi egy hangyanépnek elég ahhoz, hogy teljesen kigyógyuljon a pusztítás után.
Később, amikor már méhészetből éltem, a Mumuska kölyök volt a legjobb segítőtársam, a vagyonom alapjait neki köszönhettem. Rajzások idején kiszagolta nekem, merre vannak az elcsatangolt családok. Bárhol toronyiránt vezetett a fán lógó fürthöz. Volt olyan év, hogy kilenc családot talált nekem.
Aljasát mindenki gyűlölte. Lopott, gyújtogatott, égőszurkot öntött állatokra, ocsmány módon beszélt. Szeretett pusztítani. Ha fán fészket látott, addig lőtte csúzlival, amíg ki nem verte a fiókákat vagy a tojásokat. Ráadásul szegény kövér volt és sunyi. Ha tudta, hogy látják, kissé oldalazva járt. Sohase nézett senki szemébe, mint egy profi szökevény, úgy ment. Az apja is meg az anyja is mindennap verte. Kötéllel. Amúgy rendes emberek voltak, de a szemükön látszott, hogy már véglénylelkűek.
Aki adott magára, az nem is beszélt Aljasával. Legföljebb valami üzleti ügyben. De még így is sikerült összeszednie egy szűköcske bandát a falu leglomposabb kölykeiből. Többnyire kis szemetek voltak, akiket vagy a szüleik vagy maguk miatt kivetettünk. Egyetlen cigány se volt köztük.
Ritkán verekedtünk ezekkel. Inkább csúzlival lövöldöztünk, vagy köveket dobáltunk egymásra. Ha verekedni támadt kedvem, a testvéreimmel vagy a barátaimmal kezdtem. Ma már tudom, hogy azért, mert Aljasáék olymértékben voltak tisztátalanok, hogy még ütni is utáltam őket.
Egyszer jött egy lány a faluba, nyári szünetre. Gyönyörű volt. Soha nem láttunk olyat, a faluban egyetlen szőke lány se volt, pláne kibontott, derékig érő hajú, kicsit átlátszó trikóban, farmer-szoknyában. A pesti kurva - azt mondták rá a falubeli süldők. Pedig csak szép volt és idegen. És Aljasa unokahúga.
Megszaporodtak a verekedések. Ha a közelében voltunk, meg kellett mutatni. De hát csúszmászok bandájával mászkált. Mi csak követtük őket. Messziről, hogy a lányt lássuk legalább. Aljasa állítólag fölajánlotta a Babari ikreknek, hogy napi negyven forintért játszhatunk vele.
A Mumuska kölyök viszont annyit bámulta, amennyit akarta. És szaglászta is. Messziről persze, de én tudtam, meg láttam is az arckifejezésén, hogy valami történik benne. Megtörténik benne.
Minden nap közelebb ment a lányhoz. Ha viszont az közelített, elmenekült. Aljasa meg persze állandóan biztatta az unokahúgát, hogy próbálja megfogni. Az meg azt hitte, hogy ez valami törvényes jópofa vidéki játék. A Mumuska kölyök lopakodott, lesett, szaglászott, Boriska pattant, futott, Mumuska menekült. A banda meg jót nevetett.
Hanem aztán egyszer Aljasa, a hordája meg a lány fölmásztak egy szederfára. Eszegettek, meg jó is volt onnan a kilátás. A Mumuska kölyök meg nézegette őket, aztán vagy nagy bátorságában, vagy azért, mert hirtelen megértette: a függőleges távolság más, mint a vízszintes, majdnem a fa alá állt. És onnan nézte. A lány bugyiját.
És valami elképesztő dolog történt. A klottgatyájában elkezdett fölfelé kunkorodni a fütyije. Nem tudom, mekkora lehetett, de jól látszott. Annyira legalábbis, hogy Aljasa észrevegye. Akkor azt mondta a Mumuska kölyöknek, hogy jöjjön csak közelebb. Le is vágott egy egész ágat, teli szép fehér szederrel. Odaadta az egyik csahosának, hogy az nyújtsa le.
A Mumuska kölyök odament, nyújtózkodott, elvette az ágat, aztán úgy maradt, tátott szájjal nézte a lányt. Aljasa meg belepisált a szájába.
Másnap reggel az egész falu arra gyülekezett, hogy Aljasát halva találták a kertjükben, a fészer mögött. Valaki ásóval verte agyon. Az orvos is jött, vizsgálta vagy öt percig, aztán mondta, hogy élet van még benne.
Négy hónap múlva jött haza a kórházból. Hozták. Azóta tolókocsiban ül, mert az ásó a gerincét is érte. Soha senkinek nem mondta meg, hogy ki tette vele.
(tartalom)
Úgyse
A toronyépítők reggel jöttek, délről, vasárnap, amikor az emberek misére mentek. Tizenhat kocsijuk állt meg a főtéren. Lakó- és társzekerek, meg fahordó alkalmatosságok. A bíró mutatványosnak, pláne cigánynak nézte őket a templomdombról. Leüzente, hogy takarodjanak. A kisbírót küldte.
A vezetőjük, a Mester visszaüzente, hogy kövessék meg őket, mert a háború elől jöttek. Annak, aki elsőnek megköveti őket, ingyen építenek tornyot a házához.
- Miféle tornyot? - kérdezte a bíró. A kisbíró csak vont a vállán, mert nem tudta.
- Tornyot, azt mondta.
- És miért nem jönnek föl a templomba? Elvégre vasárnap van.
- Megkérdezhetem - mondta a kisbíró -, de bosnyáknak nézem őket, buggyosgatyás nőkkel vannak.
- Nafranc. Aszalt szilvát hoztak-e? - Látszott az arcán, hogy ezt csak terelésképpen kérdezte, de nagyon tanakszik. A falu népe is fölötte gondban, hallgatag ácsorgott. Hogy ne kelljen dönteni, a bíró bement a templomba. Elvégre kezdődött a mise.
Minden volt az, csak mise nem. A népek forogtak, pusmogtak. De annyira, hogy időnként valaki fölállt és átment másik padsorba. Sőt odáig merészkedtek, hogy egy Orros nevű ember hátrament az asszonyok helyére, követte egy Kisbács nevű. A bejárat mellett, mindjárt a szenteltvíztartónál tanakodtak. Ki-kipislogtak, mert onnan le lehetett látni a főtérre.
Mert ugye az volt a nagy gond, hogy miféle megkövetésre gondolt az az ember. És miféle toronyra. És ki a francok ezek?
A mise csak azért nem fulladt botrányba, mert a pap siket volt és majdnem vak. De volt érzéke, mert többször megfordult, végignézett a népeken. Attól csönd lett. Mint a gyerekek, olyanok lettek hirtelen az emberek.
Amikor vége volt, az emberek a bíró köré gyűltek.
- Megkövetni? A talpukra csapatok, ahhoz szoktak.
Persze mindenki tudta, ő is, hogy nincs kivel csapatni, meg azt is, hogy egyezség lesz. Nem olyan falu ez, amelyik elkergetné a menekülteket, pláne hogy tornyot húznak. De milyen tornyot?
Mindenki belegondolt: egy torony a bíró házához, úgy-e...
Mégsem az övé lett az első, hanem a kisbíróé. Szegény annyira hülye volt, hogy csak dobolásra és kántálásra lehetett használni, meg olyan fusside-fussodának, de hirtelen leküzdhetetlen vágy támadt benne egy toronyra. Amint vége lett a misének, kifutott a templomkapun, le a dombról.
- Megkövetem - mondta a Mesternek.
- Hol a házad?
Egy óra múlva már a toronyépítők minden szekere a kisbíró portáján állt. A lovakat az istállójába kötötték. Volt hely bőven, és pusmogták is a faluban, hogy végre megtelt megint, mert a Jozsóka apja gazdag, jóparaszt volt, ameddig élt, csak hát hülye lett az egyetlen kölyke. Nem is az, hogy elkótyavetyélt mindent, hanem elkopott, amit örökölt. Hülye volt, na. Hanemhogy ennek lesz tornya? Ingyen? Meg hogy nem is ingyen lesz ám, mert a bosnyákok csak merték a kútját, csak legeltetnek a füvén, az anyja meg már délutánra főzött nekik. Jó, csak levest, de már a tyúkokat se lehetett rendesen belevágni, hanem majdnem pont úgy ceremóniáztak, mint a zsidók.
De délután már alapoztak is. Elképesztő sebességgel dolgoztak. Az alap kőből épült, embermagasságig, a torony váza fából volt, abba rakták a vályogtéglákat meg a lőrésnyi ablakokat. Két hét múlva már a második emeletnél jártak. De csak azért ott, mert nem volt elég száraz vályog.
Csodálatra méltónak találták az emberek, hogy állványt nem használnak, hanem belülről építkeznek. Annyira, hogy amikor két-három sorral elkészültek, le is meszelték kívülről. Ettől aztán mindig olyan volt a torony, mintha nem is épülne, hanem csak nem fejezték volna be.
Nemigen akadt olyan ember a faluban, aki naponta egyszer meg ne fordult volna a kisbíró tornyánál. De volt, aki órákig ott ácsorgott. Mások meg a Mestert csalogatták. Hogy nézné meg a portájukat, hova lenne a legjobb a torony.
A bíró azt kérdezte, mekkora lesz a kisbíróé.
- Négy emelet. Meg az alap.
- És mibe jönne egy olyan, amelyik magasabb?
- Ennél magasabbat nem építünk. Itt nem.
- Mert?
- Gyönge a föld.
A dolog úgy állt, hogy addigra a falu száztíz portájáról nyolcvenkettő gazda gondolta úgy, hogy torony kéne. Ahogy az egyik határozott, mindjárt a két szomszédja is tornyot akart. És hát, kinek mennyi pénze volt, akkorát. Vagyis, mivel a mester megmondta, mennyit kér, végül kiderült, hogy olyat, mint a kisbíróé, majdnem mindenki meg tud fizetni. Nem is az, hogy olcsó volt, de az ember egyszer az életben meg tudja fizetni. Nem gazdagok voltak az emberek, de módosak.
Már csak a sorrendet kellett megállapítani.
Jó, a bíróé legyen az első. A többire meg sorsot lehetne húzni. De ne most, mindjárt, mert akkor nem érdekes, meg annak, aki utolsónak marad, reménytelen is. Hanem úgy, hogy amikor elkészül egy torony, akkor kell húzni. Mondjuk mise után, a kocsmában.
- Az a fontos, hogy ne civakodjanak - mondta a Mester. - Ráérünk, hosszú lesz a háború, tán soha vissza nem térhetünk.
Tekintélyes, szép ember volt. Falra soha nem ment, a fiai dolgoztak. Mert az hamar kiderült, hogy az egész toronyépítő csapat jóformán egyetlen család. A Mestert hívták a kocsmába, de soha nem ment. Egyetlen egyszer látták inni, állítólag, búcsúban. Tokaji bort, egy pohárral. Édeset.
Amikor a zsindely is fönt volt a kisbíró házán, azt mondták, pihennek vagy két napot, csak aztán kezdenek a következőhöz.
Az emberek mondták: mármint a bíróhoz.
- Nem, - azt mondta a mester - csak annak építünk, aki személyesen megkövet minket. Aki nem tesz úgy, mintha nem vétett volna.
- Minek ez? - kérdezte egy Kova nevű, aki amúgy kovács volt.
- Ha majd egyszer arra kényszerülsz, hogy elmenekülj innen, megértesz.
Amikor a bíró meghallotta, hogy választhat, egyrészt megint azt mondta, nafranc, másrészt meg azt, hogy még mit nem. Inkább ne legyen tornya.
Nem is lett.
Vasárnap, a mise után az emberek bementek a kocsmába, hátha lehetne sorsolni. A bíró is ott volt és azt mondta, ezek az idegenek gyűlöletet hoztak a faluba, el kell küldeni őket.
- Nem ők hozták, hanem te - mondta egy Varró nevű ember.
- Ezt még megbánod - mondta a bíró. Elment.
Megesett a sorsolás. Valahogy éppen ez a Varró nevű ember nyert.
- Mész a mesterhez, vagy sorsoljunk mást? - kérdezték tőle.
- Holnap elmegyek.
De hiába ment, mert a Mester meg a családja éppen csomagolt, a szekerekre pakoltak. Négy csendőr figyelte őket.
A bíró is ott volt, persze. Meg népek. Csak nézték őket.
Aztán Varró megtudta, hogy a bíró hivatta a törvényt, mert az éjszaka a Mester legkisebbik fia meg akart volna erőszakolni egy lányt. A bíró lányát persze. Volt nagy kihallgatás, aztán megalkudtak. Ha elmennek, nem lesz semmi baj. De csak akkor, ha a Mester megköveti a bírót.
Az meg is tette. Mélyen meghajolt előtte, megcsókolta a kezét, és azt kérte, bocsásson meg a fiának, aki nem tudott ellenállni egy ilyen gyönyörű lánynak. Ha akarod, feleségül veszi, ha akarod megverem, mint egy kutyát, ha akarod büntetésül a szolgádnak hagyom.
Majd negyedórát beszélt. A végén már a bírónak volt kínos, hogy mi mindent összehord a ronda, trampli lány szépségéről, a tőle örökölt nemes arcvonásokról, meg a méltatlan fiúról, akit vasra fog verni, úgy húzza a szekere után.
Az emberek nevettek. Előbb csak halkan, de aztán már hahotázva. A csendőrök is.
Aztán elmentek. Némán, a szemük nem rebbent, amikor áthajtottak a népek között.
Amikor már eltakarta őket a Fölsődomb, a bíró megszólalt: -
Különben is, vége a háborúnak.
Erre se szólt senki semmit. Várt egy darabig, aztán megint beszélt: - Úgyis elmentek volna.
Az emberek rá se néztek. Akkor már motyogott magában. Azt mondta, hogy úgyse építettek volna tornyot.
- Úgyse. Úgyse.
Nem váltották le mindjárt, hanem csak egy hét múlva, mikor hibbantságában kieszelte, hogy le kell bontani a kisbíró tornyát, mert nem illik a faluba és a Jozsóka különben se fizetett adót, vagy illetéket, vagy valami percentet az építkezés után, és különben is, úgyse...
(tartalom)
A szabadító
Meghitt este legyen. De azért nem kell ám kandalló, hülye medvebőr meg effélék. Bent csak meleg legyen, odakint hó legyen, de olyan méteres. Csak arra ügyeljünk, hogy a ház egyetlen nyílásán se tegyük ki a lábunkat, de ha mégis, akkor meg ne lépjünk a hóra.
Tőlem járkálhatsz a kertben, tehetsz, amit akarsz, naphosszat őgyeleghetsz a fák alatt, ha van kedved az ilyen holt időben. Elmehetsz akár a rekettyésig, megnézheted, mi maradt a nyár madarainak ócska kis fészkeiből és megnézheted, letépte-e a szél az új hajtásokat arról a hitvány rózsáról, amit egy éve már, ősz előtt ástál oda. Járkálj csak föl és alá, ahogy a hajnali napfényben szoktál, a jóféle levegőn, csak ne hagyj nyomot hóban. Nem tudom miért, de ennyit kérek. Hogyan hozhatna hírt a szabadítóról, aki még erre se képes?
(tartalom)
Életfogyt
A nyár kihűlt, aztán szétesett. Mindenki iskolába meg dolgozni ment, csak én maradtam otthon, mert a vacak lábamat megoperálták. Fájt, mankóval kellett járnom. Naponta csak perceket mozoghattam. Reggel nyolckor otthagytak, és úgy is maradtam késő délutánig.
Az ablakban ültem, néztem. Nem tudom, mit. Akkor kaptam rá a bámulásra. Arra, amelyik miatt aztán számtalanszor szóltak rám, főleg a nők, de még azok is, akik máskülönben békések voltak és hagytak élni. Hogy ne bámuljak valahova: hogy jövök én ahhoz, hogy csak úgy elnézzek mellettük, fölöttük, amikor nem is nézek semmit, mert nincs is ott semmi. Pedig van. Csak már régen úgy vagyok, hogy vágyam sincs arra, hogy elmondjam: attól, hogy valami nem mozog, még feszülhet. Minden, ami lett, mert nőtt vagy építették, belefeszül a térbe.
Az anyám ment el utoljára. Megcsókolta a hajamat, hogy én se kenjem össze a puszimmal az arcát, és azt mondta, vigyázzak. Nem úgy, hogy magamra, a házra, a lábra, bármire, csak vigyázzak. Aztán, mintha tudná, mást se akarok, elhúzta a függönyt. Tudta, nézem, amint megy végig a járdán, a lugas alá, aztán ki a kapun, de soha vissza nem fordult. Biztos babonából. Talán meg kellett volna kérdezzem. Már késő.
Az igazság persze az, hogy nem csak a valamit néztem, hanem az asszonyt, aki a szomszédban élt. Úgy óránként jött ki a tyúkjait etetni vagy kapálni, vagy csak, mintha dolga lenne. Nézelődött.
Varrónő volt, biztos nem bírt tovább egyhelyben ülni. Sétálgatott, kicsit lehajolt, nézegetett vagy piszkálgatott valamit. Gyomot vagy virágot. Ha kapált, és elég meleg volt, nekivetkezett. A fehér blúzán átsütött a sötét melltartója. Néha úgy meghajolt, hogy a lábait láthattam. Máskor meg vakarózott, szemérmetlenül. Körül se nézett, de nyilván azt gondolta, nem láthatja senki.
Nem tudom, szép volt-e. És ha az is volt, ha annak találtam is, ma mit gondolnék a külleméről? Mert azóta már régen tudom, hogy az asszonyi szépség nem azért mulandó, mert a nők öregszenek vagy elcsúnyulnak, hanem mert én változom.
Kicsi volt, fekete, vékony, rosszul öltözött. Azt hiszem, kopott.
Egy éve költözött oda, a férjével. De azt, egy hónap se telt, elvitték. Azt mondták, pusmogták, ott volt a harcokban, tán oroszt is ölt. De senkise tudta biztosan. Mindenesetre ember nem beszélt az asszonnyal. Érdemben és nyilvánosan.
De mégis érintkezett valahogy a népekkel, mert volt munkája. Hallottam a gépét, sőt nyáron ki is tolta a verandára. Ugyanolyan Singer volt, mint az anyámé.
Cselesek voltak a népek. A gyerekeket küldték. Ruhával, anyaggal. Sőt az anyám is átküldte a húgomat, valami repedt gatyámmal. Pedig átadhatta volna a kerítésen is.
És azt is láttam, hogy nem mindig pénzzel fizetnek, hanem tojással, gyümölccsel, lekvárral, tejföllel.
Már egy hete voltam egyedül, mire kimerészkedtem a kertbe. A láb nagyon fájt, a mankó is rossz volt, fölnőttnek való, de csak olyan jutott az esztékában. Elmentem az első fáig, aztán vissza. Aztán megint oda és megint vissza. Leülni nem mertem, mert féltem, hogy nem bírok fölkelni. És akkor mi lesz? Próbáltam azt is, hogy a terasz kőpárkányára támaszkodva pihenjek, de az meg hideg volt. Így aztán negyed órát se bírtam odakint.
Este aztán mondtam apámnak, hogy tegyen ki valami széket a szobából, mert jó lenne. De azt mondta, megázhat, tönkremegy, hanem lehoz egyet a padlásról, vannak ott régiek, lemossa, jó lesz az. És reggel tényleg ott állt a szék. Kopott volt, de jó magas, szürke lécekből, rozsdás vasakkal, az az összehajtható fajta, amelyiket soha senki nem hajt össze, ettől aztán bemerevednek és összehajthatatlanok lesznek.
Kimentem, szépen, lassan, mert nagyon fájt minden lépés. De azért megpróbáltam megkerülni a fát. Amikor visszaértem, ránehezedtem a székre, hogy lássam, hibátlan-e. Aztán még jobban támaszkodtam, próbáltam. Kicsit recsegett, de erősnek látszott. Mentem még egy kicsit, jártam.
Akkor még nem értettem, hogy aki éveket tölt fákon, meg futva, focizva, meg biciklin, annak nem is a seb fáj, hanem a tespedés. És hiába mondta az orvos, hogy az a lábam rövidebb lesz, ha egyszer is megerőltetem, legszívesebben legalább ülve labdáztam vagy pingpongoztam volna, ha lett volna kivel.
Leültem és azonnal, nagy reccsenéssel széttört alattam a szék. Ijedtemben csak hosszú idő, talán egy perc múlva vettem észre, hogy a mankó alá szorult ujjaim eltörtek. Feküdtem és néztem, se nem félelemben, se nem dühösen, nem is sírva, hanem egykedvűen, hogy milyen szerencsétlen vagyok.
Talán negyed óra is eltelt, mire megpróbáltam összekászálódni, hogy fölálljak. Persze nem ment: a kézzel foghatatlan lett a mankó, mert addigra már fájtak az ujjaim, és különben is, remegtem.
Arra gondoltam, kiabálni kellene. Hogy segítség, vagy mit? Megpróbáltam, de olyan ijesztően vékony volt a hangom, hogy abbahagytam. Akkor, ott hallottam először azt a hangomat.
Feküdtem és azon gondolkoztam, hogy az anyám már azt mondja, kicsi kamasz vagyok, de egy lány van a torkomban.
Fáztam, de nem mertem még egyszer kiabálni. Fél óra is eltelt. Néha kecmeregtem egy kicsit, de nagyon fájt. A lábam is meg a kezem is.
Egyszercsak fölém hajolt az a nő. Nem is kérdezett semmit, csak nézett, sápadtan. Aztán azt mondta, nyugodjak meg, elvisz az orvoshoz, csak várjak egy kicsit, kerít valamit.
Talicskát hozott. Az apámét a pajtából. Beledobott pár liszteszsákot is, hogy puhább legyen. Azt mondta, a jó kezemmel öleljem át a nyakát. Fogta a derekamat és emelt. Emlékszem a szagára.
Végigtolt a falun. De nem egyedül, mert látták az emberek, ahogy görnyedve gurít, odajöttek segíteni. Aztán azoknak, akik szembejöttek, magyarázták, hogy milyen derék asszony, ha nincs ott, hát még valami szörnyűség történik. Biztos tüdőgyulladást kaptam volna.
Az orvos is dicsérte, de azt is mondta, jobb lett volna, ha segítséget kér az emberektől, bevisznek a házunkba, és érte küldenek.
- Nem mertem kiabálni - mondta az asszony.
*
Attól fogva beszéltek vele az emberek. Anyám otthon maradt velem három napig, aztán rábízott. Naponta ötször-hatszor is átjött, vagy csak úgy intett, ha levegőzni volt a kertjében. Enni is hozott, meg mustot, szőlőt, mindenféle gyümölcsöket. De nem nagyon beszéltünk. Ma már azt gondolom, elszokott.
Csak úgy nézett, néha. A szemeim közé. Ült és nézett. Vagy állt. Ahogy én nézek azóta, a nők mögé meg fölé. Féltem. Vagyis nem félelem volt az, hanem csak olyan. És szerettem a szagát. Ma már büdösnek találnám, de akkor olyan volt, annyira szerettem, hogy vagy egy percig nagyon mélyeket lélegeztem, ha kiment. Nem hónaljszag volt. Ma már tudom.
Október vége lett, mire járni is tudtam, meg a kezem is rendbejött. De a kórházban az orvos azt mondta, pihenjek még egy hétig, az iskola miatt úgyis mindegy már. Mászkáljak, sétáljak, az se baj, ha bringázom egy kicsit.
Eljártam a temetőbe. Összeszedtem a gyertyamaradékokat. A szőlőhegyen találtam még pár fürtöt, mert mindig marad valami, amiről megfeledkeznek, vagy kár érte hajolni. Szilva is volt, hullott dió meg mandula. Ha a kertben voltam, mindig átnézett a szomszédasszony, de sohase intett, sohase beszéltünk, csak állt és nézett. Néha annyira zavarban voltam, hogy elfutottam volna, ha nem találom nevetségesnek. Akkor éreztem először: lehetek én nevetséges is.
Ha meg bent voltam a házban, akkor figyeltem. Már ismertem és éreztem az életének ütemét, tudtam, mikor megy ki, és el is találtam majdnem mindig. Már csak délben jött át, enni hozott.
Megvárta, amíg megeszem, nézett, teljesen némán. Gyorsan ettem, mert féltem, de mindig megbántam, mert sokkal rosszabb volt, ha elment.
Csak egyszer szólalt meg: - Szép ember leszel. - Ezt mondta.
*
Egyik reggel azt láttam, hogy bemegy hozzá a postás. Aztán kijön. Aztán, úgy öt perc múlva ő jött ki. De rohant, futott, a kiskapun át a temető felé.
Utána mentem. Én is futottam, már tudtam. Láttam, hogy átrohan a temetőn, le a dűlőn a rét felé. Rohant, én utána, de persze nem tudta. És amikor a réthez értem, először nem is láttam, hanem csak hallottam. Hogy nevet.
De valami gurgulázó, mély állati hang volt az. Mégis rettenetesen erős.
Aztán megláttam, hogy fekszik, hanyatt. Hentereg. Egy kenderáztató sarában. És nevet. Üvöltve. A kezei a lábai között voltak. Aztán sikoltva nevetett. És mégis mélyről jött, még az a sikoly is. Aztán elcsöndesedett. De csak kicsi időre. Mozdulatlanul feküdt. Azt hallottam, hogy vinnyogva sír. Aztán megint nevet.
Fölállt, de térdre esett. Megint fölállt. Tántorogva elindult. Nyüszített, vonyított szinte, úgy sírt.
Nem mertem követni. Azt éreztem, hogy szemérmetlen vagyok. Először, életemben.
*
Este azt beszélte az apám az anyámmal, hogy elítélték annak az asszonynak a férjét. Életfogytig.
- Szerencséje volt. Megúszta. - Így mondta az apám.
(tartalom)
Nyár
Az unokabátyám motorral jött. Hat vagy talán nyolc éve gyalog ment el, azóta nem láttuk. De ki is töröltük. Nem emlékeztünk.
Beállított délután kettőkor, amikor éppen vége volt az ebédnek és a nagyanyám úgy ültette le a verandán, mint valami vadidegent. Étekkel se kínálta.
Aztán valahogy mégiscsak leültünk és néztük. A nagyanyám azt kérdezte, mégis mennyi időre jött. Egy-két nap, azt mondta.
Nagyapám meg azt firtatta, mégis mi járatban, mégis miért éppen most, ha eddig nem hiányoztunk.
- Megmondhatod fiam, ha pénz kell, vagy valami.
- Nem, csak bejöttem. Holnap vagy holnapután elmegyek.
- Hány évre?
- Nem tudom.
- Van feleséged, fiam?
- Nincs.
Mi, kölykök, ilyen beszélgetést még nem hallottunk, tátott szájjal ültünk. Arra gondoltam, egyszer majd én is elmegyek.
- És merre éltél, fiam? - kérdezte a nagyapám.
- Hol itt, hol ott.
- Valaki azt mondta, hogy Satrán.
- Hát, most ott. Két éve.
A nagyapám amúgy szívélyes volt. A nagyanyám kimértebb. De tényleg úgy beszélgettek, mintha mi sem történt volna. Mintha tegnap ment volna el. Soha senki nem beszélt nekünk arról, hogy valaha valakivel összeveszett volna. Nem is bosszúból ment el, csak úgy. Úgy döntött. Hagyott valami levelet: fölnőttem, szerencsét próbálok.
- Aztán megtaláltad-e a szerencsédet? - Kérdezte a nagyapám.
- Hát, még nem.
- És mi van ott Satrán?
- Semmi. Szar.
- Miért nem próbálsz valami városban?
- Próbáltam. Az is szar.
- És van valami mesterséged?
- Lóápoló.
Na, ettől fölcsillant a nagyapám szeme, mert neves lótenyésztő volt. Beszélgettek is vagy két órát a lovakról. Minket nem érdekelt, de hallgattuk. Hátha. Aztán az öcsém egyszercsak fölállt és azt mondta, lemegy a strandra. Persze én is. Erre az unokabátyánk is fölállt, hogy ő is jönne.
- Olyan még, amilyen volt?
- Kiépítették. Be kell szökni.
- Van pénzem.
- Úgy nem érdekes.
Soha nem vettünk jegyet. Ha nagyon figyelt valami buzgó, akkor inkább elmentünk a kikötőig, onnan átúsztunk, pedig volt vagy két kilométer.
Azt mondta az unokabátyánk, hogy menjünk motorral.
- Hárman?
- Ja, elférünk.
El is fértünk. Éppen hogy. Kertek alatt mentünk, hogy rendőrrel ne találkozzunk.
Amikor jegyet vett, láttuk, hogy egy köteg pénz van nála. De nagyon sok. A motort betolta a strandbejárat mögé egy bokorba. De nem zárta le.
- Hát így ellopják. - mondta az öcsém.
- Nincs kulcsom. Elveszett.
- Akkor hogyan indítod el?
Megmutatta. A kormányon két drótot összenyomott.
Amikor levetkőzött, láttuk, hogy ugyanolyan szőrös a teste, mint a nagyapánké. A bal karján tenyérnyi sebhely.
- Ezt mi lőtte? - kérdezte az öcsém.
- Hülye voltam. Tetováltam. Ki kellett égetni.
- Mi volt rajta?
- Pálmafa meg egy nő. Meg egy horgony. Ronda volt.
Kiültünk a partra. Nem az embereket néztük, hanem a rajzó sneciket a vízben a moszatos kövek között.
- Szoktok horgászni?
- Nem itt - mondtam -, itt inkább kézzel fogunk halat.
- Puszta kézzel?
- Ja. A németek tiszta hülyék lesznek, ha látják. Egész nap horgásznak, semmit se fognak, mi meg csak bemegyünk, azt kikapunk egy csomó halat. Tiszta hülyék lesznek.
- Mutassátok meg.
- Most?
- Aha.
- Most nincsenek németek.
Ennyiben maradtunk. Aztán elmeséltem, hogy egyszer reggel, rendesen, horoggal fogtunk pár pontyot meg keszeget. Hálóban bevittük őket a vízbe, aztán úgy csináltunk, mintha lesnénk a halakat és kapkodnánk utánuk. Közben kiszedtünk egy pontyot a hálóból, aztán nagy csobogás után kivittük a partra. Aztán egymás után még két pontyot meg három keszeget. A németek kiütést kaptak az irigységtől.
- Jól van, már elég gonoszak vagytok. - mondta az unokabátyánk.
Aztán heverésztünk. Nézegettünk. A nőket. Habár azok még nem voltak nők.
- Vannak itt jó kis kurvák? - kérdezte az unokabátyánk. De inkább csak közénk vetette. De nem is nézett ránk.
Hallgattunk, vagy talán hümmögtünk.
- Vannak, vagy nincsenek?
- Hát...
- Nem is érdekelnek a nők?
- De.
- Amikor annyi voltam, mint te - mondta nekem -, már meg... megkefélhettem volna Boriskát. Megvan még a Boriska?
- Meg.
Boriska megvolt. Három házzal arrébb lakott, vagyis szolgált egy vállalati üdülőben. Kövér volt, de az a lompos fajta.
- Szép még?
- Nem.
- Téged nem ültetett az ölébe?
- Nem - mondtam.
- Nekem harapdálta a nyakamat. De a nagyanyátok észrevette, akkorát visított, hogy szegény Boriska elmenekült. Szép kövér volt.
- Már foga sincs. - mondtam.
Az unokabátyánk maga elé révedt.
Sokáig hallgattunk, aztán bementünk fürödni. De valahogy nem volt kedvünk. Éppen csak megmártóztunk. Talán túl meleg volt a víz.
Visszamentünk a helyünkre. Négy gimnazistaforma lány tollaslabdázott előttünk. Néztük. Szépen játszottak. Időnként, ha a labda leesett, vagy majdnem leesett, sikoltottak egyet.
- Szép ez a fekete. - mondta az unokabátyánk.
Erre nem mondtunk semmit. Tényleg szép volt. A többi is.
- Volt egy ugyanilyen csajom Satrán. Csak feküdt, mint a deszka, egy szót se szólt soha. Az volt a legjobb csajom.
Ez volt az utolsó mondat, amit tőle hallottunk. Két férfi állt elénk. Nem voltak fürdőruhában.
Az egyik fölszólította az unokabátyánkat, hogy igazolja magát.
Erre ő fölpattant, megpróbált a víz felé ugrani, de az az ember, amelyik megszólította, már ütött is.
Mi is a víz felé menekültünk, de velünk nem törődtek. Együtt ugrottunk. A hasam súrolta a homokot. Amikor fölbuktam a víz alól, az unokabátyámat már bilincsbe verték. Hátra se nézett, amikor elindultak.
A vízből láttuk, hogy a gimnazista lányok újra kezdték a játékot, amikor a két rendőr meg az unokabátyánk eltűntek a kabinok között. A feketét néztem. Szépen mozgott. A kikötő felé úszva végig arra gondoltam, milyen lehet egy ilyen fekete deszka, amikor csak fekszik és nem szól semmit.
(tartalom)
Angyalok
Lassan egy éve, tavasszal a lányom, egy este, vagyis inkább az alkony idején, mert éppen ment le a Nap és narancsvöröslött minden, azt kiabálta, angyalok húznak kelet felé, de vagy százan, és igenis jöjjek ki, mert ilyet még én se láttam, és igenis ne nézzem őt hülyének, azonnal nézzem meg, látni őket még a Tompa-dombok fölött, ilyen még nem volt, mozogjak.
Lassan kimentem, mert már régóta nincs, nem lehet olyan dolog, ami miatt én futnék, és tényleg, úgy tűnt, mintha a dombok fölött, de talán inkább madaraknak néztem volna őket, olyan nagy madaraknak, amilyenek még soha nem jártak errefelé, repülő struccok, vagy inkább griffek, ilyesmik, tényleg húztak, mint a vadlibák, de nem feledkeztem meg arról se, hogy láttam én már csodát, amikor még gyerek voltam, nagyon kicsi, fele akkora se mint a lányom, talán ha nyolc évesen egyszer a tenger szélén, a part felől vagy húsz sárkány röpült, azok is pont kelet, a török földek vagy Grúzia felé, a szél vitte őket, hatalmas papírsárkányok, messzelobogó pántlikákkal, mit tudni honnan és pláne hová, ki engedte el azokat az égi dolgokat, és volt egy köztük, soha se felejtem, mert nézett, egy nagyon hatalmas szemessárkány, mégpedig asszonytekintettel, azóta is az arcomba néz, ha arról álmodom, hogy hanyattröpülök, persze kelet felé, mert arra van a Nap, fázom és előbb megtalálom, mint ha nyugatnak próbálnám, de nem mondtam a lányomnak, hogy papírból is lehetnek vagy tollból, fényjáték is lehet az egész, valami meleglencse van köztünk és a madarak között, és mint valami okuláré, fölnagyítja őket, bár jobb lenne, ha angyalok lennének...
- Miért most? - azt kérdezte, amikor mellé értem.
Mit mondhatnék erre, már azon se csodálkoznék, ha emberek röpülnének, csak úgy, kitárt karokkal, tőlem aztán egész népek nekifuthatnak egy kedves legelészőlejtőnek, valami jóféle széljárásnak feszült tenyerekkel, az is lehet, hogy azonnal megtollasodnak, mert az apám is azt mondta mindig, az ember egy kis akaraterővel akár szárnyakat is növeszthet, és tényleg, biztosan, csak arra kell vigyázni, nehogy a hátból nőjenek ki a szárnyak, mert az hazugság, az olyanok hamis szárnyak, letörnek, elkopnak, csonk marad csak, ha sok szél súrolja azokat, ha meg leszállunk pihenni moly rágja őket maszattá, Isten nem teremt olyat, mert ha valaki egyszer angyal lett, akkor minek neki kéz, ne fogdosson az már semmit, de az is lehet, hogy tényleg angyalok és azt kell elmagyaráznom a gyerekemnek, ennek a hülye édes kis lánynak, hogy talán a katonák miatt mernek most erre jönni, mert már nem hitetlenek a vitézeink, nem lőnek közéjük csak azért, mert hitük, illetve hitetlenségük szerint szabad olyan lények vagyis nemlények közé tüzelni, akikamelyek nincsenek is, ezek mostmár más katonák, emberségesek és istenesek, tudja ezt az Isten, ezért engedi, hogy a mi légterünkön át húzzanak Jeruzsálem felé.
- Jeruzsálemnek tartanak. Hamar húsvét lesz már.
A lányom bámult, ámulva tényleg és talán reszketett egy kicsit, mert hozzám bújt, ahogy már régen nem szokott, reszketett, de örömében, ahogy azok a szüzek szoktak, akik később majd szentek, de legalább boldogok lesznek, ha egy látomás után mindenféle kegyelem is ömlik rájuk, eszembe jutott, mit lehet tudni, talán azelőtt is erre jártak, csak felhőben, mert nyilván nem fogja radar a testüket, így aztán az is lehet, hogy Isten, hogy békétlenséget ne hozzon az emberek lelkére, méltatlan parancsot ne adjanak a katonáknak, hát felhőbe bújtatta őket, ez egyáltalán nem lehetetlen, mert ezernyolcszázmittudoménhányban egy délvidéki várkapitány meg is tiltotta, hogy a felhőket ágyúzzák, miután egyszer, lőgyakorlatképpen, meg mert kíváncsiak voltak, hogy mi van akkor, mozsárral beledurrantottak egy alacsonyra tévedt gomolyba, és valami kihullott belőle, kalimpálva, sebesülten vánszorgott a levegőben, aztán egy hegy mögött eltűnt, lezuhant, nem lehetett ember, mert akkoriban még nem röpködtünk, csak kedvünk lett volna, egy ezred minden katonája három nap és éjszaka keresgélte, de persze nem találták.
- Ha most erre jöttek, úgy-e, megint erre jönnek majd, járásuk lesz itt, pont fölöttünk?
Persze, drága, kicsi lány, te meg elkéred a csillagvizslató szerszámaimat és a végén egy szép kis tornyot is építtetsz velem, üvegkupolásat, hogy ne fázz éjszakánként, pláne télen, és minden éjjel ott üldögélsz, és hogyhogynem, pont akkor hullik rád a szender, amikor megint itt húznak fölötted, és akkor riadsz, amikor már majdnem elmentek, csak távolról látni, ahogy szárnyalnak, picike lények, az is lehet, hogy madarak, bolond madarak, vonulnak összevissza, van olyan köztük, amelyik az éjszakiról a déli sarkra, pedig nincs is, hát hogyan lehetne egy gömbnek sarka, aztán vissza, oda és vissza, teljesen hülyék, mi értelme ennek, el kellene terelni őket, valami ijesztő jellel, forgópörgő sárga madárszemmel vagy zajjal, hogy ne erre, bármerre, csak nem erre, ne zavarják itt a légköri viszonyokat, és a kavargó fajtákat is, pláne a károgókat ki kell tiltani a légterünkből, mert igenis fontosabb, hogy az angyalokat meglássuk egyszer, teljes bizonyosságban, és meghalljuk őket, mert hangjuk is van, biztosan, harsonahang.
- Hallottál is valamit?
- Olyan volt, mint amikor a bálnák vonulnak. De nem csak a nagyok, kicsi bálnák, nagyobbak, középbálnák, volt abban nyüszítés, kurrogás, trombita...
- Meg harsona.
Persze, mert az angyalok sokfélék, és számosan közülük ormánnyal élnek, mert úgy praktikus, mert van időntúli evolúció is, Isten miért tervezne így a Földön, amúgy meg túl, az angyal dolga, hogy harsonázzon, keze meg nincs, szárnyakká lettek azok a végei, hát kénytelen magán viselni a harsonát, és hol lenne jobb helyen, mint a fején, és különben is, ha felhő jön, már csak játékból is szippantja, jó is az, az esők íze miatt, mert vannak sóízű felhők, tengeriek, algaszagúak, aranybarna hínárillatúak, aztán vannak homokkal terhesek, ha sivatagokban kelnek az esős évszak elején, amikor az izzó homokra hullik a zápor és beleforr az egész a levegőbe, meg moha és páfrány ízűek, fás felföldekről valók, erdőavarszagúak, fűillatúak a sztyeppékről, de a városokból fölszálló felhőket kiköpik az angyalok, mert harsormányuk megtelne szennyel, és Isten inkább megsíketítené magát, semmint hogy szennyes égi zenét hallgasson.
- Mintha kicsi lények is lettek volna köztük, és mintha madzagon vezették volna őket nagyobbak. De azok olyanok, mint az aranyhalak, állatfélék inkább, de nem madarak.
Mert mindenki azt gondolja, hogy csak az emberekből lesznek idejük végeztén égi lények, az igazakból, pedig hát a legigazabb is az emberek közül mennyivel tisztátalanabb az oktalan állatnál, azokat meg csak elföldeljük, ha ráérünk, vagy meszes kútba vetjük, vagy vízbe, enyészni, ha nincs már mit enni rajtuk, pedig ha látnánk, ha lenne szemünk annak látására, hány vad és szelídített jószág lelke száll az égnek naponta, de még a hangyáké is, a szöcskéké, a férgeké, nem is szólva szegény nyulakról, bálnákról, és röpül az elefánt is, hogy angyallá legyen egy híg, könnyű közegben, és - vegyük az elefántot -, nehéz szegény, még test nélkül is küzdelem neki följebb kecmeregni, és ahogy lassan megy, hát olyanná lesz, hogy fölismerni, melyik földről való, magyar elefánt-e például, mert akkor nem igazi harsona, hanem inkább tárogató vagy szittyakürt lesz az ormányából, hogy méltó legyen Isten végtelen fúvószenekarába, de méltó az állatkerthez is, amelyből vétetett, de még így se biztos, hogy az állatküllemű angyal jószágtestből való, mert a megtisztulva lebbenő emberlelkek közül azok, akik fölismerik, hogy a legtisztább lelkes kétlábú is szégyentelenül koszlott a többi teremtményhez képest, hát inkább állati formát ölt odafönt, szégyenében, ezért ha látnánk, ha lenne tekintetünk annak látására, hány lénymaradék száll föl naponta és minden percben, jobban félnénk az Urat, hogy legalább állatokhoz mérve méltónak mondassunk a végítéletnél.
Nemis sokára húsvét lesz újra. A lányom a toronyban ül és vár. Minden este. Sokat öregedett egy év alatt. De ragyog a szeme, talán kétségbeesésében. És úgy néz, mint az a tengeri papírsárkány kölyökkoromban. Azt mondja, ha nem jönnek, hitetlen lesz megint.
(tartalom)
A hinta
Tizenöt nappal azelőtt, hogy a műtőasztalra feküdt volna, elment abba a faluba, amelyikben a gyerekkorát töltötte. Aztán amikor a fővárosba vitték, már csak a nyarakat. Ámbár néha úgy érezte, egész kölyökkorában csak nyáron élt. A másik kilenc hónap meg csak tényleg valami nyomasztó... nem is álom, hanem csak egy nyomasztóság volt. Néha arra gondolt, azért az szörnyű, hogy negyven év múltán sem bír úgy elmenni egy bizonyos fővárosi állami általános iskola mellett, hogy ne érezze azt az áporodott félelmet, amit az igazgató bácsi puszta látványa, pláne a hangja keltett benne, tíz éves korában. Meg az apja. De mindegy már.
Húsz éve nem volt a faluban.
Kivágták az erdőt.
Leeresztették a halastavat.
A temetőből valami kőrengeteg lett, modern, de olyan, mint a lakótelep. Nincsenek már besüppedt, elhagyott, gazbozótos sírok.
A templom picike lett, mintha összement, mintha törpéknek, gyerekeknek vagy töppedt öregasszonyoknak építették volna.
A kastély is picike lett. A víztorony is.
Kivágták az út menti szederfákat.
Ahol azelőtt akácos meg kukoricaföld volt, bizonyára korszerűnek épült, szánalmas házak állnak, szűk telkeken.
A kisbolt helyén ábécé. Nagy, tele hitvány áruval.
Csak a templom meg a plébánia kertje maradt olyan, amilyen gyerekkorában volt. A hinta is ott maradt. Láncon, de vagy tíz méteres láncon jó vastag tölgyfadeszka feszült. A pap negyven éve tetette föl a gesztenyére, hogy a hittanon jól beszélő kölyköket legyen mivel jutalmazni. A legjobb mindig egyedül hajthatta. Egy óráig. Vagy tovább, ha a plébános megfeledkezett.
A pap megvénült, az is picike lett. Emlékezett rá.
Elmondta neki, hogy alighanem búcsúzni jött, vagy miafene. Tudja, hogy hamarosan meg fog halni, ilyenkor biztos vissza kell térni. Talán az északi szélesség és a keleti hosszúság erővonalai itt úgy állnak össze, hogy megnyugszik az ember.
A pap azt mondta, nem is lepődött meg, amikor meglátta. Az öccse két hónapja jött.
- Az én testvérem?
- Az. Egyszercsak bekopogott. Megvette a sírhelyét.
- Nem normális.
- Dehogynem, csak ő is készül már. Idő van.
A férfi, aki azt gondolta, hogy két hete van hátra, ezen nevetgélt egy kicsit, aztán hallgattak. A darazsakat meg a falu porzsák csöndjét.
- Akarsz gyónni? - ezt úgy negyedóra múlva kérdezte a pap.
- Nem. Nem hiszek Istenben. Különben sincsenek bűneim.
Megint hallgattak. Megint vagy tíz percet. Aztán jött egy öregasszony, ebédet hozott. Pörköltet nokedlivel. Egy embernek való jó nagy adagot. Megosztották. A pap a nokedlit galuskának mondta. Egy darabig azt firtatták, honnan ered a szó. Abban állapodtak meg, hogy a napóleoni háborúk idején keletkezett. A császár seregére váró magyar nemesek úgy próbálták bátorítani magukat, hogy a hitványka, főtt lisztgombócokat franciácskának csúfolták, mielőtt bekapták őket. Ezért aztán valójában két l-lel kellene írni, éppúgy, mint a gallért. De a gallériát is. Mert az egy benső tér gallérja.
A pap arra gondolt, kár, hogy ez az ember csak most jött. Talán, ha mégse hal meg...
- Te már akkor se hittél. - mondta. - És az ritka volt a falusi kölykök között. Ezért nem is felejtettelek el.
Amíg hallgattak, a férfi azon gondolkozott, megmondja-e, hogy tényleg nem hitt, hanem félte Istent. De nagyon. Minden este rettegett tőle. A nagyanyja lefektette, leoltotta a villanyt, a ház népe két szobával arrébb nézte a tévét, mindig reccsent valami. Azt gondolta, az Isten eljött, vagy küldött valakit, hogy büntesse, mert nem hisz benne. Kétségbeesésében imádkozni kezdett, hadarta a sok Miatyánkot és Üdvözlégyet, amíg el nem aludt.
- Honnan lehet azt látni egy gyereken?
- Csak érezni. Mert okos voltál. Sose mondtad ki. Csak jöttél és mondtad, amit kellett, mert ezt várták.
- Kíváncsi voltam.
- És kíváncsi voltál.
- És ezért volt az, hogy mindig más hintázhatott?
- Meg kell értened...
- Mert hazudtam?
- Tulajdonképpen.
- És akkor az miért nem számított hazugságnak, hogy az úttörők veres nyakkendőibe kötve, őrsi foglalkozásról jöttünk át hittanra?
- Alkalmazkodni kellett. Erre sose gondoltam.
Megint nekiálltak hallgatni. A pap nyilván most gondolt. A férfi, aki elhagyni készült a testét, azt számolgatta, tulajdonképpen hány bűne lenne, ha egyet is gyanús cselekedetei közül annak találna. Lassan nyugatra fordult a Nap. A gesztenyefák árnyékában majdnem hűvös lett.
- Akarsz hintázni egyet? - kérdezte hirtelen az öreg.
- Azt hiszem. - mondta a férfi és nevetett. A pap is.
- Nem baj, ha nézlek?
- Nem. Dehogy.
- Csak nehogy leszakadjon.
- Hátaztán?
Fölállt, lassan a fák alá ment. Megtapogatta a deszkát, megrántotta a láncokat, aztán fölült.
Lassan kezdte, lassan lóbálta a lábát, aztán a fölsőtestét is mozgatta. És amikor már eléggé magasan volt, belehúzott. Becsukta a szemét és hangosan nevetett. Azt képzelte, hullámvasúton van, Amerikában.
De hamar letette a lábát. A hinta majdnem megállt, a férfi meg csukott szemmel, lehajtott fejjel ült és nagyon kapaszkodott a láncba.
A pap odament, megfogta a karját.
- Rosszul vagy?
- Mindig utáltam hintázni. - mondta a férfi.
Amikor az öregember a fiatalabb karját fogva a vendégszobába vezette, azt mondta, hogy ő meg nagyon szeretett hintázni. És egész gyerekkorában arra vágyott, hogy legyen neki egy ilyen nagyon hosszú, nagyot lengő...
- Azért csinálta...
- Igen, hogy legalább...
- Nem atyám, egyszer meg kell gyónni. Nem a gyerekek miatt.
- Hát...
- Hát, néha, évente egyszer-kétszer az öreg csuhás, sűrű nyáréjek leple alatt...
- Sose hittem volna, hogy valaki rájön. - mondta a pap.
(tartalom)
A macsóka
A peremkirály arra tanított, hogy sohase találkozzak még egyszer olyan emberrel, akit megszerettem. Inkább emléket szeressek, mint embert ne szeressek. Arra nincs mentség.
Feküdt a földön, és egy levelet rágcsált, de jó apróra. A száránál kezdte és végül úgy darálta, mint egy kérődző. Aztán kiköpte. Messze, de mindenhova jutott belőle. A kabátjára, az állára, rám. Nem törődött.
Gondoltam, süt a fény, majd megszárad.
Mondta, ha a siket fiam arra kérne, hogy menjek el, messze, vigyem el még a hernyóforma néma kínai kutyámat is, csukjam be a réseket, mindet, mert csöndre vágyik, akkor menjek el, vigyem el, csukjam be.
Ha a vak fiam kerti törpékre vágyik...
Nem mondta tovább, mert arra jött egy nő. Szép volt, ahogy ott lengett előttünk a bokrok között, kis testi hibával. Valahogy hiányzott a feje. De tudtuk, hogy az nem lehet, vicc ez, vagy tévképzet, különben is hátulról látjuk. Mégis borzongtunk. Legalábbis én.
A peremkirály fölkapott egy követ, a nő felé vágta. Nem talált. Aztán megint egyet. Az már jobb volt, mert legalább a lábát érte.
Felénk fordult. És hát persze: a válltömések miatt volt az egész. Meg a simlis frizurától. Amúgy kicsi, lapos feje volt. Messziről, legalábbis.
Nalátod, azt mondta, ne legyen lányod.
De azt meg hogyan lehet. Hogyan lehet, hogy valakinek ne legyen lánya?
Kettő módon, mondta a peremkirály.
De egyáltalán nem folytatta, hanem fölállt és hirtelen guggolásokba kezdett, meg se állt százig.
Csak annyit mondott, hogy kicsit megzsibbadt. Amikor abbahagyta, fölvette a földről a kabátját. Előbb a hátára vetette, de aztán mégis rendesen magára öltötte, sőt állig begombolkozott. Egy darabig a borostái között vakarózott, mintha gondolkozna.
Na, fussunk egyet, azt mondta.
- Fut a fene.
- Hát akkor: szasz. Szasz. Ilyet mondott, így köszönt.
Én meg arra gondoltam, hogy sose látnám többet. Pedig nem is szerettem meg.
Néztem, ahogy fut. Tehettem, mert tízszer megkerült, mire tényleg útjára indult. Már volt vagy húsz méterre, amikor eszembe jutott, mi is legyen azokkal a kerti törpékkel, ha a vak fiam megkívánná őket.
Utána kiabáltam.
- Menj ki az erdőre és lőj neki hármat. Annyi elég.
- Barom.
Futott tovább. Ahogy néztem, arra gondoltam, sose tudom meg, miképpen kerülhetem el, hogy lányaim teremjenek.
Lementem a partra. Egy darabig a gáton üldögéltem, aztán megláttam egy vasmacskát. Kicsit kikandikált. A fogantyúja, vagy minek lehetne mondani azt a részt, azt a karikafélét, ahova a láncot erősítik.
Nekivetkeztem.
Amikor tizenötévesek voltunk hárman is összeálltunk egy jó vasmacskára. Megkerestük, aztán beálltunk a vízbe, és neki. Negyedóráig is eltartott, mire a gát tetejére értünk. És addigra már mindig nézték vagy tízen. Húszan is. És nők, persze. Lányok.
Az volt a legszörnyűbb, ha a gátoldal feléről csúszott vagy görgött vissza a horgony. Valakit mindig magával rántott. Tényleg csoda, hogy soha senki nem sérült.
- Hülye kis ember, öreg vagy már ehhez. - Ezt hangosan mondtam, hogy meghalljam.
De úgy tettem, mintha siket lennék. Még vártam egy kicsit, hogy hátha, aztán lementem a vízre, a vasmacskához.
A meleg fény dacára hideg volt a folyó. Mintha hangyák futkosnának a lábaimban, a bőr alatt, azt éreztem. Körülnéztem, hátha még nevetség nélkül visszavonulhatok. Úgy-e, ha nem látna senki.
De ott volt a nő. Az a fejetlen.
Ettől aztán belelábaltam a folyadékba. Csak amikor már derékig voltam, akkor jutott eszembe, hogy ha akarná se akarnék hálni vele, mert untalan fölvihognék a legkínosabb pillanatokban. Nincs az az ínség, amikor egy fejetlen jószág jól jönne. Akkor meg mit macskázok én itt?
Ilyen a férfitermészet. Csak nem adom föl. Nem is adtam. Irgalmatlan küzdelem volt. Negyed órába telt, mire a gát közepéig jutottam. És akkor persze, ahogy emeltem a szárát, vagy minek mondják, rám is dőlt. Csúsztunk vissza.
De nagyon szerencsétlenül, mert úgy estem és úgy feküdt rajtam a vas, hogy a fejem a víz alá került. Sokat ittam, mire valahogy kikecmeregtem alóla.
Végül aztán a nő segített kijönni. Szégyenemre. Addigra már levetkezett, fürdőruhára. Meglepően szép volt. Arányos, meg minden. Én véreztem. Horzsolásokból meg kavicsvágásokból.
A gyékényére vezetett és azt mondta, feküdjek csak. Hanyatt. Köhögtem. Meg majdnem röhögtem is, mert azt gondoltam, ha hidegebb lenne, úgy jönne föl a tüdőmből a vizes páragejzír, mintha, legalábbis messziről, partravetett bálna lennék.
Csukott szemmel arra lettem figyelmes, azt éreztem, hogy simogat. Aztán láttam, hogy a sebeimet itatgatja egy takaros keszkenővel.
- Kár a bőrödért. - mondta. De olyan hangon, mintha a következő pillanatban meg is puszilna.
De nem az lett, hanem rámförmedt, hogy miért dobáltuk meg.
- Nem én voltam.
- Tudom, hanem az a hülye. A peremkirály.
- Az. Csak látni akarta, hogy van-e fejed.
- Van?
- Van.
- Milyen?
- Takaros. - Zavaromban, hogy ezt így ki kellett mondani, rákérdeztem: - Miért nem dobtad vissza?
- Mit?
- A peremkirályt.
- Nem volt nálam kenyér.
Láttam, ennek nem lesz jó vége. Az ilyen nő hazavisz. Addig törölgeti meg nyalogatja a sebeimet, amíg begyógyulnak és már az ő sebei lesznek.
Dehát micsoda hülyeség: éveken át azért görgettük a rohadt vasmacskákat, hogy egyszer egy nő a számos nézelődők közül, látván erőnket és harcban szerzett sebeinket, a gyékényére terítse testünket, aztán kézenfogva a hajlékába vigyen. Most meg már attól vagyok férfi, ha azt mondom, nem.
Amíg ezen gondolkoztam, elszunnyadtam a karján.
Amikor fölébredtem, azt kérdeztem tőle, hogy szerinte lehet-e úgy szerelmeskedni, hogy ne szülessen lány belőle.
- Lehet. Csak néha vak vagy süket lesz a fiú. Vagy néma. Vagy szolga.
Este, az ágyában már nagyon húztak a sebeim. Lázas is lettem. Csukott szemmel feküdtem és hallgattam, ahogy körülöttem settenkedik.
Tudtam, hogy tudja: nem alszom.
Aztán egyszercsak mégis megszólalt.
- Holnap reggel még elmehetsz.
- Igen?
- Büntetlenül.
- Jó. - mondtam.
- Ne félj. Aludj.
A siket fiamról álmodtam. Meg a vakról. A szolgáról nem mertem.
(tartalom)
A karikás kilgyó
Sahin János ment az utcán, hátratett kézzel, előrebukó fejjel, ahogy szokott. A földet nézte. Valahol olvasta: ha azt akarja, hogy ne ismerjék föl, nem szabad a járókelők szemébe nézni. Nem mintha bárki, bármikor föl akarta volna ismerni, mert mondjuk, körözték volna. Nem mintha el akart volna bújni, mert mondjuk, körözték. "De nem árt az óvatosság."
Nagy figyelemmel volt a járdára. Nem mintha keresett volna valamit, csak azt képzelte magáról, hogy ő egy műhold szeme, és annyira ügyes szerkezet, hogy szinte porszemnyi dolgokat is észrevesz, ha akar. Nem akart, nem is vett észre semmit, de úgy nézte a járdát, mintha.
Közben azon gondolkozott, erősen, hogy mégiscsak túlzás, hogy immár szinte huszonöt éves és fényes délben ráér műholdasdit játszani. És különben is úgy él, mintha.
- Talán dolgozni... - mottyantott egyet, de nem fejezte be, nem mondta ki, hogy "kellene", mert az már szinte döntés.
" Hógyne, aztán odalesznek a jó kis fényes deleim."
"Talán úgy kellene, hogy a delek is megmaradjanak."
És milyen a sors: abban a pillanatban megérezte a postaszagot.
Kölyökkorában a nagyapja egész nyáron, minden nap leküldte az újságért meg a "póstáért". Sahin Jánoska, ha tehette, pár percet elbeszélgetett a postamester kisasszonnyal, csak hogy érezze a posta szagát. Szerette. Ahogy a pékség illatát is. A vasútállomásét nem annyira. A patikáét se.
Az utcán hirtelen megérezte, egy másodpercre a gyerekkorába bukott, aztán megfordult, fölnézett és azt látta, hogy ki van írva, éppen pont az orra elé: "Hírlapkézbesítőt fölveszünk."
"Reggel nyolcra végeznék. Maradna a délelőtt is..."
Bement. A portás a személyzeti osztályra küldte. Ott nem talált senkit, leült az előtérben egy csúnya kagylófotelbe, és várt. Elmélyülten vizsgálta a falakon a lambériát. Olyan göcsörtöt keresett a fában, ami hasonlít valamihez, de csak olyan göcsörtöt talált, ami göcsörtre emlékeztette. "Nem jó jel."- gondolta és várt tovább. Kicsit unta, mert nem volt más vizsgálnivaló. Arra is gondolt unalmában, hogy jobb lenne, ha idegesítenék a fölvételi esélyek. De hiába próbálta magát beleélni az esélytelenségbe, tudta, úgyis fölveszik. Keresnek embert, ő meg ember, és itt van. Ennyi.
A fotel mellett az asztalon talált pár papírlapot.
"Na, gyorsan megrajzolom az önéletet."- gondolta. Meg is lepődött, hogy tizenöt sort alig bír összeírni, pedig olyan költői túlzásokra ragadtatta magát, hogy "a munkára az egyetemi tanulmányaim folytatásához szükséges anyagi alapok megteremtése végett van szükségem."
Amint befejezte, éppen megjött a személyzetis. Sahin meglepődött, hogy magakorabeli ember, legföljebb huszonöt. Aztán észrevette: kicsit sántít. De látszott, hogy nem született bicebóca, hanem balesetes. Na, talán azért kapta ezt a finom munkát, gondolta.
Ünnepélyes szívvel átadta az életrajzát, a személyzetis intett, hogy nem kellett volna, de ha már így esett, áttanulmányozza.
- Ez egy bizalmi állás. Végülis. - mondta, és kicsit megkeskenyítette hozzá a tekintetét.
- Addig kimennék egy percre...
- Jobbra a második ajtó.
Amikor visszaért, szinte csodával határos módon két kávé volt a személyzetis előtt. És intett is Sahinnak, hogy az egyiket tényleg neki keverte.
Hörpölték a kávét. Nemigen mondtak semmit, amíg a végére nem jutottak. Bár Sahin úgy szerette inni, hogy kicsit kortyol, aztán leteszi, aztán megint kicsit kortyol, aztán megint le, de valamitől hirtelen az lett benne, hogy alkalmazkodik ahhoz a másik emberhez. Úgy ivott, ahogy az: három korty, egy menetben.
Később gondolkozott: akkor ez már valami hunyász gesztus volt-e benne, vagy csak úgy jött. Úgy találta, csak úgy jött. "Miért ne?"
Hanem amikor a személyzetis végre letette a csészét és megvárta, hogy végre Sahin is, akkor rendesen a szemébe nézett és azt mondta, kérdezte:
- Sahin szaktárs, volt maga büntetve?
- Nem. - szögezte le Sahin.
- Soha, semmikor?
- Nem. Egyszer nem volt nálam az igazolványom, fizettem egy százast, egyszer meg gyorshajtásért... illetve nem is: bementem valami tilosba. Egyirányúba, a másik irányból. Ötszáz forintot kértek.
- Ennyi?
- Ennyi.
- Elzárás volt-e?
- Dehogy volt. Miért lett volna?
A személyzetis kicsit fölemelkedett. Nagyon ránézett Sahinra.
- És az a harminc nap, amit a hadseregben...
- Ja. Igen. Igen.
Nézett rá az az ember és hosszú másodpercek kellettek, mire átkúszott rajta, hogy ez nem lehet, aztán meg az, hogy mégis, hogy mégis igaz, hogy ezek mindent tudnak, és mindent figyelnek, és most az jön, hogy ez az ember bizalmi viszonyt ajánl majd.
- Elmondaná, mi történt...
- Nem... nem nagyon emlékszem. Nem szalutáltam... Nincs mit mondani erről.
- Akkor majd értesítjük.
- Miről...
- Hát az állásról.
- Azt hittem...
- Ez egy bizalmi poszt, kérem.
Sahin megszédült odakint. Annyira, hogy még rágyújtani is elfelejtett. Csak amikor már az utcán volt, akkor jutott eszébe, de nem is neki, hanem a kezének: a zsebből kihúzott egy cigarettát.
De aztán valahogy eszére tért, csodálattal figyelte, ahogy kúszik-mászik benne a félelem. Ugyanaz, amit utoljára akkor érzett, a laktanyában, amikor elfelejtett tisztelegni. Nagy őrnagynak.
Ment az udvaron, éppen az eskütétel utáni első napon, amikor végre szabadon és egyedül is mozoghatott a kerítések között. Csak úgy ment, nem nagyon nézett se jobbra, se balra, ment, nem is kantint vagy ilyesmit keresett, hanem talán valami embert. Hátha van ismerős kétezer lény között.
És akkor egyszercsak elépattant egy ember. Őrnagy volt, picike és üvöltött.
Sahin nem is értette, mit akar. Afféle vigyázzba vágta magát, átfutott rajta, hogy esetleg tiszteleghetne is, de elvetette, csak állt, dehogy szólt, mert tudta, bármit, csak azt nem szabad. Az emberi szó, ami leginkább bőszíthet egy pici, ordibáló őrnagyot.
Különben is azt gondolta, teljesen mindegy, mit kiabál ez az ember, ő már jól nem jöhet ki ebből.
Akkor még nem félt, csak zavart volt.
Hanem úgy két perc múlva az őrnagy mellé odaállt az ezred parancsnoka, meg a politikai tiszt, aztán csatlakozott hozzájuk a vegyvédelmi parancsnok meg valami törzsfőnök. Azok nem ordítottak, csak igen fenyegetően néztek. Sahin fölfedezte, de nem a tekintetükben, mert abba bele nem nézett, csak magán érezte, hanem talán a szagukban. Hogy azok most nem csak úgy szórakoznak, hanem fenyegetik.
Még mindig nem értette, mit vétett, csak sejtette, hogy nem tisztelgett valakinek, talán a pici őrnagynak, aki a háta mögött lehetett, amikor nem tisztelgett, nem értette, szerette volna érteni, de nem értette.
Hirtelen előrelépett az ezred parancsnoka, belehajolt Sahin képébe, de úgy, mintha le akarná fejelni: - Jelentse, miért nem tisztelgett, honvéd elvtárs!
Hirtelen olyan nyugalom szállt rá, amilyen csak egy tájfun szélcsöndes közepén van, sehol máshol a világon. Kihúzta magát, ráemelte a tekintetét az alezredesre és azt mondta: - Alezredes elvtárs, Sahin honvéd jelentem: nem volt kinek.
- Katona! Maga meggyalázta a Nagy őrnagyot!
Sahin kereste a kicsi ordibálós őrnagyot, katonásan rátekintett és azt mondta: - Őrnagy elvtárs jelentem: ön minden bizonnyal a hátam mögött állt, így nem észlelhettem a jelenlétét.
- A háta mögött álltam és láttam, hogy nem tisztelgett a Nagy őrnagynak.
Sahin kicsit összeomlott, mert megint nem értette, mit tett, de megpróbált tartásosan állni. Ám érezte, valami vízcsöpp a homlokáról az orrára gördül, a hegyén megáll. Tudta, az ilyesmi nem tesz jót az ember méltóságának.
- Jelentem: nem észleltem Nagy őrnagyot. Nem is ismerem.
- Hátra arc! - ordította a kicsi őrnagy. Sahin a tőle telhető szabályossággal megfordult.
- Lé-pés in-dulj!
Sahin trappantósan elindult. Lépett vagy tízet.
- Ááállj!
Megállt.
- Katona! - sikoltott az ezred parancsnoka. Sahin állt, mert nem kapott parancsot fordulatra. - Katona!
Utoljára gyerekkorában félt ennyire. Egy parasztasszony mesélt neki a karikás kilgyóról, amelyik fönt lakik a dombtetőn és úgy veti magát a gyerekek után, hogy a szájába veszi a farkát és legurul az úton... Sahin, ha lejtőn ment és mozgást hallott valahol, mindig majdnem összepisilte magát.
- Há-átra arc! - üvöltött végre a kicsi, ügyeletes őrnagy.
Sahin fordult.
- Lé-pés in-dulj!
Indult. A tisztek előtt megállt. De már nem is látta az arcukat. Csak hallotta az ezredparancsnok hangját. Csöndes volt: - Miért nem tiszteleg a Nagy őrnagynak?
- Alezredes elvtárs, jelentem: nem észleltem Nagy őrnagyot.
- Pihenj! - mondta az alezredes. Sahin pihent. - Forduljon meg! - Pihenősen megfordult. - Nézzen jobbra! - Sahin jobbra nézett. - Kit lát?
- Egy szobrot látok.
- Na látja: ő a Nagy őrnagy, a mi hősi halottunk.
Sahin úgy érezte, elájul.
- Na most akkor: lé-pés in-dulj!
Elindult. Megint lépett tízet.
- Á-állj! Hát-ra arc! - Arcolt egyet, hátra. - Léé-péés in-dulj! - Trappantott, indult.
Nem bírt tisztelegni. Nagyon szerette volna fölemelni a karját, de nem bírta.
Harminc napot kapott. Illetve először csak egy hetet, de amikor megmagyarázta, hogy minden európai vallás és világnézet undoknak találja a bálványimádást, akkor megtoldották. Statuaképpen.
Sahin állt egy darabig a posta előtt. Amíg el nem szívta a cigarettát. Aztán rágyújtott megint. Indult volna, de észrevette, hogy a személyzetis kilóg az ablakon és nézi. És hangosan röhög.
Vagyis inkább vihogott. Sahin még hátra is nézett, hogy tényleg őt nézi-e az az ember és tényleg ő a vidámság tárgya. Nem volt kétséges.
- Nem ismersz meg?
- Nem.
- Kovács tizedes, a második század írnoka. - vihhantott rá egyet Kovács személyzetis, de aztán gyorsan abbahagyta.
- Bocsánat. - azt mondta.
(tartalom)
A cipő
Sahin Vendel öt évvel az anyja és egy évvel az apja halála után egyszer úgy döntött, hogy kinyitja az anyja fiókját. Nem azért nem tette meg addig, mintha félt volna valamitől, hanem azt gondolta, el kellene égetni az egészet, kinek van joga beleturkálni egy másik ember kulcs alatt tartott titkaiba, még akkor is, ha nincs azokban semmi titok. Pláne, csak aki van, annak lehet titka. De azt is gondolta, mi van akkor, ha kell valami, hivatalosan, ő meg éget, aztán járkálhat hivatalokba, semmi papírok után. Lehetnek ott levelek, adott is, kapott is az anyja, egész élete szerelem volt, mi köze hozzá.
Az apját nem szerette, régen elment, nem is ott halt meg, az ő házában, fiókja se volt, és ha volt, nem érdekelte. De azt se akarta megtudni, miféléket levelezett az apja meg az anyja. És, ha szerették is egymást valamikor, hogyan szerették, és valami jó fordult-e ádáz gyűlöletbe, vagy rossz volt mindig. Az ember ne nézzen bele az anyjába meg az apjába. Elég volt, amit tudott róluk. Kicsik voltak és nyomorultak, átkozottak mindketten. De ilyet gondolni se szabad.
Befűtött a kályhába, jó nagy tüzet csinált, amilyen a papírégetéshez kell, hogy ne pernye jöjjön ki a kéményen, ha mégis, az fehér legyen már és csak villanjon egyet, mielőtt elporlad. Jó meleg lett, a padlóra ült, elővette a vázából a fiók kulcsát, aztán kinyitotta.
Látszott, hogy az anyja készült a halálra, mert mindent dossziékba meg borítékokba rakott, mindenre ráírta, hogy micsoda. "Biztosítás", "Garanciális", "Receptek", "Csekkek".
Talán a receptek, azt gondolta, azokat meg kellene tartani. Nincs is jobb, mint egy sohase ismert ükanya linzerét kipróbálni. Állat az, aki eldobja az ilyet.
Aztán talált, de nem dossziéban és nem borítékban, hanem szalaggal összekötve egy csomó levelet. A sajátjai voltak. Nyári táborból vagy a nagyanyjától írta őket, meg volt köztük anyáknapi köszöntő, aztán levélke a Jézuskának, Mikulásnak, nyuszinak. Két kis oklevél arról, hogy biológiából győzött valami versenyen, versmondón meg harmadik lett.
Az ilyesmit nem égeti el az ember.
Talált egy másikat is, abban a testvére levelei voltak. Ugyanolyanok, mintha Vendelke írta volna azokat is. De talált köztük egészen különlegeseket, Sahin Jánoska kamaszkorából. Az anyja írta őket saját magának, mert nagyon jól tudta, hogy Jánoska kicsit lusta, pláne írni. Olyanokat írt magának, hogy "Kedves Édesanyám! Nagyon jól vagyok itt a táborban, sokat gondolok rád. Névnapod alkalmából sok boldogságot kívánok. Jánoska." De még a "Jánoska" is az anyja betűivel volt odaírva.
Talált egy nagy borítékot, leragasztva. Tapintásra is érezte, hogy abban másik borítékok vannak. Azt gondolta, ha úgy, ahogy van, bevágja az egészet a tűzbe... de aztán föltépte a ragasztást. Levelek voltak, férfiemberektől. Volt olyan is, akit ismert közülük. Meg pár fénykép. Dezső bácsi, a gyerekkorából, aki úgy akart meleg emberi kapcsolatot létesíteni vele, hogy fölajánlotta, kijavítja a leckéiben a helyesírási hibákat. De aztán erre nem is került sor, mert Dezső bácsi elkopott a háztól. Ott volt Pista bácsi fényképe is, akiről mindig gondolta, hogy az anyja szerelme, de ez sose lett bizonyossá. Aztán Péter, akivel tudta, hogy néha verekedett az anyja. Szerencsére akkor már Sahin majdnem fölnőtt volt, nem gondolta úgy, hogy minden verekedés után neki kell bosszút állni, immár férfiként. Mert az is lehet, hogy vannak jó verekedések. És az is, hogy az anyja üti Pétert. Arra gondolt, talán, ha Péter levelét fölbontaná... De ahogy már majdnem mozdult a keze, hirtelen fölállt és az egész paksamétát bedobta a tűzbe.
- Jól van. - mondta magában hangosan.
Rágyújtott egy cigarettára, törökülésben nézte, ahogy ég az anyja. Nem bírta levenni róla a szemét. Aztán, amikor már nagyon égette a fény, becsukta. Arra gondolt, hogy ez most egy olyan pillanat, amikor belül van. Nem lóg ki magából semmije.
Meg arra, hogy az anyja már csak benne van. Talán még egy-két fénykép...
"Az lehetetlen, hogy fényképeket nem dugdosott."
Sahin mindig attól félt, hogy olyan képeket talál valahol, amelyeken az anyja meztelenül látszik. Egészen bizonyos volt abban, hogy ha más nem, az apja készített olyan fölvételeket. "Az olyan volt."
Ámbár Sahin anyja az a fajta nő volt, aki kivagdossa magát a fényképekből. Utálta a saját képmását. Úgyszólván csak lesből lehetett levenni. De olyankor mindig nagyon megmérgedt.
Nem volt ott album, se födeles doboz.
Aztán egy borítékban mégis talált két képet.
Egy cipő feküdt az országúton. Mindkét fölvételen ez látszott. És kétszer ugyanabból a szögből fényképezett valaki, mert kivehető volt egy autó eleje. Sahin fölismerte, hogy az apja Skodája. Az Oktávia. De mégis különös képek voltak, mert a cipő az úton az egyiken távolabb volt, mint a másikon. Bár a borítéksötét megóvta őket, látszott, nagyon régi képek. Még abból az időből, amikor kilométerkövek voltak az utak mentén. Amelyik a képeken megmaradt, arra a hatvanhatos számot írták rá.
Sahin arra gondolt, elégeti. Minek már ez? De aztán visszadugta.
Behajtotta a cserépkályha ajtaját és kiment a konyhába, hogy kávét melegítsen. Enni is kellene valamit, meg is nézte a hűtőszekrényt, de semmit se talált. Kiment a kapuhoz az újságért. Letette a konyhaasztalra, a kávé mellé. Rágyújtott, kortyolt a hideg és keserű reggeli maradékból lapozott az újságon, nézte, de nem látta.
"Hatvanhárom"- gondolta. "Amikor a Hortobágyra mentünk."
"A Skodával."
Megint lapozott, de már nem is nézte az újságot.
"Amikor elütöttük a biciklistát."
Olyan izgalomba jött, hogy fölpattant. Lehajtotta a kávét. Gyorsan kettőt szívott a cigarettából aztán elnyomta. Aztán megint rágyújtott.
"Nem te ütötted el. Nem elütöttük. Hanem az apád ütötte."
Ha lett volna hol, Sahin körbefutotta volna a konyhát. Már tudta, hogy tudja, miért dugdosta az anyja azokat a képeket. Már tudta, megértette az egész történetet, de érezte, hogy még nem jön a fejébe.
- Már akkor gyűlölték egymást.- motyogta. Mert érezte, az anyja azért rakta el a képeket, hogy az apját zsarolhassa. Ha úgy adódik.
A biciklista meghalt.
Részeg volt.
Amíg a mentőre meg rendőrökre vártak, a biciklista ember haldoklott. Hang nem jött ki belőle, csak hab a száján. Aztán egyszercsak nem lélegzett. Még csak nem is rándult, úgy pusztult el. Sahin Jánoska és Sahin Vendelke fölötte álltak. Az anyjuk is meg az apjuk is olyan rettegésben voltak, hogy elfelejtették elzavarni a kölyköket.
És akkor az apja elővette a fényképezőgépet, és kattogtatni kezdte. "A tényállás miatt" - azt mondta, pedig senkise kérdezte. A halott embert nem fényképezte le. Csak a biciklijét. A Skoda mellett feküdt, összevissza görbült minden csöve, az első kerék küllői nem is kitörtek, hanem kiszakadtak.
És Sahin hirtelen emlékezni kezdett. Egyszer a kocsi elé ment és meglátta, hogy az úton, de valószínűtlenül messze, vagy húsz méterre fekszik annak az embernek az egyik cipője. És kitört belőle a zokogás. Nem bírta látni azt a nyomorult cipőt, ahogy hanyatt feküdt az aszfalton. Odament és fölemelte, talán azért, hogy a halott ember mellé tegye.
És akkor az apja ráordított, hogy semmihez nem szabad nyúlni, kivette a cipőt a kezéből és visszavitte. És nyilván nem húsz méterre. Nyolcra ha.
Aztán megint fényképezett. Azt, hogy olyan nyolc méterre van a cipő.
És teljesen biztos, hogy amikor a rendőrök megérkeztek, hosszasan méricskéltek a halott ember és a halott ember cipője között. Nyilván azt próbálták kiszámítani, milyen sebességgel jött a Skoda.
Megnyugodott. Arra gondolt, az lenne a helyénvaló, ha szépen fölkelne, ha bemenne az anyja szobájába, fogná a saját leveleit, Jánoska paksamétáját, ezeket a rohadt képeket, de még a recepteket is a tűzbe dobná. Hogy égjenek.
(tartalom)
A lepkék
Miklayék fia tizennégy éves korában őrült meg. Anyámnak írt egy szerelmes levelet. Ő az első padsorban ült, anyám meg a harmadikban. Miklay Jánoska, akkor vétett végzeteset, amikor nem bírta kivárni a szünetet és megkérte a második padsorban ülő Kovács Dezsőkét (később téeszelnök lett), hogy adja át anyámnak a levelet. Vagy egyszerűbb volt így, mint odaállni a nő elé, és szépen átnyújtani egy irkalapra írt vallomást.
Kovács Dezsőke nem akart rosszat, tulajdonképpen csak viccelt, amikor elkezdte kihajtogatni a levelet és úgy csinált, mintha el akarná olvasni.
Miklay Jánoska ettől, vagy inkább tehetetlen szégyenében mindenről megfeledkezett, fölpattant, gyönge dulakodásban próbálta visszakapni a levelet. De Ángyán tanár bácsi, aki aztán még engem is tanított, észrevette. Odament Kovács Dezsőkéhez, kivette a kezéből a papírt. Elolvasta, majd a dobogóra hívta Miklay Jánoskát, és arra kényszerítette, hogy olvassa föl, amit írt.
Ahogy mondják, nem is piros, hanem lila volt, és a szeme is könnyezett, rettenetes állapotában nyögött, vagyis inkább hörgött. Csak odáig bírt eljutni, hogy kedvesem, egész éjjel virrasztottam, csak rád bírtam gondolni... Már ettől önfeledt röhögésbe kezdett az osztály. Csak akkor hagyták abba, amikor Miklay Jánoska elvágódott, habzó szájjal vonaglott a padlón.
Ki kellett hívni az orvost. Gyolcsi doktor bácsi kórházba utalta, ahol aztán hetekig feküdt, de soha többé nem épült föl.
Kocsin hozták vissza, pokrócokba csavarva. A fél falu ott állt, amikor az apja leemelte, a karjában próbálta meg bevinni a házba. De a gyerek nyögni és hörögni kezdett, vörösödött és levegő után kapkodott. Miklay bácsi lerakta a tornácon a padra, aztán egy karosszéket hoztak neki. Beletették, és úgy is maradt. Állítólag hosszú hetekig éjszakára se tudták a házba vinni. Csak akkor állt föl, ha a dolgát végezte. A kicsit a diófánál, a nagyobbat a budiban. De mindig nyitva hagyta az ajtót, úgy ült ott.
Hogy aztán anyámnak lett-e valami furdalása, bűnösnek gondolta-e magát vagy vétkesnek, azt nem tudom. Bár úgy tíz év múlva egyszer a kapuban állt, amikor én este hoztam haza a tejet, megkérdezte, miért a kertek alatt jöttem.
- Közelebb van.
Ugyanis Balogh Jánoséktól hoztam a tejet. Legjobban úgy bírtam megközelíteni a házukat, ha a Miklay-kerten keresztül mentem. Drót nem volt, kapu se, kutya se, más is átjárt. És engem érdekelt is ez a Miklay gyerek.
- Ne gyere többet arra. - mondta az anyám.
Talán féltett. Akkor már apám nem volt velünk. Anyám azt hitte, börtönben él, én meg azt, hogy kivégezték. Mert mondta valaki, a Szecsőmama, hogy hős volt, forradalmár. Aztán egyszer írt Argentínából. Hogy jól van, és majd kivisz minket. Az volt az utolsó levele. Húsz év múlva a röpülőtéren találtam magam. Egy kisasszony ünnepélyesen átadta nekem meg a hatóságnak apám hamvait, amit utolsó akaratával hazaküldetett.
Anyám nyilván attól félt, hogy a Miklay kölyök, aki akkor már férfi volt, bosszút áll rajtam. Hogy csak azért fölébred egy pillanatra, hogy engem agyonüssön.
Ébren volt persze. Csak ült és maga elé nézett, de olyan szomorúan, hogy én még olyat nem láttam. Azóta se. Ha pislogott, lassan hunyta le a szemét, vagyis azt a bőrt, ami a szemet takarja. Mint a hüllők meg az öreg, haldokló emberek.
Lestem én nappal is. A bodzából. Néha órákig egyetlen látható mozdulatot nem tett. Akkor se, ha az anyja kijött, hogy a rádión csavarjon. Olyan néprádió volt, két gombbal meg varázsszemmel. Mindig zenét keresett a fiának. Ha ember szólalt meg, mert mondjuk hírek jöttek, akkor kiszaladt és keresett valami muzsikát. Pedig a kölyke nem mondta, nem jelezte, hogy embert nem hallgatna, de nem is mondott az soha senkinek semmit.
A kántor járt oda hozzá. Pap volt, szerzetes, csak eltiltották. Fogta a kezét, és együtt hallgattak. Egyszer kérdeztem ettől a Ferenctől, akit nem volt szabad atyának mondani, de titokban mindenki annak szólította, hogy mit csinál a bolonddal. Azt mondta, hogy neki is jár.
- Mi?
- Neki is jár és kész.
Később egyszer meggyóntam neki, hogy nagyon félek, mert az anyám mondta, hogy nincs bennem félelem, nincs veszélyérzetem. És nyugtalanít az is, hogy a lepkék állandóan az arcomra szállnak, és ha hagyom, akkor akármeddig ott vannak.
- Vigyázz magadra - ezt mondta.
- Na de mitől van, mit jelent?
- Tudod kinek még?
- Nem. - Azt vártam, hogy valami szentet mond.
- Ennek a szegény Miklay Jánosnak. Volt már úgy, hogy hét lepke is ült rajta.
Egyetlen egy gyerek csúfolta rendszeresen. Zsírcápának hívtuk. Mindenki utálta, mert egészen kicsike feje volt, sebhely szája és tűhegyes kis fogai. De akkora hasa, mint valami pohos vénembernek. Ez odajárt a Miklay-házhoz. Először csak a nyelvét nyújtogatta, aztán a seggét mutogatta, a végén, mert a szeme nem rebbent, gondolta, talán segít, ha azt a Jánost megdobálja friss lószarral. Nem volt szerencséje, mert éppen arra mentünk Szecsőkével. Nagyon megvertük. Ki is jött a Miklay bácsi. Azt mondta, hagyjátok szegényt. Ettől úgy megijedtünk, hogy abbahagytuk a rugdosást. A könnyek folytak a szeméből. Vagyis Miklay bácsi tekintetéből folytak.
Éppen, amikor kimaradtam az iskolából, anyám kórházba került. Aztán szanatóriumba és megint kórházba. Őszre meghalt. De szerencsém volt, mert Ferenc ismét atya lehetett, visszatérhetett a rendjébe. Azt mondta, magával visz a gimnáziumukba. Ő is ott fog tanítani.
- De én nem hiszek Istenben.
- Majd addig ő hisz benned.
Elnevettem magam, talán kínomban. Vagy, mert Ferenc megszabadított a rettegésemtől, hogy valami állami gondozóba visznek.
- És a lepkék? - ezt kérdezte.
Karácsony előtt, amikor a többiek mind hazamehettek, magához hivatott és azt mondta, meghalt a Miklay bácsi. A nénit meg annyira megviselte, alighanem gyógyintézetbe kell vinni. Jánosnak szerzett valami helyet, jó lenne, ha elkísérném, hátha kell a segítség.
A vonaton mondta el, anyám hogyan keveredett ebbe a történetbe. És nagyon csodálkozott, hogy ezt én nem tudtam.
- Sose gondoltam, hogy azok a kegyetlen népek ennyire tapintatosak.
Amikor megint Pest felé mentünk, a Miklay gyerek egész úton kilógatta a fejét, pedig mínusz volt és hó. Szerencsére más nem volt a kupéban. Ferenc atya valahol Dombóvárnál azt mondta, akkor most ő kimegy pisilni, vigyázzak. És ahogy becsukódott az ajtó, Miklay János megfordult, leült velem szembe. Pár másodpercig hallgatott, de tátogatott a szájával.
- Hasonlítasz anyádra.
Akkor valahogy hideg lett a szívemben vagy a lelkemben, ami a kellős közepemben van.
- Te sose voltál bolond. - Nem kérdeztem, hanem mondtam.
- A fiam lehetnél.
Soha többé nem szólalt meg. Ferencnek meg akkor nem mondtam el, nem is tudom, miért. Csak most, nyáron, amikor magához hivatott. Megbénult és azt üzente, egy istentelennek akar beszélni.
- Jár nekem is.
- Van valami, amitől meg akarsz szabadulni?
- Nem, csak kötelességem elmondani neked, hogy a lepkék azért szállnak az arcodra, mert a bőröd véletlenül különleges illatanyagot termel. Olyat, ami a lepkékben van, amikor szerelmesek.
- Már régen elkerülnek. Nekem meg kötelességem közölni veled, hogy Miklay János nem volt bolond. Nem mehetsz tudatlanul az istened elé.
- Te vagy hülye, mert én tudtam. - Annyira nevetett, hogy a béna keze megrándult. - Ezerszer mondtam az apjának, hogy csak másik faluba kell költözni vele és meggyógyul.
Mielőtt elaludt volna, még elmondta, hogy szegény Miklay mama is él. Valami kilencven éves. Abban a városban, ahova Jánost vittük. Egyszer majd menjek el. Sokat tanulhatok a hallgatásról. Ha érdekel.
(tartalom)
A felhő
Délben, amikor éppen az ebédhez ültünk, a házunk fölött rendszerint megszólalt a megafon, hogy semmi pánik, mindenki szépen lassan induljon el, és tíz perc múlva legyen a tanácsháza előtt. Az apám fölkapta a nővéremet, az anyám meg engem, elzárták a gázt, leoltották a villanyt, kulcsra zárták a bejárati ajtót meg a kaput is, és szépen, lassan, komótosan elindultunk.
Apám nem is tudott másképp járni. Futni sose láttam. Állítólag a bombázások idején is szépen, komótosan járt. Aztán egyszer, amikor a szirénára elindult az egész család, hogy a közóvó pincéig fusson, ő csak úgy ment, mendegélt, és egyszercsak puff, mögötte fölrobbant a szülői ház. Megállt, megfordult, nézte a fekete füstöt, és akkor puff, mögötte fölrobbant az az épület is, amelyikben az óvó pince volt. Megfordult és látta a fekete füstöt. Nem lehetett kétsége afelől, hogy mindenki odaveszett. Az anyja is, az apja is, az öccse is. Leült, aztán lefeküdt a földre, széttárta a lábait meg a karjait, hogy tökéletes célpontot mutasson a bombázótiszteknek. De le se szarták.
De ez már régen volt, amikor én még nem éltem. Nálunk a megafon békeidőben is megszólalt, főleg vasárnaponként, hogy mindenki fölkaphassa a gyerekét, mert Vörös Báró szólni akart a népéhez. Az utca már tele volt. Az emberek csöndesen mentek, egy irányba, a vállukon gyerekek. Nem is volt ott semmiféle pánik. Inkább csak unták, hogy majdnem minden vasárnap, de havonta egyszer mindenképpen. Néha, ha fontos dolog történt a világban, hétköznap is, de akkor estefelé.
A Vörös Báró állítólag amúgy nem beszélt hülyeségeket. Elmondta, mit határozott a kormány, a párt, illetve fordítva. Fölhívta a figyelmet arra, hogy milyen fontos események voltak a világpolitikában, főleg a Szovjetben, ahogy mondta. De kitért az éppen soron következő mezei munkákra is. Például nagyon szeretett a gyomirtásról, de még jobban a pocokirtás fontosságáról beszélni.
A Vörös Báró kiváló ember lett volna, mindenki szereti, ha mondjuk a rádióban beszél. Néha egy-két órát is állt a nép fölött, a tanácsháza erkélyén. Főleg a beszédek vége nyúlt hosszúra: olyankor tréfálkozott, sőt néha viccmesélésre is ragadtatta magát - azt meg aztán egyszerűen nem bírta abbahagyni.
Az emberek megtanultak alva állni a tanácsháza előtti téren. Többnyire egymáshoz értek, hogy ha valaki dőlni kezdene, a másik megállítsa. A gyerekek is elaludtak. Vagy csak meglepően csöndben voltak. Később, amikor a Vörös Báró már nem volt, már a börtönben ült, mert a saját elvtársai szerint hazát árult, az emberek hangot is adtak csodálkozásuknak: a nagy beszédek idején, a téren senkit nem ért baleset, egyetlen gyerek se pottyant le az anyjáról vagy az apjáról. Kész csoda.
Arról a csodáról is sokat vitatkoztak, amikor a Vörös Báró az utolsó beszédét mondta. Éppen a Szovjet Kommunista Párt politikai bizottságának valamelyik merész döntését méltatta, szó volt ott valami osztályellenség kivégzéséről is, amikor egy hatalmas vörös felhő jelent meg az égen. De ez nem volt elég, a páratömeg szétnyílt, és valaki fölsikoltott, mert pont olyan lett, mint egy hatalmas tártszárnyú angyal. Erre magam is emlékszem, mert a sikolyra fölébredtem. Az emberek ordítani, rohangálni kezdtek, keresztet vetettek, térden csúsztak. Az angyal szárnya tovább nyílt, fenyegetően tornyosult a falu fölé.
A Vörös Báró is térdre omlott az erkélyen, vetette a keresztet. Az emberek ettől már igazi pánikba estek, menekültek. Hiszen nyilván nagy a baj, ha ilyesmi megesik.
Apám csak állt a téren, a nővéremmel. Az anyám visszarohant hozzá, kikapta a karjából.
Apám nem értette, minek az a nagy rohanás. Szépen hazacammogott. Otthon azt mondta a még mindig reszkető anyámnak, hogy most az egyszer az Isten viccelt.
Pár hét múlva meghalt Sztálin. De a javasok a faluban később úgy magyarázták, hogy generalisszimusz azon a napon pusztult el, csak a Szovjet ezt nem merte bevallani. A Vörös báróról meg az Isten kiderítette, hogy a papok babonaságában él. Ezért nem tudták volna elítélni. Hát hazát árultattak vele. (Fotó: Haragos Zoltán Marosvásárhely - "Várakozás")
(tartalom)
A krokodilus
Papa azt mondta, hogy valaki krokodilt engedett a tóba, és ha nem jövök ki azonnal, az leharapja a pütypürüttyömet. Mert a krokodil az hűlő, vagy mi, és mindig a meleget keresi. És ha talál egy gyereket a vízben, azt csöndesen figyeli, legalább fél órán át, aztán harap. Tehát az a gyerek, aki fél óránál tovább marad a vízben, számíthat a krokodilra.
Majd én adok annak a ronda állatnak. Úgy lespriccelem, hogy… hogy…
Két év múlva apám azt mondja majd, hogy magamnak tanulok, és rendesen kell viselkedni, mert már most, az első napon eldől a sorsom. Ha szeret a tanító néni, akkor könnyű életem lesz. Ha nem, akkor az első pillanattól az utolsóig harcolni fogok. Nem értem majd, hogy mit akar, miféle harcról beszél. Miért mond olyanokat, hogy mindig az első legyek, ha jelentkezni kell…
Négy év múlva vasárnap reggel elvisz a városi börtön kapujához, hogy átadjon a foglárnak, mert radírt és töltőtollat loptam az iskolában. Át is ad, foglár barátja bilincset rak a kezemre, de kihúzom, mert túl nagy a lyuk. Ezen jót nevetnek. Apám hazafelé azt mondja: "Ez volt az utolsó figyelmeztetés."
Négy és fél év múlva, apámat letartóztatják. Azt mondják, sikkasztott. Anyám idegösszeroppanást kap, és kórházba kerül. Engem intézetbe visznek.
Öt év múlva apámat kiengedik a vizsgálati fogságból, és bizonyíthatóság hiánya miatt lezárják az ellene indult vizsgálatot. Amikor hazahoz az intézetből, és útba ejtjük az anyámat gondozó ideggyógy intézetet, azt mondja: "Látod, még az is bemocskolódik itt, aki makulátlan." Nem kérdezem meg tőle, hogy "Akkor miért érdemes makulátlannak lenni?" Nagyon félek tőle, mert furcsa férfiszaga van. Ez többé soha nem múlik el róla.
Öt és fél év múlva anyámat kiengedik a kórházból. De nem lesz többé normális. Állandóan elsírja magát. Ha nevet, és észreveszi, hogy nevet, akkor azonnal sírásba fordul. Nem is sír: óbégat.
Hét év múlva baleset ér. Biciklivel egy autó alá esem. Én vagyok a hibás. A jobb lábam a műtét után alig két centit megrövidül. Éppen csak hogy észrevehetően furcsa lesz a járásom. Ezen a nők aztán egész életemben gúnyolódnak. Az ember, aki elütött, sokszor eljön hozzánk. Apámmal összebarátkoznak. Minden karácsonykor, születésnapomon és húsvétkor szép ajándékkal lep meg. Élete végéig. Tíz év múlva veszik oda egy másik balesetben.
Nyolc év múlva egy táborozáson egy gimnazista lány, akit a felügyeletemre rendeltek, a gyengélkedőben, ahol napszúrás miatt fekszem, megsimogat a takaró alatt, majd kitakar és a fejét az ölembe hajtja. Soha többé nem tudok szabadulni ettől az élménytől. Később soha nem tudom eldönteni, hogy ez valóban megtörtént vagy csak képzelődtem.
Kilenc év múlva egyszer a tornazsákomat lóbálva megyek haza az iskolából és az utcánk sarkánál rám köszön egy másik gimnazista lány. Megkérdezi a nevemet, hogy hova járok, meg ilyeneket. Aztán azt mondja, hogy menjek föl vele a házba, ahol lakik. Fölmegyek és másodszor is elveszi az ártatlanságomat. Vagyis a makulátlanságomat. Akkoriban kezdem makulának mondani az új állapotomat. Hazafelé menet a tornazsákomat lóbálva erősen gondolkozom, hogy megkérdezzem az apámat, mi a véleménye az effajta makuláról, de nem kérdezem.
Tíz év múlva egy iskolai verekedésben véletlenül úgy ütöm meg a legjobb barátomat, hogy két napra kómába esik. Az igazgató megpofoz, a barátom apja is. Aztán a barátom fölébred, és amikor megtudja, hogy az apja kezet emelt rám, belerúg.
Tizenegy év múlva apámról kiderül, hogy szeretője van. De anyám nem válik el tőle. Igaz, apám se akarja otthagyni.
Tizenhárom év múlva az érettségin a matematika felügyelő tanár puskázáson kap, de nem jelent föl. Tíz év múlva találkozom vele, megemlítem a dolgot, de nem tudja fölidézni. Azt mondja: "Ha minden kis csalót tönkretennénk, nem maradna ép ember".
Tizenöt év múlva egy tanársegéd ki akar rúgatni a főiskoláról, mert rajtakap, hogy egy lánnyal az üres előadóterem mélyén szerelmeskedünk. A lányt nem akarja eltávolíttatni. Megvárom az utcán és megfenyegetem: kitöröm a lábait, a kezeit, a fogait és mindent, ami kitörhető rajta, ha följelent. Nem jelent föl. A lánynak azt mondja: "soha életében nem hallott még olyan gonosz hangot, mint ami belőlem jött". Egy év múlva meghal. Fölzabálja a rák. A lány azt mondja, a stressz omlasztotta össze, amit a hangommal okoztam. A lány elhagy.
Tizenhét év múlva elvisznek katonának. Rövid és unalmas szolgálatom alatt egyszer megverekszem egy hadnaggyal, aki lekurvázza az anyámat. Két fogát kiverem, de úriembernek bizonyul és nem áll bosszút. Ezen kívül rászokom az alkoholra.
Tizennyolc év múlva munkába állok egy amerikai tulajdonú üzemben. Soha, egy percig sem élvezem.
Tizenkilenc év múlva belém szeret egy férjes asszony. Hozzám jön feleségül, otthagyja a két gyerekét. De egy hónap múlva visszamegy a családjához. Azt mondja, nincs más választása.
Húsz év múlva meghal az anyám. Nem derül ki, mi végez vele. Az orvos szerint van úgy, hogy valaki csak úgy, minden különösebb ok nélkül elpusztul.
Huszonegy év múlva apám elveszi a szeretőjét, és az ország legtávolabbi sarkába költöznek. Azt mondja: elég volt az emlékekből.
Huszonegy és fél év múlva részegen azt álmodom, hogy egy nagy tóban állok a nádas mellett, és egy krokodil előbukkan, és le akarja harapni a fütyimet. Hiába kiabálok, hiába spriccelem.
Ez tegnap volt. Most itt tartok. (Fotó: Hátszegi Csaba - Csíkszereda)
(tartalom)
Az idő
Az első lányom fél órát se élt. Meg se mutatták. Csak annyi maradt belőle, hogy sírt. Nem is keservesen. Hanem inkább nyekergett, egyre halkabban. Azt mondta a bába, hogy gyönge volt a tüdeje, meg a kis szíve. Túl korán jött.
És valahogy ez a sírás, ez maradt mind után. A fiam huszonhat évesen jött haza a frontról, sebesülten. Üszkös kis lábbakkal. Az volt az érzésem, hogy a sok hidegtől összeasztak a végtagjai. Sose állhatott föl, lassan haldokolt és az utolsó óráiban zokogott. Hangosan, üvöltve. Láttam a szégyent a szemében, de nem bírta abbahagyni. Aztán egyszer csak csuklott egyet és vége volt. Magamhoz szorítottam, úgy kellett letépni a kezeimet róla. A fiát ő se láthatta. A sírását se hallhatta, mert csak négy hónap múlva jött erre a világra.
Az apja se élt többé. Soha egy mosoly, semmi. Csak végezte a dolgát, mint egy állat. Aztán volt úgy, hogy nem találtam magam mellett éjszaka. Fölkeltem, kerestem. A tornácon állt és a Holdat nézte. Úgy csillogtak a szemében a könnyek, mint a gyémántok.
Úgy is halt meg, a tornácon, egy téli éjszakán. Kérdeztem az orvost, hogy megfagyott-e. Azt mondta: előbb a szíve lett oda.
Pedig ha elmentünk volna innen, talán ma is él. Mondtam neki egyszer, hogy hagyjunk itt mindent, de azt mondta: - Hova? Hova? Hova?
Az unokám elvitt, hogy megnézzem a fiát, és amikor hazafelé jöttünk, egy veszett motoros elénk vágott. Félrekapta a kormányt és egy fának mentünk. Isten úgy akarta, hogy nekem semmi bajom nem lett, de ő a gerincét törte. Három évig élt még kórházban, a plafont bámulva. Minden nap mellette voltam. A felesége nem bírta, az utolsó évben be se jött hozzá. De nem haragszom rá: szótlanul feküdt a fiam, rá se nézett, csak könnyezett. Kérdeztem tőle, miért nem néz erre a szerencsétlenre. Azt motyogta, hogy azért, mert szereti. Meghalna a vágytól. Aztán, később azt is mondta, hogy milyen ostoba, ha ránézne, meghalhatna végre, nincs is méltóbb mód. De nem jött többé a felesége.
Éjjel halt meg, nem voltam mellette. A nővér azt mondta, fogta a kezét, de nem hiszem el. Talán csak vigasztalni akart.
A múltkor valaki arra biztatta az embereket a rádióban, hogy csak sírjanak, mert annak igenis van fölszabadító ereje. Hát nincs.
Tegnap itt volt a pap, hogy hogyan legyen a temetés. Kértem, menjen Isten hírével. Nem tudok én már imádkozni. Lehet, hogy van Isten, de olyan messze ment, hogy észre se veszi, ha nem hókuszpókuszolunk, hanem csak úgy földbe eresztjük az unokámat. Menjen békével és áldja meg azokat, akik szerencsésebbek voltak.
Még megkötöm ezt a szvettert a dédunokámnak, hogy meg ne fázzon a sírnál, aztán én is megyek. Tudom, hogy bejön értem a halál, ideáll, rám néz, meg fogom ismerni. Ha azt mondom neki, hogy várjon, mert még be kell fejeznem ezt a sort, hát megvárja. Neki van ideje. Már nekem is. (Székely Sándor – Bukarest: "Anyuci")(tartalom)
A flamingók
A legkülönösebb hangot egyszer egy erdő mélyén hallottam, amikor odakint laktam a rengetegben, egy méhészházban. A meleg éjszakákat nem bírtam a házban, kifeküdtem hát a tornácra a függőágyamba. Sajogtak a sebeim, mert akkoriban igen vérmes méhekkel dolgoztam, úgy martak, mint a kígyók, néha százan is belém merítették a fullánkjukat.
Minden éjjel fölriadtam a vadak mocorgására, de sose féltem tőlük. Tudtam, hogy csak keringenek a ház körül, de a konyhában égve tartott mécses fényétől is rettegnek, legyenek, bárha medvék is, vagy farkasok.
Azon az estén mégis megrémültem, mert azt hallottam félálmomban, hogy sok-sok állat lépdelt, de surrogás is volt ott, mindenütt.
Vettem a puskámat és a lámpásomat, óvatosan kimentem a ház előtti tisztás széléhez. Hallgatóztam. Furcsa árnyak mentek ott libasorban. Rájuk öntöttem a fényt, és valami rózsaszín folyót láttam a fák és a bokrok között, de úszó árny volt az, semmihez se fogható.
Azt hittem, csak káprázat, túl sok mérget vedelt be a bőröm, csak gyönyörű rémet látok.
"Flamingók."
Kivert a víz, amikor megértettem, hogy a flamingók gyalog keltek vándorútra, és az éj leple alatt vonulnak.
Követtem őket hajnalig. Gyorsan jártak, soha meg nem álltak, ezer és ezer állat, rózsaszín tollfolyó. Amikor a Nap fölbukkant, megálltak és egy tisztáson szorosan összebújtak. A fejüket a szárnyuk alá dugták, úgy aludtak, egymást támasztva. Olyan lett ott az az erdei rés, mintha a világon minden lény összeszerelmesedett volna, a penésznek a rózsa jutott, és éppen ott volt a nászuk meg a fialásuk.
Alkonyatig vártam, őriztem őket.
Amint lebukott a fény, kidugták a fejüket a szárnyak alól, és el is indultak azonnal. Hömpölygött a rózsaszín folyó.
Megmentették az életemet.
Gondolhattam volna, hogy azért járnak így, mert megint háború van. Csak én nem tudhatok róla az erdő mélyén.
Amikor az éj szakában botorkálva a méhészház közelébe értem, rózsaszín derengést láttam. Égett persze minden, gyújtogattak a katonák.
Az egész rengeteget beborította a hordókkal robbanó bodzaméz illata. Közelebb lopóztam és láttam, hogy mindenhol hullák fekszenek. Agyonmarták őket a kasokból kitóduló, tűztől rettegő méhek.
Néztem, ahogy a parázsló házban az utolsó gerenda is füstté porlad, amikor egyszercsak megint surrogást hallottam a hátam mögött.
Velük mentem persze, és egy pillanatig se gondoltam, hogy ez lenne a hazaárulás. (KEREKES PÉTER PÁL Marosvásárhely: Szieszta.)
(tartalom)
Az oltalom
Május másodikán levelet kaptam az elöljáróságtól, miszerint másnap a falunkba küldöttség érkezik az Egyesült Nemzetek Szervezetétől, hogy fölmérje kulturális kincseinket. Fogadjuk őket méltóképpen.
Hogy pontosan mikor érkeznek, hányan és mivel jönnek, meddig maradnak, és egyáltalán honnan… ilyesmikről nem volt szó. Bár az, hogy "honnan", egy zsákfaluban értelmetlen kérdés.
Próbáltam telefonálni, de természetesen semmilyen hang nem jött ki a készülékből. Pedig jeleztem volna, hogy vannak ugyan értékes kincseink, de kétlem, hogy azok fölmérésével egy ilyen magas méltóságú szervezetet kellene fárasztani.
Mindenesetre rendbe raktam a vendégszobámat, szóltam a helyetteseimnek is, hogy hasonlóképpen cselekedjenek. Ezen kívül még három tisztaházas falusit figyelmeztettem, hogy esetleg alvóvendégre lehet számítani.
Meghagytam, hogy Palai bácsi reggel rendesen fölöltözve álljon a községháza kapuja előtt. A felesége pedig süssön pogácsát. Nagyjából ennyit tehettem az Egyesült Nemzetek Szervezete kedvvért.
Reggel hétkor Palai bácsi azzal ébresztett, hogy megjött a delegáció. Egy szál gatyámban, meg a bolyhos alvós zoknimban nem valami jól mutathattam, mert az öreg szigorúan meghagyta, hogy "Na, öltözzön polgármester úr."
Gyorsan fölkaptam az ünneplő nadrágomat, a fehér ingemet meg a zakómat. Még kávét se engedtem meg magamnak.
Mint valami rossz filmben, a nyakkendőmet tekerve rohantam ki a házam ajtaján… és ott állt az Egyesült Nemzetek Szervezetének küldöttsége. Pontosabban két kis koravén, szemüveges, ballonkabátos, vörös, hátizsákos némber.
Némi hebegés után kiderült, hogy az egyik angol, a másik amerikai. Teljes angol tudásomat összekaparva se tudtam velük megértetni, hogy fáradjanak be a házamba. Palai bácsi - látván igyekezetemet - betuszkolta őket. Miközben széleseket mosolyogtam és felette nagy mozdulatokat tettem, megkérdeztem Palai bácsit, hogy szerinte mivel kínáljuk meg őket.
- A filmekben teáznak az ilyenek. - Úgy mondta, gúnyosan, hogy "tééáznak".
- Nincs itthon.
- Na, majd hozatok az asszonnyal.
- Meg a Ferit is küldesse ide.
- Melyik Ferit?
- A tanítót. Az tud angolul.
- Nafene!
Végülis minden rendjén ment, mert negyed óra múlva már főtt a tea, az angolszászok a pogácsát kóstolgatták, aztán megjött Feri is.
A némberek közölték vele, hogy igen kevés idejük van, pontban délidőben a menetrendszerű járattal mennek tovább a következő faluba.
Valóságos kíváncsiságból megkérdeztettem, hogy az ENSZ megbízottai miért nem járnak autóval. Azt válaszolták, hogy ők nem nyaralni jöttek. Csakugyan kíváncsiak az itteni népekre és azokat leginkább úgy lehet megismerni, ha együtt utazgatnak velük.
- Csodálatos dolog az élő emberek illatát érezni. - mondta az angol.
- Naná, hogy jobb, mint a halottaké - jegyezte meg Feri, persze csak halkan és magyarul.
Aztán azt is megtudtuk, hogy mért méricskélik a mi kis kultúránkat. Hogy eldönthessék, kinek adnak pénzt a régmúlt idők maradék jószágainak megóvására.
Tea után azonnal induljunk és járjuk körbe a falut.
- Nekem mennem kell tanítani. - mondta Feri. - Úgysincs időnk megdugni őket.
- Egyrészt éppen elég arra négy teljes óra, másrészt elmarad a tanítás. Rendeletileg.
De teázás közben alighanem Feri tanító kedve is elment, mert az egyik némberről kiderült, hogy elfelejtették fogszabályzásra vinni: bizony rések maradtak, amelyeken át a nedves pogácsadarabok föltűnően sűrűn röpködtek szertefelé. A másikon nem találtunk ilyen belsérelmi nyomot, ő viszont olyan pofát vágott, hogy én például legszívesebben azonnal föladtam volna a kincskeresést. Pláne, amikor valamiért elővette a szemüvegét: igazi fölfelé hajló szélű csontkeretes förmedvény volt a huszadik század hatvanas éveiből. Úgy lehetett nézni vele, hogy a nézett fél azonnal áldozatnak érezte magát. Ráadásul ennek az amerikai nőnek igen vékony szájacskája volt, viszont repedezett. Talán a széltől. Állandóan csücsörgött kínjában.
Megittuk a teát, fölfaltuk a pogácsát és nekiindultunk. Akármilyen lassan mentünk, akárhogy is csodálkoztunk minden kutyán, borjún és pulykán, a mi falunk negyvenkét házát nem lehet egy óránál hosszabb ideig körbetoporogni. Jó, elmentünk a temetőbe, ahol két nyolcvanéves roggyant kövön és egy alig félszázados kereszten kívül semmi figyelemre méltót nem láttunk. A templomunkat vesztünkre éppen hat éve újítottuk föl, az egyetlen barokk Mária-szobrocskánkat pedig két éve lopták el.
Már nagyon úgy nézett ki, hogy semmiféle értéket nem találunk. Feri kínjában megmutatta Vankóék kőkútját, ami nagyon régen épülhetett, mert már teljesen összemállott, aztán Bakáék füstölőjét is szemügyre vettük. Az meg arról volt híres, hogy kicsi disznófejeken át távozott a füst az épület négy sarkában. De a hölgyek nem tudtak lelkesedni még ezekért sem, pedig erősen bizonygattuk, hogy itt aztán a népi alkotó találékonyság gyönyörű példáit látták.
Teljesen lemondtunk arról, hogy valaha is legalább rákerüljünk a kulturális világtérképre, amikor a Pityke utca és a Béke utca sarkán az amerikai némber fölsikkantott. Az örökösen csücsöri szája elé emelte a kezét. Arcán az örömtől jövő ájulat jelei mutatkoztak.
- Ah! - mondta, szinte magyarul.
És a másik nő is a figyelmes szakértő pózába vágta magát.
- What a wooden fence! Micsoda fakerítés! - kiáltott. Legalábbis Feri szerint így mondta.
Mi csak néztünk. De nagyon nagyot nézhettünk, mert az angol nő elmagyarázta, hogy ilyen típusú kerítést csak az amerikai farmokon láttak eddig. Ez egy valóságos kincs, igazán méltó az oltalomra.
Pontról-pontra végigvizsgálták és megállapították, hogy nagyjából a huszadik század második negyedében építhették.
Megpróbáltuk elmagyarázni nekik, hogy a mi országunkból pár millióan kivándoroltak Amerikába, és néha, egy-egy visszatévedt.
Egyszercsak a kerítés vége felé az amerikai nő megállt, tágra nyílt szemmel előretolta a jobb keze mutatóujját és meg is remegtette a levegőben.
- Egy indián! - kiáltott.
Ez lett a döntő bizonyíték a mi korhadó kincsünk amerikai eredetéről.
Csaknem egy órán át méricskélték a kerítést. Le is fényképezték, aztán még a községházára is be kellett menni, hogy a pontos helyrajzi számot följegyezzék.
Sose felejtem el az a tekintetet, ami özvegy Kovács Józsefné fejéből jött ki, aki a boltból hazatérvén észlelte, hogy a polgármester, a tanító meg két lomposforma némber méricskéli és fotózgatja a kerítését.
- Nem eladó! - tiltakozott azonnal.
Amikor Feri elmagyarázta, hogy a néni a ház tulajdonosa, az amerikai nő rávetette magát, többször erősen megölelte, közben hadarva érdeklődött, hogy melyik fölmenője jött vissza Amerikából, mert hiszen az ő háza kerítése a bizonyíték arra, hogy az amerikai építési kultúra igenis hatott az európaira. "Na és az az indiánfej… hát az csoda. Meg kell menteni!"
- Nix dajcs! Nix dajcs! - rikoltozott özvegy Kovácsné és ügyesen bemenekült a kertkapun.
Háromnegyed tizenkettőkor tudtuk meg a pontos helyrajzi számot, így már csak perceink maradtak a búcsúra. Többször megfogdosták a kezünket, sőt még valami puszit is kaptunk.
- Még két óra, még két kincs és ide költöznek, aztán el is vehetjük őket - Morogtam Ferinek.
- Nem te rajzoltad azt az indiánfejet, amikor a Józsiék sziúk voltak, mi meg Mohikánok?
- Lehet.
Sokáig integetettünk, amikor a busz belesüppedt a mi zsákvilágunk finom porába. Sose láttuk többé őket. Levelet se kaptunk. Pénzt, azt meg pláne nem. De azért elrendeltem, hogy özvegy Kovácsné kerítése fokozott oltalmat kapjon. Száz év múlva valami levéltáros majd hosszasan elmélkedhet azon, hogy miért pont az a roggyant, nyomorult indiános kerítés... (Varga Béla, Barót: "Az utca réme")
(tartalom)
A varázs
Élt a falunkban egy asszony - ámbár vénkis -, akinek már a neve is különös volt. Nagy Britanniának hívták. Állítólag külföldön született és ott merészelte így anyakönyveztetni anglomán apukája.
Mindenesetre Svájcban tanult egy zárdában és senkihez sem volt hasonlatos a környéken. Művészetkedvelő volt, leginkább a zenét imádta, valóságos szalont tartott. Hogy ez hogyan viszonyult mondjuk a párizsi szalonokhoz, azt nem tudom. Az orvos, az állatorvos, a patikus, a postamester, az állomásfőnök és az iskolaigazgató felesége alkotta a társaság magját - remélem senkit nem hagytam ki, bár e derék asszonyok lányairól máris megfeledkeztem. Férfiakat is maguk közé engedtek volna, de azokat legföljebb évente egyszer-kétszer lehetett rávenni egy kis lemezjátszós koncertre, pláne irodalmi előadás meghallgatására. Talán a katolikus pap volt az, aki a leggyakrabban látogatta az estélyeket - minden hónap első szombatján. A férfiak többnyire tarokkozni jártak össze. Történetesen minden hónap első szombatján. Oda meg igazán nem kellettek az asszonyok.
A falu népe, vagyis inkább ugye az asszonyok, irigységgel vemhes kíváncsisággal figyelték a szalon életét. Az estélyek idején, persze csak véletlenül, számosan sétálni mentek, főfájásra panaszkodva, és valahogy mindannyian Nagy Britannia háza elé jutottak. Ott aztán egy darabig hallgatták a kiszűrődő zenét - operaáriákat, Beethovent, Vivaldit például -, aztán továbblépdeltek, pusmogva, gúnyolódva. Pedig nem volt teljesen reménytelen a sorsuk. Néha-néha bejuthatott valaki a szalonba. Például az egyik parasztasszony lánya járt így majdnem, mert kiváló szobrásznak bizonyult, noha nem tanult főiskolán… Talán a Szalon oszlopasszony lehetett volna, ha nincs az a baljós eset azzal a fejjel.
Nagy Britannia egyszer elhatározta, hogy márpedig ez egy csodafalu lesz - minden esztendőben szobrot avatunk.
A "szellemi vagyon fölmérése végett" a Szalon asszonyai több napos bejárással összeírták a község művészi értékeit, különös tekintettel a szobrászati kincsekre. Aki azt gondolja, hogy ez nagyképűség, téved. Kiderült, hogy egy ilyen kis porfészek, sőt pórfészek, mint a miénk, igenis számos értéket mondhat a magáénak. A templomban őrzött kegyszobrokat és a temető szerényebb és testesebb emlékműveit leszámítva nyolc olyan műtárgyat találtak, amelyek említést érdemelhettek. Ebbe nem számították bele a vasútállomáson látható munkásmozgalmi táblácskát, amelyből Pálinkás Béla arcéle púposodott ki, plusz alatta némi vésett szöveg volt arról, hogy ezt a szerencsétlen embert a fehérterror idején, a pályatesten lőtték le a kormányzó emberei. Gondolhatnánk, hogy a Szalon ilyeténképpen való leltározása a politikai ellenállás csírája volt - de nem: az emléktábla valóban hihetetlenül rondára sikerült.
Viszont, ha nem is magas művészi értékűnek, de figyelmen kívül hagyhatatlannak ítélték a főtéri első világháborús turulos-sisakos emlékművet, amit valamiért még a kommunisták se mertek ledönteni és beolvasztani. Ezen kívül volt a Kiss asztalosmester háza homlokzatán egy pincsire emlékeztető oroszlánféle. Az iskola oldalán egy vélhetően valamelyik Szent Antalt ábrázoló szépséges barokk mészkőfaragvány. Egy sasfej a régi temető bejárata mellett, fából. Egy különösen szép faragott kőfeszület a Majori út mellett. Egy híd a Sánta tanító háza előtt a patakon: a korlátok végeire valaki négy griffkoponyát formázott. Egy sárkányfej a pék kőkútjának csúcsán. És egy különös fémfej, ami éppen a mi kertünk sarkában állt egy épített boltozat alatt. Állítólag az ükanyám készíttette ezt a családi kegyhelyet, amikor meghalt a férje. A fej, amely talán Jézust, talán Mózest ábrázolta az apjátvesztett fia készítette gipszből, mélységes fájdalmában. Az ükanyám a helybéli kováccsal azonosíthatatlan fémbe öntette.
Ez a szobor csaknem a Szalon fölbomlásához vezetett. A nagy művészeti összeírás idején ugyanis Nagy Britannia azt találta mondani a nagyanyámnak, hogy sajnos az a fej valószínűleg nem bír számottevő művészi értékkel. A nagyanyám viszont, aki évente egyszer, a tavaszi kerttakarítás idején vetődött a lassan enyésző családi kegyhely felé - amikor szépen kitakarította -, hirtelen úgy találta, hogy ez a fej talán mégiscsak ér annyit, mint mondjuk a sárkányfej a pék kőkútjának tetején vagy a pincsiarcú oroszlán az asztalosék házán. Különben is: legalább száz éves.
Nagyanyám sértődöttsége odáig fajult, hogy nem ment el a legközelebbi hónap első szombatján szalonozni. Migrént jelentett.
Ettől aztán az asszonynépség annyira megijedt, hogy többségi szavazással mégiscsak a falu kincsei közé vették azt a fejecskét.
Nagy Britannia alapos asszony volt. Júniusban meghívta egy jeles szobrász (M. P.) feleségét vendégségbe. És persze úgy intézte, hogy egy alkonyati séta során a kertünkbe vetődjenek, egyben tiszteletüket téve nagyanyámnál is - akiről persze Nagy Britannia pontosan tudta, hogy nincs otthon, hiszen a Balatonon nyaral.
Maris cselédünk beszámolója szerint a dolog úgy történt, hogy a rendkívül szőke szobrászné megállt a családi kegyhely előtt, bekukkantott, aztán a szájához emelte a kezét és azt mondta: úristen! Nagy Britannia pedig ettől fölrikkantott és hosszasan röhögött. A kertből kifelé menet a szobrászné még föltehetően azt is mondta, hogy "de végülis belefér a rusztikus naív művészet kategóriájába". Legalábbis ezt hámoztuk ki abból, amire Maris emlékezni vélt.
Nagyanyám nem álhatott bosszút Nagy Britannián, mert az első őszi szalon előtti csütörtökön megütötte szegényt a guta. Nem halt meg, még évekig élt, rettenetes szendvedésben.
Hallottam, amikor a postamester felesége egyszer azt mondta a nagyanyámnak: okosan tenné, ha jobban vigyázna arra a szoborra, mert varázsereje van annak. Bosszút állt, mert kinevették.
Csak kíváncsiságból utána jártam: a szobrászné ugyanazon a nyáron balesetet szenvedett - le kellett vágni a lábát. Fél évvel ha túlélte szegény Nagy Britanniát. (Fotó: Kucsera Jenő, Marosvásárhely: "Mózes kőüvöltése")
(tartalom)
A rontás
Azt első szerelme egy cirkuszos lánya volt. Minden évben jöttek, gyönyörű cigányok, törpék, lovak, kutyák, egy rühösforma kicsi medve, valami madarakra is emlékezett a gyerekkorából.
Azért az túlzás, hogy a szerelme volt. Ő volt az, akivel először szerelmeskedett. Ami szintén túlzás, mert csak annyi történt, hogy máig kiderítetlen okból magára húzta - nincs, ami jobban leírná azt a dolgot, ami ott megesett. Lány se volt már: a lóidomár lehetett a vőlegénye. Egy kocsiban háltak.
Minden évben jöttek. Mindig a nyár elején. A sátrakat a futballpálya mellett verték föl. A kölykök meg odajártak nézelődni. A cirkuszos, akit Mesternek mondtak, mindig rájuk szólt, hogy "aztán este is eljönni, pereputtyot elhozni!"
A kölykök segítettek is, ha kellett.
Valahogy egyszer délután, amikor a cirkusz férfinépe a kocsmában ült, minden gyerek elment valahova, csak ő maradt ott. A lány megjelent két vödörrel és elindult az artézi kút felé. Ő meg utána ment és azt kérdezte, hogy segíthet-e.
És segíthetett. A lány eresztette a vizet, ő meg a vödröket fogta. Aztán mind a kettőt ő cipelte. Föl a lakókocsiba. A lány mutatta, hova tegye le. Aztán azt kérdezte, nem ülne-e le egy kicsit. Leült, persze.
"Szoktál leskelődni utánam?"
"Igen."
"Jó látni engem?"
"Igen."
"Szeretnél megérinteni?"
"Igen" - de ezt nagyon halkan mondta a fiú.
"Akkor érints meg!"
A fiú nem tudta, hogyan kell megérinteni egy ilyen lányt. Nem is merte kinyújtani a kezét. A lány közelebb ment, lassan fölé hajolt, a mellei majdnem az arcához értek, a kezei lecsúsztak a fiú karjain, aztán megfogta a csuklóját, és olyan lassan, hogy szinte a semmibe veszett az idő, fölemelte a karokat, és a tenyereket a melleire tette.
A fiú azt hitte, elájul.
Később már csak arra emlékezett, hogy a lány megoldotta az övét és egyszercsak az ölében ült, és valahogy a testébe került a teste. És a lány mozgott, lassan, aztán egyre gyorsabban és jó volt.
Aztán a lány fölállt és azt mondta: "Szedjük magunkat, mert jöhetnek az emberek". Kituszkolta a fiút a kocsiból.
A fiú, aki aztán férfi lett, sok-sok éven át gondolkozott azon, hogy az egész meddig tarthatott. Úgy gondolta, hogy biztosan nagyon rövid ideig, és talán a lánynak se volt jó, de ő, akkor szinte elájult, annyira boldog volt.
Reggel a fiú, aki éppen aznap ünnepelte a tizenötödik születésnapját, megmosakodott, megfésűzte a haját, a rendes nadrágját és a tiszta trikóját vette föl. Virágot is szedett, éppen csak pár szálat, de azokat eldobta a sarkon.
Amikor a focipályához ért, meglátta a lányt és egyenesen odament hozzá.
"Szeretném, ha három év múlva a feleségem lennél."
"Belémszerettél?"
"Igen."
"Na, húzz anyádra, paraszt."
A fiú nem megszégyenültem ódalgott el, mert meg se tudott szégyenülni, annyira meglepődött.
Később, amikor első szerelmeskedésére emlékezett, hajlamost volt nem gondolni a történetnek erre a részére. Majdnem el is felejtette.
Egyszer aztán, éppen öt év múlva, reggel kiment az udvarba, hogy megnézze, milyen állatokat hoztak a reggeli rendelésre. Csak egy ló volt ott, meg egy asszony és öt kicsi gyerek.
"Itthon a doktor úr?" - kérdezte az asszony, aki szokatlan módon terpeszben állt és nevetett. A gyerekek is nevetgéltek.
"Mindjárt jön a nagyapám." - mondta a fiú.
"Valamitől megpüffedt a ló." - mondta az asszony.
A fiú megfordult, hogy visszamenjen a házba a nagyapjáért, de az asszony utána szólt:
"Hát akkor jöttem, azt elvehetsz, ha akarsz."
A fiú megfordult, és azonnal megismerte a cirkuszos lányát. Érezte, ahogy sápad.
"Anyád örülne." - mondta a nő és akkorát nevetett, hogy a lovacska megugrott. De tovább nevetett. Aztán a kölykei is, mind, csengő hangon.
A fiú bement a házba, megállt az előszobában, és valahogy megérezte, hogy soha nem lesz boldog szerelme. (Fotó: Oláh István, Székelyudvarhely, "Isten gyermekei")
(tartalom)
A faun
A szomszéd kutyái valahogy átjöttek a két és fél méteres falon, hogy fölfalják anyám kecskéjét…
Bolond és rossz kecske volt, öreg is, semmire se jó már, de anyám szerette. Különben is azt mondta, elege volt már a pusztulásból.
A télen a csirkéi fölmentek egy eperfára, ott akartak aludni, vagy mi a fene, de jött az ólmos eső és azok a nyomorult állatok ott ültek az ágakon, egyre vastagabb lett a tollukon a jég.
Amikor hazamentem, azt láttam, hogy az anyám a tolószékében kínlódik az eperfa alatt, egy hosszú partvissal próbálja leverni a tyúkokat a fáról, de persze semmire se ment. Már a haját is beborította a jég, megfogtam, erővel kitéptem a kezéből a partvist és betoltam a konyhába. Rikácsolt, de nem engedtem vissza. Persze kimentem, egymás után ütöttem le azokat az ostoba lényeket az ágakról, sikerült is mind az ötöt, de persze másnap megdöglöttek. Anyám sírt.
Tavasszal a kutyája megbolondult valamitől, megharapott egy gyereket. Lelőttem, de azt mondtam neki, hogy elütötte egy autó, és eltemettem. Zokogott.
A macskáját megmérgezte valaki, vagy mérgezett egeret evett. Úgy találtam rá az istálló mögött, hogy már a légylárvák zabálták. Egy meszes zsákban temettem el. Fél napig hánytam utána. Anyám sírt.
Volt két disznója. Együtt születtek. Az egyik szépen növekedett, de a másik valahogy olyan nyakaszegett lett, púpos. Nem fejlődött, nem hízott, hanem törpe maradt és soványka.
Amelyik egészséges volt, azt a bátyám levágta, illendő módon, de a kicsit anyám nem hagyta. Úgy tartotta, mint egy kutyát, etetgette, babusgatta, néha még a házba is beengedte, ha nem voltam otthon, de a télen azt is fagyva találtuk. Kitelt az ideje. Anyám persze sokáig gyászolta. Még a fényképét is kigombostűzette az ágya fölé. Mondtam is: "De jó, hogy nincs rabbi a családban!"
Maradt a kecske. "Azt nem hagyom", azt mondta. Pedig mihaszna és ostoba volt. Bár talán annyi jót tett, hogy lelkiismeretesen nyírta a füvet helyettem. De azt is úgy, hogy borzasztó volt nézni.
Reggel, mielőtt elmentem, anyámat kitoltam a verandára, a Nap elé, vittem a szemüvegét, az újságokat, a rádiót, a teát, mindent, ami a délelőtthöz kellett neki. A kecskét meg kikötöttem oda, ahol eléggé magas volt a fű. Egy erős botot szúrtam a földbe és egy hosszú, vékony drótkötélen ahhoz erősítettem. Azért volt drótból a kötél, hogy el ne rágja. Annyira buta volt, hogy mindig csak egy irányba ment, miközben porig rágta a füvet meg a gazokat. Mire délután hazaértem, már a botra tekerte az egész drótkötelet. Ha ki nem szabadítom, meg is fullad az elsivatagosodott gabonakör közepén.
Ennyire hülye állatot talán még soha nem láttam. De anyám szerette. Ki nem tudtam húzni belőle semmi magyarázatot. Olyanokat motyogott, hogy "legalább van itt valami élet".
Erre jött a szomszéd két kutyája, át a magas kőkerítésen és anyám szemeláttára megtámadták a kecskét. Hiába sikoltozott, nem hallotta senki. Meg se ölték azt a szerencsétlent, élve kezdték el enni. Mire hazaértem, megzabálták a jobb mellső lábát.
A kutyák elmenekültek - később agyonvertem mindkettőt. Mondtam anyámnak, hogy elvágnám a nyomorult kecske torkát, de nem engedte. "Gyógyítsd meg!"
Csoda, hogy el nem vérzett. Lefűrészeltem a szilánkos csontot. Ami a lábból maradt, lemostam meleg vízzel, aztán szesszel, jóddal, bekötöztem. És csodák csodája: életben maradt.
És kiderült, hogy nem is annyira ostoba, mint gondoltam: amint gyógyult egy kicsit, megtanult két lábon járni, mintha valami cirkuszi állat lenne. Csodájára jártak a parasztok. Persze nem tettem rá többet drótkötelet, oda ment, ahova csak akart. Lerágott minden fát és bokrot, szénát is készítettem neki egy fölakasztott kosárba.
De volt benne valami rémisztő. Állandóan benézett és bemekegett az ablakon, kiállt a kertkapuba és kilógatta a fejét az utcára, hívogatta az embereket. Még szerencse, hogy a gyerekek nem bántották, sőt inkább enni hoztak neki. Talán, mert ijesztően emberszerű lett. Mondtam is anyámnak: esetleg mégiscsak el kellene pusztítani, mert alighanem az történt, hogy kényszerűségből fölegyenesedett, magasabbról lát mindent, és a végén még meg is szólal, mert valóban valami emberféle lesz belőle.
Megígértem, hozok neki egy fiatal lámát, ha megölhetem a kecskét. Nem engedte, persze. Erre odáig mentem, hogy egy törpelovat ajánlottam neki. Az se kellet, pedig mindig arra vágyott.
"De miért pont ezt a szörnyeteget…?" - kérdeztem, alighanem szinte már sírva.
"Apádra emlékeztet". - mondta és úgy nevetett, mint talán ha lánykorában. (Fotó: Oláh István, Székelyudvarhely, "Zabálógép")
(tartalom)
A csoda
Volt egy ember a falunkban, egy tanító, akinek egyszer az orvos azt mondta, hogy le kell vágni a lábait. Alig volt idősebb nálam, dohányzott, ivott ő is, csak hát neki nem volt szerencséje. Elvitték a városba, vizsgálták két hétig, aztán tolókocsiban hozták haza. Azt mondták neki az orvosok, hogy addig se járhat a lábain, ameddig visszaviszik a nagy operációra. Nem értette, hogy addig meg már miért ne járhatna, ha egyszer úgyis csonkolják. Én se, senki. Valami professzor kijelentette, azért kell még várni, mert még nem érettek meg azok a lábak. Meg is paskolta mind a kettőt és biztatóan mosolygott a szemüvege mögül erre a falusi emberre.
Akkoriban én voltam a környéken a legerősebb. Nyár volt, semmi dolgom, csak egy hét múlva kellett visszamenni a laktanyába. A pap azt mondta, ne legyek már mihaszna, tologassam azt az embert, ha menni akar. Megsegít érte az Isten. Mondtam neki, hogy bár nincs is Isten, azért tologathatom éppen.
Egy darabig nézett rám, aztán megkérdezte: akkor mit kerestem vasárnap a templomban? "Mert jó ott, szeretem az illatokat, a hangokat meg a fényeket. És szépen beszél." Szó nélkül, magában morogva hagyott ott, én meg átmentem ahhoz az emberhez és azt mondtam neki, hogy üzenjen, ha ki akar hajtatni, mert ezentúl én tologatom.